Papp Ágnes Klára

Ungváry Zsolt: Elefánttemető

Beszélő Hal Kiadó, 2007

Vannak az irodalmi életnek peremvidékei. Nem csak abban az értelemben, ahogy ezt manapság érteni szokták: a lektűr, a mese vagy éppen a film felé nyitó szövegekre gondolva. Ezek a műfajok különben is inkább magának az irodalomnak a határán helyezkednek el. Amire én gondolok, az magából az irodalmi életből: a kritikusi szemlékből, példatárakból, irodalmi lapokból, nagy kiadókból kiszoruló és mégis sok esetben termékeny, mi több, kimutatható olvasótáborral rendelkező (ami pedig számon tartott írókról sem mindig mondható el – nem mintha ennek igazi értékmérő jelentősége lenne) szerzőkre, műveikre vonatkozik. Amiről nem veszünk tudomást, úgy teszünk, mintha nem is létezne, pedig ez már csak azért is kutya kötelessége lenne a kritikusnak, mert ezek a művek nem egy esetben sokkal inkább eljutnak az olvasókhoz, mint azok, amelyeket a magunk elefántcsonttornyában irodalomnak nyilvánítunk – talán épp azért, mert kikerülik azt a bonyolult, némileg öncélú közvetítőrendszert, aminek ez a lap (amelybe írandó vagyok) s jómagam is mint kritikus részei vagyunk: magát az irodalmi életet. És ezzel együtt kikerülnek sok elvárást, arról, hogy mitől jó egy mű (hogy a maguk részéről más csapdákba essenek). Többek között épp ezért lehetnek érdekesek. Hogy ez az adott szerzőknek jó-e vagy sem, azt ítéljék meg ők maguk. Az olvasó már akkor ítéletet mond, amikor kézbe vesz egy kötetet (amikor nem vesz kézbe, az viszont aligha tekinthető ítéletnek, hiszen a könyvterjesztés, marketing és egyéb homályos médiumok irányítják tetteinket). Egy biztos: az, hogy az irodalmi életnek nem lenne szabad ennyire csak saját köreiben forognia, (ön)kritikátlanul elhinnie azt, amit magáról állít, a gyakorlattól ilyen mértékben elzárkóznia. Végül is valahol ez az állandóan újratermelődő, az élő irodalom által megújított önreflexió lenne (kellene legyen) a lényege az irodalmári tevékenységnek.

Ezt a gondolatmenetet azért iktattam ide, mert ilyen kimaradó jelenségnek tartom Ungváry Zsoltot is, akiről, mióta a kilencvenes évek közepén megnyerte a Kráter Egyesület pályázatát a Bronzmadár című regényével, az irodalmi élet nem sokat hallott és hallatott, noha számos könyve jelent meg: történelmi regény, pamflet, publicisztika, krimi, forgatókönyv, novelláskötet vegyesen. Persze javarészt magánkiadásban. Az Elefánttemetőnek – azonkívül, hogy kiemelkedik a mezőnyből – a tavalyi ötvenhatos évforduló ad külön aktualitást. Igaz, Ungváry Zsolt esetében – legyen az írás bűnügyi sztori vagy a kora középkorban játszódó elbeszélés – vissza-visszatérnek a múlt és a jelen, a történelem és a politika szálait a szereplők sorsába beleszövő történetek. Különösen igaz ez a fenti regényre. Mondhatni, a mű alapkérdése, a szereplők sorsát meghatározó probléma az ötvenhatos múlt, a még korábbi időkbe visszanyúló családi hagyomány és a mai világ, a politika, azaz a történelem és az egyén viszonya. „– Arról töprengek, amit mondtál. A regényről meg a szüleidről. Illetve a forradalomról meg a szüleidről. Úgy értem, hogy elválasztható-e valakinek az élete attól a kortól, amelyben benne él? – Nem, az élet maga a politika. Még azokban a korokban is, amikor látszólag nem történik semmi. Akkor éppen az a semmi, a posvány az, ami történik. Ez volt Kádárék nagy ötlete – és nagy bűne. Elhitették az emberekkel, hogy valójában semmi közük saját életükhöz” – vonja le a tanulságot a mű egyik főszereplője. A regény, mint a fenti, nem pőrén álló, hanem a szereplők párbeszédébe ágyazott gondolatmenet is mutatja, ügyesen elkerüli a – témából könnyen következő – tanulságos és tendenciózus illusztráció csapdáját, annak ellenére, hogy a szerző karakteresen fejti ki véleményét az elmúlt ötven év történelméről. Mégpedig azért, mert nem egyszerűen a cselekmény szintjén demonstrálja, hogyan nyomorít meg egyes családokat az ötvenes évek terrorja, majd az ötvenhat utáni megtorlások, hogy aztán örök vesztesekként a rendszerváltás után is a rövidebbet húzzák, szemben a minden rendszerben hatalomban maradó győztesekkel. Az érdekli, hogy mi az egyes ember jellemében, családi hagyományaiban gyökeredző oka ennek a megosztottságnak: nem prekoncepció, hanem jól megformált karakterek irányítják a cselekményt, a színes figurák konfliktusaiból, párbeszédeiből, a kisemberek sorsából áll össze történelem és politika szövevényes története, összefüggésrendszere. Nem az író vonja le története szájbarágós tanulságát, hanem szereplők gondolataiból, véleményéből, tetteiből áll össze az életteli kép.

A múlt és a jelen összefüggéseit Ungváry Zsolt tulajdonképp a regény öszszetett időszerkezetével képezi le. A cselekmény három generáció sorsát helyezi egymás mellé: az ötvenhatos eseményekben részt vevő nagyszülőkét, az ezt felidézni, elfelejteni vagy letagadni igyekvő, a Kádár-rendszerben felnövekvő és egzisztenciát teremtő apákét és a napjainkban felnőtté érő, identitásukat kereső gyermekekét. A három generáció sorsában egyaránt az a kérdés tér vissza: mi lett, mi lesz ötvenhat sorsa. A középpontban álló fiatalok, Dorottya és Gábor még nyitott élete arra keresi a választ, kibékülhetnek-e a fel nem oldott ellentétek. Egymásra találhat-e a két oldal: a „vesztesek”, az ötvenhatos mártírok unokája és a minden körülmények közt nyeregben maradó, politikai hatalmukat gazdasági hatalomra átváltó „győztesek” leszármazottja. Elfelejthető-e a múlt? – tulajdonképp ez a kérdés áll e kapcsolat hátterében, ahogy a szülők generációját megtestesítő (persze nem véletlenül) történelemtanár Soltész Imre, Dorottya apja gondolatai középpontjában is. A rendszerváltás által felszabadítva elhatározza: könyvet ír a forradalomról, korabeli visszaemlékezések és persze a felkutatható történelmi dokumentumok alapján, mindenekelőtt azért, hogy ötvenhatban meghalt apjának, szülei szerelmének emléket állítson, egyszersmind gátat vessen a feledésnek. „Hol tartottam? …Ja. Tehát a történelem a családod története… Harcoltak az őseid Rákóczival és ellene, bizonyára 1848-ban is, tán mindkét oldalon. De ezekre már nem emlékszünk, mert a családi emlékezet rövidebb, mint a nemzeti. Viszont ’56-ra emlékszünk. Emlékszik a mama, megvannak az írások… A családi és a nemzeti emlékezet összefolyik. Ezt akarom megragadni.” A regény lényeges összetevőjét jelentik Soltész Imre készülő könyvének részletei, melyekből többek közt kirajzolódik Soltész szüleinek tragédiája.

Ez a múltbeli eseménysor azonban ezer szállal kötődik a jelenhez, egy nyomozás folyamatává válik a nagyszülők sorsának összerakása, amelyből nemcsak az ő tragédiájuk rajzolódik ki, hanem számtalan velük kapcsolatba kerülő élet is, és ezek mögött a feledésbe taszított történelem és a vadonatúj politika összefüggései is napvilágra kerülnek. A történet tanulságait maguk a filozofáló, sorsukon, a magyar történelmen töprengő szereplők vonják le. A részleges, a helyzetbe ágyazott vélemények visszatérnek, motívummá válnak: az évezredes megosztottság gondolata így lesz nemcsak a kisember megszenvedett igazsága, hanem cselekményteremtő erő is.

Nyitólap