Győri László

A zöld kabátos lány

„A kislányok is tudnak már mindent, és mindenre kaphatók. Orlov megtalálta és megőrizte egy tizennégy éves lány levelét, melyben elmeséli, hogy iskolából hazajövet egy tisztecskét csípett fel a Nyevszkijen, aki hazavitte, és estig magánál tartotta, s a kislány sietett ezt megírni barátnőjének, hogy ő is osztozzék az élvezetben.”

A lányok persze a mi kisvárosunkban az iskolából hazafelé menet nem tudtak volna valami csehovi tisztecskét fölcsípni, de ha valami tisztecskék jártak volna is a mi Nyevszkij proszpektünkön, a Kossuth Lajos utcán, a mi kisvárosunk lányai nem csípték volna fel őket, annál ártatlanabbak, annál tisztességesebbek voltak, eszükbe sem jutott bárkivel hazamenni és estig nála „tartózkodni”. Milyen fájdalmas lett volna arra gondolni, hogy a mi kisvárosunk lányai egyszer csak elmerülnek az „élvezetben”. Emlékszem, hogy milyen elképedve, milyen szörnyülködve hallottuk érettségi előtt, hogy csúnyácska társunk, egy piszkafa, ferde orrú, hallgatag lány nem vizsgázik velünk, mert teherbe esett. Úgy látszik, azért nálunk is föl lehetett csípni egy-egy tisztecskét. Gyanakodva vizsgálgattam a lányok szemét, melyikben látom az „élvezet” sötét árnyalatát.

Tizennégy évesen engem is fölcsípett egy tizennégy éves kislány.

Akkoriban még külön iskolába jártak a fiúk meg a lányok, ennélfogva rejtélyesebbek és kívánatosabbak voltak egymásnak, mint ha ugyanazok a falak vették volna őket körül. Izgalomba estünk, amikor a lányiskola táncdélutánra hívott meg bennünket, mégpedig szívküldivel és tombolával. A szigorú ötvenes évek eleje hirtelen kinyílt, és végre valami természetes esemény is történt. A mi szemünkben ugyan egészen rendkívüli, pedig hát a dolgok rendje szerint a fiúknak meg a lányoknak egyszer meg kell ismerkedniük egymással: fogják egymás kezét, vállát, derekát, egymás szemébe néznek, és arra gondolnak, milyen szép az a másik, és milyen szép az élet.

1956 februárjában egy szombat délutáni napon a 2. számú lányiskola kapujában, a lépcső alján, fekete szoknyába, fehér blúzba öltözött lányok fogadtak bennünket. Az egyik tanteremben, a büfében, szendvicset árultak, vajas kenyeret, kevés kolbásszal a tetején, olcsón lehetett hozzájuk jutni, el is fogytak egykettőre. Akik nem táncoltak, eszegettek, nézelődtek, a lábukat váltogatták a büfében. A táncteremben egy zöld magnetofon szólt, csak a bátrabbak kérték föl a lányokat, én is csak az ajtóból szemlélgettem őket. Kabátom hajtókáján egy kartonból kivágott piros kis szív lógott. A 11-es számú szívet viseltem. A zenét időnként megállították, s egy lány a szívküldi üzeneteit közvetítette: ennek és ennek a számú szívnek levele van a postán, átveheti. A postát egy asztalon helyezték el, egy kartondoboz jelképezte. Éppen az ablaknál ácsorogtam, amikor az én számomat hallom, a tizenegyest. Én? Engem? Nekem? Szédelegve mentem oda az asztalhoz, s a postás, egy lány, egy kis összehajtogatott kockás papírt nyújtott át boldogan: – Ez a tied! – A tenyerembe szorítottam, nem mertem széthajtogatni, visszatértem ismét az ablakhoz. A papírdarab akkora volt csak, hogy alig takarta el a tenyerem felét. Apró, finom kis betűkkel írták: „Nagyon lusta vagy, és sohasem táncolsz. 22.” Összehajtogattam, s a belső zsebembe csúsztattam. Évtizedeken át őrizgettem a kis 11-es számot viselő kartonszívvel együtt, s talán még ma is megvan az emlékeim között, falun, ahová összegyűjtöttem azt a néhány irkát, kacatot, amely abból az időből megmaradt. Megzavarodtam, hirtelen azt sem tudtam, örüljek-e, vagy mi a lélek teendője, ha már ilyesmi történik vele. Nem nekem tetszett meg egy lány, ami már annyiszor megesett, én tetszettem meg egy lánynak, aki volt olyan merész, hogy be is vallja. A táncosok körül botorkáltam, s azt a lányt kutattam, aki a 22-es piros szívet viseli. Abban a teremben bizony nem találtam, sőt a büfében sem, mintha a föld nyelte volna el, vagy csak játszott velem valaki, bolondított, s most a barátnőjével rajtam kuncog, amint egy nem létező személyt keresgélek. Milyen szerencse, hogy egy fiúnak sem szóltam, legalább a fiúk nem nevetnek ki. Amikor újra a táncterembe szédelegtem, az ajtó mellől egy szép, fehér homlokú, fehér blúzos, bögyös lány nézett rám, kész nagylány, ami különösen tetszett, a szája nedvesen piroslott. Felfoghatatlan ajándék hullott elém, legalábbis úgy éreztem. Felfoghatatlan, mivel érdemeltem ki, semmit sem tettem érte. Blúzán a piros szív a 22-es számot viselte, ő tehát, aki üzent. – Végre, hogy felkértél – suttogta. – Alig győztelek kivárni. Hogy hívnak? – tette hozzá gyorsan. – Zolinak. – Én Virág vagyok. Az a nevem.

A tizennégy éves Szalai Virág így csípett föl engem, a tizennégy éves fiút. Már másnap találkoztunk. A Kossuth Lajos utcán az egyik mozitól, az Apollótól a másikig, a Korzó moziig sétáltunk körbe-körbe. Abban az időben Partizánnak és Békének hívták, de mindenki csak a régi nevén emlegette őket. A fiatalok, a tizenvalahány évesek mind-mind ezt a kört tették meg kora délutántól késő estig rendületlenül. Virág volt az első lány, akivel járni kezdtem. Járni! A járás abból állt, hogy az Apolló előtt találkoztunk; zöld kockás, bolyhos télikabátot viselt, amelyen a zöld szövetet fehér csíkok négyzetekre, kockákra osztották. Nem sokat beszéltünk, pirinyó, jelentéktelen iskolai dolgokról, csak sétáltunk, sétáltunk rendületlenül. A kert előtt, ahol az első világháborús emlékmű állt, hirtelen szembefordult velem, megfogta kabátom gallérját, úgy meghúzta, hogy szinte fuldokolni kezdtem, a szemembe nézett, és azt mondta: – Szeretlek! Jól jegyezd meg! – Még egyet szorított rajta, s amilyen gyorsan megragadta, olyan hirtelen el is eresztette, mintha mi sem történt volna. Nem voltam rá felkészülve, nem sejtettem, mit tegyek. – Én is szeretlek – mondtam neki rekedten egy kicsit később, mert úgy éreztem, egészen elteltem vele. – Nem, nem kell, ne kísérj haza! – mondta szigorúan a templom előtt, s a tar, téli zsidó meggyfák alatt elindult hazafelé. Vissza sem nézett.

Másnap délután, amikor a könyvtárból hazaértem, anyám azzal fogadott: – Te Zoli, valami zöld kabátos lány ezt a levelet dobta be hozzánk.

„Kedves Zoli, amióta megláttalak, mindig csak rád gondolok. Nehogy azt hidd, hogy én olyan lány vagyok, mert írok neked. Muszály, még sohasem éreztem hasonlót. Jól kiadtam magam, nem is írok többet, mert még elbízod magad. Virág.”

– Ki ez a lány? – kérdezte anyám. – Szalai Virág, a táncdélutánon ismertem meg. – Szép lány – mondta anyám.

A zöld kabátos lány a héten még két levelet dobott be hozzánk, mind a kettőben azt írta, hogy szeret, és mind a kettőben helyesírási hibákat ejtett. Elnéztem neki, dagasztott a büszkeség, én is egyre szerelmesebb lettem belé. Hihetetlen volt az egész. Vasárnaponként a Kossuth Lajos utcán korzóztunk, s szó, ami szó, Virág nem volt valami beszédes lány. – Mit olvastál utoljára? – kérdeztem tőle. – Az aranyembert, nagyon tetszett. Szeretsz? – De hogy mi tetszett neki a regényben, miért, azt már nem lehetett kihúzni belőle. – Szeretlek – mondta újra meg újra. – Szeretlek.

Nem olyan világ volt, hogy az utcán megfoghattuk volna egymás kezét, vagy egymásba karolhattunk volna, habár én mind a kettőt úgy szerettem volna. – Az ötlábú birkát játsszák Fernandellel az Apollóban, nézzük meg. – Nem – utasított vissza. – Nem lehet. – Miért nem? – Csak. Nem lehet.

Virág nem állt kötélnek, csak róttuk a köröket az utcán. Este pedig elbúcsúzott, s a meggyfák alatt újra elindult hazafelé. A következő vasárnap azzal fogadott, hogy szeretne bemutatni a szüleinek. Anyja tanítónő volt, apja meghalt a háborúban, nagyanyjával éltek hármasban egy polgári lakásban. – Hallom, verseket írsz, Zoli – mondta a nagymama. – Nekünk is vannak verseskönyveink. – A szekrényből egy könyvet húzott elő, Vörösmarty Mihályt a századfordulóról, a Révai Testvérek kiadásában, s nekem Vörösmarty Mihályt kellett olvasnom, mintha érdekelne. Egy zöld ernyős lámpa alatt ültem, s mindent fülledtnek, ódonnak, idegennek éreztem körülöttük. A Vörösmarty-könyv illata fullasztott, elálmosodtam, nem tudtam, hogy vessek véget a kényszernek. – Én is szavaltam – mondtam az egyik versre. – Igen, hallod, Virágom, szavalni is szokott – mondta a nagymama. – Milyen talpraesett fiú. – Ugyan, nagymama, én is szavaltam már az iskolában. Zoli, gyere, kimegyünk.

Kézen fogott egy pillanatra, s az üveges verandán találtam magam. Két fotel állt benne. Nem gyújtotta föl a villanyt, a félhomályban üldögéltünk. Most kellene végre megcsókolnom – gondoltam izgatottan, de nem tudtam, hogyan kell nekifogni. Talán ha tett volna egy kis mozdulatot, amely segített volna, de nem biztatott, nem hívogatott egyetlen rebbenéssel sem. Talán ő is ugyanarra várt, amire én, s még most, ötven év múlva is azért a mozdulatért sóvárgok, amelyet egyikünk sem tett meg. Még csak éppen hogy elkezdődött a tavasz, a fotelből sütött a hideg.

Ismét a korzón keringtünk. Néhány hete két idősebb fiú szegődött a nyomunkba. – Nem jó, a lánynak a jobb oldaladon kell lennie – mondta az egyik. Virág erre gyorsan átlépett, én elpirultam, azon is bosszankodtam, hogy odatolakodnak, megjegyzéseket tesznek, azon is, hogy Virág szót fogad nekik, azon is, hogy elpirultam, mintha nem lennék tisztában bizonyos illemszabályokkal. Nem tágítottak, Virágot a nevén szólították, csak a búcsú vetett véget a közjátéknak. Virág láthatólag ismerte őket, az az érzésem volt, hogy jobban is, mint amit el tudok viselni, sőt egyenesen az a sugallat rögződött belém, hogy előttem, ha nem is mind a kettőhöz, de egyikükhöz egészen biztosan köze volt már, egyszóval féltékeny lettem. Nem voltak bizonyítékaim, csak különösnek találtam, hogy milyen ideges, ha az a két fiú molesztál bennünket, s nem beszélünk róluk, ami természetes volna, nem beszéljük meg, mit kellene tennünk a két fickó ellen. S a két fiú egyre szemtelenebbül járt a sarkunkban. Virág egyszer sírva is fakadt, és szó nélkül elfutott. Tehetetlen voltam, egyre erősebben gyanakodtam: valamelyikükkel összeszűrte a levet, ki tudja, mi történt közöttük, összebújt vele, összeragasztották a húst, Virág közönséges, romlott nő.

„Nagyon lusta vagy, és sohasem táncolsz.” Ugyan már – gondoltam keserűen, milyen könnyen lépre mentem tőle. Miért nem kísérhetem sohasem haza? Miért hívott el hozzájuk? Miért nem jön el velem sohase moziba?

Egyik este megvártam a napközi után. Gorombán nekem esett: – Ne gyere velem! Ne várj meg többet, majd vasárnap találkozunk. – Egészen elhűltem, nem bírtam mire vélni, miért baj, ha a sötét utcán, ahol nem lát minket senki, hazakísérem illedelmesen. Miért nem kísérhetem haza? Nem én kértem, ő vitt el az anyjához, a nagymamájához, egyikük sem szólt, hogy ne járjak vele, hagyjam békén, kedvesek voltak hozzám. Hát akkor mi ez a bújócska? Milyen hálóba keveredtem? Talán velem akar leplezni valami bűnt? Milyen szerelem az, ha egy fiú meg egy lány meg sem fogja egymás kezét, ha nem is csókolóznak? Kezdtem nevetségesnek látni a vasárnapi sétákat. Ennek a hasznavehetetlen szerelemnek a nyár vetett véget. Nem találkoztunk egyszer, nem találkoztunk másszor, s én megkönnyebbülve csatlakoztam ismét osztálytársaimhoz, velük keringtem az utcán, apámmal futballmeccsre jártam, moziba mentem a barátaimmal, fürödni Gyopárosra, ősszel pedig új világba léptem, elkezdődött a gimnázium.

Érettségi után a negyvenéves találkozón láttam újra. Másik osztályba járt, de egy napon tartottuk. A gimnázium kapuja előtt ácsorogtunk, amikor hirtelen fölfedeztem. Odaléptem hozzá. A nagynénjéről beszélt, beteg, neki kell ápolnia, ezer gondja-baja van. Nem érzékelte, hogy negyven esztendő elteltével először találkozik ismét azzal a fiúval, akinek ő volt az első szerelme, emlékek hullanak ránk, hiába minden esernyő. Szerettem volna magyarázatot találni, szerettem volna, ha elmeséli, mi történt velünk akkor, szeretett volna-e ő is megcsókolni, ki volt a két fiú; jó lenne a végére járni, tudnom kellene, mielőtt elmegyünk. A nagynéniről szóló beszámoló egyre hosszabb, egyre zavarosabb lett, kedvetlenül elköszöntem tőle.

Az ötvenéves érettségi találkozón hiába kerestem. Egyszer csak megütötte a fülemet a neve, osztálytársai, akik a közelemben ültek, róla beszélgettek. – Szegény Virág, szörnyű buta lány volt – mondta egy foghíjas nő. – Minden évben megbukott valamiből, nem is tudott leérettségizni velünk. – Nemcsak buta volt, bolond is. Úristen, micsoda dolgai voltak! És hogy dongtak a fiúk meg a férfiak körülötte! Vajon miért? Kimondjam? – tette hozzá kedélyesen egy férfi.

Nem derült ki, miben állt az őrültsége, mindenesetre az egész osztály közös erővel vágott rajta végig, egy sem akadt, aki javára írt volna bármit, felhozott volna egyetlen mentséget is a védelmére. Egy jottányit sem engedtek a tömör ítéletből: Virág buta volt és bolond, nincs rajta mit szépíteni.

Megkövülve hallgattam őket, nem tudtam odakiáltani: – Miért nevetitek ki? Meghalt! Muszáj még most is bántani? – Rájuk kellett volna szólnom, kétségbeesve hallgattam. Elkeseredésemben már szinte ösztökélni szerettem volna őket: mondják csak, mondják, jobban már nem fájhat.

A hajcsat

A vidéki lakodalom mind egyforma. Ugyanazok az ételek egyforma konszekúcióban, akár a tízparancsolat, az elsőre a második, a másodikra a harmadik következik, az első mindig az az első, a második is örökké szintén ugyanaz, a kocsi nem borul fel, a járat biztosan, szinte már-már erkölcsösen halad a hűvös végállomás felé, pirkad, a zenészek összeszedik eszközeiket, most már nagyokat ihatnának, de most meg már minek.

A városi más. A városi nem egyforma. Az egyik szegényes, a másik gazdag. Azt a lakodalmat például, amelyre meghívtak bennünket, talán nem érdemes előkelőnek neveznünk a szó gyökeres, régi, nemesi vagy nagypolgári, óarany értelmében, amelyben nem is a nemesség vagy inkább a cím idáig nyúló árnyéka vagy a hivatalban, az igazgatóságban, a részvénytársaságban betöltött rang a leglényegesebb, hanem a gazdagság, bár a gazdagság látszata is jó. Az esküvő nem akármelyik templomban megy végbe, nem akármilyen közönség előtt, a politikai élet legfelsőbb rétegéből is kívánatos egy-két személy, hiszen ha mi nem tartozunk is oda, vékony, de elégséges szálak fűznek egy-két olyan személyiséghez, akiket más csak a televízióban lát, a rádióban hall; a lakodalom pedig valamely divatos szálloda éttermében, kerthelyiségében zajlik, amelyen hivatalos mulattatók, csepűrágók is fellépnek.

Már a kezdet zavarba hozott bennünket: a kerthelyiségben, amelyet a nyári nap világított meg, asztalok fogadtak, de nem a szükséges asztalok, hanem amelyek mintegy a diadalkaput, a függönyfelhúzást, az üdvlövést jelképezik, a kezdetet, az origót, a feliratot, a fogadást, vagyis italasztalok. A vendéglátás finom, művészi világában minden bizonnyal önálló nevet, sőt minden bizonnyal franciát viselnek ezek a derűs kibomlást elősegítő bútordarabok. Ott álltak sorban egymás után, szinte díszkordont alkottak, egyoldalasat ugyan, de mégiscsak sorfalat. A hófehér abroszokon válogatott italok várták a lakodalmi népet, olyan italok, amelyekről még csak nem is hallottunk addig, s lehetett volna rögtön csettinteni, ez már igen, ha az ámulat nem nyomott volna bennünket kicsivé; némi, nem egészen indokolatlan kisebbrendűségi érzet és szorongás zsibbasztott el, amikor az üvegek özönéből kiszemeltünk egyet. Mintha nem haboznánk, egy ismerős nevű italra mutattunk, s a kifogástalan ruházatú és mosolyú pincér bal tenyerét az üveg alá csúsztatta, jobb kezével átölelte az üveg nyakát, megdöntötte, s úgy közelítette a sereg pohár egyike fölé, az ember szinte aggódott, beletalál-e egyáltalán abba, amelyet kiszemelt. Beletalált, és mi zavartan álldogáltunk; egyedül éreztük magunkat a világon, egyedül, szemben a pohár itókával, feszélyezetten, tétován tartottuk egy pillanatig magunk előtt, éreztük a pillanat, a kezdet, a kifűződés nagyszerűségét, mintegy áttetszőn emeltük föl az italneműt, s a lezúdítás meg a nyalogatás, a gyorsítás meg a lassítás között himbálózva üresre hüböltük a poharat. A helyzethez, arra a nyári délutánra könnyedén, felülről visszatekintve, igen, ezt az igét tartjuk helyénvalónak, bármennyire is szokatlan, de a hangalak derűs ismeretlensége a helyzet szokatlanságával igazán jól forr össze. A lakodalomban később is hüböltünk, a többi hübölés azonban nem ért fel többé az elsővel. Ettünk és ittunk, múlt az idő, zene szólt, s egyszer csak elhallgatott.

A csönd a terem mélyében egy idősecske párra hívta fel a figyelmet. Észrevétlenül testesültek oda, úgyszólván a levegőből váltak láthatóvá, egyik pillanatról a másikra tömörültek össze férfivá és nővé. Olyanok voltak, mint a vidéki tánc- és illemtanárok, a vidékit is, a tánc- és illemtanár címet is egyaránt lekezelő értelemben véve, mert erre ők maguk hatalmaztak fel: a nő túl járhatott a hatvanon, talán emiatt igyekezett annyira fiatalosnak tetszeni; azt a modort, azt a szóhasználatot vette föl, amely – véleménye szerint – a fiatalokhoz közelítette. Alacsony volt, lila blúzt, széles, bő, fehér nadrágot viselt, amely kevés híján lobogott járás közben, az arca erősen ki volt festve, túlságosan vérpiros, vastag ajkait egyfolytában a közönség felé csücsörgette, néha széjjelvonta, hogy aztán ismét egymásra kulcsolja őket. A férfi a tánc- és illemtanár párosból a mozgatóerőt, a zenét szolgáltatta, a melódiátlan ütemet, ugyanis egy dobkészlet, egy dobfölszerelés mögött ült, s föl-le emelkedett, ahogy a karja föl-alá suhogott. A nyelvével is ütemezett, ki-be csúsztatta vékony kis vonalba fazonírozott bajuszkája alatt, s olykor a szemét is behunyta.

– Drága házaspár, drága jó mindenki! – csicseregte a nő. – Ezen a gyönyörű estén, amely mindannyiunk számára emlékezetes marad, de főleg… főleg!... teneked, drága menyasszony, akinek csinossága rögtön egy kis tapsot is érdemel – pörgött a nyelve, s két karját szélesen föllendítette, hogy az érdemes tapsot így kényszerítse ki a vendégkoszorúból. A közelében állók egy kis késedelemmel, három-négy karhajlítást követően kényszeredetten összeütögették a tenyerüket. A kényszerítés meg a kényszeredettség jól kiegészítette egymást, egyik sem vethetett semmit a másik szemére, ami egyfelől kényszerítés volt, az a másik oldalon kényszerültség, kényszeredettség. A levegőt egyre erősebb szeszpára ködösítette be, nem csoda, hogy a levegőben lógott a rátétel (a kényszerítés) lecsavarozása. Az emberek máris megadták magukat a némber akaratának.

– A férfinak elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Nos, drága barátaim, a mi esetünkben, amely a vőlegény esete, hiszen róla van szó – zavarodott bele, a nyelve azonban egy pillanatra sem bicsaklott meg, és magabiztosan hányta ránk édeskés szavait. – Nos, drága barátaim, a mi szép vőlegényünket is rivalgó üdv (így mondta: rivalgó üdv!) és mértéktelen taps illeti.

Most már a messzebb üldögélők is fölálltak, előrébb nyomultak, lökdösődés, tolakodás közben még arra is futotta figyelmükből, hogy egy időben, ugyanakkor tapsra is összeütögessék a tenyerüket. A férfi hangos robajjal buzdította őket, úgy pergett a henger tetején a két dobverő, hogy szinte szökellésekre, futamokra késztetett bennünket.

A nő egyre-másra kacsingatott, és folyton kétértelmű pajzánságokkal élt, amit a lakodalmasok nyihogva, nyerítve, bőgve fogadtak. Amikor egy újabb nyerítés véget ért, a nő fölszegte a fejét, a mennyezetre meredt, és ebben a helyzetben maradt jelentékeny pillanatokon át.

– Most pedig – zökkentette le nézőire a fejét – egy kis házastársi előlegbe fogunk. A menyasszony, aki hamarosan asszony, urának engedelmeskedik, aki még vőlegény ugyan, de hamarosan és vitathatatlanul ura és parancsolója lesz. Itt van ez a két tojás!

Nagy ügyesen, bűvészhez illőn, egyetlen kézzel, két-két szétterpesztett ujja közt két hófehér tojást emelt a magasba.

– Ez a két tojás a menyasszony szerelme, a termékenység örök jelképe, a férfiasság fele. Ezt a két tojást, amelyet a menyasszony annyira szeret, pártfogásába, kezébe veszi, elindul vele ura felé, elindul ura és parancsolója, felülvalója felé, nadrágjába csúsztatja… igen… ki gondol bármi rosszra, egy ruhadarabról van szó, semmi egyébről.

A menyasszonyt nemhogy megbotránkoztatta volna a sima, de intimitást követelő beszéd, kényesen-odaadón, buzgón, fesztelenül, tetszetősen mosolygott, a vőlegény ugyanúgy. Mindenki sejtette, hogy a fordulat nem is olyan váratlan, nem is olyan légből kapott, erre a jelenetre, amelyet játéknak szánt a tánc- és illemtanárnő, az előkelő körök vőfélyasszonya, a fizetett bohóc, láthatólag a menyasszony is, a vőlegény is előre készült, véleményünk szerint ugyan a némber a nő lealacsonyítására, az alávettetés különös, nehezen észlelhető nemére, de a híg helyzetben a menyasszony ebből a kétes egyvelegből mit sem látszott érzékelni.

A két tojást beledugta hátul a vőlegény nadrágjába, igyekezetében még a nyelve hegye is kicsúszott egy pillanatra, lesüllyesztette a kezét, egyre lejjebb, egészen addig, amíg el nem érte a vőlegény szétágazását. Az emberek a nyakukat nyújtogatták, hol az egyik, hol a másik emelte föl a fejek szintjéből az övét. A némber eközben szakadatlanul különböző indulatszavakkal biztatta, ösztökélte: na, no, még, még, gyerünk, csak óvatosan – folytatta – össze ne törjön – saját bánatára – az a két tojás a kettőn. Arra a két tojásra még szüksége lesz ma éjszaka. Ne kérdezzék, hogy melyik kettőre!

A menyasszony eközben a vőlegény oldalára fordult, s mindvégig a nadrágba mélyesztette a kezét. Amikor túljutott a nehezén, egy darab időre abbahagyta a matatást, kifújta szeméből az odapilledő tincset. Úgy tett, mint aki súlyos munkától izzad. Letérdelt, a két tojást a nadrágszárban, elöl, már gyerekjáték volt lecsúsztatnia.

Ilike (így hívta magát a perszóna) az utolsókat rúgta, még erősen lelkesített, az erotika azonban sehogy sem illett hozzá, de talán éppen ebben állt a szituáció erotikája, vagy legalábbis valami fülledten kéteset hozzátett a nászpár triviális, mégis adekvát erotikájához.

Az esztétikumot ezek után vidéken kerestük.

Az augusztusi, a legnagyobb nyárban az utca közepén, a porban vonultunk végig a faluban, a násznépet italoskocsi követte, aki megszomjazott egy sörre vagy egy üdítőre, lefoszlott a sorról, letért a nászmenet szélére, s bevárta az autót. Erre az előzékenységre igazán nem számítottunk. Mire a községháza elé érkeztünk, akár imbolyoghattunk is volna. Idő előtt. Idő azonban a késő éjszakáig, a kora hajnalig még bőségesen volt. Ital is hozzá, hiszen a kocsi – úgyszólván – sarkon fordult a községháza előtt, s szépen, tüneményesen visszakísérte a jegyespárt meg a násznépet a faluszéli ház udvarán fölbocsátott hatalmas sátor árnyékába. Vonuló nászhadat, amelyet italoskocsi köt csomóra a végén, csak falun lehet elképzelni.

Az ételsor azonban – mint már a legelején említettük – bizonyos, elég nagy körben, amelyet származásunknál, azaz rabságunknál fogva módunk van ismerni, ugyanaz. A bizonyos kör nem az északi, hegyes tetejű házak patríciusaié, ahol az utcák nedvesek, iszamosak, sós szél fúj rajtuk végig a tengerből kikelve, nem, sokkal inkább a rengő levegőjű síkokon szántóké-vetőké, ahol az utcák aszottak, a szikesből kikelve poros szél dülöng rajtuk végig, s a földművesi kör iparosokkal keveredik, asztalosmesterekkel, szíjártókkal, bognárokkal, akik a parasztok tavából nyúltak ki, de azért derékig benne állnak.

Ide hívtak meg bennünket esküvőre. A városban nem lévén egyetlen olyan vendéglő sem, amely ekkora tömeget befogadhatna, a lakodalmat a mezőgazdasági középiskola éttermében, a menzán tartották. Az étterem egyúttal az iskolai ünnepélyek színtere is, emiatt az egyik végében régi módon egy színpad áll, egy színpadi emelvény, dobogó, ide szokott ülni évnyitókon, évzárókon, nemzeti ünnepeinken egy hosszú asztal mögé az igazgató (középre), az igazgatóhelyettes (tőle jobbra, lentről, a diákok felől nézve tőle balra), a KISZ-titkár (amíg volt), a diákönkormányzat elnöke (ma) meg a többi érdemes személyiség. Milyen szerencse! A zenekarnak kitűnő helyül szolgál, a zene mintegy aláereszkedik, úgy borítja be az egész sötét, mettlachilapos hodályt. Az étterem előtt afféle ruhatár van, amely pultjával, fogasaival szintén egy jókora helyiséget szeg be. Ez a helyiség éppen olyan sötét, mint a másik, viszont néhány üveges szekrény rázza föl benne a kietlenséget. A polcokon ötven éve porosodnak a kitömött madarak, a tanulmányok illusztrációi, mezőgazdasági madarak és emlősök: dolmányos varjak, vetési varjak, pacsirták, fácánok, nyulak, egerek, cickányok, görények, ürgék, sőt egy sas is terjegeti a szárnyát. Réti sas? Kőszáli? Néhány férfi nézegeti őket, egyik derekabb, mint a másik, elnehezültek, bővében vannak a húsnak, a hájnak. Nézegetik őket, s az egyik azt mondja: – Jé, amikor idejártam, ugyanígy álltak, szóról szóra, ugyanitt. Emlékszel Pintérre, a pedellusra? Olyan karikalába volt, hogy beillett volna kapunak a futballpályán! Most is látom, ahogy porolja a sast, az meg dől kifelé, a kőre zuhan, kitörik az egyik lába, úgy kellett visszaragasztani.

A falon réges-régi ballagási tablók, az a néhány férfi most azokat nézegeti öreges, hunyorgó szemekkel, mindegyik magát keresi, az egyiken neki is rajta kell lennie. Hangosan, ahogyan az emlékek felfrissülnek, nevek röpködnek egyre harsányabban, iskolatársaké, tanároké: ez meghalt, az Szegedre költözött, ezzel éppen a héten találkoztam, az még most is ugyanolyan hülye, mint volt. Emlékszel rá? Hogyne emlékeznék! Mintha tegnap történt volna.

A kitömött állatvilág, a barna tablók jóleső mértékben pezsdítették fel őket. Valaki egy mettlachilapot keres, amelynek el van törve a sarka, mindig rálépett, amikor az ebédért sorban állt, mert ettől billegett egy kicsit, hintázni lehetett rajta, a lapok azonban már csak félig-meddig a hajdaniak, elütnek egymástól, látszik a csere. Erre az emlékre inni kell, egyáltalán, az összes történetre, az összes ereklyére inni kell. Könnyű. A terem bejáratánál, rögtön az ajtó mögött italosasztal kupicákkal, poharakkal. Ugyanúgy fehér abrosszal van leterítve, mint az előkelő fent a hegytetőn, az ital viszont jóval kisebb választékú. Nincs ír likőr, skót whisky, szilvapálinka, vodka van, mutatóban egy-egy üveg drágaság, amit valamelyik násznagy vásárolt bő szertelenségében. A mellé tolt asztalon pogácsa, házi, így dukál. Egyáltalán, minden rendben, jól, a várakozásnak megfelelően történik, mindent úgy fognak az asztalokra hordani, ahogy dukál. Hiába forgatnánk előre-hátra a magyar szókincstárat, nincs dukáció a trezorban, ami dukál; ennek a lakodalomnak is az alkalmából, miképpen minden lakodaloméból, teremti az Isten. Szent és nagy dolog a dukáció, a dukáció irányítja az egész estét, a teljes éjszakát minden ízekre szétszedett, apránként összerakott pillanatában, az ételekben, az italokban, egyáltalán, mindenben, de mindenben. Úgy is mondhatnánk: hagyomány, kultúra, amely összefog időt, évszázadokat, rezdüléseket, a nemzedékek ágait-bogait. Összefog és összetart. A dukáció néha bizonyos izgő-mozgó, hánykolódó természetű ember számára kellemetlen, rossz, reves rablánc, a legtöbbnek azonban, aki sima és módolatlan lelkületű, a dukáció, a hagyomány, az örökség, a kifaragott kultúra szava, a könnyűség záloga, nem teher, nem szakadatlan kimenet túlra, az ismeretlenbe, hanem bennlét, itthonlét, amelyben csak annyit mozdul, amennyi szükséges, helyénvaló. Nagy kérdések forognak levükben, ember legyen a talpán, aki válaszol, melyik a jobb: vándorolni vagy ülni egy kisszéken.

A lakodalmi népben is megmutatkoznak a változatok. Néhány férfi (ez a néhány férfi azonban más néhány férfi, mint az, amelyik a polcokon dermedő madarak fölött merengett) nem bír odabent a fenekén megmaradni, megorrontotta, merre rotyognak a bográcsban a csontos húsdarabok, a birkapörkölt alkotórészei. Az udvaron egy kis szélárnyékban két derekas bogrács feketéllik. Egy kis félbemaradt téglafalon tányérok, fűszerek, sör, bor. Az is lehet, hogy a téglafalat eleve azzal a szándékkal emelték, hogy a jövendő lakodalmak szakácsainak eszközeit tartsák.

Fő tehát, rotyog, súlyos buborékokat vet a harmadik fogás. Az első, a második, a negyedik, az ötödik valahol máshol rejtőzik, egyelőre nem nyitott könyv, hogy bárki beleüsse az orrát. Nyitott, nem nyitott, mindenki tudja, mi lesz a vacsora. Az, amit a dukáció megszab: az a finom, az a jóízű, az az ínycsiklandó, az az étvágygerjesztő, az a felséges. Hitük szerint az egyszerű. Ennélfogva a lakodalomban csupa egyszerű ételt tálalnak fel. A mi lakodalmi népünk be van zárva saját művelődési körébe, tehát nem is sejtik, hogy milyen viszonylagos az egyszerűség, illetve sejteni sejtik, csak úgy tesznek, mintha nem is gyanítanák. Azonfelül abból gazdálkodnak, amijük van. A tyúkból, amelynek az az eredménye, hogy az első fogás tyúkleves, a sárga, a csigatésztás tyúkleves. A második a baromfipörkölt, a tyúkleves ikertestvére. A harmadik a bogrács adománya: a birka-, a sertés- vagy a marhapörkölt. A negyedik, az ejtőzés után a tánc, a mulatság közben, felszolgálva ugyan, de szétszaggatott asztaloknál, hiszen hol ez a hely foghíjas, hol az a szék üres, gazdájuk ropja, átült egy kis beszélgetésre máshová, így kerül a negyedik, a pecsenye az abroszra savanyúságostálakkal. Már csak a sütemény, a menyasszonyi torta van hátra. A pogácsa viszont afféle átkötőelem, már vacsora előtt az asztalokon van, amikor a levest hozzák, száműzik, de később ismét visszatér. A zene szintén átkötőelem, a magyaros, azaz a magyar nótás muzsika járja most is, kibélelve háború előtti érzelgős városi dalokkal, lakodalmas rockkal, a magyar nóta új változatával. Csárdás régóta nincs, ha van, igen ritka.

Szólt a zenebona, elpilledtünk a melegben, s szégyen, nem szégyen, le-lecsuklott a szemünk. Egy kéz érintette meg a vállunkat, Fehér Bálinté: – Megismered azt a férfit? Bánki Horváth Jóska, veled járt általános iskolába. – Hol? – Az oszlop mellett.

Bánki Horváth Jóska az első osztály hallgatag tanulója volt. Nem tűnt fel semmiben, elbújt a többiek közé, nem rosszalkodott, és nem volt valami jó sem. Igazi közép, igazi átlag. Valamivel azonban már az első héten felhívta magára a figyelmünket: olyan szép arcú gyermek volt, mint amilyeneket kisfiúkat kedvelő, rég holt írók festenek nekünk; külön a szemöldök ívét, a homlok domborulását, az orrvonalat, a száj görbületét, az ajakcsúcsot, a fül csigáját, a termetet, a kéz finom erezetét a legparányibb részletekig. Bánki Horváth Józsikát is gyönyörűnek találta volna egykor valaki. Nekünk csak annyi ecsetvonásra telt, hogy szép, csinos, szőke kisgyerek, nem úgy, mint mi. Már nem emlékszünk, milyen szempillák verdesték rajta egymást, volt-e kékes árnyalat a szeme alatt, egyedül arra, hogy szőke volt, ami ritkán fordul elő mifelénk, és ami a legcsodálatosabb, nem, nem a szőkesége, hanem a hajcsat, amely sohasem hiányzott róla, egy kis finom, hullámos drótszál, egymásra hajlítva, mint a lányoké. Egy másik világ üzenetét hozta, amelytől lebiggyed a száj, elámul a szem, nézi, nézi, honnan való ez a kisfiú, aki éppen olyan ábécétördelő, mint mi, és mégis idegen, följebb, magasabbra való. Mint egy kis szentre, úgy néztünk fel rá, a következő pillanatban pedig föléemelkedtünk, megvetéssel sújtottuk a korcsot, egy kis iszonyattal a szívünkben a lányokkal való keveredés émelyítő bűne miatt. Édesanyja gyönyörű asszony volt, ugyanolyan szőke, mint Józsika, máshonnan való asszony, talán hivatalnok-, talán esztergályosfeleség, mindenesetre patrícius, ha értik, hogy ezzel a másságot, a tőlünk való eltérést, a különbözőséget, sőt különösséget szeretnénk jelölni.

Kedvesen fogadott bennünket: – Itt van a te kis osztálytársad. Hogy hívnak, angyalom? Játsszatok csak szépen! – És Józsika megmutatta azt a kincset, amely a legújabb, tehát a legkedvesebb játék. Titokzatoskodott, amikor ujjával intett, gyere csak, gyere, s a folyosó könyöklője alá csalogatott. A fűben téglából emelt házikó állt: négy a fala, tetőcserép a fedele. Óvatosan húzta előre, le, lassan, milliméterenként, lélegzet-visszafojtva, mintha mindjárt kiszökne belőle egy felhőbe gomolygó, süvöltő dzsinn, a művi lassúságra, a színjátékra azonban aligha volt bármi szükség, a házikó belsejében, a fűben, a tégla oldalára tapadva néhány csiga kuksolt, a kis állatkák mind behúzódtak a mélybe, eszük ágában sem volt kiszökni a téglakunyhóból, Józsika nyugodtan leemelhette volna felőlük a cserepet egy rendes, sőt egy hanyag mozdulattal is, így viszont fordított egyet, s az új helyzethez illesztette cselekedetét: – Pszt, alszanak! – suttogta, s halkan rájuk borította a házikó tetejét.

A hajcsat most, otthon is benne ült hosszúkás, szőke, gondozottra fésült hajában; a kis lapos fémszálon hullámok futottak végig, aztán megtorpantak, elültek, a fémszál egyenes vonalban folytatódott egészen addig, amíg egyszer csak el nem csippentették. A csiganyájra pillantottunk, felvontuk a szemöldökünket. Mi – többiek – ha csigára leltünk a kert oldalánál az orgonabokrok tövében, nem házikót építettünk neki, nem almával véltük etetni őket, hanem a napra tettük, néztük, vártuk, hogy bátorodik neki, nyújtja ki először az ajkát, fejének sejthető elejét, a göcsörtös, fekete babos, se hús, se hal testet; bocsátja ki, a magasba, két pálcikáját, amelyet felfoghatatlan módon szarvnak kell hívnunk, ha meg akarjuk magunkat másokkal értetnünk, de nem sokáig tűnődtünk felette, egy botot helyeztünk elé akadályul, s ha nem értette meg, hogy át kell másznia rajta, ismét elé raktuk, s ha még akkor sem fogta fel, akkor jött a haddelhadd. Visszabújt, amit mi nem tűrhettünk. Kínjában gomolygó buborékokat, buggyokat eresztett, s még beljebb igyekezett vonni a testét. Amikor többé már nem volt visszaút, ismét kifelé türemkedett, újabb meg újabb buborékokat nyomott maga elé. Talán ha sikoltozott volna, életben marad. Felvontuk a szemöldökünket, mert a csigával mi így szoktunk játszani, mert a csigával így kell játszani. Még nem ismertük a barbárságot, a kegyetlenséget, de már műveltük, mert a vérünkben volt a fiús kíméletlenség. Józsikát a hajcsat messzire vetette a hím természettől, nem csoda, hogy a csiganyájra felvontuk a szemöldökünket. De nemcsak a csiganyájra, a hajcsatra, a szőkeségre, a szép, a patrícius anyukára is.

– A szemüveges nő mellett! – igazított el bennünket Fehér Bali. Nagydarab, tömör férfi ült közönyös arccal felesége oldalán. – Horváth Józsi? – kérdeztük tőle ostobán, hiszen tudtuk, hogy ő az, Horváth Józsi, a hullámcsatos, szőke kisfiú. Haja megbarnult, őszülőfélben ült a koponyájára, jellegtelenül zavaros formában, egyszerű haj volt, amely nem kelt feltűnést, hozzátartozik valakihez, belesimul az emberbe, nem üt el tőle, nem rí ki belőle. Az arca annál inkább! Szinte riadtan, sajnálkozva néztük, hiába kínlódott, csak egy-egy pillanatra tudtuk a szemünket levenni róla, újra meg újra visszatévedt rá, szüntelenül, ameddig csak egymás felé fordulva beszélgettünk. – Emlékszel a hajcsatra? – A férfi elmosolyodott, mint aki ismeri a kérdést, hiszen már nem először teszik föl neki: – Anyámnak volt a mániája, kislányt szeretett volna. – Fölidéztünk még egy-két későbbi évet is, amely teljesen kihullott az emlékezetünkből, az övé viszont tisztán és világosan őrizte őket. Kis évek kis emlékei voltak, de jólesett, hogy olyanok is akadtak köztük, amelyek a mi javunkra szolgáltak, a mi jótanulóságunkra, érdemeinkre vonatkoztak, mert kellett már egy kis támaszték a lelkünknek, el voltunk egy kicsit keseredve, vigasztaljon meg már bennünket valami. Arcáról azonban eközben sem tudtuk elvonni a tekintetünket.

Megduzzadt, kitüremkedett, felpuffadt, a két pofacsont ült a fókuszában, egyik orcáján is egy, a másik arca felén is egy gyújtópont, középpontja a szétágazó, mélypiros, mélykék vérereknek, amelyek a bőr alatt sűrűn összekuszálódtak, egymásba fonódtak, egyetlen mélypiros-mélykék mázolmányt alkottak az arcon, tarjagos, duzzadt, alkoholista festményt, amely az aluljárókból, a bűzös kapualjakból ismerős.

Áttűnő, átúszó változás, az idő kavargott előttünk, szőkeség, hajcsat, csiganyáj, pogácsa, bor, hiszen lakodalomban ültünk, egy boldog népünnepélyen, amely mindazonáltal bennünket is felmagasztosított.

Nyitólap