Szirtes Gábor

„A világmindenség az ő otthonos játszótere”

Lovász Pál és Weöres Sándor

A fiatalon, mindössze húszesztendős korában Pécsre érkező Weöres Sándor Várkonyi Nándorban és Lovász Pálban lelt igazi jó barátokra és támogatókra, akik ekkor kétségkívül nagy tekintélynek számítottak a mecsekalji városban. Lovásznak ezt a tekintélyt mindenekelőtt a Janus Pannonius Társaság 1931-ben történt alapításában játszott kezdeményező szerepe, titkárként a működtetésben nélkülözhetetlen szervezőmunkája és széles körű kapcsolatai kölcsönözték. A már diákként verseket író, fiatalon igen tehetségesnek mutatkozó Weöres és a köztük kialakuló mély emberi kapcsolatot még az sem rontotta meg a későbbiekben, hogy például az 1941-ben indult Sorsunk folyóirat arculatát, követendő irányvonalát illetően komoly nézetkülönbségek alakultak ki a szerkesztés során. A fiatal Weöres „pécsi beilleszkedését”, otthonra találását azonban vitathatatlanul nagyrészt nekik köszönhette. Többek között azt, hogy alkotói pályája kedvezően indult, hogy ő lehetett a negyvenes évek elején alapított városi könyvtár első vezetője, hogy bekerült a Sorsunk szerkesztőbizottságába és végezetül azt is, hogy a későbbiekben sorra jelenhettek meg Pécsett verseskötetei. Így 1934-ben a Hideg van, a költő saját költségén; 1938-ban A teremtés dicsérete, 1941-ben a Theomachia című drámai költeménye, mindkettő a Janus Pannonius Társaság kiadásában, illetve doktori disszertációja A vers születése címmel 1939-ben. Az ő segítőkészségük eredményeként az ifjú költő a Janus Pannonius Társaság szellemi holdudvarában meglelte a helyét, 1933 és 1943 között igazi irodalmi otthonává vált Pécs.

Lovász Pál és Weöres Sándor mind ez idáig ismeretlen, publikálásra váró levelezése nemcsak a nagy tekintélyű irodalmár és a ritka képességű ifjú költő, hanem két kiváló ember kapcsolatának irodalomtörténeti dokumentuma is. Weöres – a Lovász-hagyatékban található dokumentumok¹  szerint – számos alkalommal tesz utalást leveleiben a nála tizenhét esztendővel idősebb pártfogója részéről tapasztalt és iránta folytonosan megnyilvánuló segítőkészségről. 1938-ban A teremtés dicsérete megjelenése alkalmából például arról ír, hogy „holtig hálás” mindezért Lovásznak, Fischer alispánnak² és a Janus Pannonius Társaságnak. „Melegítő érzés” – mondja, hogy saját szűkebb pátriája irodalmi társasága lett első könyvének a kiadója.³ Majd amikor felmerül némely versek (Pastorale, Grófkisasszony, Ciróka-játék) esetleges kihagyása a kötetből, akkor is Lovásszal osztja meg dilemmáját, és – már fiatalon igen nagy költői öntudatról téve tanúbizonyságot – kijelenti: a versek kényszerű elhagyása esetén inkább lemond a kötet megjelenéséről.⁴ Később ismételten köszönetét fejezi ki, hogy a Társaság vállalta könyvének kiadását, hiszen nagy áldozatról van szó, mert a versek iránti érdeklődés minimális a mai világban – utal rá levelében. Egyúttal jelzi: belenyugszik a Pastorale kihagyásába, megértve, hogy a Társaság nem vállalhatja olyan vers kiadását, amelyet az olvasó esetleg pornográfiának minősíthet.⁵ 

Lovász valóban sokat tett nemcsak A teremtés dicsérete megjelentetéséért, hanem terjesztéséért, népszerűsítéséért is. Ő biztosítja, hogy a könyv eljusson a Társaság 150 pártoló, 30 alapító, 10 tiszteleti, 35 rendes és 10 levelező tagjához, valamint más irodalmi társaságok elnökségéhez. A legszebb első példányt pedig elküldi hivatalosan az általa oly nagyra becsült Babits Mihálynak.⁶ Elősegíti a könyv megfelelő sajtónyilvánosságát is.⁷ Örömmel tájékoztatja az ifjú költőt a kötet kedvező visszhangjáról, arról, hogy Bardócz Árpád⁸ ugyancsak hízelgő véleménnyel van a könyvről, és a következőket írta neki levelében: „Kellemes meglepetést és nagy örömet szereztél Weöres Sándor pompás verseskötetével. Ez a fiatal költőnk kétségtelenül és megérdemelten a »harmadik nemzedék« első vonalába jutott.”⁹ Ugyanitt értesíti fiatal barátját Lenkei Henrik elismerő véleményéről is, aki szerint ez a legszebb kötet, amit az utolsó évtizedben olvasott. Lovász jól kiépített és eredményesen működő kapcsolatrendszerét mutatja, hogy Vajthó László, Várkonyi Nándor, Takáts Károly, Jékely Zoltán mind őt tájékoztatja véleményéről, illetve arról, hogy írni kíván a nagy tehetségű ifjú első kötetéről.

Weöres Csöngéről, falusi magányából több levelet küld Lovásznak. Megemlíti, kiknek küldött tiszteletpéldányokat a könyvből, kiktől kapott visszajelzést, elismerő sorokat, továbbá azt is, hogyan halad a doktori disszertációja megírásával, illetve megvédésével.¹⁰ Lovász folyamatosan tájékoztatja őt a Társaság dolgairól, a felolvasóülésekről, az ifjú költő pedig felajánlja: ha vannak általa Csöngéről elintézhető „Janus-ügyek”, akkor készséggel vállalja azokat.¹¹ A fiatalember irodalmi tájékozottságát mutatja, hogy közben kéziratokat (köztük Gergely Márta Coparia című drámáját és Dénes Gizella – a levelekben meg nem nevezett – regényét) ajánlja Lovász figyelmébe. A későbbiekben sem feledkezik meg támogatójáról, 1941. március 8-i levelében például háláját is kifejezésre juttatja „Bátyjának” azzal kapcsolatban, hogy már véglegesnek látszik pécsi alkalmaztatása, amit főképp neki köszönhet. „Talán már júliusban Pécsre kerülök és megkezdhetem a fölállítandó városi könyvtár előmunkálatait. Igazán nem tudom, hogyan fejezhetném ki Irántad való hálámat” – írja Lovásznak.¹² 

Lovász visszaemlékezése szerint Weöres Sándor valójában már Pécsre való letelepedése előtt, az 1930-as évek elején bekapcsolódott a Társaság munkájába, amikor is évről évre heteket, hónapokat töltött a városban. „Látva az igényes tennivalók mellett a sok aprómunkát, a maga szerénységével és odaadó készségével ajánlotta föl, hogy segít a legegyszerűbb adminisztrációs feladatok ellátásában is” – írja egyik 1962-es levelében.¹³ Kettejük kapcsolatát erős szálak tartják össze egy életen át: Lovász az idő múltával Weöres kiteljesedő alkotói pályáját egyre nagyobb elismeréssel kíséri, múlhatatlanul büszke arra, hogy például a Theomachia című drámai költeményt, ezt a mindössze huszonkét-huszonhárom éves ifjú költő által írt „őselemi erejű, modern ragyogású, antik szépségű kompozíciót” a Janus Pannonius Társaság adta ki.¹⁴ És igen nagy szeretettel emlékezik vissza az első verseit író fiatalemberre: „a könyv elején új fényben találtam rá azokra a verseidre, melyeket még csaknem gyerekfejjel írtál, s amelyeket annak idején magaddal hoztál Pécsre – írja 1957-ben. – Közülük egy-kettő megvan nekem kéziratban is; még akkor kaptam Tőled ezeket, amikor Csöngéről érkezvén téli estéken, betoppantál hozzánk meleg kis bundádban. Már egy pohár bor után elnyomott az álom, s amikor alvó arcodat néztem, feleségemnek azt mondtam, olyan vagy, mint egy mesebeli királyfi.”¹⁵ 

Kapcsolatuk tovább mélyül a mindkettejük számára nehéz ötvenes–hatvanas években, akkor, amikor a két világháború között az ország legkiválóbb alkotóival kapcsolatban álló, a hazai és a határon túlra került irodalmárok legjobbjainak egymásra találásán, kapcsolatépítésén munkálkodó Lovász helyzete alapvetően megváltozik: lényegében az irodalom perifériájára szorul, amikor a Janus Pannonius Társaságban végzett munkájáért és viselt funkciójáért ráaggatják a megbélyegző „polgári” jelzőt.

Az ötvenes évek végén, amikor az MSZMP Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munkaközössége megfogalmazza művelődéspolitikai irányelveit és egyéb, a kulturális élettel kapcsolatos állásfoglalásait, a Baranya megyei pártvezetés is szükségesnek látja hasonló elemzés és állásfoglalás kiadását. A Jelenkor 1959. évi 2. számában közzétett állásfoglalás A pécsi irodalom helyzetéről ideológiai-politikai alapon három írócsoportot különböztetett meg, Lovász Pált a legkedvezőtlenebbnek tartott polgáriak közé sorolva. Az állásfoglalás szerint működnek a következetesen marxista alapon álló, kommunista írók (Gyenis József, Borsos József, Mészáros Ferenc), s létezik a nem marxista, de a párt irányvonalát elfogadók csoportja (Pál József, Pákolitz István, Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu). „Végül egy szűkebb csoport a polgári nézeteket képviseli, humanista szemlélet alapján egyetért a békéért folyó harccal, és általánosságban helyesli a szocializmusnak mint kultúrát és jólétet teremtő társadalmi rendnek a megvalósítását, de a korábbi évek hibáiban saját »politikamentes« álláspontjának igazolását véli látni. Csorba Győzőt, Várkonyi Nándort, Lovász Pált említhetjük itt elsősorban” – szólt az állásfoglalás.¹⁶ 

Nem csoda hát, hogy a történelem viharai, a társadalmi változások, a mellőzöttség tudata¹⁷ megviselik Lovász Pál egészségét: ismét erőt vesz rajta az 1920-as évek megpróbáltatásai következtében, a szülőföldjéről, a Bácskából történt elűzettetése idején egyszer már jelentkezett kimerültség és depresszió. „Valamilyen furcsa idegállapot, állandó szédülés” nehezíti az életét, hasonlóképpen az első budapesti éveihez. Úgy érzem – írja levelében –, „a világ csúszott ki a lábam alól”.¹⁸ A szédülése nem múlik el, sőt, tériszonnyá nő. „Nem szeretek az utcára kilépni, különösen nappal, s igen nagy, szinte óriási feladatnak érzem valamelyik utcán, különösen téren átmenni. Csak ha halaszthatatlan dolgom van, akkor lépek ki a házból, és csakis kísérettel, karonfogva merek nekiindulni” – jellemzi ezt az elkeserítő állapotát 1960-ban.¹⁹ 

Egészségi állapotáról és alkotói problémáiról hasonlóképpen ír több barátjának, így például Várkonyi Nándornak 1960. február 6-i és május 11-i leveleiben is.²⁰ Előbbiben jóleső érzéssel konstatálja, hogy barátja érdeklődik a versei iránt. Megígéri, ha az újabbak közül érdekesebbeket össze tud szedni, akkor azokat eljuttatja hozzá. „Egyelőre úgy érzem – folytatódik a levél –, hogy talajt vesztettem. Az eddiginél több mondanivalót és jobb hangot szeretnék találni.” Utóbbiban egészségi állapotával kapcsolatban tudósít: „Jelenleg valamivel jobban érzem magamat, nem olyan hevesek a szédülések, félelmi érzések, de szélesebb utcán, téren egyedül, különösen nappal, most sem merek átmenni. Este, a lakásunk közelében kisebb sétákat már egyedül is tudok tenni. Nyugtatókat szedek.” Az orvosok pihenést tanácsolnak neki, eltiltják az olvasástól, a munkától. Ez is magyarázza, hogy az irodalmi és művészeti élet rendezvényein csak ritkán van jelen, a meghívásoknak többnyire nem tud eleget tenni, az irodalmi életben alig-alig vesz részt, csak „mértéktartással” kapcsolódik be a Dunántúl, majd az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől a Jelenkor munkájába, ahol a lektorátus tagjaként véleményezi elsősorban fiatal, pályakezdő írók, költők beküldött munkáit.

Megrendült létállapotában lelki támaszt és vigaszt jelentenek számára megbízható „régi” kapcsolatai, például a Weöres Sándorral megőrzött baráti viszonya, akivel levélváltásuk ugyan eltérő intenzitású, ám csaknem Lovász haláláig folyamatos. Lovász kezdettől fogva nagyra értékeli Weöres különleges költői kvalitásait, és már a negyvenes évek közepén – még az általa olyannyira becsült Babitsot és Kosztolányit meg Adyt is túlszárnyaló költőként – a magyar líra csúcsára helyezi őt. „Sanyikám, Te legfölül állsz! Vajon a Hálaáldozat három költője hogyan nézne Reád? A Te világodban nyitottál akkora új mezőt, mint Ady. Dalaidban több az íz, mint Babits dalaiban. És eredetibb nyelven, többet tudsz elmondani a mindenség titkairól, mint Kosztolányi. Új utakon magasra jutottál.”²¹ 

Új köteteit Weöres tiszteletből és megbecsülésből rendszeresen megküldi Lovásznak, aki a világegészet, a lét titkait, a teremtés csodáit fedezi fel bennük, ismételten újraolvassa őket, és megerősödik benne: ezek nemcsak a magyar, hanem a világirodalom csúcsát jelentik! „Úgy van az ember a Te szövegeddel, mint a Biblia igéivel: ahányszor olvassuk, mindig még-újabb jelentőséget, fényt kap a szó, és egyre mélyebb értelmeket tár föl. És a rengeteg-méretű kompozícióid mellett vannak olyan absztrakt apróságaid is, amelyeknél az értelmet el kell hallgattatni, és így bomlik ki a vers dús zenéje, színe.”²² Az a gondolat is foglalkoztatja, hogy Weöresnek a teremtés titkaiba is behatolni tudó verseit le kellene fordítani idegen nyelvekre. De vajon akadnak-e erre alkalmas költők? És az is fölsejlik benne, hogy „nem a testet elnyomó és azt áthágó hipertrófiás lélek, lehasadt, különélő második Én segítségével lehet-e csak ilyet, ekkorát, a semmiből ilyen zsúfolt világot alkotni? De ha így lenne, akkor ez még nagyobb csoda, mert hisz ekkor Te megnyergelted az őrültséget, és a zavarból, homályból a szellemi tisztaság és lelki szépség új, legmagasztosabb mintáit tudtad megteremteni” – írja az akkor a negyvenes éveinek derekán járó barátjának.²³ 

Új verseit megküldi neki, többek közt hét szonettből álló (A hallgatás tornya költőjének ajánlással írt), Septichon című nagy művét, amely a költészettel kapcsolatban fontos gondolatok megfogalmazására inspirálja Weörest, aki ezután több levelében is jelentős elvi megállapításokat tesz saját költészetéről és a költészetről általában. Ezek a Lovász kételyei és kérdései nyomán született gondolatok poétikaelméleti szempontból is figyelmet érdemlőek. Weöres mindenekelőtt elhárítja a Lovász részéről megnyilvánuló, érdemén felülinek érzett elismerést, és érzékelteti, hogy ő lényegében a magyar költészet fő vonulatához tartozik, ahhoz, amely mindig is szenzuális síkon mozgott. Ezért tapasztalható az, hogy aki a tudat alatti, ösztönszférát, illetve a tudat fölötti, intuitív szférát is bevonja költői világába, azt egyfelől különcnek tekintik, másfelől kimagasló művésznek. A magyar költészet ugyanis – mondja – „földszintesen szeret építkezni, míg a nyugati költészetekben az emeletes építkezés évszázadok óta megszokott”. Ennek alapján úgy véli, hogy amennyiben versei valamelyik nyugati nyelven íródtak volna, nem lennének „sem oly ijesztőek, sem oly kimagaslóak”.²⁴ A nyugati és az ős-keleti minták ismeretében ugyanis verseinek „emberfölöttisége és modernsége” le fog kopni. Ezek a versek ugyanazt szolgálják, mint a mintaképeik: hogy „az emberi lelket megszabadítsák az individualista erre-arra hányódástól, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébresszék, az egyetemes és örök mértékre figyelmeztessék”.²⁵ Lovász ezzel a mértéktartó önértékeléssel nem teljesen ért egyet, szerinte Weöres poézisének nem ez a sorsa, mert az ő építménye új anyagú fundamentumon új magasságot jelző csúcsként jelenik meg. Tudományos hasonlattal élve, mondja Lovász, „Te is fölfedezted az atom titkait, de nem a külső anyag, hanem a lélek legvégső alkotóelemének kapcsolatában, részecskéinek bontódásában, kötődésében”.²⁶ 

A költészet szerepe, a költő feladata tehát Weöres szerint a tudat alatti és a tudat feletti világ mind teljesebb birtokbavétele, amivel elősegíthető, hogy az emberek – legyőzve az ösztönök uralmát maguk felett – harmóniába kerülhessenek egymással és a kezükbe került hatalmas, akár világpusztításra is képes erőkkel. Ez a mérce tehát; ha a versek ezért tenni tudnak valamit, akkor jók, ha nem, akkor – bármilyen jelzőt aggatunk is rájuk – értéktelenek.

Lovász több levelében is foglalkozik azzal, milyen nehéz Weöres verseit „befogadni”, megérteni, az értelem, az érzés lakatjával felnyitni. Megosztja barátjával félelmét és szorongását is: egyre nehezebb követni őt, egyre nehezebb verseiben meglátni a lélek arcának vonásait. „Újabb verseidet már csak úgy nézem, mint gyermekkoromban a Földre ívelő gyönyörű szivárványt: látom, hogy az Égből hajlik le, érinti a közeli tájat, de elérni, a mennybe jutni rajta nem lehet. Verseidben a csodálatos képek közlésére szolgáló szöveget mindinkább tömöríted, szűkíted. Egy-egy szóban, sorban, szakaszban már-már csak apró jelet, intést adsz a Téged követni akarónak, hogy merre tartson, s miként érhet el. Egyre többet bontasz le magadból, egyre tovább oldódol a tudatalattiság homályában és a tudatfölöttiség fényében; a külső anyag súlyától szabadultan már ott jársz, ahová a tudat küszöbéhez kötözött ember nem követhet. Lemaradnak a szépre-szomjasak, a jóra-sóvárgók, az út-keresők, az iránytalanok” – fogalmazza meg a problémát, utalva arra, hogy Weörest hívei szeretik, a könyveit szétkapkodják, de a legtöbbjük követni már nem tudja őt.²⁷ Majd amikor azt ajánlja, hogy ugyan továbbra is ezen az úton haladjon, de könnyebben befogadható, érthető(bb) verseket írjon, Weöres ismét visszatér korábbi okfejtéséhez, hangsúlyozva: a versek a céljukat valószínűleg így érik el inkább, azzal, hogy erőkifejtésre, teljesítményre késztetik olvasójukat, hogy nehezebben adják meg magukat, hogy könnyed séta helyett megkívánják a fárasztó hegymászást. Éppen ezért talán több bennük „az egészséges magaslati levegő”.²⁸ És megajándékozza Lovászt néhány olyan verssel, melyeknek nincs konkrét „történésük”, melyek asszociációörvényekkel telítettek, melyek távoli és merész gondolattársításokat tartalmaznak. Weöres költészetének „új dimenziójú határaival” kapcsolatban Lovász fokozatosan megértést tanúsít, lassan megváltozik a véleménye, azért is, mert a róla folyó vitáról eszébe jut az ifjúkora, amikor kisdiák volt Temesváron, és Szabolcska Mihályt nagynak tekintették, Adyt pedig érthetetlennek és őrültnek mondták.²⁹ 

Kapcsolatuk az elkövetkező években is intenzív és bensőséges marad. Lovász, aki az 1945 utáni évtizedben lényegében az irodalmon kívül él,³⁰ érzi, hogy elmaradt a tájékozódásban, a külföldi és a hazai irodalom olvasásában, az új verstechnikák ismeretében. Érthető tehát, hogy főleg a Weöres-versek asszociációs technikája izgatja, az összefüggéseiben egybetartozó gondolatok egymástól távol eső alkalmazása, az olyan építkezés, amelynél „a versélmény belső folyamata több helyütt követhetetlen. Egy-egy új sor, új szakasz váratlan fordulatával úgy hat, hogy akár egy más vers elindulása lehetne. A vers különösképpen végül mégis egyötvözetű egésszé áll össze.”³¹ Úgy gondolja, az ilyen vers úgy születik, hogy a tudatba föllépő élményindító kép, még mielőtt a rokon képekhez társulna, „disszociálódik, összefüggéseit fölbontja, s széthullott elemei közül az érzelmileg és hangulatilag azonos részeket merőben új kombinációban új képekké alakítja”.³² 

Lovász természetesen nemcsak verselméleti kérdésekben cserélte ki véleményét barátjával, hanem a pécsi irodalmi eseményekről is tájékoztatta őt. Így például a TIT Irodalmi Szakosztályának rendezvényeiről, Fábián István, Tüskés Tibor és mások előadásairól, néhányszor elküldte a Jelenkor éppen időszerű számait is, 1958-ban verset kér tőle egy készülő pécsi irodalmi antológiába, majd megköszöni a Weöres által küldött verseket (Az erkély, Pécs, Málomi út, Hannának, Széltornya). Beszámol Várkonyi Nándor 1959-ben megejtett epeműtétéről, a pécsi Weöres-est előkészületeiről és lefolyásáról.³³ Weöres pedig figyelemmel kíséri Lovász verseinek sorsát, segíteni igyekszik neki a fővárosi publikációs lehetőségek megteremtésében, javaslatokkal él a Lovász által olyannyira vágyott gyermekverskötetek kiadásával kapcsolatban. 1961-ben a Móra Kiadót, 1962-ben a kiadó vezetőjét, Fazekas Annát ajánlja Lovász figyelmébe, több alkalommal pedig versek küldésével is viszonozza a Pécsről kapott „ajándékokat”.³⁴ 

Ez a kapcsolat a régi barátságon túl az idő tájt azért is fontos Lovász számára, mert válságban van, mert idős fejjel „iránykereső” lett, mert az új stílusokkal ismerkedik. Változtatni szeretne a saját költészetén: „Azt a formát, ahogyan régen verseltem, unom. Érzem, hogy az idő áthaladt fölötte.”³⁵ Az új, a követendő formát Weöres verseiben látja. Ettől reméli, hogy enyhülhet az elzártsága, a visszhangtalansága. Például olyan verseinek a nyilvánosságra jutásától várja ezt, mint az 1948-ban írt Elítélt, az 1956-ban született Fanatikus és az Atom vagy a végső titok megfejtésének szomorú hiábavalóságáról szóló Kérdőjel. Több alkalommal elküldi új verseit véleményezésre, és a Weöres-élményből két verse is születik.³⁶

IGAZI KÖLTŐ, CSILLAGTÁVLATBÓL

                                                                                                  Weöres Sándornak

      Mélység
magasság hídján sétál
      árnyéka nincs
Ott lát mindent ahol
lentről már semmi sincs

1963-ban ünneplik Weöres Sándor 50. születésnapját. Lovász ebből az alkalomból Káldi János írót, a Vasi Szemle szerkesztőjét keresi meg levelével és A Mindenség énekese című szonett-septichonjával, hogy az őszi, a költőt köszöntő számban ezzel vehessen részt a tisztelgésben. A levélben szakértelemmel és szeretettel vall Weöresről, arról, hogy ifjúkorától ismeri, a verseit kezdettől fogva csodálja, és eddigi életművét káprázatos tüneménynek látja. Valamiféle tanulmányt is kellene róla írnia, már hosszú idő óta készül is rá, gyűjti az adatokat, de az arckép eltalálását roppant nagy, alig megvalósítható feladatnak tartja. „Igen sokan (kitűnő emberek is) írtak róla, de egyikük portréját se látom teljesnek. Egyikből sem melegít ki az a weöresi világszeretet, mely a mindent egyesítő megértésben leli kiapadhatatlan erkölcsi forrását. Meggyőződésem, hogy Weöres Sándor méltó helyre állítása hamarosan bekövetkezik.”³⁷ Káldi János 1963. augusztus 5-i levelében nagy tetszéssel fogadja a verset, a közlendők közé sorolja be, és fotót kér Weöresről. Jelzi: ha valamelyik „felsőbb hatalom” nem szól közbe, akkor ősszel megjelenik a ciklus.³⁸ 

Lovász számos nagy tervet dédelget magában, szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy a környező országok szellemi értékei kicserélődjenek egymással, hogy akadálytalanul a jóságra és a szépségre sóvárgó emberek kezébe kerülhessenek az olyan életművek, mint például Endre Károlyé, kinek Görzi elégiák című művét a magyar irodalom csúcsteljesítményei közé sorolja. Weöres Sándor „igazi irodalmi rangja” tudatosításáért, terjesztéséért is tenni szeretne valamit. Evégett már az ötvenes évek végén gyűjtőmunkába kezd, több alkalommal a költő feleségétől, Károlyi Amytól kér adatokat, főként Weöres pécsi tartózkodására vonatkozóan (mikor, meddig tartózkodott Pécsett, hol, kiknél lakott, mikor diákoskodott itt, mikor volt könyvtáros, melyik verseit írta Pécsett stb.), de információkat remél a csöngei, a szombathelyi, a pesti időkről is.³⁹ Hasonló kéréssel fordul Weöres egykori diáktársához, dr. Blaskovich Istvánhoz is, aki megírja neki, hogy 1925–26-ban Weöressel (ifjúkori becenevén: Cinával) és még két diáktársukkal megalakították a Homeros Irodalmi Társaságot, melynek kézzel írott lapját, a HIT-et Weöres szerkesztette és nagyrészt írta is.⁴⁰ 

Lovász véleménye eddigre teljesen letisztul egykori pártfogoltjával kapcsolatban: szerinte Weöres világirodalmi rangot érdemelne mint a 20. századi magyar líra legérdekesebb és legértékesebb jelensége. Meggyőződése, hogy amennyiben Weöres nem magyarul írna, akkor a legmagasabb szellemi fórumok elismerését is kivívhatná.⁴¹ Ezt a megállapítását konkretizálja is: Weöres méltó lenne a Nobel-díjra is. „Ennek a költészetnek az esztétikája és etikája olyan csúcson áll, mely a legfőbb szellemi fórumok figyelmére tarthat számot. (Gondolok, igenis, a Nobel-bizottságra!)” – írja az akkor már Franciaországban élő Bajcsa Andrásnak.⁴² Az is foglalkoztatja, hogy vajon mi az a hatóerő a Weöres-versek anyagában, ami a zeneszerzőket megragadja, a szóbeli líra zenei átköltésére inspirálja. És azt is szeretné megválaszolni, hogy vajon Weöres verszáró és versközi rajzai, valamint versalkotási módszere, a benne felbukkanó „primitívség” és „őserő” között milyen kapcsolat áll fenn. És összefügg-e mindez valamiképpen az ő sajátos betűvetésével, kézírásával, vonalvezetésével. A válaszkeresés során 1963-ban több levelet vált olyan neves pécsi művészekkel, mint Tillai Aurél zeneszerző, karnagy és Lantos Ferenc képzőművész. Ekkor fordul levéllel – nyilvánvalóan régi barátja, Kocsis László plébános, a neves költő tanácsára, akivel együtt szervezték egykor a Janus Pannonius Társaságot, aki a Társaság alelnöke volt, és akivel szoros barátság köti őket egymáshoz – Csekovszky Árpád képzőművészhez, hogy segítsen a Weöressel kapcsolatos anyaggyűjtésben a Borsos Miklós Weöresről készített plakettje fényképmásolatának megszerzésével.⁴³ 

Weöresről hatalmas iratanyagot őriz a szekrényében. Egész életében foglalkoztatja a költő személye. Évekkel később be is vallja neki: „Valamikor azt hittem, hogy Téged mintázva képes leszek megrajzolni a lefelé és felfelé legmesszebb látó embert. Beláttam: gyenge vagyok erre. S mennyien gyürkőztek neki, de a csodát senki sem tudta megfogni. Arcképeidből az égi egyszerűség ragyogása mindig kimaradt.”⁴⁴ A Weöres iránti csodálata magyarázza, hogy 1961-ben a Salve Regina Jelenkor-beli elutasítását igen érzékenyen fogadja, fájdalmas rövidlátásnak, elszomorítónak és kiábrándítónak nevezi.⁴⁵ Néhány hónappal később is úgy látja, hogy a folyóiratnak „féltékenyen kellene kapnia e mű után. Nem tudom, hogy Cs. Győző⁴⁶ majd hogyan dönt. Remélem, hogy aggodalmai csökkentek” – írja.⁴⁷ Mélyen érinti, és örömmel értesül arról, hogy Franciaországban a Sipos Gyula szerkesztette Magyar Műhely különszámmal akar megemlékezni Weöres 50. születésnapjáról. Számos Weöressel kapcsolatos anyagot (az ifjúkorból származókat, a Janus Pannonius Társasággal kapcsolatosakat) küld Siposnak, továbbá a Weöreshez írt A Mindenség énekese című szonett-septichonját.⁴⁸ Ezt a versét A hallgatás tornya című Weöres-kötet megismerésekor írta, amikor „a könyv káprázatában” élt, és amelyet a Jelenkorban azzal utasítottak vissza, hogy „személyi kultuszt csinálna vele”.⁴⁹  Öröme telik benne, ha egy-egy Weöressel kapcsolatos régi fotóra, emlékre bukkan. A jubileum valósággal ünnepi hangulattal tölti el, „valamiféle állandó, boldog állapotban élek: büszke vagyok, hogy egyre lenyűgözőbbnek láthatom műved arányait és egyre »szentebbnek« költészetedet. »Embertelen« hangodtól – ha meghallgatnák – a világ meggyógyulna.”⁵⁰ 

Nagy büszkeséggel tölti el földijeinek, a bácsföldvári általános iskola diákjainak és tanáruknak, Weissenbeck Józsefnek a látogatása, és Weöres Sándornak még két évvel később is említést tesz „hű rokonainak” pécsi útjáról, akik az irodalmat „szent ügynek” tekintik. „Néhány évtized előtt az ottani tájról írt verseimért kiutasítottak, elűztek, most meleg kezek nyúlnak felém szülőfalumból” – írja barátjának.⁵¹ Ekkor még úgy határoz, hogy a szekrényeiben százszámra összegyűlt feljegyzések, iratok, levelek „figyelmet érdemlő darabjait” ezeknek a gyerekeknek és a bácsföldvári múzeumnak adja át, akik híven őrzik ottani indulásának és munkásságának emlékét.⁵² 1968-ban nagy megtiszteltetésként éli meg azt is, hogy Weöres Sándor Merülő Saturnus címmel megjelent verseskötete tartalmazza az Álom a régi Pécsről című verset is, a költő következő ajánlásával: Lovász Pali bátyámnak. 

A másik lélekerősítő kapcsolatot Endre Károly jelenti számára, aki évek óta biztatja, hogy állítson össze egy válogatást a verseiből, amelynek kiadásával megpróbálkozhatnának Temesváron is. Lovász azonban – főként egészségi okokból – lassan halad a munkával, csak toldozgatja-foldozgatja, böngészgeti és csiszolgatja a kéziratait. Idehaza Csányi László, a szekszárdi napilap szerkesztője – aki rendszeresen közli verseit – szintén arra ösztönzi, hogy mivel megújulóban van a költészete, használja ki ezt a helyzetet. Ám ekkor valójában nem születnek új versei, csak a régieket „alakítgatja”, továbbá 1963-ban született unokájáról készít feljegyzéseket, és vezet lélektani naplót.⁵³ Az elmúlás, a közelgő eltávozás érzése, a barátságtalan világ élménye egyre gyakrabban hatja át ezekben az években megnyilatkozásait. Vigaszt baráti kapcsolataiban talál. „Én fáradt vagyok már, hűl a világ körülöttem. Annál jobban esik a Te melegítő barátságodra gondolni” – írja Weöresnek.⁵⁴ 1969-ben az Életünkben megjelenik Üdvözlet című, Weöres Sándornak ajánlott verse. 1970 májusában megkapja Weöres Egybegyűjtött írásait. Mellé helyezi az 1934-ben megjelent Hideg van című kötetet, leveszi a falról a barát ifjúkori arcképét, és a mostani mellé helyezi. „Ott a mesebeli királyfi kérdező tekintetét látom, itt az ember tragédiájának titkát megértő bölcsesség sugárzik a szem árnyéka mögül.”⁵⁵ 

Miközben küzdelmet folytat az öregedés – számára oly nehezen feldolgozható – élményével, lehetőségeihez mérten továbbra is egyengeti a tehetségesnek tartott fiatalok pályáját. Többeket (például a hatvanas évek első felében Alföldy Jenőt) igyekszik kapcsolatba hozni Weöressel. 1969-ben Ludwig Éva „kísérleteit”, azaz verseit ajánlja Weöres figyelmébe, kérve, hogy egy-két szót írjon vagy üzenjen a „rajongó gyereknek”.⁵⁶ Weöres eleget tesz a kérésnek, visszaküldi az „érdekes” verseket, kíváncsian várva a továbbiakat: „Talán nem lesz mindig ennyire naplószerű, magánjellegű; vagy ha így marad, ezen belül is határtalan a fejlődés lehetősége.”

Az 1970-es években számos irodalmi kérdésről is véleményt cserél egymással a két jó barát, Lovász Pál és Endre Károly. Mindkettejüket foglalkoztatja Weöres költészete. Megvitatják például a Weöres-vers befogadásának, megértésének nehézségeit is. Lovász ekkor már rég túl van a Weöressel erről folytatott dialóguson. Endrében viszont most fogalmazódnak meg a kételyek, ahogyan írja egyik levelében: „Weöres Sándor mostanában kicsit kóklerkedik. A vers mégsem keresztrejtvény.”⁵⁷ Lovász viszont, aki korábban maga is hasonló fenntartásokat és aggodalmakat fogalmazott meg, most már egyértelműen Weöres mellé áll: „Diák kora óta szeretem, bámulom az ő költészetét. Életművét világviszonylatban csúcson állónak tartom. Való az, hogy egyes munkái talány elé állítják az embert. De ő nem pózol. Lényege a játék. A világmindenség az ő otthonos játszótere.”

A hetvenes évek közepén hosszabb ideig a legszűkebb családi körben Budapesten, zuglói rokonainál él, miután pécsi lakásukat felújítják, lényegében feldúlják az iparosok. Felesége továbbra is betegeskedik. Válogatott kötetének előkészületei elhúzódnak, sorsa még mindig bizonytalan. Bárdosi Németh János arra biztatja, hogy Weöres Sándort keresse fel mielőbb, és kérje a könyv megjelenéséhez a segítségét.⁵⁸ Ennek elmaradása talán Lovásznak a Weöres iránti egyre fokozódó, kapcsolatukat már-már megzavaró csodálatával is összefügg, aminek következtében mind erőteljesebben érzi: hiába voltak egykor nagy tervei, hiába szerette volna megírni a nagy tanulmányt, hiába szerette volna megfejteni a nagy titkot, rádöbben: nem vagy alig képes már arra, hogy bepillantson ebbe a rendkívüli magasságokba emelkedett költészetbe. A költőtárs 60. születésnapján már úgy érzi, hogy felesleges lenne az ő hangja az ünnepi kórusban, nem tudja a megfelelő szavakat sem megtalálni, és végül az 1973-ban született Filius Mundi című versét küldi el köszöntésül a jubilánsnak.

*

Lovász válogatott kötete Arckép címmel 1975-ben jelenik meg. Benne a Weöreshez írt nagy verse, a Septichon, a Filius Mundi és a Monogramma is, melyben Kopernikusz, Nobel, Albert Schweitzer után negyedikként W S (Csönge) címmel a következő négysorosa olvasható:

Sarat cipel
a lenti körből
fény villog rajta
mindig föntebbről

A Weörest útjára indító, pártfogásába vevő, majd költészetét mindjobban csodáló, azt saját költészete megújításában mintának tekintő Lovász Pál több verssel tisztelgett barátja előtt. Weöres pedig nemcsak az Álom a régi Pécsről című versét ajánlotta egykori támogatójának, hanem 1976-ban verssel búcsúzott tőle halála alkalmából is (Lovász Pál emlékére). Olyannyira várt válogatott kötetét Lovász dedikálni és átnyújtani az egykori kis „mesebeli királyfinak” már nem tudta. Rövid idővel ugyanis az Arckép című válogatás megjelenése előtt, 1975-ben a csillagok ölelték magukhoz a hetvenkilenc éves költőt. Így végre megismerhette a nagy titkot odafent, megtudhatta, hogy – a Filius Mundi első sorát idézve – mi van „a semmin túl, hol minden újra indul”; és sok száz versből és levélből álló hagyatékával ajándékozta meg az idelent maradottakat. Mély emberi kapcsolatról, őszinte barátságról, humánus segítségről tanúskodó levelezések értékes irodalomtörténeti dokumentumait hagyta maga után. Köztük a Weöres Sándorral folytatott levelezését is.

JEGYZETEK 

¹ Ezek forráshelye részben a Lovász család tulajdonában lévő hagyaték, részben a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága Történeti Osztályán található Lovász-hagyaték. Az általunk feldolgozott levelezés anyagát Lovász Pál István nevű fia és Judit nevű menye bocsátotta rendelkezésünkre, akiknek ezúton mondunk köszönetet.

² Baranya Vármegye alispánja, az irodalom nagy barátja, támogatója, a Janus Pannonius Társaság alelnöke.

³ Weöres Sándor 1938. október 24-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

⁴ Weöres Sándor 1938. november 20-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

⁵ Weöres Sándor 1938. december 10-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

⁶ Lovász Pál 1938. december 14-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁷ Lovász Pál 1938. december 18-i levele Zsikó Gyulának (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁸ Lovász ifjúkori alkotótársa, kivel együtt indult a pályájuk az 1910-es évek második felében a Vajdaságban.

⁹ Lovász Pál 1939. januári levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

¹⁰ Weöres Sándor 1938. december 29-i, 1939. január 17-i, 1939. március 1-i, 1939. június 16-i, 1939. október 31-i levelei Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

¹¹ Weöres Sándor 1939. december 29-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

¹² Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek. Pesti Szalon – Marfa Mediterrán Könyvkiadó, 1998, II. kötet, 271.

¹³ Uo. 4.

¹⁴ Lovász Pál 1957. október 7-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

¹⁵ Uo.

¹⁶ Idézi Tüskés Tibor: A Jelenkor indulása (1958–1964). Új Forrás Könyvek 23, Tatabánya, 1995, 22.

¹⁷ Az 1945 után megalakuló Batsányi Társaságban nem jut semmiféle szerephez, a publikációs lehetőségek lényegében megszűnnek számára, 1951-ben nyugdíjazzák, majd rövidesen oly mértékben megkurtítják a nyugdíját, hogy biztosítási ügynöki munkát kell vállalnia, és járnia Baranya megye településeit, falvait. Az őt megillető helyet nem nyeri el az irodalmi életben sem.

¹⁸ Lovász Pál 1960. január 17-i levele Várkonyi Évának (másolat) – a Lovász család tulajdona.

¹⁹ Lovász Pál 1960. március 19-i levele Várkonyi Évának (másolat) – a Lovász család tulajdona.

²⁰ Mindkettő a Lovász család tulajdona.

²¹ Lovász Pál 1946. július 27-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

²² Lovász Pál 1957. október 7-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

²³ Uo.

²⁴ Weöres Sándor 1957. október 12-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

²⁵ Uo.

²⁶ Lovász Pál 1957. november 24-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

²⁷ Uo.

²⁸ Weöres Sándor 1957. december 20-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

²⁹ Lovász Pál 1958. június 1-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

³⁰ Csorba Győző szerint 1945 után Bárdosi Németh János, Várkonyi Nándor és Lovász Pál „teljesen kivonultak az irodalomból”. – A város oldalában. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1991, 100.

³¹ Lovász Pál 1958. február 3-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

³² Uo.

³³ Lovász Pál 1961. március 14-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

³⁴ Weöres Sándor 1958. december 16-i, 1959. december 2-i, 1961. március 6-i, 1962. március 9-i levelei Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona. A személyes közbenjárást Lovász kötetének kiadása érdekében Weöres elhárítja, mert – ilyenek a korabeli viszonyok – buzgó támogatása akár a támogatott feketelistára kerülését is eredményezheti.

³⁵ Lovász Pál 1958. február 3-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

³⁶ Lovász Pál 1959. szeptember 19-i levele Weöres Sándornak. Mellékeli a következő verseket: Egy Weöres-utánzó, Igazi költő, csillagtávlatból – a levél a Lovász család tulajdona.

³⁷ Lovász Pál 1963. július 18-i levele Káldi Jánosnak – a Lovász család tulajdona.

³⁸ A levél a Lovász család tulajdona.

³⁹ Lovász Pál 1958. február 3-i levele Károlyi Amynak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁴⁰ Dr. Blaskovich István 1963. augusztus 25-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona. Blaskovich szerint a lap egy példányban jelent meg, számait – mint főszerkesztő és társulati elnök – Cina őrizte, és mintegy másfél évig sikerült a megjelenést életben tartani.

⁴¹ Lovász Pál 1963. augusztus 4-i levele dr. Blaskovich Istvánnak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁴² Lovász Pál 1963. augusztus 8-i levele dr. Bajcsa Andrásnak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁴³ Lovász Pál 1963. augusztus 10-i levele Csekovszky Árpádnak (másolat) – a Lovász család tulajdona. Szép vallomást tesz a kerámiaművész munkáinak rá tett hatásáról is: „Laci bátyádnál mindig megnézem, végigsimogatom a Te produktumaidat. Örömöm telik bennük. Idős vagyok, de nagyon szeretem a kísérletezést, keresést, az új utakat és az eredményeket. A Te sikereid meglepnek, meghatnak, megörvendeztetnek.”

⁴⁴ Lovász Pál 1969. július 14-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁴⁵ Lovász Pál 1961. december 25-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁴⁶ Csorba Győző.

⁴⁷ Lovász Pál 1962. március 13-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

Lovásznak nyilvánvalóan nem volt ismerete arról, hogy a kéretlenül is véleményt mondókkal, a hivatalos irodalompolitika elvárásait számon kérőkkel a törekvéseit folytonosan elfogadtatni kényszerülő szerkesztőségben ekkorra már megszületett a közléssel kapcsolatos kedvező, diplomatikus döntés. A szerkesztőség ugyanis a vallásos motívumra utaló cím (jelentése: Üdvöz légy, Királynő…) megváltoztatására kérte a költőt, aki eleget téve a kérésnek az Aubade címet ajánlotta (jelentése: hajnali szerenád, reggeli könyörgés, ima). A vers ezzel a címmel meg is jelent a folyóirat 1962/4. számában. Lásd erről Tüskés Tibor: A Jelenkor indulása, 42.

⁴⁸ Lovász Pál 1963. július 25-i és szeptember 14-i levelei Sipos Gyulának (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁴⁹ Lovász Pál 1963. július 19-i levele Szedő Dénesnek (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁵⁰ Lovász Pál 1963. július 31-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁵¹ Lovász Pál 1969. július 14-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁵² Ugyanott fogalmazza meg a következőket: „Kire tudnám én itt bízni, Pécsett? Akikre gondoltam, azok messze mentek, vagy átváltoztak, »üzletemberek« lettek. – Így bizony a bácsföldvári irodalmi múzeumba kerülnének a Te leveleid, s természetesen a birtokomban lévő könyveid is. Nekem ez kimondhatatlanul kedves gondolat. Mert az az elképzelésem, hogy majd »hazamegyek apámhoz, anyámhoz a koporsóba« , tehát a családi sírboltba kerülök. Talán öreges ellágyulás is van ebben, de enyhít az a tudat, hogy amit tenni igyekeztem, annak nyoma majd ideig-óráig ott marad a földvári gyerekek szívében.”

⁵³ Lovász Pál 1968. augusztus 17-i levele Endre Károlynak (másolat) – a lovász család tulajdona.

⁵⁴ Lovász Pál 1969. július 14-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁵⁵ Lovász Pál 1970. május 29-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁵⁶ Lovász Pál 1969. július 24-i levele Weöres Sándornak (másolat) – a Lovász család tulajdona.

⁵⁷ Endre Károly 1973. december 28-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

⁵⁸ Bárdosi Németh János 1974. május 2-i levele Lovász Pálnak – a Lovász család tulajdona.

Nyitólap