Hanti Krisztina

Kontra Ferenc: Wien. A sínen túl

Helikon Kiadó, 2006

Volt a nyolcvanas években egy televízióműsor, a Családi kör. Az életből vett konfliktusokat volt hivatva megoldani színészek és egy pszichológus segítségével. A néző mindenre magyarázatot kapott, nem maradtak nyitott kérdések. A bátrabbak, levonva a megfelelő tanulságokat, még a saját életükhöz is hozzáilleszthették a látottakat. Kontra Ferenc Wien. A sínen túl című regénye egy ilyen „egész estés” Családi körre hasonlít, annak összes jó és rossz tulajdonságával. A főszereplő Wian (nem tévedés, a-val) és anyja egyedül élnek a vasútállomás szegletében lévő épület padlásterében, Bécsben. A jobb megélhetés, a boldogulás reményében választja az akkor még gyermektelen nő a „Nyugat” előcsarnokának is tartott várost. Bécs legalább kétarcú város. A sínen túlról csak a romos vasútállomás és az érkező vonatok látszanak. A sínen innen a felemelkedés lehetősége kecsegtet. Wian anyja az új élet kezdetén magatehetetlen, elfekvő betegek ápolásából él, majd egy hivatalban jut munkához. Közben mindent megtesz azért, hogy igazi osztrákot neveljen osztrák apától származó fiából. Wiant befogadja a város. Egyetemre jár, és családot alapít. Csak Thomas nevű „álbarátja” zavarja meg újra és újra a „fejlődésregény” magasztos idilljét.

Hatalmas lelki nyugalmat érezhet az olvasó a könyv befejezése után. Minden előzetesen felvezetett írói fortély érvényre jut, minden rejtély megoldódik. (Talán csak egyetlen írói eszközt nem használ ki teljes mértékben Kontra: a főhős a regény végére sem ismeri meg az apját. Ez hiányzik még ahhoz, hogy kerek legyen a történet.) Az író mihelyt leírja, rögtön meg is magyarázza szereplőinek tetteit, motivációit. Nem sok mindent bíz az olvasóra. Például Thomas öngyilkossága után az egyik szereplő mondja ki: szándékosan tervezte így a körülményeket, hogy végre egyszer apja helyett róla beszéljenek, most az egyszer még a bulvárlapok is. Mintha erre nem jönnénk rá mi magunk, akár pszichológiában járatlan olvasók is.

A regény nem szűkölködik kibontásra váró motívumokban, melyek mind egyértelműen fölismerhetőek, jelentésük felfedhető, az írói magyarázatnak köszönhetően igen hamar letisztulnak, s így szinte maguk által bomlanak ki. Ehhez szükséges a lélektant a középpontba állítani. Nagyjából minden jelentősebb szereplő esetén előre lehet következtetni, hogy milyen irányba fog fejlődni a személyisége, vagy éppen azt, hogy nem változik semmit. Például a főszereplő Wian világéletében áldozatszerepet vállalt. Gyerekkorában anyjának segédkezve betegeket ápolt, a körülmények áldozata volt; egyértelmű, hogy ő válik később „barátja”, Thomas fojtogató szeretetének áldozatává, neki kell teljesítenie a végakaratát. Thomas kamaszkori, „problémás” verse sejteti, hogy egyszer még sikerül fölhívnia a figyelmet magára, ez a későbbi kettős gyilkossággal teljesül. Wian anyja végig erős akaratú asszony marad, megtartja öntudatos karakterét, ő formálja fiát a város gyermekévé. Egyedül a mumifikátor szerepe nem egészen tiszta. Ő beszélgetőpartnerévé, lelki gyóntatójává válik a fiúnak. Többszöri újraolvasás után is indokolatlannak tetszik, miért válik mégis minden bevezetés nélkül egyszemélyes igazságosztó, rendteremtő hatalommá végül; aki ráadásul megtöri az elbeszélői nézőpontot, és ő veszi át a szót egyes szám első személyben, hogy lezárva ezzel a regényt, mindent megoldjon. „Én csak éppen idecsöppentem Isten helyett a káoszból rendet teremteni egy nagyságrendekkel aprócskább ügyben, ami legalább egyetlen ponton áttekinthetővé teszi a káoszt, kijelölve egyetlen pontot, amitől minden ugyanannyira van (…) de csüggedt lennék, ha nem értenétek, miről beszélek.” Hát pedig nem értjük, hogy mégis, milyen megfontolásból szervezi meg Thomas temetését (a holttest kicsempészésével!), annak végakarata ellenére. Csak látensen utalhat az ő névleges erkölcsi fölényére korábbról az az információ, hogy nemcsak az állatok töméséhez, hanem a lelkükhöz is ért: „… minden madárnak lelke van, és a madarak mindent látnak, az én madaraim a lelkükkel szárnyalnak (…) vannak jó és gonosz lelkek”… stb. Így hát, úgy vélem, jobban elő kellett volna készíteni az ő személyes motivációját, ha már egyszer karaktere ekkora súllyal esik a latba a regény befejezése szempontjából, legalábbis a fentebb kifejtett „mindent el kell rendezni” írói elvet követve. Tulajdonképpen az egész regény Wian emlékeiből épül fel, ahogy viszszaemlékezik gyermekkorára. (Az emlékek is úgy futnak össze, mint a vasúti sínek.) Két alkalommal fordul elő, hogy az aktuális elbeszélők más szereplők emlékei alapján, de mégis saját történetükként mesélnek el valamit, ezáltal ők is részeseivé, sőt mozgatóivá válnak az adott epizódnak. Így Thomas az apja emlékei alapján mutatja be a vasút történetét: „Úgy beszélt, mint egy tanár a katedrán, hogy a 19. században a vasút terjedése olyan jelentőségű volt, mint ma az internet (…) nem a saját emlékeiről beszélt, hanem valaki másnak az emlékeiről, mert alig hittem, hogy a saját szerzett tudását fitogtatta, valahogy nem tudtam elképzelni könyvek halmai fölé görnyedve…” A mumifikátor pedig Wian elbeszéléseiből kiindulva idézi fel a temetés előtt Thomas családjának tragédiáit és a fiuk történetét.

Az emlékezés másképpen is fontossá válik. A regényfőszereplő csonka családja, anya és fia, mindketten szabadulni akarnak az emlékeiktől. Az anya gyermeke apjáról akarja a lehető legkevesebbet elmondani. Mint kiderül a visszaemlékezésből, az apa azzal nem nagyon törődik, hogy az asszony egyedül akarja fölnevelni a fiút, azzal viszont annál inkább, hogy milyen nevet ne adjanak neki. Wian a kamaszkori szexuális molesztálást szeretné végérvényesen kitörölni emlékezetéből. S hogy ez mennyire maradandó sebet ejtett, bizonyítja az is, hogy erre utaló mondattal indul a regény: „Megfogadtam, hogy nem bútorozom be az emlékezet üres szobáit.” Áldozatszerepéhez járul, hogy hiába szeretne minél messzebb kerülni a sérelmet elkövetőtől, Thomas apjától és magától a sínen túli léttől, Thomas révén újból és újból kénytelen visszatérni.

Ezen a ponton kapcsolódik a regény történéssorába egy újabb motívum, a városé és a városrészé, ahol a történet nagyobbik része játszódik. A főhős szempontjából lényegében Bécs „sínentúliságáról” van szó. „…a 19. században a vasút terjedése olyan jelentőségű volt, mint ma az internet, csak rá kell nézni a térképre, hol fonta egyre sűrűbbre a hálóját a hatalmas fekete pók: ez a város volt a vasúti közlekedés központja” – tudjuk meg korábban. A „sínentúliság” egy társadalmi osztályba kényszeríti az ott élőket. A „sínentúliak” azonos identitástudattal rendelkeznek, közösek a gyökereik és a céljaik. Talán álmuk is közös: egyszer megszabadulni a „sínentúli” léttől. Ketten nem tartoznak szorosan oda: Thomas, aki apja halála után sem akar máshová menni, és Wian, aki minden igyekezete ellenére sem tud szabadulni innen, utoljára Thomas halála miatt kényszerül visszatérni. Az ő helyzete azért is különleges, mert nemcsak azt kell elérnie, hogy idegenként a „sínentúliak” befogadják, hanem azt is, hogy az egész város is. Asszimilációját az időről időre felbukkanó német mondatokkal erősíti a szerző.

Ha csak annyi lett volna a szándéka Kontra Ferencnek, hogy bemutassa, miként sikerül boldogulnia identitáskeresés közben egy idegen országban egy outsidernek, talán „teljesebb” lett volna a regény. Fölöslegesnek tartom az utolsó fejezet előzmények nélküli, kidolgozatlan, éppen ezért inkább értelmetlenséget (helyenként morbiditást és abszurditást) előidéző megoldását, hogy az egész életében főként utálatban és kiközösítésben részesülő Thomas kicsempészett holttestét végakarata ellenére a családi sírboltba temettesse egy jóságos idegen, akinek jobbára csak az az indoka lehet erre a tettére, hogy ért a lelkekhez is. Elsősorban a madarakéhoz.

Nyitólap