Dukai István
Az idő problematikája
Szöllősi Zoltán költészetében
„A te éveid, Uram, egyetlen napot számítanak; de
napodban nincs tegnap, hanem csak ma, mert a te mádat nem
váltja fel a holnap, s nem következett a tegnap után. Napod az
örökkévalóság; azért nemzetted öröktől fogva azt, akinek
mondottad: »Ma szültelek téged!« (Zsolt 2,7)
Minden idő a te alkotásod. Minden időt megelőz
örök jelened, s időtlen idő nem volt sohasem.”
(Szent
Ágoston)
Az Egyidő Szöllősi Zoltán Vacsorajégen
című kötetének egy verse, ugyanakkor cikluscím is, ami azt
jelzi, hogy valamiképpen az e címben foglalt jelentést
különösen fontosnak tartja. S valóban, ha figyelembe vesszük
az idő szó szerinti vagy valamilyen képbe rejtett
sűrű előfordulását, hatodik kötetének végére illesztett
vallomását, azt, hogy itt van szubjektív és objektív idő,
van végesség, halált hozó lezártság és reményt adó, a
jövő felé nyitott idő, van pillanat és örökkévalóság,
de mindenek előtt vagy mindenek fölött van a pillanatban, a
jelenben rögzített örökkévalóság, s végül, ha
konstatáljuk a tényt, miszerint aligha van költő, aki ilyen
heroikus küzdelmet folytatna az idő ellen, ugyanakkor az
időért; továbbá meggondoljuk e fogalom központiságának
közvetlen konzekvenciáit, mindenképpen fontos, véleményünk
szerint megkerülhetetlen Szöllősi Zoltán
időproblematikájának tüzetesebb vizsgálata. Minthogy mindez
a jelentésbeli gazdagság egyetlen fogalomban sűrűsödik
össze, úgy is mondhatnánk, Szöllősi Zoltán időképének
esszenciája, megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk
eme sokszínűségen belül az egy, azaz az egyidő
értelmezésének.
Vizsgálódásunk nem nélkülözheti az
időről mint olyanról való gondolkodást, ha nem akarunk abba
a hibába esni, hogy olyasvalaminek a lírai megjelenéséről
beszélünk, amiről mindenki beszél, mindenki tudni vél,
olyannyira, hogy semmiféle előzetes magyarázatot és
megértést nem igényel, ám tényleges mibenlétéről vajmi
keveset tudunk. Az idő először is a szukcesszivitás, azaz az
egymásra következés, az egymásutániság megnyilvánulása az
emberi világban. Ez az időkontinuum azonban az ember sajátos
nézőpontjából szemlélve múltra, jelenre és jövőre
bomlik, jóllehet ez a tagolódás maga is egy megbonthatatlan
és szüntelenül tovahaladó folyamat, ennélfogva nem minősül
át lényegileg az idő szukcesszivitása. Mindez nem több, mint
az idő közönséges és mindenki számára nyilvánvaló –
mondjuk így – hétköznapi felfogása, amelynek
elégtelensége Szöllősi időfogalmának értelmezésében az
első rátekintésre szembetűnő. Egyébiránt ezzel már csak
azért sem kívánjuk ezt az értelmezést lebecsülni, mert az
ember világában alakszerűen megjelenő dolgok szükségképpen
alá vannak vetve az idő hatalmának, s minden, ami Szöllősi
Zoltán költészetében – és minden más valóságban – a
végleges, a lezárt, az elmúló karakterét viseli, az idő
ezen aspektusával áll összefüggésben. Csupán azt kívántuk
megállapítani, hogy a most vizsgált időfogalom ennél
összemérhetetlenül árnyaltabb és mélyebb.
Szükséges ezt az időfogalmat leválasztani a
fizika (a jelenkori fizika) időfogalmáról, amely odáig megy,
hogy az idő mennyiségi meghatározottságát szélsőségesen
és kizárólagosan hangoztatva időkvantumokról beszél.
„…Nekem az időhöz való viszonyom az örök.
Egyidejűségemet ez a gyűjtemény talán még jobban megmutatja
így, mint az eddigiek” – olvassuk a Nem látlak
benneteket című kötet végén. Látható, hogy itt az
időnek egy sajátos minősítettségéről van szó, ami a
fizika számára értelmezhetetlen. Mindazonáltal – mint
mondottuk – Szöllősi Zoltán költészete nem nélkülözi az
idő ilyetén (linearitásában mennyiségi) felfogását,
illetve szükséges, hogy az idő ilyenként jelenjen meg akkor,
amikor az üdvtörténet helyét a fejlődés dogmái, az
üdvösség és az örökkévalóság ideáját az újkori
világrend halálba lejtő távlata (immár jelenvalósága?)
váltja fel. Ebben a folyamatban valóban jellemezheti az időt a
mechanikus oszthatóság, a számszerűsíthetőség, az
időkvantumokra való töredezettség. Az Időmalom talán
még nem hordozza ezt a végletességet, de a Nyár „berendezett
s gazdátlan ideje” mintegy előhívja eme töredezettség
későbbi markáns képeit: „Részecskékre törik az idő” (Ősz);
„A lét hiába kottázza be velünk az időt / eleven
hangjegyeket / bartóki mély szögeket / dallamtalan egyszintbe
ver” (Vázlat); „Sikált hold / világol / szuvasak a
csontbillentyűk / az idő mindent elnyűtt / kipergő fogak
számból” (Tájvers); „bábelidőm széthullt”
(Változások); „Szétszóratott idő” (Koszorún
aranyszalag). Részben idetartoznak azok a képek és
versívek, amelyek az idő mérésének eszközeit jelenítik
meg: az óraszerkezeten kívül – csak példaként említve –
az árnyék, a homok, a kő szinte mindig
hordoz időre vonatkoztatott jelentést:
Egy
élet hány marék homok
Nincsen fordítója
Egy dombban hány idő ragyog
Lejárt homokóra
(Szeptemberi
kréták)
Az általunk vizsgált komplex időfogalmat a Csontkorall
előlegezi meg, amelyben a földtörténeti és a történelmi
idő mint múlt, a jelen, valamint a jövő dimenziói tárulnak
fel, itt még a versfolyam linearitásában, a későbbiekben
viszont jellemzően egymásra vetítve, illetve egyetlen képi
ívbe foglalva, mint például a Szemben című versben:
A kilőtt idő
levélzöld harckocsi
égett roncsai
alatt
alusznak a fagypáncélosok
markukban zászló csírája
mag
Leggyakrabban a múlt az, ami folytonos jelenbe
hatolása révén részévé válik magának a jelennek, illetve
a jelent sajátosan átminősíti: „Lépteim kőtáblák
lapozása” (Gyerekkor); „vasingű pásztorok isznak, /
várják születésemet” (Karácsony); „A hol volt,
hol nem volt-ban, örök / jelenidőben” (Most is); „Lélegzetemben
hány tájnak / hány időnek évszakai / forognak” (Csak
kő / kő se). Ugyanez a mozdulat hozza összefüggésbe a
jelent a jövővel is:
Ülök
krokodil-ásításban
van időm, néhány ezer évem
míg e part kövei csattannak
fogak, a túlsó part kövével
(Nyolc
sor)
Másutt így: „Szenvedő múltamra
felcsodálkozom / Mások jövője lészen” (Magyar
avantgarde); „múlt s jövendő gázol rajtam”
(Száraz éj zúg); „Hová siettem?/ mögöttem sír a
jövő, / fordulok vissza” (Ajtómat rázza).
Ebben a mozdulatban az emlékezetnek –
legalábbis a múlt vonatkozásában – kitüntetett szerepe
van, ez azonban nem az az emlékezet, amely a múltra mint
végleg lezártra és befejezett tényeket magában foglaló
panoptikumra néz, hanem mintegy azonosulva tárgyával, más
megfogalmazásban: engedve az időben rejlő eme lehetőségnek,
tárgyát a jelenbe emeli, illetve azt a jelenben hatni engedi:
„Akinek múltja nem véges” (Homológ); „Mindenemet
/ mindig emlékezetből tettem” (Jöttem). Mindezeket
tekintetbe véve az iménti megszorítást akár el is
hagyhatnánk, és ugyanilyen joggal beszélhetnénk jövőre
vonatkozó emlékezetről is.
A Naplóm elkezdése lírai
bravúrjában ezt látjuk igazolva, ahol a két irány – noha a
megfogalmazás térre vonatkozik – nyilvánvalóan nemcsak a
tér, hanem az idő dimenzióira is utal. Innentől kezdve a visszaút,
a hazaút Szöllősi költészetében mindig a múlt és a
jövő jelenben történő birtokbavételét és integrálását
jelenti. A vers abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy
múlt és jelen tükrökként jelennek meg, s bár a tükör
önmagában a passzivitás képzetét kelti, mégis az
„egymásba nyíló tükreimben” kifejezés pontosan
világítja meg azt a kölcsönviszonyt, amely az idődimenziók
közös, egymásra irányuló aktivitásában ragadható meg.
Az Egyidő kimondása a második
kötetben történik meg:
A vegyesbolt petróleumszaga
és parázsló téglafala
Külön mind a parázsló téglatestek
Köztük hamvadó fuga
Tűz – homlokomba épült kémiája
és fegyelmezett mértana
Vak lángolás soha, a maga tükrét
s világa képét kormozó
Izzás – a valóságban-megült világra
forradalmas délibáb
A külváros pora mennybe száll
S a kölyök petróleummal tetvek
ellen bedörzsölt feje
nyírott nap, izzó szálka hajjal
A vers maga a címen kívül egyetlen időre
vonatkozó kifejezést tartalmaz, azt is negatív formában (soha),
és egyetlen igét. A nominális stílus mozdulatlansága, az egy
itt az egység kifejezője, amely az emlékeknek – mint
egymásra vetített képeknek és mint egyetlen (tűz)
elem modifikációinak – egylényegűséget és egyidejűséget
kölcsönöz. Tartalmi és stiláris szempontból hasonló
jellegzetességeket mutat a verset magában foglaló, hasonló
című ciklus. Az egyidő mondható teljes időnek is:
„Tudom, a teljes időben, / ami mostan elvész, megmarad” (Befejezzem).
A kifejezés maga a Nem látlak benneteket című kötet
egy versében bukkan elő ismét:
Soha sietősen,
emlékezve mindre, ami van,
lenni egyidőben
amennyien vagyunk, annyian,
soha sietősen
(Lenni)
De kimondatlanul is demonstrálódik versek
sokaságában, s úgy látszik, amióta e költészetben
megjelent, versteremtő erővé, gondolati maggá vált, sajátos
verslogikává, amely e költészetet eddig nem látott
megoldásokhoz segíti, és eddig nem látott filozofikus (noha
Szöllősi lírája egyébként egyáltalán nem
„filozofikus”) magaslatokra juttatja.
Mindazonáltal nincs előzmény nélkül,
gondoljunk A Dunánál ismert soraira; az időről való
gondolkodás azonban Szöllősi Zoltánnál összemérhetetlenül
szerteágazóbb, mint József Attilánál, illetve ez a
gondolkodás ott nem állandósul, nem válik centrális
jelentőségűvé.
Ideje föltennünk a kérdést: mi az alapja az
időről való ilyetén gondolkodásnak, valóságos voltához
ugyanis nem fér kétség – nem játékról, nem lírai
kalandról van szó, nélkülöz minden spekulációt és
virtualizációt. Valaminek az időben magában kell lennie
ahhoz, hogy így lehessen róla gondolkodni – legföljebb
kevesen vannak, akik így tudnak róla gondolkodni.
A kérdést tulajdonképpen nem is kell
föltennünk, hiszen az idő problematikája egyidős a
bölcselettel. Szent Ágoston szerint például vannak dolgok,
egészen pontosan azok, amelyekben maga a lét lakozott mindig
és lakozik mindörökké, amelyek nem voltak és nem lesznek,
hanem szilárdan állanak, időbeli változás nélkül. „Van
múlt és van jövő, de azt szeretném tudni, hol vannak. Ha ezt
egyelőre nem tudom is – tudom, hogy akárhol vannak, nem
jövő és nem múlt módjára vannak, hanem jelen módon. Mert
ha a jövő ott is jövő, ha a múlt ott is múlt, akkor az
egyik még nincs ott, a másik már nincs ott.
Akárhol a helyük, akármi a valóságuk, biztos, hogy a módjuk
jelen.” Majd tovább a háromfajta időről: „…Háromfajta
idő van: jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre
vonatkozólag. A három idő csak a mi felfogásunkban van,
máshol nem találhatók; a léleknek van jelen emlékezete a
múltakról, jelen szemlélete a jelenről és van a jövőre
vonatkozó jelen várakozása.”
A kérdésre, hogy mi az idő, hosszas
vívódás után Szent Ágoston azt mondja, hogy valamilyen
tartam, de hogy minek a tartama, arra először talányos és
feltételes választ ad: „Nagyon csudálnám, ha nem a léleké
volna.” A kifejtésben aztán ez a feltételesség
bizonyosságra fordul: „Lelkem, tebenned mérem az időt.” Ez
a lélekben zajló folyamat háromféle cselekvést takar: „A
lélek vár, figyel és emlékezik; így aztán az, amit vár,
azon keresztül, amire figyel, általhalad abba, amire
emlékezik. Ki meri tagadni, hogy a jövő még nincs meg? S a
lélekben mégis megvan az eljövendők várakozása. Ki meri
tagadni, hogy a múlt nincs többé? S a lélekben mégis megvan
a múltnak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelen időnek
nincs kiterjedése, mert hisz pillanatok szerint halad előre? A
lélek figyelme azonban odaszegődik, s megmarasztja azt, ami
tűnni iparkodik.”
Jól látszik, hogy ha a „tudomány
beszédét” elválasztjuk a „bölcsesség beszédétől”,
miként Szent Ágoston javasolja, s amire mi is tettünk
utalást, az időnek olyan értelmezési lehetőségei nyílnak
meg, amelyek fényében Szöllősi Zoltán költészetének
időproblematikája is valóságosnak és öröknek bizonyul. Az
is látszik továbbá, hogy ebben a szemléletben a három idő
nem válik külön: a jelen módon létező múlt és jövő,
a jelenre vonatkoztatott múlt, jelen és jövő, a lélek három
cselekvése nem más, mint ami Szöllősinél egyidőként
jelenik meg.
Az időről való kérdezés tehát nem múlt
el, és valószínűleg nem múlik el, örök kérdés, így
aztán semmi csodálnivaló nincs abban, ha „az idő innenső
oldalán” Martin Heidegger szintén a bölcsesség autentikus
nézőpontjából kísérli meg a modern kori gondolkodásban
múltra, jelenre és jövőre szétesett idő egységének
helyreállítását: „A tulajdonképpeni idő téridejének
sajátsága azonban – minden időszámítás előtt és attól
függetlenül – az eljövendő, az egykorvoltság és a velünk
egyidejű jelen világló egymásba-érésén nyugszik. Ennek
megfelelően a tulajdonképpeni időnek és csakis ennek
sajátsága az, amit könnyen félreérthetően dimenziónak,
kiterjedésnek nevezünk. A tulajdonképpeni idő a már jelzett
világló egymásba-érésen nyugszik, miként az eljövetel az
egykorvoltságot, illetve ez amazt, kettejük kölcsönviszonyát
pedig a nyitottság világlása hozza meg. Ha e háromszoros
kiterjedés felől gondoljuk el, akkor a tulajdonképpeni idő is
háromdimenziósnak bizonyul…
Ámde honnan nyer meghatározást a
tulajdonképpeni idő három dimenziójának egysége, azaz annak
összjátéka, hogy a maga módján mindhárom eléri és
egymásnak nyújtja a jelenlétet? Már hallottuk: a velünk
szemben még-nem-jelenlévő eljövetelében és a velünk
szemben már-nem-jelenlévő egykorvoltságában is, sőt még
magában a velünk egyidejű jelenben is mindenkor egyfajta
jelenbe való elérés és eljutás, azaz jelenlét játszik
közre. Az így elgondolandó jelenlétet nem rendelhetjük
hozzá az idő három dimenziójának egyikéhez, mégpedig –
ami kézenfekvő lenne – a velünk egyidejű jelenhez. Az idő
három dimenziójának egysége sokkal inkább azon nyugszik,
hogy mindegyik dimenzió összejátszik a többivel. Ez az
összjáték bizonyul a tulajdonképpeni, az idő sajátságában
közrejátszó kiterjedésnek, és így mintegy a negyedik
dimenziónak – és nemcsak mintegy, hanem ténylegesen is annak
bizonyul.
A tulajdonképpeni idő négydimenziós.
Amit azonban a dimenziók számbavételekor a
negyediknek nevezünk, az valójában az első, azaz a mindent
meghatározó kiterjedés. Ez a kiterjedés hozza meg az
eljövetel, az egykorvolt és a velünk egyidejű jelen mindenkor
sajátos jelenlétét, ez a kiterjedés választja szét és
tartja össze őket ily módon világolva abban a közelségben,
aminek révén a három dimenzió egymáshoz közelítve marad.
Ezért nevezzük az első, kezdeti, a szó szoros értelmében
valamibe belefogó kiterjedést, amin a tulajdonképpeni idő
egysége nyugszik, közelítő közelségnek... A közelítő
közelség az egykorvoltság, az eljövetel és a velünk
szembeni jelen kiterjedési módjait eleve azok egységébe
tartja össze.”
A dimenziók „világló
egymásba-érésében”, kölcsönös nyitottságuk
„világlásában”, az egymásnak nyújtott
„jelenlétben”, az idő negyedik dimenziójának felfogott,
ám valójában „első kiterjedésében”, a heideggeri
„közelítő közelségben” nem nehéz felismerni Szöllősi egyidő-fogalmát,
avagy az előbbit az utóbbiban – az iránynak nincs
jelentősége. Ami még tanulságos, hogy mind Heideggernél a
dimenziók egységét, mind Szöllősinél az egyidőt nem
a három kiterjedési mód valamelyikéhez, azaz még csak nem is
a jelenhez rendelhetjük hozzá – ha eddig fogalmaztunk is
így, ezen a helyen vált időszerűvé a pontosítás –, hanem
az időnek egy sajátos, nem nyilvánvaló, a közönséges
látás számára rejtett módozatával állunk szemben.
Hol ered
hová ömlik?
tűnődöm az
időről az időben,
álmomban a partján ülök,
mindig szőkén, nem őszen.
De ébredésem benne van,
dideregtető folyam,
batyuzó, balkáni, szürke,
való és boldogtalan.
A part itt tehát olyan tartomány, amely nem
tartozik sem a múlthoz, sem a jelenhez, sem a jövőhöz, ez az
az egyidejűség, amelyben ugyanúgy látja magát, mint
az Egyidő című versben: „S a kölyök petróleummal
tetvek / ellen bedörzsölt feje / nyírott nap, izzó szálka
hajjal.”
Tér és idő létezésünk egymástól
elválaszthatatlan feltételei, s ha Szöllősi Zoltán
költészetét a tér vonatkozásában vizsgálnánk, hasonlóan
meglepő felismerésekre jutnánk. Mivel azonban szigorúan a
tárgyunknál szeretnénk maradni, csupán néhány, tárgyunk
megvilágítását ebből a szempontból segítő megjegyzést
teszünk. Figyelmünket azokra a helyekre irányítjuk, ahol tér
és idő együtt, mégpedig egymásra vonatkoztatva fordulnak
elő: „Nincs tere az időnek” (Tízezeréves út); „tér
/ téredény // csurran az idő / de nem cseppennek el /
cseppjei” (Feketefehér). Ha alapelvekig megyünk
vissza, a tér a magába foglaló, megtartó és tápláló
alapelv, az idő pedig a térbe hatoló, nemző alapelv. Egyik a
megnyilvánult dolgok testi (fekete), másik a szellemi (fehér)
aspektusa. Még tovább haladva azt mondhatjuk, a
megnyilvánulás ránk nézve általános feltételének
szubsztanciális és esszenciális oldalai. Visszakanyarodva, de
az analógiát megtartva – nő és férfi: „Tér volt a nő
és férfi az idő” (A kert). Talán az eddigiekkel
együtt ennyi is elegendő ahhoz, hogy a Szöllősi-líra
metafizikai ortodoxiájára rámutassunk.
Meg kell jegyeznünk, teljesen mindegy, hogy ez
a metafizika tudatos-e vagy sem, illetve nyilvánvaló, hogy egy
költészet nem a metafizika felől építkezik, hanem a nagyon
is konkrét és az érzékek számára felfogható valóságból,
ám ha ebből az érzéki valóságból a lét hierarchiáját
átható analógiák képződnek, pontosabban válnak
felismerhetővé a szimbolika révén, e szimbólumok és e
költészet az igazság hordozója, az igazság teste
lesz, szelleme pedig a metafizika valósága.
A tér és az idő szoros kapcsolatát az is
alátámasztja, hogy az idő ábrázolására gyakran térbeli
szimbolizmust alkalmazunk. Ez az idő egy-, illetve
háromdimenziós felfogásában nem ütközik különösebb
nehézségekbe. Szöllősi is gyakran él ezzel a lehetőséggel,
s ha a már eddig idézett versekhez hozzáadjuk azokat,
amelyeknek térszimbolikájában lényegében időre
vonatkoztatott jelentés vagy az is felfedezhető, a
vizsgálódásba bevonható versek száma csaknem
meghatározhatatlanná válik.
A tér e bevonása a vizsgálódásba azzal a
haszonnal is jár, hogy rámutathatunk a tér és az idő
közötti kvalitatív különbségre. Ami szubsztanciális,
kevesebb minőségi elemet hordoz annál, ami esszenciális, így
aztán egy határon túl a térszimbolika elégtelenné válik az
idő ábrázolására. Ám ami egy gondolati fejtegetésben
lehetetlennek látszik, a líra összetett szimbolizmusa révén
talán mégis lehetséges, erre láttunk példát a Hol ered
című versben.
Az az igazság, hogy a tér és az idő
tisztán homogén mennyiségként való felfogása nem teszi
lehetővé eme kvalitatív jellemzők értelmezését, s ennek
közvetlen következménye többek között, hogy a külső,
tehát a térben elhelyezkedő centrumok láthatatlanná válnak,
illetve az ünnepek mint a homogén és kontinuus időn
valamiképpen kívül eső, mégis az időhöz tartozó,
sajátosan minősített, mondhatni, tisztán kvalitatív
„pillanatok” értelmüket veszítik az időről kizárólag
mint mennyiségről gondolkodók számára.
Mármost a magyar nyelvben az idő – vagy
ahogy Zrínyinél még olvashatjuk: üdő –
összekapcsolódik az ünnep (id-nap, üd-nap,
vagyis szent nap) szóval. Aki betöltötte az időt, aki úrrá
lesz az időn, üdvözül. Az ünnep az idő napja, amikor valami
betelik, ezzel együtt újra kezdődik; az a pillanat, amikor az
idő maga is visszatér oda, ahonnan ered, eggyé válik saját
alapelvével, vagyis – egyidő. Másfelől az ünnep az
a pont, amelyen át összeköttetés teremtődik az idők
között, végső soron az idők kezdetébe való
visszahelyezkedés lehetőségét foglalja magában.
Az imitatio Dei nem annyira vallási,
mint inkább ezoterikus gesztusára ismerünk már az „Időt
nemzeni ki fog?” (Csontkorall) vagy a „Csodállak –
teremtésed előtt az Isten / Összegyúrom hiányodat: dolgozom
/ gyötrelmesen” (A hatodik nap) korai
megfogalmazásaiban; s vajon nem ugyanarról van-e szó Szent
Ágostonnál („A te éveid, Uram, egyetlen napot
számítanak”), mint Szöllősinél („ezer évem s egy napom
/ mindig is egynek láttam” – Sziklák és hitek)? Az
idő és az ünnep fogalmai Szöllősinél is
összekapcsolódnak, mégpedig a fentiek értelmében:
Nem csengő
szól, nem a csend,
kint a tél, a szürke eb
zörrenti néha láncát,
ablakomban Hold-gerezd
ragyog magának tálcát.
Magamban van ünnepem,
alig fér el idebenn
magányom nagy családja,
pásztor emlékezetem
Istent is hazavárja.
Árvaságom nem hiszem,
kétezer év semmi sem,
vérem öröklött fáján
gyümölcs, terem még szivem,
csillag fűti kályhám –
(Ünnepem)
Ez a nagy időket egybefogó koncentráció a Keleti
ég című versben így szólal meg:
Mankózik
rokkant tenger,
húsz századom haza,
egyazon Odüsszeusz,
roncs matróz, tört baka.
Napra nap, mint évre év,
ismétlődőn örök.
Küklopsz szemének sebe,
alkonyest füstölög.
Az egyidő mint megtalált idő akár van,
mint Szent Ágostonnál, akár adódik, mint
Heideggernél, csak félig kegyelmi adomány, ugyanis ha az időt
a benne történő események kvalifikálják, az éppúgy hozhat
és jelenthet „nem emberi bánatot” is. Úgyhogy indokolt a
kérdés:
Boldog-e aki
tükréből kilát
akinek csöndje
tükröt is kirág
tükre ha rongyos
és csöndje egér
s messzebb lát Babilon
vizeinél
(Fehér
mostoha)
Ez az imént említett különös kettősség
Szöllősi-versek sokaságán húzódik végig, s egyik legszebb
dokumentuma az Új legendám záró strófái:
Lent vagyok, ami
fönt, ellenem,
történelmem s időm ott lovall,
homok temet, múltam, tengerem,
élet mégis, zátony, Csontkorall.
Koponyám véres barlangfalán
festett világomat ha nézem,
koponyám véres barlangfalán
látom képeimet már készen.
Festett szörnyem, festett fegyverem,
és van, állanom itt nap alá
még esőző, vastag fellegem
és van napom itt, eső alá.
A fenti részlet azért is figyelemre méltó,
mert a barlang önmagában is centrális szimbóluma fogja egybe,
helyezi egyidőbe az őskor, Platón és a jelen idejét.
Láttuk, hogy a lineáris időfogalom csupán
mennyiségi értelmezést enged meg, s azt is, hogy a
Szöllősi-líra időproblematikájának megértéséhez ez nem
nyújt elég támpontot. Az idő térrel szembeni minőségi
többlete éppen hogy nem az idő linearitásában bomlik ki,
hanem többek között annak ciklikus rendjében. Az idő
ciklusai jelölik ki azokat a napon, éven, emberi életen
belüli sarkalatos pontokat és átfordulásokat, amelyek mindig
is kedvelt témái voltak a lírának, és amelyek rendkívüli
gazdagságban jelennek meg Szöllősi költészetében. Sőt, az
embernek az a benyomása, hogy az egész Szöllősi-líra
tulajdonképpen erre a ciklikusságra épül; elég csupán arra
emlékeztetni, amit az Egyidő és a Hol ered
kapcsolatáról mondtunk, most pedig a Csontkorallt és az
Új legendámat látjuk összehajolni mintegy negyed
század távolából. A korábban (a „nem emberi bánattal”
kapcsolatban) mondottakat pedig az idő ciklikus felfogása
annyiban támasztja alá, hogy mihelyst egy ciklus kezdetét
veszi – de valójában az idő egészében is –, egy
szigorúan alászálló folyamatról beszélhetünk.
Eddig következetesen vigyáztunk arra, hogy az
egyidőt ne valamiféle imaginárius időként tüntessük
fel. A tudat úgy gondolkodik, képzel és emlékezik az
időről, hogy maga is alá van vetve az idő törvényeinek,
minthogy az idő – ez újfent minőségi oldalának
következménye – képes a tudatba hatolni (az időt a
lélek méri) és a megnyilvánulás e finomabb módozataiban
magát integrálni. Ez az integráció kétoldalú, mert
egyrészt az időben magában rejlő lehetőség, másrészt
annak a lehetősége, akiben kellő kvalifikáció révén
végbemegy. Integrált idő ugyancsak kettős értelemben: teljes
idő, ahogy azt korábban már láttuk, és bensővé tett idő:
Évszakaid
többé nincsenek,
kívül s belül időd azonos,
együtt mozdul véled Istened –
zörgő ágat holdfény olajoz.
(Együtt
mozdul)
A bensővé tett, azaz integrált idő
másképpen realizált idő, abban az értelemben is, hogy az
átvilágítás révén a maga valójában megértett idő és
az, aki az időről gondolkodik, eggyé válik. A valódi
megismerés ugyanis nem más, mint a megismerő és a megismerés
tárgyának azonosulása.
Könyvemben
lapozok az időben
meleg bőrkötésben
Hallgatom a hosszú égzengéseket
üres padláson egerek
ódióval golfoznak kísértetek
Naponta visszaöregszem
ezer éveket
(Gömbpiramis)
A Szöllősi-lírának több olyan csomópontja
van, amely szinte definitív módon világítja meg az idő itt
vizsgált kérdését. A Nem látlak benneteket című
kötet nyitó verse, az Ezredvég a ciklikus rend egy
kitüntetett pontjára, ha tetszik, égtájára illeszti az
alaphelyzetet: „Ősz, olyan, mint minden ősz, // emlékezem,
hát örök…” Ha örök, akkor egyszerre első és utolsó
is: attól kezdve, hogy „láttam őszben az édent”, azon
keresztül, hogy „láttam őszben két szülőm”, odáig,
hogy „szanaszét hazám, nevem”. De magában foglalja azt a
látszólag rajta kívül álló, jövőre vonatkozó utalást
is, amely a kiindulópontot jelentő emlékezet mikrokozmoszát a
vers záró képében a makrokozmosszal kapcsolja össze:
Itt vagyok, még
itt ülök
Kárpát karjában, székben,
fordulj be, Göncöl, értem,
tél szikrázik már hajam
kozmikus ezüstjében.
(A realizált idő mellett nem kevésbé fontos
a realizált tér kérdése Szöllősi költészetében, s bár
azt mondtuk, a tér problematikájával csupán érintőlegesen
foglalkozunk, itt mégsem hagyhatjuk említés nélkül, éppen a
vers komplexitását igazolandó.
Itt vagyok, még
itt ülök
Kárpát karjában, székben,
harangozott a lábam,
ültem anyám ölében,
Kárpát karjában, székben.
Nemcsak az egyébként szigorúan
megkülönböztetett idők egyesítése figyelemre méltó –
nota bene: egyesíteni valóban csak megkülönböztetett
dolgokat lehet –, hanem a Kárpátok Szöllősi
költészetében többször és fontos helyeken előforduló
képének a karral, a székkel, az anyaöllel való analógiás
egysége is. Mindezekből pedig az világlik ki, hogy mind a
realizált idő, mind a realizált tér léttel való
telítése a heideggeri jelenlét révén nyeri el
ontológiai alapozottságát.)
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a centrum
csupán valamiféle térbeliséget fejez ki. Valójában amikor
centrumról beszélünk, alapelvről, egy sajátos
princípiumról van minden esetben szó. Ez az alapelv a
kezdetektől a mai napig számtalan formában jelenik meg
Szöllősi költészetében, s talán nem tévedünk, ha az egyidőben
ugyancsak eme speciálisan az időre vonatkoztatott princípiumot
véljük felfedezni.
Találj,
de célzás nélkül,
az idő-pillanat közepébe,
mint víz gyűrűző táblájába,
hol kavicsoddal
soha nem véted el a célt.
Találjon szavad
világod Nap-szívébe,
erre születtél,
isteni vadat űző,
menj és ejtsd el az időt
s meglátod királyodat.
(Meglátod
királyodat)
Korábban azt mondtuk, az egyidő az
időnek egy módozata, ha tetszik, dimenziója, amely nem
nyilvánvaló, és a közönséges látás számára rejtett. Az egyidő
a primordiális idő, amit az ember mára azért tévesztett szem
elől, mert magát a centrumtól egyre távolabb helyezte. Ahhoz
tehát, hogy megpillanthassuk, valamilyen módon és mértékben
ismét centrális pozíciót kell felvennünk, amelyben a
látás, az éberség „virrasztó fennlét // szenvedőn
tiszta” (Villámló óra). Ez nem mond ellent annak,
amit a Hol ered című versben láttunk („álmomban a
partján ülök”), a magyar hagyományban ugyanis az álom
gyakran éppen azt a tudatállapotot jelöli, amelyben a rejtett
dolgok láthatókká válnak. Ily módon és ebben az
összefüggésben virrasztás és álom, de az emlékezet is
egyazon koncentráció különböző kifejezései.
Elzárva már a tócsa
nagy víziója – jég fedi
A beomlott éj fölött
ragyognak Isten léptei
Hányfelé húzó huzat!
lélek keresi centrumát
csavar csontot és izmot
megváltó férfi Cédrusát
Íme, a Vacsorajégen-beli Holdév
első sorai, amelyek arról győznek meg bennünket, hogy talán
nem járunk tévúton, amikor e centrális motívum mögött
centrális pozíciót is feltételezünk. És talán akkor sem
csaltuk meg magunkat, amikor a Holdévet a több mint
húsz évvel későbbi Verselőzmény immár valóban
iniciatikus hangvételű szakasza juttatta eszünkbe:
Mozdítottam
szürke jégidő
ország-súlyú tábláját magam,
és törtem, hús a márványt,
bízva, kő rabja,
kőbezárt szobrász,
kitör a fényre alakja
és áll majd a világtörmelékben
látván önmagát istenült,
fehér döbbenetben.
Az idő minősítettségének legmagasabb
fokát az egyidőben nyeri el, miként a számok sorában
is az egy minden más számnál magasabb kvalifikációt
jelent. Heidegger pontosan érzékeli a számok modern
felfogásában rejlő tévedés lehetőségét, amikor az idő
ama negyedik dimenzióját – magát helyesbítve – elsőnek
teszi meg. A dimenziók száma azonban így is négy marad, s ez
azt sugallja, mintha az egyidőt ugyanúgy kellene
látnunk, mint a három időt, mintegy azok mellett. Valójában
azonban a múlt, a jelen, a jövő és az egyidő
(utóbbit akár előre, akár hátra helyezzük) nem haladványt
jelöl, amelyben az előrehaladás valóban a négyig való
számolással lenne leírható, hanem azt, hogy az egyidő
magában foglalja a másik hármat. Ha a kezdet felől nézzük,
ebből bomlik ki a három idő, ha a vég felől, ebbe torkollik,
centrális pozícióból nézve pedig ebben képez egységet. A
hermetikus hagyományból közelítve azt is mondhatjuk, hogy a
három után nem a négy, hanem az egy következik, abban az
értelemben, hogy a realizált három nem a négy, hanem az egy.
(Három a magyar igazság – szokás mondani, anélkül, hogy
ennek mélyebb jelentőségét akár csak érintőlegesen
fölfognák, így aztán az esetek többségében tényleg nem
több, mint szólásmondás. Pedig ha kapcsolatot teremtünk az igaz
és az egy között, mint ahogyan ez a kapcsolat
ténylegesen fennáll, akkor a három = egy most látott
axiómáját kapjuk.)
Mindez nem teljes mértékben helytálló így,
csupán sajátos, emberi nézőpontunkból szemlélve. Az egyidő
azért nem helyezhető sehova, mert az egy, így az egyidő
önmagában a meg nem nyilvánultság körébe tartozik,
amennyiben viszont megnyilvánul, vagyis realizálódik, a
háromban, illetve a három időben manifesztálódik. A
megnyilvánulás tehát egyetemes szempontból nézve fordított
irányú, ennek az ellentmondásnak azonban nincs jelentősége
az ember sorsát és feladatát illetően.
Aminek viszont nagyon is van jelentősége, az
a személyesség. Ez adja meg általában véve az
erőfeszítés, konkrétan pedig a Szöllősi-líra
hitelességét, annak semmi mással össze nem téveszthető,
utánozhatatlan és magában álló egyediségét. A megtalált,
integrált, primordiális állapotába visszahelyezett,
realizált idő, az egyidő a személyiség által
személyesen végrehajtott létművelet. Ha párhuzamokat
vontunk, csupán segítség volt, hogy mondandónkat egy
lehetséges fogalmi apparátus birtokában egyáltalán
kifejthessük, majd a szót visszaadhassuk az e létműveletet
végrehajtó, egyedül illetékes egzisztenciának:
Tenyeredből a
gyöngy pereg,
földre harmat, égre csillagok,
kötényed álmos éjszakám,
benne alszom: benne alhatok.
Kicsi leányka, nagymama,
tízéves ha volnál, nem nagyobb,
öledből hányszor ébredek,
te, te harmincnyolc éve halott.
Lenne csak, nincsen elmúlás,
benne élünk, lehetünk együtt,
ha kell, Holdat, ha kell, Napot:
fény-tollú időnk etetgetjük
(Lenne
csak)
Végezetül azt a kérdést kell föltennünk,
mi értelme lehet egy ilyen, nyilvánvalóan semmiféle
gyakorlati haszonnal nem járó elemzésnek, amely ráadásul e
költészet valóban szerteágazó, nagyon is széles spektrumban
vizsgálandó teljességét egyetlen és kizárólagos
szempontból közelíti meg. Ami a pragmatikus nézőpontot
illeti, azzal nincs dolgunk, amit pedig az utóbbiról
mondhatunk, az az, hogy egyetlen mozzanatra összpontosítva
talán meggyőzőbben sikerült rámutatni valamire, amit a
jelenkori létfogyatkozásban mindennél fontosabbnak tartunk: vannak
az embernek feladatai. Az ember sorsa az egyetemes ember
megvalósítása, akkor is, ha ebben különböző
előfeltételekkel rendelkezünk. Az egyetemesre törő ember
időszemlélete pedig nem lehet más, mint az idő egysége, azaz
egyidő.
A küldetés és a misztérium mindenki
számára adott:
Menj és ejtsd
el az időt
s meglátod királyodat.