|
Kemsei István
November jön
Lezárják-e
a szemed, felkötik-e az állad: egyáltalán nem lényegtelen
kérdések. Sokan állnak előtted. Figyelheted, kivel mit
cselekszenek a kadáverezésre szakosodott szervek. Miért
döntenek úgy, ahogyan döntenek. Valami hátsó helyiségben
eljátsszák: van kalapja, nincs kalapja? S akinek előbb
fröccsent: aszerint? Egy szakrálisra ezernyi profán a
megoldás.
Közben
mindent beleng az utánozhatatlan, őszi sírszag. A
búfelejtő kocsma pultjára föltámadnak az elmosatlan
poharak, és a teremben összetorlódott hangzavar a ravatalozón
túlra vágtatva kileheli szilvapálinka-lelkét. Horpadt hantok
közt ténfereg az illúziókkal terhes emlékezet egyik
megfeleléstől a másikig, de nem találja helyét.
Járkálhatsz ki-be, ahogy tetszik, megtiszteltetésre várva.
Ha
már ott fekszel, közetlen-sárgán aszva, megráz a közöny,
mint Krisztus a vargát. Akkor aztán se vége, se hossza. Sem
énekre, sem könnyhullatásra. Van olyan fonál, ami átnyúlik
egyik világból a másikba, csak te nem tudtál róla, s az
összefont kézfejekkel újfent nehéz lesz egy további
történet gombolyítása. Áthúznak a tű fokán, ebben biztos
lehetsz.
Bámulhatsz
merev pupillákkal, tátva maradt szájjal.
Bizonyosság
Szenvedhetsz
te. Úgy, mint a kutya. Úton. Útfélen. Az öregedő szem nem
látja a szenny nagy részét, csak különlegesen erős
megvilágításban. Ezért van az, hogy napjai többségét
szemüveg nélkül, botorkálva tölti. Így pihenteti a
valóságot.
Akárha
régi szótárt lapozgatnál: lifegnek belőled a szavak, mint
elsárgult kutyanyelvek. Kapkodod a levegőt, félredobva valami
elfelejtett könyvben. Tüdődben cikákol az elszáradt
jelentés pora.
Ha
látva látnál! Ha tudnád, mit mutatnak az álnok dioptriák,
sosem nyitnád ki többé a szemed. Elég volna a világból
illat, tapintás, sejtés: az is módjával, a betevő falat
iránt: sós legyen? édes? erős? Lennének kívánságok így
is. Az igazság ellen.
Jobb
kevesebbel beérni, nem venni észre az asztalon szerteszórt
hamut. Habfehér tárgyakon a koszlott ujjnyomot. Az esőktől
mocskos ablakon nem szűrődne be több világosság, mint amire
éppen szükség volna. A homálynál csak a homály
izgékonysága jelenvalóbb.
Vénülsz.
Ez elég bizonyosság. Aláírásod kérik, és megremeg a
kezed: biztos, hogy ez még te vagy? Miképpen fednének el a
táncoló betűk?
Egyre
vakítóbb fényre volna szükség. Folyjon a szabadba a szín az
őszi falevél véréből.
Régészet
Kálnoky László emlékének
Vajon,
mire gondoltak a régészek, amikor a visegrádi palotában a
WC-t feltárták? A felséges fekáliát? Hevert századok óta,
érintetlenül. A török még az ujját se nyomhatta belé.
Persze mire hadaik odaértek, szorgos kezek nagyjából
széthordták az egész építményt. Egy részét
értelmetlenül a Dunába szórták. Még ma is találhatsz
Verőce környékén a sóderon heverő, a palotából származó
márványlapot. Némelyiken felirattöredék is akad, persze
elmosódva. Ki nem betűzöd.
A
WC-hez senki sem nyúlt. A hirtelen összeomlott magyar
reneszánsz barbárabb viselkedésű fickókat követelt. Ezek
pisáltak, székeltek, ahol a szükség érte őket. Mentek volna
oda, ahová Mátyás is gyalog járt? Az emeletre? Részegen
tántorogva a foghíjas lépcsőkre, összegörnyedt testtel
nyakat törni? A parton inkább. A szittyósba. Bele.
Gyűjtik
pipettákba, kenik Petri-csészékbe. Csakis a költészet mián,
bár nem valószínű, hogy a Költő a dunaalmási temetőből
– Lilla mellől! – márványnak öltözve mostanában
leúszna idáig. Mikroszkóp, vegyi micsodák: egy újabb
jelentéktelen részlet a nagy egészből. Mint a szintén
megtalált régi kútból előhalászott kerti magvak: ezek
lettek volna maga a kert?
Több
mint ötszáz éves nemes anyag. Forgatják: mit evett a király.
Villan az ajtó alatti résen Aragóniai Beatrix karcsú bokája.
