|
Léka Géza
Dusa Lajos: Veled áldjon
az este
Felsőmagyarország Kiadó,
2007
Vajon ki tudná megbecsülni, hányféle
kapcsolat, hányféle emberi minőség létezhet férfi és nő
között? Vannak, akik csupán néhány tucatnyira, mások
néhány száznyira taksálják, s kimondva-kimondatlanul máris
a nagy hódítók, trófeagyűjtők élmezőnyéhez sorolják
magukat; megint mások százezres vagy még szédítőbb
nagyságrendeket emlegetnek, miközben kiábrándultan, nagyokat
sóhajtva legyintenek; és akadnak szép számmal olyanok is,
akik az osztályba sorolás feltételeit kizárólag önnön
érzékszerveik „csalhatatlanságára” bízzák, melynek
nyomán egy életen át kitartóan mellőzik a párkapcsolatok
mentális vonatkozásait, azok különféle árnyalatairól nem
is szólva.
A Debrecenben élő Dusa Lajos új, negyedik
önálló verseskötete e kérdéskör tüzetesebb és
mindenekelőtt alázatosabb körüljárására készteti az
értő olvasót, mert a Veled áldjon az este mind a
hatvan verse (az egyetlen kivételtől, a hatvanegyedikként a
címében és funkciójában is azonos Fülszövegtől
eltekintve) ebben a személyes sors által strukturált
viszonyrendszerben osztályozza önmagát, és szembesül egykori
és mai válaszaival, választásaival. Egykorival és maival,
mondom, hiszen a tematikus válogatás számos darabját Dusa
korábbi köteteiben is olvashattuk már más-más
szövegkörnyezetben, ám dominanciáik, helyi értékeik e
kiadványban rögzülnek minden korábbinál hangsúlyosabban,
emlékezetesebben és immáron végérvényesen.
Nem kétséges, a férfi-nő kapcsolat Dusa
költészetének messze legtágasabb, mégis legotthonosabban
berendezett tartománya. Számára itt születik, itt nő föl,
és ide szorul vissza szinte minden, ami a mai világban hite
szerint még érvényes lehet. Tálentuma is ebben az egyetemes
kölcsönhatásban termékenyül meg igazán, hiszen hol
sziszifuszi kitartással járja, tapossa maga körül a szerelem,
a hűség útvesztőkkel teli rengetegét, akár egyetlen versen
belül is (Pénelopé monológja), hol megpihenvén
bravúros játékba kezd, asszociációk, költői
elvonatkoztatások hatványaira emelve látványt és gondolatot (Hazatérők),
de láthatjuk őt a személyes megrendülés, a kiüresedés, a
fölöslegesség érzetének dermesztő pillanataiban is, a
belőle levont életbölcselet n-edik gyöke alatt (Kivilágított
önmagammal).
A vékonyka kötet cikluscímei (Darázsborzongások
szállnak, Göndör bozótú Golgotákon, Veled áldjon az este)
akár egyetlen bővített versmondatként is jótállnak az egyes
darabok által kibontakozó, ám a részletek legapróbb
mozzanatait is minden esetben a teljes élet nézőpontjából
láttató és értelmező összképért. Mindebben kitűnő
fölvezetés a kötetnyitó vers, amelyben Dusa Lajos egy
szemernyi kétséget sem hagy afelől, mi minden várható az
érzelmi bemelegítésként is fölfogható darázsborzongások
után, ha már a kerékpározó asszonyok látványához az
irónia mellé a fátum is odatársul: „…s kemény
bőrnyergükön úgy ülnek, / olyan peckesen ingadoznak, // hogy
a szorgos combok között / ott sötétlik a sorsom is // –
Isten leszek és drót-szamár!” – kiáltja világgá
önfeledten, de néhány lappal odébb már jóval emelkedettebb:
„Nékem e nyílt tér szétomló gyönyörűség / és heverek
kék égkupolával a homlokomon” – skandálja az evolúció
örök kedvezményezettjének szerepében, midőn koronás
fővel, a mindenségélmény oroszlánjaként tekint szét a
végeláthatatlan szavannán. Ám amit e korlátlan s már-már
megfékezhetetlen hatalom nyomban ezután kimondat vele, azt
hasonló színvonalon és pontossággal beismerni eleddig csak
ritka keveseknek sikerült: „S ó, monogám vágy! / Tág
horizontom rád, ha leszűkül, / mint aki hitvány surranok
innen utánad…” – mereng el egy pillanatig, majd eltűnik a
párkapcsolatokat egészen a messzi genetikáig visszavezető
ösvényen. Ám alig mozdít a prizmán, máris a zárdájából
kilépő Árpád-házi Szent Margitot látjuk és halljuk
énekelni a később róla elnevezett sziget ősplatánjai
között, aki az Úrral társalogván az égi szerelem
definícióját is képes szívmelengető művészi
egyszerűséggel szavakba önteni: „…s oly teljes ma a szűzi
hold, / mint bennem ez a szerelem. / Nem birtokló, s nem
birtokolt.” De ugyanilyen pontos és alapos a rongyait
kapkodó, lemeztelenített nemiség fogalmai között is,
gondosan ügyelve rá, hogy bár mindent láttasson, mégse
lehessen alpárisággal vagy öncélú trágársággal
megvádolni. Ráadásul éppen a költői mesterség
szempontjából nem mellékes, mi módon tehető szalonképessé
mindaz, amit a köznyelv leginkább csak néhány takarékos
szótaggal szokott nevén nevezni. „Tessék, ha bolond vagy,
csak hódolj, / te senkim… // …egy gömbös fagylaltod
sétányi kis időm, / egy csőnyi tengerid lemorzsolom
hamar…” – kínálja fel magát Könyvelő Klarissza,
akire (számvitel ide, könyvelés oda), ha nem volna ily
ékesszóló, talán egy másodpercet se lenne érdemes
vesztegetni…
A Göndör bozótú Golgotákon ciklus
versei se térnek le erről a jól kitaposott útról,
szemléletük sem változik igazán, mégis, mintha
elmélyültebbek, rokonszenvesebbek és főként tágasabbak
lennének. Itt is helyük van a Dusától megszokott humoros
rögtönzéseknek, játékos odasandításoknak, az apró
észrevételekből kibomló, néhány sorban is fontos
fölismeréseket hordozó sziporkáknak, egyáltalán: a
meghökkentő és megrendítő igazmondásnak – ám a döntő
különbség abban rejlik, hogy bár gondolatai ez esetben is
konkrét történések erőterében indukálódnak, versbeszéde
sokkal messzebbről, a már levont, átszűrt és összegzett
tapasztalatok felől hallatszik. „Nem tövis az én homlokomra
/ az sem, hogy magadért szeretsz. / Szeretsz? Ugyan. Karod
széttárod, / s cipekedek kereszt-veled // göndör bozótú
Golgotádon, / hol nincs Krisztus, csak egy lator. / Te
megváltót vársz sorsodra is, / de értem csak húsod dalol.”
Az állandósuló önvád mellett a kötet egészére jellemző a
két nagy emberi szerep plasztikus, egyszersmind
felelősségteljes megkülönböztetése, ám ebben a ciklusban
különösen szembetűnő, hogy az élet- és vershelyzeteket
képes oly mesterien hangszerelni, hogy azokban a legtöbb
esetben össze nem illő érzékletek, egymásnak ellentmondó
fogalompárok keltik és tartják fenn az emocionális
feszültséget. Különleges erénye ez költőnek, kötetnek
egyaránt, hiszen ezáltal érezhetjük át igazán férfi és
nő mindenkori esendőségét, viszonyuk folyamatosan vibráló
ambivalenciáját. „…s úgy leszel áldozati másom, / hogy
én is változom. Szelíden / hajtom álomra ordas fejem, / hogy
megjelenhess a szemeimben…” Se tartós harmóniára, se
elhúzódó békétlenségre nincs itt lehetőség, miként
bármiféle homogén érzelem is csak ott és annyiban érhető
tetten, ahol az önáltatások és hamis elvárások talaján az
együgyűség premisszái megteremnek, s amelyek alapján a
kötet talán legboldogabb szereplője, A jóasszony
értelmezi a világot: „…az igazság boldog legyen, / a
hazugság boldog legyen, / jó vagy rossz? – mindegy, meg kell
/ szokni, / csak egyen-igyon és legyen.” Ebben a sajnos
mindannyiunk által jól ismert közfelfogásban valóban úgy
van, ahogy ez az ezerfejű teremtés gondolja: „Einstein buta /
és Jézus őrült!”
A kötet záró fejezetében lelassult és
szerteágazó érzelmi folyamatok váltogatják egymást, amelyek
e nyilvános gyónást követő s talán túlzottan megengedő
beletörődésből vagy éppen a nyugodt, de az illendőnél
hosszabban kitartott belső mosolyból szinte észrevétlenül
csúsznak át a mélabú, a merengő rezignáltság területére.
Mindeközben a költő énképe tovább romlik, egyre gyakoribbak
az ilyen és hasonló megállapítások: „Dombos, lágy préda
vagy szememben, / nincs nálam méltatlanabb hozzád.” Pár
lappal később – már evidenciává emelkedve – mindez így
hangzik: „Na jó, persze hogy nem szeretsz, / s ha szeretnél
is, mért szeretnél?” S valóban, az ember már csak olyan,
hogy jól tudja: elkövetett bűnei akkor bűnök igazán, ha van
kihez bocsánatért folyamodni. Dusa Lajosnak szerencsére
megadatik, hiszen önmagával folytatott küzdelmeit, fájdalmas
beismeréseit már nemcsak kíméletlen őszintesége, hanem
elsősorban a hitvese mellett eltöltött évtizedei
hitelesítik, ám mégis van abban valami vérfagyasztó, amikor
kendőzetlenül, felelőssége teljes tudatában kijelenti,
„…hogy nem szépséged, karcsúságod, / hanem a láthatón
is túli / csöndes, értő asszonyiságod / fog engem végképp
szíven szúrni”. Innen s a kötet egésze felől nézve is
magától értetődőnek látszik, hogy ebből a fatális
élethelyzetből csupán a vágyott folytatódás megváltással
fölérő dimenziója jelenthet egyedül kiutat. „De majd csak
megszületik János, / a mi keresztelő reményünk. / Van már,
ki meg is szülje nékünk, / mert édenkerti mindkét lányunk,
/ s velük már nem vétek a vétkünk: / nem hiába kering a
vérünk.”
Úgy legyen.
