Kortárs

 

L. Simon László

 

Hetvenötödik

                 

                                       „Nem a világot csukták be.
                                       Az én ablakom lett tejüveg.”

                                                                  (Jókai Anna)

 

Beesteledett,
itt már semmit sem látni:
nem szűrődik be égi vagy földi fény.

Cserélhető és újratölthető telepek maradványai
az üres szobában:
szénrudak, salétrom, színes vezetékek,
napok romjai,
kimúlt életek,
szétszórt tetemek,
eldobható valóság.

Kívülről zártam be magam,
kicsuktam vagy éppen bezártam a világot,
talán én tettem ezt,
én rejtőztem el,
enyém a bizonytalan szégyen,
a megoldatlan talány.
Mégis meglehet, hogy láthatóvá válunk
a kifeszített időben,
a felvillanó monitor valamelyik oldalán,
épp akkor,
amikor az áldozataink fölé hajolunk,
amikor nem számítunk az alattomosan beszűrődő fényre;
miközben onnan (valahonnan) látszik:
valójában mi vagyunk az áldozatok,
mások ízekre szedett prédái.

Most úgy tűnik, az ablaknál ülök,
mintha tejüveg lenne a keretben,
mintha önmagamat keresve pásztáznám a távolt,
mintha lebegnék valamilyen finom lében,
dagonyáznék a sűrűjében,
s közben törött bort kortyolok.

De a pohár az ő kezében van,
megítél és megint,
ő aláz és ő magasztal,
majd lassan lefogja a kezem
(a söprejét a gonoszok isszák meg),
s végül átsegít az üvegen:
a tisztuló fényben
szarvukat megszegem az istenteleneknek,
hogy a jók felkeljenek.

 

 

 



Nyitólap