Szántó F. István

A látható és láthatatlan

Kemény Katalin: A hely ismerője

Kemény Katalin a magyarországi „metafizika” hagyományának fontos, sőt (s ez a megjelent művek számával arányosan egyre nyilvánvalóbbá válik) talán egyik legfontosabb alakja.

Tegyük rögtön hozzá: távolról sem mindenki számára magától értődő persze, hogy létezik-e egyáltalán iskolás módon „metafizikusnak” nevezhető filozófiatörténeti hagyománya a magyar írásbeliségnek, miként már önmagában az sem, hogy voltaképp mi is értendő „metafizikán”. Ám ha a fentebbi, a magyar metafizika létét, hagyományát firtató kérdésre igennel válaszolunk, s ha a magyar gondolkodás, „filozófia”, tágabban pedig a „gondolkodó” irodalmunk múltját és jelenét merjük kissé nagyvonalúbban kezelni (vagyis nem osztjuk azok véleményét, akik úgy gondolják, hogy Lukács György egyszer s mindenkorra beköltözött a magyar filozófia egyszemélyes panteonjába!), továbbá ha a metafizika meghatározásminimumaként elfogadjuk azt a definíciót, melynek értelmében a metafizika (hangsúlyozottan szemben a közkeletű értelmezéssel, miszerint a valóságon túlira koncentrálna!) mindenekelőtt azon gondolkodásmódok összefoglaló megnevezése, melyek a valóság (avagy a „valóság”) természetéhez, arculatához igyekszenek minél közelebb kerülni (nota bene: ismét csak ellentétben a szokott értelmezéssel, mely „metafizikai” jellegről épp annak a kettősségnek, dichotómiának a meglétekor beszél, amikor megkülönböztetjük, elválasztjuk a láthatót, az érzékek számára adottat, durva leegyszerűsítéssel: az „anyagot” a láthatatlantól, az érzékekkel felfoghatatlantól, a „szellemtől”), nos, ekkor bízvást sorolhatunk a „metafizikai” hagyományához, és nevezhetünk „metafizikai” beállítottságúnak egy szerzőt, még olyankor is, ha az adott szerző esetleg nem manifeszt vagy kizárólagos módon foglalkozik az idő, a tér, a hely mibenlétével és összefüggéseivel, a mikro- és a makrokozmosz, az exo- és az ezoterikus tudás viszonyával, a létezés csodájával és haladék voltával, az elfutó pillanat örömével és az időtlen súlyos jelenlétével, egyszóval a „végső”, az immanens és a transzcendens valóság alapkérdéseivel… Mert hiszen ha valaki majd kezébe veszi a „metafizikus” Kemény Katalin jelen recenzió apropójául szolgáló, vitathatatlanul „metafizikai” kérdéseket boncolgató könyvét, A hely ismerőjét, akkor az érdeklődő (vagyis az ilyenfajta kérdések felé nyitott) olvasónak legalább annyira fel fognak tűnni a szerző éles szemű, de apró részletmegfigyelései, semmisnek, lényegtelennek, mindennapinak tűnő experimentumai, a saját életünkből is jól ismert petits riens-ek, mint a metafizika hagyományosan „nagy” témái vagy azok a szemléletbeli újdonságok, melyek elsősorban a XX. század filozófiájában és avantgárd mozgalmaiban, a szürrealista, kubista stb. „létkutatók” műveiben időközben, így vagy úgy, közkinccsé váltak és polgárjogot nyertek.

Kemény Katalin ugyanis épp az a szerző, aki az egymást kizárni látszó ellentéteket (elvontság, ugyanakkor mély líraiság; az absztrakcióra és az elméletre való hajlam, egyszersmind páratlan plaszticitás, kifejező- és láttatókészség; a spekulatív művészetfilozófiai kérdések iránti nyitottság, egyben vonzódás az érzéki, az érzékekkel felfogható iránt; a már-már erotikusnak ható panteizmus, ugyanakkor az „áldozat” igézetében élő, jól kitapintható aszketizmus) nemcsak hogy minden további nélkül volt képes magába fogadni, hanem ezeket műveibe is tudta integrálni… Nem csoda hát, ha egész életműve, művének ethosza végeredményben két dologról tanúskodik: egyfelől hogy minden, első pillantásra megalapozottnak látszó szkepszisünk ellenére továbbra is lehetséges az egyén részéről a megnyílás a lét (jobb szó híján nevezzük így) „transzcendens” dimenziói felé, s ennyiben, minden megalapozottnak látszó kételyünk és/vagy felszabadultságérzésünk ellenére, továbbra is lehetséges a „metafizika”; másrészt, hogy metafizikaérzetünk sokszor talán nem is annyira az ún. „transzcendenciából” táplálkozik, mint a nagyon is közeliből, a „kéznél levőből”, a kézzelfoghatóból. „Nincsen kettő. Az élet a létben van és a létből van. A földi valóság örökből van. Minden egy: test és lélek, forma és tartalom, alak és lényeg, látszat és külvilág. Ez a megkülönböztetés azonban arra utal, hogy a világnak egy része látható, más része nem. A kifejezés nem eléggé talál. Mert a láthatatlan nem a szem dolga csupán, hanem és tulajdonképpen ez az érzékelhetetlen. Az a valami, ami az érzékek tapasztalatán túl és kívül esik, amit sem megfogni, sem hallani, sem látni, sem lenyelni nem lehet. A világnak e láthatatlan részéről hiszi a vallás és a tudomány, hogy belső, a lélek és valóság. Persze nem az. A láthatatlan a világ láthatójától nem választható el. A láthatatlan nem rejtőzik bele a láthatóba. A belső és külső megkülönböztetése teljesen hibás. A helyes megkülönböztetés az, hogy: látható és láthatatlan. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy bárhol van valami, ami csak látható, vagy csak láthatatlan. A helyzet sokkal inkább az, hogy a kettő teljesen egy, annyira egy, hogy a láthatatlan az, ami a láthatóban látszik. De ez sem pontos. Mert nem mögötte van és nem benne van. Belőle van. Az az. A látható nem egyéb, mint a láthatatlan.”

A szemfüles olvasó, aki idáig jutott az olvasásban, gondolom, most gyanakodni kezdett, s joggal: a recenzens ugyanis, első pillantásra eléggé elítélhető módon, egy másik szerző szavait adta Kemény Katalin szájába. Persze nem véletlen (sőt, s ez szent meggyőződésünk, eljárásunk nemhogy nem elítélendő, hanem többrendbelileg is indokolt!), hogy épp Hamvas Béla Poetica metaphysicájának néhány, ide vonatkozó sorát idéztük (a 33 esszéből, lásd: Tartóshullám, Budapest, 1987, 181.). Hamvas nyilván sokakat vitára ingerlő, sajátosan paradox metafizikameghatározását (vö. „A látható nem egyéb, mint a láthatatlan.”), enyhén szólva is szokatlan metafizikaértelmezését már önmagában is elég frappánsnak érezzük ahhoz, hogy ez alkalommal is elővegyük, hisz ugyanolyan ritkaságszámba megy, ha valaki a szenzuális, a tapintható kapcsán emleget lépten-nyomon metafizikát, mint ha a metafizikai kérdések boncolgatása közben ütközik újra és újra bele az érzékelhetőbe, sőt az érzékibe… (Egyébként, ha már Hamvasnál tartunk, pontosan ezen az alapon nevezhetjük ugyanolyan joggal a magyar „metafizika” egyik csúcsteljesítményének Az öt géniuszt, de még a jóval szerencsétlenebb utóéletű „imakönyvet”, A bor filozófiáját is, mint például az erőteljes hindu befolyást tükröző Mágia szútrát.) 

Mindezek hangsúlyozását különösen azok kedvéért tartom elkerülhetetlennek, akik keveset olvastak Kemény Katalintól, s akik a metafizika szó hallatán esetleg valamiféle száraz, nyögvenyelős, filozopter stílusra vagy életidegen, elvont, sőt: „lila” gondolatokkal teli, átrághatatlan betűkásahegyre asszociálnának. Nem állítom persze, hogy A hely ismerője könnyű olvasmány, és hogy (talán) a tárgyból fakadó nehézségek miatt (is) a szokványos-szokásos észjárással felruházott olvasók ne lennének a szöveg bizonyos helyein szinte megoldhatatlan feladatok elé állítva… (Még az is meglehet, itt-ott a szerző hibájából. Csakhogy az vesse rá emiatt az első követ, aki nála könnyedebben – ámde a felszínessé válás veszélye nélkül! – lenne képes olvasójával megosztani az idő, a tér vagy a hely mibenlétéről szóló gondolatait! Mert ha igaz, bár ebbe most inkább ne menjünk bele, hogy a nyelv, a nyelvi kifejezésmód és a gondolat szerves és szoros módon függ össze, úgy nem kizárt, hogy a túl simán, túl könnyen befogadható nyelv és stílus esetleg épp a gondolat fajsúlytalanságáról árulkodik…) Ízelítő gyanánt és fentebbi megállapításainkat illusztrálandó, a számos idekívánkozó rész közül íme néhány idézet: „Nem, a térnek nincs határa. Nincs, mert a tér önmaga határa. És bár határtalannak észleljük, ő maga az a határ, amely, míg az egészet be nem jártuk, részeiben kiterjeszkedő végtelennek tűnik, és egyre több határátlépésre ösztökél – egészen addig, míg valamennyi határ le nem omlik, és kiderül, határ nincs, nem is volt. A szellem határtalan. Ez az, amikor kiderül, hogy nemcsak hogy határ, de külső tér sincs, csak a mérhetetlen, csak a számoktól megszabadult benső tér, bennünk.” Vagy: „Nehéz megérteni, és még nehezebb eggyé válni a megismerésben a paradoxonnal: a pillanat visszahozhatatlan volta bizonyítja, hogy Isten örök, hogy a magam megismételhetetlensége múlhatatlan lényemnek bizonyítéka. És nehéz megérteni azt, ami a legegyszerűbb és a legkönnyebb: a lélek nem véges és nem végtelen, hanem egész – és ahány manifesztációja, annyiban egész. Ezt érti meg az ember, aki egésszé lett.” Vagy: „Amikor az elveszejtő tér önmagát határoló tájjá sűrűsödik, mintha csak határunkat bontaná le, mintha csak a magunk tér-idejének kötelékeitől szabadítana meg bennünket, s a határ paradoxona paradox gondolatainkkal együtt eltűnik. Ennek biztos jele, hogy itt, ebben a térben és itt, ebben az időben érezzük a magasabb erő jelenlétét. A géniuszt. A paradox lét akár pillanatnyi feloldása is bizonyítja, hogy van átjárás a téren és időn a transzcendens dimenzióba, az eredeti, a normális alakzatokhoz, eredetünkhöz, ősképeink, a magunk képének forrásáig – a pólusig. Ilyen átjáró a táj.” És végezetül: „Az idő valósága a helyben valósul meg. Ez a hely a jelen. Az üres idő a sehol. De a seholnak éppúgy nincs létvalósága, mint a zérónak. A zéró nem kezdet. A zérót nem lehet eggyel, kettővel, többel folytatni. A zérónak vagy a seholnak nincs előzménye, nincs folytatása. Nem is paradox, egyszerűen nem létező.”

Ezek a szövegből majdnem tetszőlegesen kiragadott – kinek ízelítőül, kinek illusztrációul, kinek pedig esetleg kedvcsinálóul szolgáló – idézetek talán így, önmagukban is jelzik a kérdésfelvetés azon irányát, melyet írásom elején „metafizikainak” neveztem. Ha a könyvvel ismerkedő olvasó mindehhez hozzáveszi még a tartalomjegyzékben szereplő olyan fejezetcímeket is, mint A tér áldása, A táj szelleme, A paradoxon, A mandala, A személlyé vált áldozat, az Ajtó és küszöb vagy Az otthon – a tisztaság helye, úgy többé-kevésbé pontos képet alkothat magának arról, mi vár majd rá, ha elmélyül a könyv szövegvilágában, ha engedi (no és ha alkalmas rá), hogy beszippantsa a szöveg. Ha azonban mi, itt és most, nem vállalkozunk úgymond „a mű mondandójának rövid összefoglalására”, az nemcsak azért van, mert e célkitűzést azokkal az elvetélt kísérletekkel éreznénk rokonnak, mint amikor, verselemzés címén, az értelmezendő műalkotást annak „tartalmára” csupaszít(tat)juk le, hogy aztán falsul hangzó közhelyekhez vagy bődületes ostobaságokhoz jussunk végül. Például az olyan közhelyekhez, hogy Kemény Katalin A hely ismerőjében semmi egyebet nem tesz, mint hogy a lazán egymáshoz kapcsolódó esszék sorozatában megvilágítja a „házhoz” fűződő asszociációinkat, kollektív tudatalattinkat, a „házzal” kapcsolatos „nagytörténeteinket” – az Édentől s más aranykormítoszoktól kezdve a bűnbeesésen, a kiűzetésen, a „sivatagléten”, az otthontalanságérzetünkön át egészen a „költőien lakozás” lehetőségéig. Vagy nézzünk egy másik lehetséges közhelyet: Kemény Katalin könyve a hazatalálás lehetőségéről vagy lehetetlenségéről, azaz (és képzelhető-e ennél „metafizikusabb” téma?) magáról az útról szól. A test és a lélek, a lélek és a szellem valóságos és allegorikus, fizikai és spirituális útjáról, útjairól. S hogy – folytassam? – ezen „túl” és ezen „felül” még mi mindenről? A hajnali ritkás ködökről, a lenvirág kékjéről, a fűágyban hajladozó pipacsról, egy szentendrei kert vakító fehérségéről a holdtalan éjben, a kertbe tervezett, de soha fel nem épült közös ház emlékéről, a szüntelen beavatási helyzettel együtt járó aszkézisről és a mindent átható Erószról, a második magány szenvedéséről, a szépség és a közöny ikertestvériségéről, a névtelen haikuköltőről, a hely ismerőjéről…

Jobban tesszük hát, ha olvasatunkkal, közhelyeinkkel nem igyekezünk befolyásolni az olvasót, nem próbáljuk megfosztani őt a szöveg felfedezésének örömétől, a személyes kaland egyszeriségétől és különös varázsától – helyette csupán egyetlen (s ráadásul mellékesnek látszó), a könyv szerkezetére vonatkozó körülményre hívjuk fel figyelmét. Mert a fentebbiekből bizony egyáltalán nem következik, az elhangzottak nem magyarázzák annak a két, keretül szolgáló fejezetnek a (bátran mondhatjuk) kulcsszerepét a könyv egészét illetően, melyek hangfekvésükben, felkavaró személyességükben, vallomásos jellegükben erősen elütnek az általuk közrefogott, terjedelmileg meghatározó középső részétől, ahonnan fentebbi idézeteink is származtak. Mégis, úgy vélem, a Kemény-prózával most először találkozó olvasó jól teszi, ha az első fejezet (Mondd, kedvesem) három első oldala után azonnal a huszonöt oldalas utolsó fejezetre lapoz, és A hely ismerője – A magány háza című résszel folytatja. A két fejezet elolvasása után két dolog majdnem biztosan mindenki számára világossá válik. Egyrészt hogy a magyar nyelvű vallomásirodalom, lírai próza egyik gyöngyszemét tartja a kezében – s ennek fényében fogja megítélni mindazt, amit feljebb a metafizikáról (vagyis hát idillről és kárhozatról, Édenről és Pokolról, teltségről és ürességről, Énről és Teről, vágyról és beteljesületlenségről, érzékiségről és logikáról, plaszticitásról és elvontságról, aszkézisről és áldozatról, otthontalanságról és megérkezésről) mondtunk. Másrészt pedig azt is megérti, hogy a recenzens miért kerülgette mindvégig (hol nyíltabban, hol burkoltan) a hitvestárs, a Kemény Katalinnál jóval szélesebb körű (el)ismertséget élvező Hamvas Béla nevét, s miért hivatkoztunk (hol nyíltabban, hol burkoltan) szellemi örökségére. Mindezt nemcsak azért tehettük, mert (az olvasónak majd ki fog derülni) a könyv „címadója”, a hely ismerője, a szerzővel majdnem egyenrangú fontosságú alak, a „Te” beazonosíthatóan Hamvas Bélát fedi, hanem mert ha van kongeniális alkotótársa Hamvasnak (akitől legalább annyit kapott, mint amennyit neki adott), ha van szellemi örököse a nevével fémjelezhető „metafizikának”, beskatulyázhatatlan írói univerzumának, úgy vitathatatlanul Kemény Katalin életműve az, azé a Kemény Kataliné, akit – miként a Hamvas házaspár bensőséges barátja, Gulyás Pál még a két világháború közt megjegyezte – Hamvas Bélától igazán sem elválasztani nem lehet, sem vele összetéveszteni… (E szellemi kapcsolat mibenlétének feldolgozása, számbavétele nélkül egyébként aligha tartom elképzelhetőnek, hogy teljes képet alkothassunk magunknak a magyar modernitás, a magyar filozófiai irodalom – tágabban pedig az elmúlt század magyar kultúrájának – jelentőségéről és továbbviendő értékeiről.)    

És a többi? A keretek közrefogta, látszólag minden személyességtől (lírától, elérzékenyüléstől, konfessziótól) mentes törzsszöveg, amely, vakmerő módon, valóban azt az egészet kívánja összefoglalni, amit az emberről mint olyanról, a conditio humanáról mint olyanról mondani lehet, melyet az oly sokat vitatott „tradíció” fogalma ölel fel mindkettejüknél? Hiszen A hely ismerője valóban egyedülálló, ritka szellemi kalandokat kínál, olyan gondolatfutamokkal, melyeket sokszor „nehéz megérteni”, de sokkalta nehezebb „eggyé válni a megismerésben” velük. Gyanítom persze, hogy átlagos „könyvfogyasztóként” csak elvétve találkozhat(t)unk olyan művekkel, amelyekről az jutna elsőként eszünkbe, hogy a „megismerni, azaz eggyé válni velük a megismerésben” imperatívuszát követelnék, követelték volna meg tőlünk, olvasóktól. S bár távolról sem lehetünk teljes mértékig bizonyosak abban, vajon e feladat valóban kikerülhetetlenül ránk kell-e hogy háruljon a mű befogadásának aktusában, annyi mindenesetre tény: Kemény Katalin könyve az ilyen „elkötelező” jellegű művek közül való. És ezt még abban az esetben sem szabad elhallgatni, ha megállapításunk netalántán kedvét szegi néhány potenciális olvasónak, aminek már csak azért is nagy a veszélye, mert az elmúlt egy-két évtized „sikerkönyvei”, „nagykönyvei” (tisztelet a kivételnek!) általában épp az ilyen felelősségvállalós (-terhes?) olvasásról szoktattak le bennünket. (Most ne firtassuk, kinek a hibájából. Se azt, hogy olvasóként tényleg azt kapjuk-e, amit megérdemlünk, vagy hogy tényleg megérdemeljük-e azt, amit kapunk…)

Igen, Kemény Katalin könyve „korszerűtlen” mű. Nem azért, mert 1970-ben íródott, s az első megjelenésig eltelt majdnem negyven év időszerűtlenné, avíttá tette volna. Ellenkezőleg: ebben az értelemben soha korszerűbbet. Ha „korszerűtlennek” nevezem, csak azért teszem, hogy a nietzschei (és eckharti és böhmei!) Unzeitgemässére utalhassak, meg hogy az ő könyvszerűtlen – irodalomként, filozófiaként, önvallomásként, misztikus tapasztalatként egyidejűleg olvasható – könyveivel, maradéktalanul semmilyen skatulyába be nem sorolható „filozófiaművészetükkel” rokoníthassam A hely ismerőjét. De sietve teszem hozzá: jóllehet tetszetős, mégis téves gondolat lenne ebből arra következtetni, hogy a recenzens e nagy nevek tekintélye mögé megbújva sugallná azt, hogy Kemény Katalin (is) mennyire fontos és megkerülhetetlen szerző, hogy, úgymond, nekünk, magyaroknak sincs miért szégyenkeznünk, mert ha Nietzschénk vagy Eckhartunk ugyan nincs is, van viszont helyettük Hamvasunk és Kemény Katalinunk… (A korszakosnak szánt Zarathusztrájából az egész német nyelvterületen hét, azaz 7 példányt eladni tudó Nietzschének, gondolom, bizony volna mit hozzáfűznie ehhez az egész „hírnevesdihez” és „tekintélyesdihez”…)

De mindez – s ezt most valóban őszintén és jó lelkiismerettel (no meg hát igen: némi keserűséggel) mondhatjuk –, a „kenyőcs”, az irodalmi üzem szempontjai, a befogadás esetlegességei, a „hírnévhez” vezető utak vargabetűi esetükben a legkevésbé sem számítanak. Nemcsak azért, mert e szerzők többnyire kívül álltak rajta, vagy mert mindnyájan a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy a történelemben nincsen ha, és ennyiben a múlt, az elszalasztott pillanat már soha többé nem tehető jóvá, hanem mert szuverén életművük csakis így, csakis ebben a zárványlétben képzelhető el. Ott él igazán, nem pedig a sikerben, a társadalmi elfogadottságban, a „felfedezések” időről időre fellángoló reneszánszában, de még csak nem is az olvasás általi befogadásban (radikálisan szemben egyes divatos irodalomelméleti tanokkal). Ezen monologikus természetű, vallomásszerű (élet)művek létrejöttének előfeltétele a magány, s épp ebből következően osztályrészük sem lehet más, mint az idegenség, a meg nem értettség, hiszen az az egzisztenciális léttapasztalat, amelyből megszületnek, legtöbbször magába záruló, feltörhetetlen és így mások számára értelmezhetetlen valóság. Csakhogy e szuverén valóság szuverén, különbejáratú (nem kizárt, hogy esetleges, relatív) igazsága(i) mégis – minden tompítási, relativizálási vagy semlegesítési próbálkozásunk ellenére is – mintha egy szillogizmuslánc belső következetességével és konok kérlelhetetlenségével szembesítene bennünket létezésünk megoldhatatlan s egyúttal megkerülhetetlen alapkérdéseivel és kételyeivel, miközben azt a paradoxont feszegetik, hogy dolgainkban hogyan és hol lenne tetten érhető az értelem és a rend, ha csak az anankét tapasztaljuk meg és a vaksorsot, hogy hogyan lehet büntetés, ha nincs bűn, és felelősség, ha a sorsot nem teremtjük, hanem kapjuk (amit, ha tudunk, persze vállalunk)…

A nagy mű a nagy hegyhez hasonló: minél nagyobb, minél fenségesebb, annál kevésbé meghódítható, de – annál nagyobb kihívást is jelent. Az persze, hogy kellenek-e nekünk nagy művek, szükségünk van-e a fenséges, meghódíthatatlan hegyek látványára, a csúcsok (ki)hívására, felettébb kérdéses. De ha e művekkel szembesülünk – bárhogy próbáljuk is megóvni magunkat tőlük, bárhogy próbálnak is megóvni minket tőlük –, rá kell döbbennünk: makacs kérlelhetetlenségük, vaskövetkezetességük, témafelvetésük és mindenekelőtt hangjuk (ti. a szöveg mögül a szövegbe újra meg újra beszivárgó-betörő, valami egészen mélyről jövő, esendően emberi, ugyanakkor valami egészen idegen, emberen és nyelven túli, „nem e világi elevenség”) rabul ejt bennünket. De nem csupán egyéni ízlésről, tetszésről, nemtetszésről van itt szó. Ezek a művek nemcsak hogy mernek, nemcsak hogy akarnak, de képesek is szuverénnek megmaradni, s ez annál feltűnőbbé teszi őket, minél több környezetükben az alkalmazkodó, a korrumpálható és a (sok esetben) korrupt. S bár szuverénnek, öntörvényűnek lenni épp azt jelenti, hogy nincs szükség külső megerősítésre (vagyis az ilyenfajta szövegeknek olvasókra!), az olvasóknak valahogy, paradox módon (bár lehet, hogy tévedek) mégiscsak szükségük van rájuk. Talán mert ezek a művek azok, amelyek egyedül képesek a tisztán horizontálishoz hozzáadni a vertikálist, az éppen aktuális, konkrét időhöz az időtlen élményét, s amelyek anélkül igazítanak el bennünket, hogy konkrét irányt mutatnának: „csupán” helyet teremtenek (bennünk), ami nem egyéb, mint a horizontális és a vertikális, a lent és a fent, a sík és a tér, a megtapasztalható és az időtlen (emberi léptékeink szerint: az örök) idő metszéspontja. Csoda-e hát, ha úgy érezzük, teljesen sosem fejtjük meg szövegüket?

De ha csak egy-egy lenyomatát őrizzük is meg, már az is megérte. (Kortárs Kiadó, 2006)

Nyitólap