Kortárs

 

Vasadi Péter

 

Majd az a bál

 

Boldogság? Ne mulattass.
Én – ezekkel?
Vagy ami egykutya
(jobb tán kicsit):
velem – ők?
…Nem innék mérget
rá, hogy igazad van,
de látom, amit te.
Előbb majd a nagy
barna tölgyfakapu
kilincsét keresgéljük,
azután óvatosan
lefelé… Épp az imént
taszították be. Mégis
lassan sokasodnak bent,
meg a bánatok is kint.
Fülünkben a kürtszó:
Gyertek, gonoszok!
Végre. Mehetünk.
Mekkora ének hallatszik.
S neki az ajtónak,
de kitárul… Hej,
jósok, minden szép-
szavú szentes, jókodó,
s ti is, sztárbélyeg-
árusok, fémszélű
pezsgőspultok mímusai,
kezdhetitek gyakorolni
a kopogóst a Parádéra.
…Nem olyan lesz.

 

 

 

Súgás mollban

 

Ha csak annyi volna, hogy
na, én most rákoppintok az
orrodra, s cserébe megsimítom
a hátad, üsse kavics; az igazi
baj: nem tudom olykor, mit
tegyek érted. Mindenre kettőt
mondasz: igenbe’ nemet, nembe’
igent; mindig is így volt?
Milyen nyelvet beszélsz te?
Kéklila kegyetlenség szűri
türelmed. Esőcsíkos kőfejen
látom az arcod, egyenes nyak
tartja erősen ezt a virágot.
Forrón sütök rád, mint a nap,
mely begurult a verandára.
Lassan fölmelegedsz. Éber
alázat bujkál pillantásodban.
Fokonként minden elnehezül,
mégis benned kóborol az az
ezüstös juhnyáj, mely valaha.
Pásztor után kajtatva
össze-összecsöndül
a tumultusban. Most ferdén
állsz, s mereven, mint a meg-
roskadt obeliszk. Távolodó
szerelem a szemedben. El
ne menj. Le s föl emelkedik
a paplanod fektedben. Aludj
csak. Éledezik a reményem.
A holnap reggel, mint egy
fél zsömle vajasan enni,
harapni kívántatja magát.
Mézet csorgatunk a teába.
Két félre bontjuk a vörös
ringlót, szemezgetjük a
szőlőt. S újra. Mégis.
Csöndben. Aranyban. Örökké.

 

 

 



Nyitólap