Kortárs

 

Dobozi Eszter

 

Salvador Dalí látomása

 

A feszülő izmok lázadása,
csak a leejtett fej, az átütött
tenyér tudatta, s a görcsös ujjak
rajzolata: látszólagos csupán
a repülés. Pedig vitorlázó

ölyv stilizált teste volt a teste.
Mögötte áttetsző, sárga fény hullt
a függőlegest épp csak megdöntve
kissé, amelyet átlózva metszett
másik sugárnyaláb – vízszintesen.

Azóta minden repülő madár,
minden odafönn masírozó gép
viszi-hordja ezt a félig látványt,
félig eszmét: táruló karokban
vesztegel a tűnő s megtalált ég.

 

 

 

Néma angyal

 

Szólongatom, ki présbe beszorítva;
a néma angyalt egyre kérlelem,
két lap közé simítva, hogy kinyílna
a ciklámensziromka, s nem felel.


Pedig hallani most is, mint fuvintja
meg az alpesi szél a védtelent.
A szár, töppedt levélke nyí. S ha inna
gleccser vizéből, e más térfelen

se támadna föl. Vissza nincsen itt már,
előre csak, erdők zúgása benne
bár. Bárányt formázó hegyek s gigászi

vadon minden túlzása-kínja vibrál…
A hallgatásban, bujkálva, derengve,
Tőled tudom, mennyi szín, árny! S mind játszi.

 

 

 

Corpus a sziklán

 

Szurdok szakad, föltorlódva
szálfák, kövek, szikla tornya.
Felgyűrt korok börtöne…

Egymásba tolt terek hosszán
víz fut tova, sebes árján
szinte porzik, mint mi volt.

Itt állít meg, hasítékba
zártan itt vár: teste préda,
karja két ág, száradó…

Vére, kínja itt, lenn szégyen,
felkiáltójel az Égben,
amiképp függ szenvedőn…

Olyan elvont, mint egy metszet,
mégis rokon, nemcsak kegyszer,
fájdalmában eleven.

Mennyi hű kéz, csók csiszolja
– kavicsot ha víz sodorja –
a talapzat oly sima;

sebzettek, mi, megtöröttek
hogy’ tudjuk ezt!: nem személynek,
annak szól, ki áldozat.

 

 

 



Nyitólap