Wutka Tamás
Máté Zsuzsanna: Sík
Sándor – a szépíró, az irodalomtudós
és az esztéta
Lazi Könyvkiadó, 2005
Léteznek-e példaképek manapság? Ha nem
is teljes egészében és kritikátlanul elfogadottak, de
vannak-e olyanok, akik legalább énjük egy részével hatnak
követendő példaként? Van-e egyáltalán igény rá, hogy nem
pusztán beidegződött szokások vagy akár a kiérdemelt
tisztelet okán, de hasznos tanulságok miatt is odafigyeljünk
önmagunkon kívül másokra?
A neve által többé-kevésbé még ismert, de
sokrétű tevékenységével már alig nyomot hagyó Sík
Sándorról megjelent újabb monográfia kapcsán vetődnek föl
ezek a kérdések. Eddig nem publikált anyagok
közzétételével is segít közelebb hozni a kötet egy olyan
szellemi alkotót, akinek életműve és életvitele egyaránt
támpont lehetne a szilárd erkölcsi tartás kialakításához.
Ez akkor is lényeges, ha sokak szemében manapság maradinak
tűnik ez a felfogás; akik mindent idejétmúltnak tartanak, ami
a hagyományos értékekre épül. Sík Sándor azon kisebbség
tagjai közé tartozott, akik tisztán kerültek ki a huszadik
század különféle politikai-társadalmi
megpróbáltatásaiból, akikben a humánumot semmiféle
kísértés nem volt képes megrendíteni. Őt a hite mindig
átsegítette a nehéz korszakokon. Származása,
meggyőződése révén egyaránt érezhette, hogy semmilyen
címen-néven történő üldözés, elnyomás lényegében nem
különbözik egymástól. Azt is tapasztalhatta, hogy a zsidó
származását nyíltan vállaló keresztényre nem szűnő
gyanakvással tekint minden oldali szélsőség. Éppúgy
értetlenséget vált ki a kizárólag konvenciókat elfogadni
képes szemléletben, mint a „liberális katolikusnak”
aposztrofált családi szellemiség. Sík Sándor szerint a
katolikus lélekben együtt lehet minden, ami van, ami
elgondolkodtató (vagyis az egyetemességet foglalja
magába). Az is leszűrhető belőle, mi az, ami a liberális
felfogásban alapvető fontosságú. Nem sok köze van ehhez a ma
büszkén hirdetett, de gyakorlatában deformálódott
liberalizmusnak. Ennek persze tudatos része a divatos,
„korszerű” keresztényellenesség, ami természetesen
együtt jár a tömegesen felbukkanó, az emberek
gyökértelenségét, közösségi vágyát kihasználó
kisegyházak, szekták előtérbe kerülésével. Ezek
egymástól elszigetelődve azonban nem képviselnek igazi erőt
és hatást a világi hatalommal szembeni egyensúly
tekintetében.
Máté Zsuzsanna könyvének érdekessége,
hogy az irodalmár-esztéta Sík Sándorra helyezi a hangsúlyt,
persze nem a költészete rovására. Maga a költő sem
elégedett meg azzal, hogy megírta műveit; olvasóként is
adekvát módon akarta értelmezni, amit létrehozott. Vajon
vallásos világlátású alkotásai tartalmaznak-e annyi
esztétikai élményt, hogy elfogadottá tegyék más
meggyőződésűek számára is? Eltérő utakon is el lehet
jutni közös értékekhez. Sík Sándor őszinte lelkesedéssel
lépett be a piaristákhoz, olykor mégis elbizonytalanodott:
lehet-e egy személyben szabadon szárnyaló művész és
fogadalmi kötöttségeinek megfelelni képes szerzetes? A
világi élet kínálta lehetőségek is vonzották. Az
önfegyelem, az igyekezet, hogy másoknak se okozzon csalódást,
győzedelmeskedett. A klasszikus irodalom, a történelem
tanítása mellett cserkészvezetőként is lehetőség adatott
neki az ifjúság nevelésére, különös tekintettel a
helytállás, jellem, becsület, kötelességtudat
fontosságára. Hiszen ő is elődeitől kapott segítséget
ezeknek a tulajdonságoknak kimunkálásához és minden időben
való megőrzéséhez. Hűség és ragaszkodás egy bevált
értékrendhez, ami ellensúlyozni képes a külvilág
diszharmóniáját. Szenvedélyes szeretettel csinálta végig
mindazt, amibe belefogott, a cinizmus őt mégoly kétségbeejtő
tapasztalatai ellenére sem tudta megkísérteni. Ki hinné, hogy
csaknem száz évvel ezelőtt ugyanazok a problémák
nyomasztották, amelyeket mi hajlamosak vagyunk korunk
sajátosságainak tekinteni: a pénz mindenhatóságába vetett
hit, az ego túlburjánzása, az elbizonytalanodás és
reményvesztettség.
Mindezek összefoglalása jellemzi Sík Sándor
prózai műveit, egyszersmind csendes tudomásulvétele annak: az
érzelmi szférát is hordozó racionalitás a merev
ostobasággal szemben szinte tehetetlen. Kezdeti, kissé
romantikus-misztikus hevülete visszafogottabbá válik, de
együttérzése mindvégig megmarad. Mindenképpen kötelmek,
korlátok között élünk, higgyük ezt akár isteni
gondviselésnek, elrendelt sorsnak vagy vak véletlennek. Sík
Sándor az Istennel való vitát – lévén önálló
gondolkodó – nem tartotta szentségtörésnek. Az élet
konfliktusok sorozata, s a helyes vagy helytelen döntéshozatal
az ember felelőssége. De lehetnek-e Istennek másféle
kívánalmai, mint amire az ember képes? Sík Sándort a nagy
emberi kihívások és megpróbáltatások érdeklik. Ezért
ihlették már első drámája megírására a kisember életét
jóvátehetetlenül meghatározó háború borzalmai, és ezért
foglalkozik tudományos, esztétikai munkáiban nagy kaliberű
egyéniségekkel. Nem tévesztve szem elől, hogy az esztétika
lehet kizárólagosan az egyén elfogadásán alapuló
látásmód, míg az etika nem vonatkoztatható el a közösségi
léttől. Vágya a hétköznapi kereszténység megvalósulása
volt, vagyis a mindennapi életet átszövő, nem pedig a
vasárnapi, ünnepélyesen lerótt s ezzel szinte letudottnak
tekintett feladat.
Máté Zsuzsanna e sokoldalú munkásság
kevésbé ismert területeire hívja fel a figyelmet. Olvasása
közben kedvet kapunk, hogy felfedezzük magunknak Sík Sándor
eredeti műveit, mintegy bizonyítékaként annak, hogy az
általános kultúra és a hit nem ellentétes fogalmak. Öröm
olvasni a kötetet azért is, mert nem elvontan fontoskodó,
tudományoskodó munka. A megélt élet sokszálú eseményei, a
napi és történelmi megpróbáltatások összefüggései, a
szellemi-lelki sajátosságok bemutatása által válik
megismerhetőbbé az életmű – és teljesebbé az ember.