Vári Attila

Marionett

Amikor majd teljes sebességgel elhúz a piros sportkocsi a löszfalba mélyedt úton, a porfelhő uszálya eltakarja a lemenő napot, s ettől a sivatagi homokviharra emlékeztető kavargástól a táj vöröses glóriát kap, Ede nem érez csalódást.

Tudta, várta azt a pillanatot, amikor Gina magára hagyja. Megkönnyebbül attól, hogy nem kell szorongva lesnie, kétségbeesetten várnia a bekövetkezőt. Nem érez fájdalmat, csak valami olyan mélységes ürességet, mint amit akkor érzett, amikor meglátta a dombok között az omladozó házakat, s rá kellett jönnie, hogy nincsen egyetlen épen maradt porta, s a kutak is elapadtak, nincs víz, amivel megitathatná a lovaikat.

Már harmadik hónapja ló vontatta lakókocsiban éltek. Egy vásáron látta meg a citromsárgára festett, özönvíz előtti alkotmányt, s csak azért állt meg, mert hasonlót csak filmeken látott addig. Azt hitte, az ilyesmi is csak olyan díszlettervezői ötlet, mint az a sok kellék, aminek sem hasznát, sem eredetét nem ismerte.

Lezárta az autóját, s a tömegben, mint egy holdkóros, szinte a földre rakott vásári portékán átgázolva ment, hogy közelebbről is szemügyre vehesse, s amikor már mellette volt, akkor vette észre, hogy ez nem csupán lakókocsi. Oldalfalának fele kettényitható volt. Egyik része rögzített volt ugyan, de a másikat, mint egy tetőt, ki lehetett támasztani, s a nyitott térben, egy színpadon, zsinórra akasztva bábfigurák lógtak.

Mívesen kivitelezett bábok, olyanok, amilyeneket szintén csak régi filmekben látott. Középkori páncélos vitéz és almásderes falovacska, aranykoronás királylány és hihetetlenül nagy orrú banya, cilinderes, frakkos úr, libériás inas s még annyi, de annyi bábu, hogy Ede hirtelen nem is tudta megszámolni őket. Talán nem is a mozdulatlan színházat nézte, hanem a táblát: „EGY TÉTELBEN MINDEN ELADÓ”.

A kocsi mellett öregasszony ült, mellette egy feltűnően szép, farmernadrágot és feszes pólót viselő lány. Mozdulatlanok voltak, s Ede talán csak azért ment közelebb, hogy jobban lássa a lányt, akiről úgy tűnt, ehhez a vándorszínházhoz tartozik, de akiről hamar kiderült, hogy nem.

Ede úgy érezte, hogy ez az, amire mindig vágyott. Egy játékház, kerekeken gördülő játékosdoboz, ahol úgy álmodozhat, hogy minden álmához társat választhat a papírmaséból, fából készült alakok közül, s akiknek nem kell beszélnie, magyarázkodnia. Úgy lesznek társai, hogy nem köti hozzájuk semmi. Tudta, hogy sok-sok érzelmi árnyalat közül, amelyeket nem kapott meg, s így nem is viszonozhatott soha, az is hiányzik belőle, ami kötéshez, kötődéshez segíti az embereket.

Egy kisbuszt alakított át öröksége kézhezvétele után, abban lakott, s csak egy-két napra állt meg, többnyire olyan helyeken, ahol éppen hetivásár, búcsú, falunap vagy olyan esemény volt, amely tömegeket vonzott. Ritka, régi játékokat, hajó- és autómodelleket keresett a bolhapiacokon. Ezenkívül nem volt semmi keresnivalója a világban, csak éppen az volt az érzése, hogy a tömegben elfelejthet valamit, amit nem tudott megfogalmazni, de ami úgy fonta be magányát, mint az iszalag ennek a falunak az elhagyott épületeit.

Nem bántotta a magány. Hozzászokott, igazából sohasem volt senkije. Kisgyerek korától intézetekben élt, s csak születésnapi képeslapok, karácsonyi csomagok emlékeztették arra, hogy valahol, megfoghatatlan távol, szülei vannak. Haláluk sem okozott törést, nem várta őket, nem is emlékezett rá, hogy milyen lehetett az otthona, s amikor nagykorúsága napján az ügyvéd megkérdezte, hogy mi legyen a házzal, örökségével, Ede vállat vont.

– El kell adni. Nekem nincs ott semmi holmim, még emlékem sincs, látni sem akarom – mondta olyan közönyösen, mintha nem is egy nagy értékű villáról lett volna szó. Közönye őszinte volt. Sokszor és hiába próbálta felidézni a házat, a kertet, sohasem sikerült. Mindig más és más kép jelent meg, s arra sem emlékezett, hogy anyja szőke volt, vagy barna, s hogy az az arc, amely néha fölvillant emlékeiből, vajon nem egy hajdani filmből, folyóiratból, intézeti társ fényképéről vésődött-e emlékezetébe.

 Most ott állt az elhagyott falu házai fölött, s a porfelhőbe bámult, amely, mint egy lassan legördülő függöny, eltakarta előle az utolsó felvonást.

Ott a vásárban, amikor meglátta a bábszínházkocsit, úgy érezte, hogy ez az a világ, amire vágyott. Filmélményeinek vándorló amerikai hippi hősei jutottak eszébe. A nyakba akasztott gitárral kivénhedt autóikon a nevadai sivatagban céltalanul vándorló, mindig vidám, de mégis depressziós, szenvtelenül is robbanékony, szerelem nélkül is társra lelő semmittevők világa kínálta magát, s amikor szóba elegyedett az öregasszonnyal, s megnézte belülről is a szűkösen, de ésszerűen berendezett „házat”, nem is csodálkozott azon, hogy a lány belékarol.

– Ha megveszed, veled megyek – mondta. Nem volt sem kihívó, sem magakellető, s a mondat is úgy hangzott el mint tény, mintha a bábuk, berendezési tárgyak, a két öreg lipicai kanca mellett ő is az alku tárgya lenne. A lakórészből jól lehetett látni a csigákon, fahengereken függő bábokat, amelyek a kocsi ringásától, attól, ahogy az öregasszonnyal végigmentek a padlón, mozgásba jöttek. A lovacska vágtába kezdett, s a cilinderes úr mintha gúnyosan nézte volna Edét, hajlongott, s megcsillant a napfényben a monoklija. A lány, a kezében tartott szomorú maszk miatt, s azért, ahogy testét eltakarta a lakórészt a színháztól elválasztó függöny, olyan volt, mint az a gipszszobor, amelyet Ede egy vásáron vett, s amelynek fiókká alakított lakkozott talpára fölírták a tragédia múzsájának nevét: Melpomené.

Közönyös volt az arc. A minden-mindegy hatványai sugároztak róla, s bár Ede hitt a megérzéseiben, s most ösztönei azt súgták, hogy mondjon nemet, mégis bólintott, s mintha nem is válaszolhatott volna mást, azt mondta:

– Természetesen együtt megyünk – s valami távoli ködös hely jutott eszébe. Valami olyan világ, ahol van valami. Valami. És annak a valaminek ő is része. Így és ezért kerültek össze.

Reggel már a hosszú, gyönyörűen fárasztó, érzelmekkel és félelmekkel teli út vége felé közeledtek. Az éhes lovak fáradtan poroszkáltak, s Ede arra gondolt, hogy Ginának talán sikerült előző megállójukban feltöltenie a telefonját, és most hátul ül a hálórészben, s lehet, hogy egyfolytában telefonál.

Ede nem hallotta, s nem is akarta tudni, hogy kivel beszél. Valakivel, akihez akkor tartozott, amikor meglátta a citromsárga kocsi előtt, az öregasszony mellett. Akkor, amikor féláron adta el vadonatúj, kisbuszból átépített lakókocsiját. Csak tárgyai egy részét szedte ki belőle, s a térképet, amelynek alapján olyan utakat keresett, ahol nem volt nagy forgalom. Olyan zsákfalvakat választott, ahonnan nem vezetett tovább az út, olyan zöldre színezett foltokat, ahol sem út, sem települések nem voltak.

És magával hozta játékait. Azokat a gyermekkorában vágyott, de sosem volt tárgyakat, amelyeket akkor vett meg, amikor hihetetlenül gazdag lett az öröksége miatt. A betétkönyvek, a villa ára és az ékszerek ritka játékokba vándoroltak.

Vitte a játékvasútját, az összehajtható terepasztallal, amely az autó áramáról is működött. A profi távcsövét, amellyel a csillagokat vizsgálta, az elemes távirányítós autókat. Amíg a busszal járta az országot, néha megállt egy-egy kistelepülésen, letette a terepasztalt, és játszott, hagyta, hogy nézzék, de sosem engedte a gyermekeknek, hogy hozzányúljanak. A távirányítós autóit, teljes fegyverzettel felszerelt motoros torpedórombolóját nem érinthette meg senki, s ezeken a játékbemutatóin úgy érezte, most visszaadott a világnak valamit abból a keserűségből, amit a nevelőintézet párnájába zokogott bele azokon az éjszakákon, amikor még voltak vágyai.

Ez a sárga vándorcirkuszkocsi is azért kellett, mert ez volt a legnagyobb játék, amelyet valaha is látott, s hagyta, hogy magyarázzon az öregasszony, hogy milyen engedélyeket kell beszerezzen ahhoz, hogy utazó mutatványosként pénzt kérhessen az előadás után.

Alig fél napig tartott a beavatása, már tudta kezelni a bábokat, s úgy érezte, ez nem csak játék. Parancsol, s parancsait feltétel nélkül, rezzenéstelen arccal teljesítik az alattvalók. Két keze ujjaira akasztott bábuit úgy mozgatta, hogy az öregasszony nem akarta elhinni, hogy sosem bábozott.

– Egy dolgot jegyezzen meg jól, fiam – mondta a gerincbántalmai miatt féloldalasan mozgó öregasszony. – Csak olyan történetekkel lesz sikere, amit inkább csak a felnőttek értenek. Mert a felnőtteknek szól. A gyermek eljátszik egy rongybabával, azt püfölheti, verheti, babusgathatja, kipróbálhatja a hatalmát. A felnőtteknek viszont ez a színház visszatérés a felelőtlen gyermekségbe. Szeretnek olyan dolgokat hallani, amiket tudnak, de nem szoktak kimondani. Nekem a legsikeresebb darabom a vásárokon A tündérkirálylány bugyellárisa. Finoman szólva egy repedtsarkú cemende, királylányruhában, aki pénzért fekszik le a hétfejű sárkánnyal, s mert az mind a hét fejével csókolódzni akar, ezért hétpénzes estét ígér neki a tündér. Azt, hogy minden csók után levet magáról egy ruhadarabot. Látja, ez az a báb. Illetve ez a végtermék, mert a sárkány eltakarja a nézők elől a királylányt, csak a levetett ruhadarabok repülését látják, és amikor pucéron megjelenik a végén, a nagyérdemű igazi melleket s a szétvetett combok között ezt az elemlámpaégővel belülről megvilágított nunát láthatja. Ezt a babát még szegény uram rendelte, amikor már mindenki hallott róla, de még nem látott igazi sztriptízt. Azt hallaná, ahogy a közönségem számol. Mert a tündér csalni akar, túlesni már a negyedik után az egészen.

Ede ismerkedett a bábokkal. Mindeniknek sorsa, története volt, s az öregasszony azt mondta, hogy nem lehet őket másra kényszeríteni, mint amire alkották őket.

– Dzsont nem lehet hősszerelmes szerepre vinni, mert a fizimiskájától a ruhájáig úgy van tervezve, hogy már az első percben gyanút ébreszt, hogy valami rosszban sántikál. Ezt a meztelen kurvát hiába öltöztetné menyasszonynak, mert ribanc a melle, a segge, a pofája – mondta búcsúzóul az öregasszony, amikor a bankban átszámolták a vételárat.

Ede mégis próbálkozott. Romeo és Júliát játszatott a cilinderessel és a világító pinájú babával, de rá kellett jönnie, hogy az erkélyjelenet hamis, hogy Dzsonnak azért kellene fölmásznia a balkonon, mert a leányzó szerint beletörött a zárba a kulcs, s Júlia előre kéri a pénzt, amit kosárkában húz föl, de aztán beengedi az ajtón, amikor már megszámolta a bankjegyeket.

Ezeket a változatokat saját szórakoztatására adta elő. Olyankor, amikor a lovak legeltek, távol a legutolsó tanyáktól is, s ha faluhelyre ért, nem tett semmi mást, csak kinyitotta a színházat. Közszemlére tette a bábokat, s ha volt olyan tér, ahol játszhatott a távirányítós autókkal, akkor a lakókocsi kerekei alatt végezte a hirtelen fordulásokat, a teljes gázzal farolást.

Néha gyermekes szülők érdeklődtek, hogy milyen darabot játszik, s akkor ő halálkomolyan, de érezhető megvetéssel közölte, hogy:

– Az életet. A teljes életet, és ahhoz nincs szükségem közönségre.

Eleinte nehezen boldogult a lovakkal, de aztán megtanult felszerszámozni, befogni, s mert tavasszal vette meg őket, még nem kellett a télre gondoljon, arra az időre, amikor majd elfogynak a legelők, befagynak a patakok, s mert eddigi szabad élete egy éve alatt mindig megoldódtak a dolgai, most is abban reménykedett, hogy ha rákerül a sor, magától jön majd a megoldás.

Amikor a vásár után elindult, berajzolta a térképére azokat a falvakat, ahol autójával sohasem járt, s Ginának elmagyarázta, hogy olyan vidékekre viszi, ahol hozzájuk hasonló, felelősség és cél nélkül kóborló alakokkal találkoznak majd. Ahol igazi, csak saját szórakoztatásukra rendezett beatfesztiválok is lehetnek, s ahol kötöttségek nélkül állnak össze és válnak el a párok.

Egy éjszaka, éppen a hegyek között, egy erdei tisztáson álltak, amikor gyanús zajokat hallottak, s Ede vásárban szerzett riasztópisztollyal kergette el a hívatlan látogatót. Ember volt, vagy inkább emberek, nem állat, mert lehetett hallani, ahogy a köves úton csattog a cipőjük, s az elemlámpa fényében azt is látta, hogy tényleg nem egy, de legalább két támadójuk is volt, s másnap egy juhásztól, igaz, csillagászati áron, de vettek egy nagy termetű kutyát. Aztán az első olyan településen, ahol fémárut is tartottak a boltban, vásárolt egy olyan hosszú láncot, hogy Cézár – így nevezte Gina miatt a kutyát – éjszakai pihenésükkor nyugodtan körbejárhassa a kövekkel kipockolt kerekű lakókocsit.

Gina szenvtelen és szótlan volt. Egész teste maga volt a felkínálkozás, Ede egyik magánelőadásban a vasorrú banyával és a cilinderessel ki is pletykáltatta. Hogy még a kicsi lábujja is csupa szex, hogy nincs is más gondolata és más vágya, mint a hajnaltól hajnalig, estétől napestig tartó kettyintés, de nem sértődött meg. Lepergett róla a hízelgés és a szitok, a szerelem és az elutasítás egyaránt.

A nők – gondolta Ede – igazából csak akkor tudnak szeretni, ha úgy érzik, hogy nem elég szépek ahhoz, hogy magamutogatásukkal megszerezzék azt, amit akarnak. De amikor csak egyet akarnak a rengeteg férfi közül, mert nem maneken- vagy filmcsillag-ragyogásúak, akkor is érdekből teszik. Fészket akarnak, biztonságot a csibéjüknek.

Anyjára gondolt, akiről valójában csak annyit tudott, hogy híres színésznő volt, aki apjától hol elvált, hol újra férjhez ment hozzá, s akinek karrierje drágább volt mindennél. Azt mondta az intézetben az egyik nevelő, hogy valahányszor az apjának jól ment, filmben játszott, főszerepeket kapott, az anyja mindig visszacsábította.

– Rád nem volt szüksége, öregfiú – mondta Edének. – Te egy fölösleges számítási hiba voltál a légypapíron.

Csak anyai nagyapját ismerte. Öreg, mereven mozgó ember látogatta meg egy alkalommal. Sem szeretetet, sem megértést nem kapott tőle, azért jött az öreg, hogy elpanaszolja, vele sem törődnek, hadirokkantnyugdíjból tengődik, különben nem hagyná egyetlen unokáját állami gondozásban. Büdös volt a lehelete. Amikor megcsókolta Edét, végigcsorgott a nyál a fiú homlokán, arcán, s még napok múltán is érezte azt a kesernyés, savanyú szagot a bőrén, ami miatt nem akart közelebb ülni az öreghez.

És nem szerepelt soha az intézetben, nem mondott soha verset, s arra sem tudták rábeszélni, hogy színjátszókörbe járjon, s most, amikor bábfiguráival órákig tartó paródiákat mutatott be a Semminek és a Senkinek, olyan elégtételt érzett, mintha a közismert színművek hőseinek kigúnyolásával arcul csapná azokat, akik magára hagyták.

Most, hogy elporzott Gina, s ő egyedül maradt, arra gondolt, hogy magukra hagyja a lovakat, elégeti a bábokat, s elmegy egy nagyvárosba, csavarogni fog, úgy fog élni, mint azok, akikről az intézetben meséltek. Hajléktalanul, nem gondolva sem múltra, sem jövőre, de be kellett látnia, hogy ez a csavargás már egy lépéssel több, mint a hajléktalanok sorsa. Azok ismerik az utcát, a boltost, akinél megveszik az italt, a kukákat, ahonnan valami eladnivalót remélnek. Tudják, mikor nyit a klinika, ahol a váróteremben melegedhetnek, s ő, Ede annyival is szabadabb, hogy senkit, semmit sem ismer abból a világból, ahová készül, s mert csupán elindul, mindegyre csak elindul, így nem nevezhető érkezésnek, hogy megáll pihenni. Az érkezés feltételezi a célt.

Ede céltalanságánál csak szeretethiánya volt erősebb, s mert rengeteget olvasott, tudatosan, módszeresen olvasta végig érettségi vizsgájáig a világirodalmat, tisztában volt azzal, hogy aki nem tud szeretetet elfogadni, azért teszi, mert adni sem tud, s ilyenkor olvasmányélményeiből azokra gondolt, akik keményen, embertelenül gázoltak át másokon.

Ha lenne valami célom – gondolta Ede –, habozás nélkül tudnék ölni, talán annyit sem éreznék, mint amikor a kutyám lánca beleakad a kocsi tengelyébe, és vonszolom a dögöt.

Azt hitte, hogy mindent ért a világból, s ha van olyasmi, amit képtelen lenne megérteni, az már csak azért sem lenne érdekes számára, mert távoli. Néha eltöprengett azon, hogy sohasem érzett hálát senki iránt. A fogalmat ismerte, de olyan idegen volt tőle, mintha azt mondták volna neki óperzsa nyelven, hogy tavasz.

Meg volt győződve arról, hogy Ginát megszabadította valamitől vagy valakitől, de nem akart bizonyosságot. Elnézte a csodálatosan formás testet, a rázós úton ütemesen mozgó melleket, vagy ahogy a Medici Vénuszra hasonlító mozdulattal kiszáll a tóból, amelynek apró hullámai között Ede végre újra beindíthatta az ágyúnaszádot.

A kishajót a lány combjai felé irányította, majd hirtelen fordulással valódi tarajos hullámokat korbácsolt a tó partja felé. És Gina nem védekezésből, talán csak azért, mert azt akarta, hogy karjait ne érje a víz, olyan mozdulatot tett, mint a firenzei Uffizi képtár szobra, a Medici Vénusz, amelynek fényképét egyik osztálytársától kapta.

– Ez szebb, mint a te pornóképeid – mondta az osztálytársa, s Ede nem akarta elmagyarázni, hogy őt nem érdeklik a meztelenkedő felvételek. Azért veszi meg a többiektől, hogy azoknak ne legyen.

De most, a tó partján azt érezte, hogy ez a látvány szebb. Hogy mi vagy éppen ki az, aminél szebb, azt nem tudta megfogalmazni, csak annyit mondott ki hangosan, amennyit érzett:

– Te is azok közé a csodák közé tartozol, akik felöltözve soványabbnak tűnnek, mint meztelenül. Pedig minden ruha tölt – mondta, s ismét Gina felé irányította a kishajót.

A hullámok a lány térdéig csaptak, s arra gondolt, milyen különös érzés volt, amikor az intézetből szabadulva, akkor, amikor megvette a kisbuszt, felcsípte élete első nőjét, vagy egészen pontosan a nő csípte fel őt, s a lakásán előbb fürödtek, s ő teljesen kívülállóként tudta megfigyelni, hogy mit csinálnak, az volt az érzése, hogy van egy másik énje is. Az egyik, amelyik most élvezi a helyzet minden izgalmát, a másik, aki fentről és egészen kívülről figyeli a mozdulatokat, a testrészek illeszkedéseit, s nem találja sem felemelőnek, sem csodálatosnak, azt, amiről a hálótermi éjszakákon ábrándoztak a társai.

– És minden lánynak azt szoktad hazudni, hogy még nem volt dolgod nővel? – kérdezte hajnalban a vörös hajú nő, s Ede biccentett.

– Mi van abban? Ha te nem lennél ilyen mohó, te is beadhatnád, hogy én voltam a második, s az elsőt csak kíváncsiságból csináltad. Nem is esett jól, s hogy most végre tudod, hogy mások miért szeretnek dugni… Ide figyelj, vettem egy könyvet. A Káma Szútrát. Ha végigcsinálod velem az összes figurát, ez a tiéd – mondta, és egy köteg pénzt tett az asztalra.

Két napig maradt, s nem értette, de nem is akarta megkérdezni, hogy miért csodálkozik a vörös, hogy ahányszor csak hozzányúl, mindig mereven találja, s hogy olyan sokszor szeretkezhet Edével, mintha minden eddigi kimaradt szeretkezést pótolva s előre, egy egész életre akarta volna teljesíteni férfiúi feladatát.

– Te úgy dugsz, mintha kötelességet teljesítenél – mondta a nő. – Legalább lihegj egy kicsit, vagy mondj valamit. Olyan vagy, mint egy hal.

– Nem mindegy? – kérdezte Ede.

– Most már mindegy. De ez az utolsó nap olyan volt, mintha egyedül lennék a mutatóujjammal.

– Utána annak is szoktál magyarázni? – kérdezte Ede, és kényelmesen öltözni kezdett.

Most Ginát nézte, és úgy érezte, hogy nem is izgató, akármilyen szép is. Az a tény, hogy bármikor megkaphatja, elvette az ízét annak, amit talán hódításnak, megszerzésnek s nem csupán birtoklásnak lehetne nevezni.

Arra akart emlékezni, hogy milyennek látta az öregasszony mellett, hogy mi tette akkor vonzóvá, de nem talált más magyarázatot, mint azt, hogy akkor is távol van, ha éppen megérintheti, és bár megkaphatja bármikor, de nem lesz igazából az övé soha.

Talán az elérhetetlensége – gondolta akkor a tó partján, amikor eszébe jutott a Medici Vénusz-reprodukció, s most, amikor Gina a sportkocsival eltűnik a löszfal alatt, s a sárga por miatt aranyszínű lesz a naplemente fényétől vöröses domboldal, megkönnyebbülést érez.

Bekövetkezett az, amit várt, ami miatt már napok, de inkább hetek óta feszülten élt.

Érezte, hogy itt, ebben az isten háta mögötti völgyben fog megtörténni. Azt is tudta, hogy eljön a lány után az, akit otthagyott, aki elől hozzá menekült az öregasszonnyal kötött üzlet után.

És ahogy az üres tanya omladozó házait, az elhagyott falu korhadtan térdre rogyó kerítéseit nézte, az volt az érzése, hogy ez a legmegfelelőbb helyszín. Az ordító magányhoz nem is tudott volna méltóbb díszletet kitalálni. Bár – s ezt egyre gyakrabban gondolta – az intézeti tömeges egyedüllétben természetes állapot volt a magány. De ott nyilvánul meg, és ott tud irgalmatlanul fájdalmas lenni, ahol tömegek hömpölyögnek az ember körül. Ahol másokról azt hisszük, hogy azok nincsenek egyedül. Ez a nagyvárosi hajléktalanok magánya – gondolta Ede. – Milliók között lenni egyedül.

A lovakat még nem kergette szét, s azt sem tudta, hogy mit tegyen a játékaival, a sárga kocsival, a bábokkal.

Elajándékozza?

Kinek?

Vagy kiknek?

És mit jelenthet valakinek egy vándorbábszínház? Az a számítógép, amelyhez, mióta áram nélkül maradt, hozzá sem nyúlt a tavasz óta? Az ágya fölé ragasztott Medici Vénusz?

Vándorlásának állomásaira gondolt. Arra a tanyára, ahol a néma pásztorral találkozott, s akire mégis úgy emlékezett, hogy soha senkivel nem beszélgetett olyan jót, mint a hodály előtt, amikor kukoricalisztből puliszkát főztek, juhtúrót ettek, s a bacsó a nyakában hordott táblára bökve vagy azt mutatta, hogy IGEN, vagy azt, hogy NEM.

A gázlóra gondolt, a zöldesen csillogó vízre, amelyen úgy húzták át a kocsit a rémült lovak, hogy a parton sem tudta megállítani őket, s aztán egy romos kastély udvarán éjszakáztak, s ő megpróbálta elmondani Ginának, hogy igenis van értelme ennek a meneküléssel felérő vándorlásnak.

Tüzet rakott, a kutyáját a kastély kőfalába vágott bejárathoz kötötte, hogy ne lephesse meg senki, s azt magyarázta a lánynak, akit karjára fektetett, hogy minden útnak, minden vándorlásnak vége lesz egyszer, s hogy ő, Ede nem haragszik azért, hogy Gina elvágyódik.

– Biztosan azt hitted, hogy egy életen át színházasdit fogok játszani, hogy Paprika Jancsit, Vitéz Lászlót viszem a gyermekeknek, a felnőtteknek pedig valami otromba érzékcsiklandozó mutatványt.

De Gina nem felelt. Ezen az utolsó éjszakán még a szokottnál is csendesebb volt.

A hajnal s az indulás Ede ölében találta. Úgy aludt, olyan mélyen, hogy arra sem ébredt föl, amikor elindultak három hónapja tartó vándorlásuk végállomása felé.

Már hetek óta nem esett, s a kiégett síkság olyan sárga volt, mintha örökös naplementét tükröztek volna vissza a csenevész füvek. Csak a távolban zöldellt egy keskeny szalag, mint egy útjelző, amely a dombok felé mutatott, oda, ahol a félig kiszáradt patak eredt, s ahol kókadt leveleikkel ernyedten lógatták ágaikat az erdőszéli cserjék.

A lovak szinte tipegtek a zúzalékkövön, s ahogy emelkedett az út, egyre közelibbnek látszott a falu, amelyet olyan parányi pont jelzett a térképen, mintha csak egyetlen ember, a soha nem harangozó templomszolga vagy a fele királyságától is megfosztott öreg király lakta volna csupán.

A látvány még döbbenetesebb volt, mint amilyennek messziről mutatta magát a falu.

Itt-ott még álltak a vöröslő, cseréptetejű házak, de már nem volt ablakuk, az ajtaikat is eltüzelhették valakik, s a nyaktörő gödrök után a falu főutcájának néhány méterén, a templom előtt olyan sima volt a frissen öntött aszfalt, mint amin még soha nem ment át senki.

Ede néhányszor hangosan kiáltott.

– Jani! – ez volt a trükkje, ha idegen helyre ért, néhányszor Janit hívta, s ilyenkor többnyire megjelent valaki, s közölte vele, hogy itt nem lakik semmiféle Jani. De így már volt kapcsolata, vehetett tojást, tejet, kenyeret.

De itt senki sem válaszolt.

Továbbment a meredek úton, amely egyre keskenyebb lett, s egyszerre elfogyott a kocsi alól az út. A vízmosások és a kökénnyel kevert galagonyás után már a járhatatlanul sűrű erdő következett.

Ede leszállt, két tuskót szedett ki az ülés alól, a kerekek alá rakta, s elengedte a lovakat, aztán a kocsi belsejéből kihozta a piros Ferrari-modellt.

Olyan nagy volt, hogy ölben is alig bírta lehozni a kocsiból. Csillogott, s minden valódinak látszott rajta. Igazi motorja volt, benzinnel működött, s beindítani is szinte úgy kellett, mint egy igazit.

Föltankolta, s betette a motorházba a kilencvoltos lapos elemet, s elfordította az indítógombot.

A motor felbőgött, kékes füsttel töltötte meg a levegőt, s Ede óvatosan úgy tette le, hogy a hátulját magasba emelve tartotta, s a távirányítóval kipróbálta, hogy érzékeli-e a jeleket. Gyorsított, fékezett, s amikor mindent rendben talált, alapjáraton hagyta a motort, és visszamászott a kocsira.

Ginát ölben hozta, meztelen volt, s egy darabig azon gondolkodott Ede, hogy nem kellene-e vajon ráadnia a farmert, a feszes pólót, azt a ruhát, amit akkor viselt, amikor az öregasszonynál meglátta.

Aztán döntött.

Beültette a Ferrari pilótaülésébe. Pontosan elfért. Pedig most ültette be először. Az autómodellt méretre rendelte, azt mondta, négyéves, sovány testalkatú gyermeknek lesz.

És Gina akkora volt, mint egy négyéves gyermek, de arányos volt, látszott, hogy a bábkészítő, akitől az öregasszony férje rendelte, olyan nőt mintázott meg a rózsaszín műanyagból, akinek alkatát mások is tökéletesnek láthatták. A legszebb sztriptízbábot szállította az utolsó vándorbábszínháznak.

Ede megsimogatta. A karjait úgy állította be, hogy mindkét keze a kormányon legyen, meglazította az üzemanyag-vezetéket, amelyből csöpögni kezdett a benzin, aztán elindította.

A sportkocsi fölkavarta a löszfal porát, s amikor Ede teljes sebességre váltotta, úgy tűnt el a sivatagi viharhoz hasonlító örvénylésben, hogy már csak a robbanás hallatszott a szurdok mélyéről, s a naplemente vöröses fényével kevert aranyszínű ködben nem láthatta a fölcsapó lángokat.

Fölment a kocsiba, felnyitotta a színpadot rejtő oldalfalát, s a vasorrú bába, a cilinderes miszter és a tündérkirálylány közé telepedett. Úgy ült ott, mint ahogy tizenhat intézeti évének számtalan büntetése alatt. Csak most nem a falat kellett nézze. De mereven ült, ahogy ott a fején koppanó vonalzó megtanította. Csak arckifejezése nem volt olyan közönyös.

Mosolygott.

Ő volt az egyetlen mosolygó marionett.

A többiek arcvonása olyan semleges volt, mintha azt akarták volna mondani: „Mi nem láttunk, nem tudunk semmit.”

Nyitólap