Szántó F. István

Civil kurázsi, kozmopolitizmus, bolondériák

Csokits János: Egy tükör cserepei

Bevallom, olvasóként bizonyos fenntartásokkal közeledem az „esszék, tanulmányok” alcímet viselő könyvekhez. Az még csak hagyján, hogy az esszé műfaja legtöbbször összemosódik bennük a tanulmányéval (bár szerintem ez sem csupán műfaji részletkérdés), ám kifejezetten zavaró a velük kapcsolatos Gemischter Warenhandel und Konditorei (azaz egyféle „vegyes felvágott”)-érzés, a legkevésbé pedig az általában nem is igen leplezett árukapcsolás van ínyemre, amikor külsőleges (például terjedelmi vagy nyomdai) szempontok miatt kerülhet egymás mellé a kötetben jelentős és jelentéktelen, színvonalas és igénytelen dolgozat. (Könyvkiadóként, érintett szerzőként nyilván megengedőbb és elnézőbb lennék, ami érthető is, ha tudjuk, hogy e cikkgyűjtemények inkább tudósítanak az irodalmi gépezet és/vagy a szerző önreprezentációjáról, mintsem a lehetséges olvasó esetleges elvárásairól, netalántán az irodalom „időtlen” értékeiről…)

Így aztán nem csoda, hogy a fél évszázados emigrációjából jó tíz éve hazatelepült Csokits János Esszék, tanulmányok alcímmel ellátott könyvét, az Egy tükör cserepeit is némi tartózkodással és kicsit kelletlenül vettem kézbe, s ez az érzés tovább mélyült, miután átfutottam a kötet tartalomjegyzékét. Úgy tűnt, előítéleteim és félelmeim maradéktalanul be fognak igazolódni: el sem tudtam képzelni, hogyan rímel majd az antik Róma történetéről szóló, mintegy százötven oldalt kitevő három nagytanulmányra (Élet az ókori Rómában) a középső rész (Valami a kultúráról) tizenhét rövidebb lélegzetű, itt-ott már-már kifejezetten publicisztikaízű darabja, hogy aztán a könyv utolsó harmadában helyet kapó dolgozatok a XIX. század (Arany, Kölcsey), illetve a XX. század magyar költészetének múltjába (Jékely és Pilinszky) repítsék vissza képletesen az odáig eljutó olvasót. (Ha már itt tartunk, ne feledjük megemlíteni, hogy Pilinszky nyugati megismertetésében és népszerűsítésében Csokits János elévülhetetlen érdemeket szerzett a Ted Hughesszal közösen készített versfordításaival.)

Ám belefeledkezve, egyre mélyebbre merülve az írásokba ezek a rossz érzéseim fokozatosan elpárologtak. Úgyhogy talán két okból sem árt megengedőbbnek lennünk Csokitscsal (vagy a Csokits-típusú szerzőkkel) szemben: egyrészt mert nála egyáltalán nem érezni azt a másoknál sokszor oly zavaró, erőszakos (ön)reprezentációs szándékot, melyre utaltam – esetében ugyanis fel sem merülhet a „nyomulás” (vagy épp a „túlmenedzseltség”) vádja, hisz nem tartozik azon tollforgatók sorába, akik már eleve bármire kaphatók lennének a mindennél inkább áhított „jelenlét” elérése érdekében… Másrészt pedig (s valószínűleg ez a fontosabb) magával a kötettel kapcsolatban sem érezzük az izzadságszagot vagy a kínnal érettség egyéb jeleit, melyeket egy bosszús kézlegyintéssel elintézhetnénk, miközben a vajúdó hegyekről dörmögnénk valamit nem létező bajszunk alatt…

Azért persze nem állítom, hogy nem lett volna szerencsésebb, ha Csokits írásai nem egy (vaskos), hanem legalább kettő (kecsesebb) kötetben láttak volna napvilágot. Ám a végül is így összeáll(ítot)t kötet összességében mégsem hagy keserű szájízt az olvasóban: az írások tematikai és műfaji sokfélesége meglepő módon nem válik a kötet hátrányára. Olyannyira nem, hogy a könyvet leginkább mint egységes egészet ajánlanám a reménybeli olvasók figyelmébe. De nem csak, nem elsősorban azért, mert a kötet minden egyes darabját az a fajta szakmai hitelesség jellemzi, amely összekötő kapocsként még ezeket a tematikailag és műfajilag olyannyira heterogén írásokat is képes egyben tartani. (Jól tudom persze, nem árt csínján bánni a „szakmázással”, hisz nem kevésszer tapasztalhattuk már, hogy az efféle, körülhatárolható jelentéssel nem vagy alig-alig rendelkező szavak könnyen válhattak és váltak is veszélyes fegyverré azok kezében, akik ideológiai-világnézeti ellenlábasaikat vagy az övékétől eltérő ízlést képviselőket leggyakrabban éppen e Jolly Joker-fogalom alkalmazásával kísérlik meg ad acta tenni – s még jó, ha nem egyenesen hidegre…)

Nem árt tehát egy konkrét példán érzékeltetni, pontosan mit is kell(ene) értenünk „szakmai hitelességen” Csokits esetében. Választásom szándékosan nem a kötet „vezető” és „húzó” írásainak valamelyikére esett, hanem annak a levélváltásnak a – látszólag csupán „helykitöltő” szerepű – dokumentumaira, amellyel a kötet utolsó fejezete (Két magyar költő) kezdődik, s amely a magyar emigráció egyik legfontosabb orgánumában, az Új Látóhatárban volt olvasható a hatvanas évek elején. (S hogy miért éppen ezt a szöveget választottam? Mert sokszor a dísztelen, a szürkébb írások többet árulnak el egy szerző gondolkodásmódjáról, szellemi habitusáról és végeredményben a kortársi értékítélettől független, ha tetszik: abszolút jelentőségéről, mint a „kirakatba” szánt, reprezentatív főművek.) A levélváltás, vagyis inkább vita a londoni illetőségű Cs. Szabó László és az (akkor) Párizsban élő Csokits között zajlott, éspedig arról, hogy Arany János egy különben nem is igazán jelentős kétsoros epigrammájának első sorát milyen írásjel zárja: pont, pontosvessző, netalántán kettőspont… Mielőtt azonban vérmérsékletünktől függően mosolyogni vagy dühöngeni kezdenénk, szögezzük le: nagyon is komoly dolog ez, ami mindenki számára kiderülhet, aki veszi a fáradságot, hogy végigkövesse szerzőnknek a kérdés kapcsán papírra vetett, huszonöt (!) könyvoldalra rúgó, mesterien megkomponált okfejtését. Amelyben szerintem távolról sem az a legizgalmasabb, hogy a szerző végül is meggyőzi-e vitapartnerét (vagy az olvasót) álláspontja igazáról, s valószínűleg nem is pusztán a (minden pejoratív éltől mentesen használom a kifejezést) erőmutatvány nyűgöz le bennünket, ama bizonyos „szakmaiság”, az Arany János-i életműre és a korra vonatkozó hatalmas ismeret- és tudásanyag, hanem az egzakt okadatolás mögött megbúvó és időről időre előbukkanó invenció avagy ihlet (ha már Aranynál tartunk!), de talán ennél is inkább az az alázat, amellyel a szerző egy látszólag lényegtelen filológiai, sőt mikrofilológiai adalék megoldásának nekilát – mintha számára mindez valóban az emberi lét, az „emberség” élethalálkérdései közé tartozna… Egyáltalán nem tarthatjuk hát véletlenszerűnek, ha időről időre máshol is ilyen vagy ezekhez hasonló megfogalmazásokra, ki- (esetleg: be)szólásokra bukkanunk Csokits írásaiban: „Jules Renard […] valóban az újkori francia próza egyik kismestere, akitől éppen ma, a homály kultuszának és a posztmodern halandzsa apoteózisának korában, egyszerű és érthető emberi nyelvet tanulhatunk. Emberséget, írói magatartást aligha.” „Jellemző korunk művészetére, hogy már a bolondok intellektuális tisztességében se lehet bízni.” „A költészetben a korszerűség az, ami a leghamarabb elveszti időszerűségét. Az időtlen mindig időszerű.” „A posztmodern irodalom szóipari termék, a fogyasztói társadalom élvezeti cikke. Híg szövegben gyorsan oldódó divatsűrítmény. Regénybe és versbe csomagolva árulják.” „A legtöbb irodalomtudós úgy analizálja a verseket, mintha azok nem a lélekben, romlékony agysejtek és gyorsan kiégő idegek közvetítésével, hanem valamilyen vegyészeti laboratóriumban jöttek volna létre, fájdalommentesen, mint egy új fogpaszta.” „Korunkban a humán tudományokból csak két dolog hiányzik: a humánum és a tudomány.” Vagyis (s ez reményeim szerint ebből a néhány, ugyancsak jellemző mondatból is kiderülhetett) amikor a szóban forgó kötet megbízható szakmaiságát emlegetjük, elsősorban valamiféle szellemi tartásra, civil kurázsira kell gondolnunk, nem pedig egy-egy „iskola” vagy egy-egy szellemi divatáramlat beszédmódjának, terminológiájának sikeres elsajátítására és hatékony működtetésére, miként azt a szakma „krémjénél” gyakorta tapasztaljuk, s amelyre konkrétan utalt is a fentebb idézett egyik aforisztikus megjegyzés. Úgy gondolom, Csokits stílusának eleganciája és könnyedsége is e civil kurázsi szerves részeként értékelendő, mint olyan képesség, amely a könnyedség és olvashatóság mellett is (vagy épp azok ellenére?) belülről, oly hiteles bennfentességgel tud az irodalomról (és általában világunkról) beszélni. (Kell-e mondanom, hogy eme bennfentesség szintén nem keverendő össze azzal az áporodott belterjességgel, amely sokakat egyenesen elriaszt az irodalom dolgaival való bíbelődéstől?) Hogy mindebben – a közérthetőség igényében, az irodalomkritikai Newspeakkel, a szakmai hókuszpókuszolással és hadoválással szembeni, egyáltalán nem véka alá rejtett, de csak ritkán kimondott ellenszenv kialakulásában – éppúgy benne lehetnek a szerző alkati meghatározottságai, mint a több évtizedes rádiós múltnak (Szabad Európa, BBC) a tapasztalatai, bizonyára igaz, de most bennünket a jelenségnek nem ez az oldala érdekel elsősorban. Hanem a fentebb bennfentességnek nevezett (s még egyszer: a belterjességgel semmiképpen sem összekeverendő) valaminek a természete, azé a képességé, hogy valaki belülről, ha tetszik, a centrumból képes a lényeg megmutatására, az irodalom (de tágabb értelemben: a világ) jelenségeinek a megértésére, illetve megértetésére. És most akkor lehet, hogy újra oda tértünk vissza, ahonnan elindultunk: az alázathoz, amelyet oly sokan emlegetnek, emlegetünk, de amit megvalósítani mégis oly keveseknek sikerül?

Azt hiszem, igen. Mert persze sokféleképp lehet olvasni a kötet szövegeit, különösen a kötet első harmadát kitevő, az olvasót az antik Róma történelmébe és mindennapjaiba visszakalauzoló tanulmányait: bédekkerként, történeti forrásmunkaként, a Friedell művelte kultúrhistória magasságaiban szárnyaló esszéként – úgyhogy jobb, ha meg sem kísérlünk rövid, tartalmi összefoglalót adni róluk. Egyetlen, a törzsszövegbe már-már észrevétlenül belesimuló (hisz minden harsányságtól, öncélú poénkodástól vagy feltűnősködési vágytól mentes) mondatot azért mégis idéznék a százkettedik oldalról: „Caligula, Claudius és Nero uralkodásának számos incidense – úgy, ahogy ránk maradt, a tettekhez tapadó mondásokkal együtt – változtatás nélkül beleillik korunk abszurd színházának világába, de mert valóban megtörtént, a képtelenség annyival szörnyűbb.” Gyanítom, a könyv egyik kulcsmondatával állunk szemben, ha talán, ismétlem, elsőre ez nem látszik is rajta, vagy ha szerzője nem szánta is annak. Kulcsmondat, amely (nem kizárt: akaratlanul, de) pontosan rávilágít arra a bizonyára sokakat izgató kérdésre: vajon mi visz rá egy század-, sőt ezredvégi költőt, a posztmodern kor szülöttét (mert hisz Csokits elsősorban az, ha ezzel az adott közeg nem igazán tud is mit kezdeni), vagyis egy nem „szakembert” arra, hogy (sok történészt is megszégyenítő módon) mélyedjen el az antik források kutatásában? A válasz részben persze Csokits „européerségével” és kozmopolitizmusával hozható összefüggésbe. Mert ha valakinél, hát nála ugyancsak jelent is valamit az „européerség”, nem csupán jól hangzó és jól alkalmazható címke vagy stigma. Nem pusztán arra gondolok, hogy kis híján egy teljes emberöltőt él le Európa kulturális centrumaiban (Párizsban, Londonban, Münchenben, mielőtt Andorrába költözött) – meggyőződésem ugyanis, hogy Csokits a lakóhelytől függetlenül is alkalmas a „centrum” nyelvének, a kulturális értelemben vett lingua francának az elsajátítására, ami – de talán felesleges is mondani – jóval több az akcentusnélküliségnél vagy a der–die–das helyes használatánál: européerségére és nemes kozmopolitizmusára leginkább fanyar intellektualizmusa vall, a szűklátókörűség, a parlagiasság és a sznobizmus elleni ironikusan finom kirohanásai. Valószínűleg ez volna az a szakmai tisztességet és az önbizalmat is magában foglaló civil kurázsi, az a polgárerény, amelyről egy időben annyi szó esett nálunk (mostanában mintha jóval kevesebb), de amelyet testközelből megtapasztalni oly ritkán volt módunk. (És amely talán nem mellesleg Csokits „közegidegenségének” is egyik magyarázata lehet. Lásd még: „Ahol az embert nem utálják elegen, ott nincs igazán otthon.”) Akkor tehát Csokits azon régi vágású lateinerek, kultúremberek közé tartozna, akik még fontosnak tartják az ún. „európaiságot”, a polgári és szakmai tisztességet, a latin nyelvet meg a „latin” erényeket: világosságot, racionalizmust, hazaszeretetet és Mucius Scaevolát? Igen is, meg nem is. Igen, mert amikor a maga finom, ironikus és fanyar módján (mennyire európai tulajdonságok ezek!) kel ki az irracionalizmus, a posztmodern, az amerikai tömegkultúra, a feminista irodalomtudomány, a „derridológia”, a globalizáció és az újbarbárság térhódítása ellen, nem lehet nem érezni azt a műveltségbeli fölényt, amit a klasszikus európai kultúra (s talán csakis az) a legjobb pillanataiban nyújtani tudott és tud. Ám a könyvet joggal olvashatjuk (magát a szerzőt idézve) „a nyugati bolondériák kórtörténetére” vonatkozó kordokumentumként, azaz egy Európa-szkeptikus burkolt önvallomásaként is, amely a régi és a modern, az európai és a magyar valóságot feltérképező írásokat valamilyen láthatatlan szállal fonja egybe, és amely, félő, jóval időállóbbá teszi majd Csokits diagnózisait, mint azt hinni szeretnénk… (Nap Kiadó, 2007)

Nyitólap