Beke György
Kisebbségi nép püspöke
Márton
Áron
[…] Soha nem kért kegyelmet a
foglárjaitól. Még a neki, a püspöknek – rabtársai által
– felajánlott kedvezményeket sem fogadta el. A legalantasabb
munkát is zokszó nélkül végezte. De az édesapja
temetésére elment volna. Rabláncon is, foglárok
kíséretében. Csakhogy hónapokkal a temetés után jutott el
hozzá a halálhíre.
Gyermekkora óta először zokogott. „Ott
kellett volna állnom a sírnál.” Szeretete, megbecsülése
szülei iránt holtáig elkísérte. Halála előtt egy évvel
azt mondta Kacsó Júlia szociális testvérnek, aki betegsége
idején végig odaadóan ápolta: „Eszembe jutott az
édesanyám. Méheket tartott és gondozott. Egyszer – úgy
látszik, rajzottak – nagyon megcsípték édesanyámat, úgy,
hogy (innen már könynyezve mondta tovább) elájult. Én
négy-öt éves lehettem, mellette voltam. Édesanyám úgy
feküdt a földön, mint egy halott. Én csak álltam mellette,
nem tudtam, mit csináljak. Azután egy idő múlva magához
tért szegény. Hát ez jutott ma reggel eszembe.”
Egész Erdélyben emlegették a
püspökszentelés ünnepségét. Kolozsvárott tartották, ahol
Márton Áron addig a Szent Mihály-templom plébánosa volt,
1939. február 12-én. A papi méltóságok, Andrea Cassulo
apostoli nuncius, Pacha Ágoston temesvári és Fiedler István
szatmár-nagyváradi püspökök körében, a hívők seregében
jelen volt a templomban a szülőfalu, Csíkszentdomokos
küldöttsége.
– Mikor halt meg az édesapja? – kérdezte
Groza.
– Éppen most egy esztendeje…
– Fogadja részvétemet, utólagosan,
kegyelmes uram. Nyugodjék békében az édesapja. Nem él az én
apám sem.
Úri modor, hiába, a pesti egyetemista
évek… Groza nagyon tudott viselkedni. A püspöknek ez a
kései vigasztalás is jólesett, még ha furcsa formaság volt
is.
Az államelnök ezután a lényegre tért:
– Legjobb lenne, ha átlépnénk az idő
szakadéka fölött. Így mondaná ezt egy költő, igaz-e?
Kegyelmes uram, tudja-e, hogy diákkoromban kívülről fújtam a
Toldit? Valamennyit még mindig tudok belőle. „Mint ha
pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger
pusztaságon…”
– Meglep és megörvendeztet ez, elnök úr.
De az idő szakadékán miként lépjen át az, aki bent van
ebben a szakadékban, a legmélyén, mert oda lökték alá?
– Sajnálatos túlkapás volt a
letartóztatása, püspök úr – feleli zavartan az elnök, és
elnéz az ablak irányába.
Márton Áron nem válaszol azonnal.
Harminc évvel a történtek után, 1979.
június 21-én, nagybetegen így emlékezett elrablására Kacsó
Júlia beteggondozó nővérnek:
– Együtt fogtak el a titkárommal, Ferencz
Bénivel. Utaztunk Bukarestbe. Tövisig autóval mentünk. Egy
taxisofőr kocsijával. Útközben egyszer csak leállt. Utolért
a rendőrség, érdeklődött, hogy mi történt. A sofőr azt
mondja, hogy nem tud továbbmenni. Ők felajánlották, hogy
elvisznek, üljünk át az ő kocsijukba. Átültünk.
Megfordultak, és hoztak vissza Fehérvárra. Közben tudtunkra
adták: le vagyunk tartóztatva. Elvittek Szebenbe. Ott
elválasztottak Ferencz Bénitől. Az egyik ezredes azt kérdezte
tőlem: „Te miért akarod magadat mindenáron elfogatni?”
Szebenből Bukarestbe vittek, s ott aztán kezdődött a
tortúra…
Arra a drámai napra, az elrablás napjára ma
is emlékeznek a püspökvárban. Czimbalmos Julianna szociális
nővér a püspöki háztartás vezetője volt:
– A püspök úrnak volt egy hűséges sánta
kiskutyája. Egész kicsi korában hozta egyik bérmaútjáról.
Megsajnálta, mert sánta volt. Elnevezte Mókusnak. A kutya
nagyon ragaszkodott gazdájához. Mindenhová elkísérte volna,
ha engedik. Azon a napon, mikor Ferencz Béni titkárral Tövisre
indult, a Mókust a nagy ebédlőbe zárták be. Borzasztó
jelenetet rendezett, a függönyt letépte az ablakról, majdnem
kitörte az ablakot is. A püspök úr így köszönt el a háza
népétől: „Istennek hagyom, rossz hírüket ne halljam!”
Még arra is volt gondja, hogy emlékeztesse a testvéreket:
„Boga kanonok úrnak névnapja van, ne felejtsék el!” Ezzel
elutazott, s csak hosszú, nehéz öt év után tért vissza
újból.
Ha már az elnök szóba hozta, a püspök
megkérdezte, hogy tudja-e: Groza miniszterelnök nevében
hívták Bukarestbe. Azért, hogy megvitassák a püspökkel a
katolikus egyház alapszabályzatának tervezetét. Benne volt a
kérdésben a vád is: Grozát, aki akkor miniszterelnök volt,
felhasználták Gyulafehérvár püspökének beugratására.
Most ugyanez a Groza, államelnökként, a püspöki székbe
való visszatérésének feltételeiről tárgyal vele.
– Kegyelmes uram, egy politikus… ej, miért
folytassam? Legjobb nem is emlékezni ezekre…
Márton Áron kisegíthette volna
emlékezetét. Elrablása után két nappal, 1949. június 23-án
Groza miniszterelnök jelentette be külföldi újságírók
előtt, hogy Romániában biztosították, még ki is
szélesítették a vallásszabadságot. A történelmi egyházak
– a római katolikus kivételével – közös nyilatkozatban
mondtak köszönetet a Román Népköztársaság kormányának a
számukra megadott jogokért. „Ilyen nyilatkozatra szerettek
volna rákényszeríteni engem is! Isten megóvott a
gyalázattól.”
– Most milyen feltételeket kíván szabni a
kormány számomra, elnök úr?
Groza örvendett, hogy a püspök kérdezi meg
ezt, megkíméli őt ezzel sok mindentől. Mosolygott, szokása
szerint:
– Csak megismételhetem: lépjünk át az
eltelt idő szakadékán. Mi kitöröljük emlékezetünkből ezt
az öt és fél évet. Ön se térjen vissza a nehéz időkbe.
Folytassa munkáját a mában. Fogadja el azokat a
változásokat, amelyek az ön kényszerű távolléte alatt
Gyulafehérváron végbementek.
Kimondta, de nem érzett megkönnyebbülést.
Ismerte Márton Áron kanonok székely jellemét. Gyulafehérvár
püspöke nem egy ízben fordult hozzá éles tiltakozásokkal
1945. március 6-a, a kommunista kormány hatalomra jutása óta.
Emlékszik arra, hogy 1946 elején az erdélyi magyarság
„tűrhetetlen helyzetét” tárta fel levelében. Groza nem
válaszolt a vádakra. Le is beszélték erről, főleg Vasile
Luca, a párt egyik legfőbb vezetője. Groza pedig nyugtatta
magát, hogy Luca voltaképpen székely ember, nem akarhatja a
saját népe kárát. Milyen mások is a magyar politikai
vezetők, mennyire különböznek Márton Árontól! Kurkó
Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, aki pedig
unokatestvére a püspöknek, Bányai László, akit még
katolikus tanár korából ismer, mielőtt a kommunistákhoz
állt volna, Balogh Edgár, a kedves Edgár, aki rajong „Groza
Péterért”… Ezek a régi magyar mozgalmi emberek meg tudják
becsülni kormánya eredményeit, a Bolyai Egyetemet, a magyar
iskolákat, és ugyanakkor keményen harcolnak azok ellen, akik
ismét vitatnák Erdély hovatartozását… Itt szúrósan
nézte Áron püspököt. Még a görög katolikus felekezet
felszámolása ellen is tiltakozott nála. Mi köze ehhez a
gyulafehérvári római katolikus püspöknek?! Hiszen ez
tisztára román ügy, leszámolás az osztrák uralom
maradványaival. Gyulafehérvár püspöke hozzá, a
miniszterelnökhöz fordult személyesen, 1948 nyarán,
tiltakozással a felekezeti magyar iskolák államosítása
ellen. Táviratban sürgette a törvény érvénytelenítését.
„Tisztában volt ez az ember azzal, hogy mihez volt nekem
egyáltalán hatalmam?” – forrt benne a néma indulat. És
azok a bérmautak, 1949 nyarán, azok ingerelték fel igazán a
pártvezetőséget: a püspök úgy vonult be Csíksomlyóra,
mint győztes vezér, székely meg csángó csapatok élén…
Vajon még mindig az a hajthatatlan pap ül
most vele szemben, öt és fél esztendei börtön után?
Márton Áron a hosszú csendben a maga
ismereteit összegezte mindarról, ami egyházmegyéjében a
fogsága idején történt. A börtönbe is eljutottak hozzá a
nyugtalanító, elkeserítő hírek, kiszabadulása óta pedig
jó néhány hűséges papja felkereste a bukaresti érsekségen,
nemegyszer székely harisnyába öltözve, rokonként. Tudott
Áron püspök a békepapi mozgalomról, amely egynéhány gyenge
hitű plébánost hűtlenné tett esküjéhez, hitéhez,
Rómához; más papokat aljas módszerekkel térítettek el az
útjukból. Tudta, hogy sorra tartóztatták le az ordinarius
substitutusokat, elsőnek Boga Alajos vice generálist, akit még
ő bízott meg az egyházmegye kormányzásával, bebörtönzése
esetére; aztán Sándor Imrét, aki püspöki helynök volt
1940–1944 között Észak-Erdélyben; Jakab Antalt, Márton
Mózest, Léstyán Ferencet és az utánuk következőket.
Helyükre olyan renegátok – a hit és a nemzet megtagadói –
kerültek, mint Pop József, most Iosif, akit Márton Áron még
a negyvenes évek elejéről ismert. Akkor a belényesi
esperességben, amely a bécsi döntés után is Romániában
maradt, ordináriusként lépett fel, és legfőbb tevékenysége
abban állt, hogy eladogatta a káptalani erdőket. Márton
Áronnak főpásztori jogán kellett érvénytelenítenie a
szerződéseket. És ez a Pop Iosif most a gyulafehérvári
teológia rektora!
Márton Áron tekintete szelíd, de szavai
határozottak.
– Nekem is lennének feltételeim, elnök
úr. A teológiáról és a püspöki irodából távozzanak az
idegenek. Szabad püspök kívánok lenni, aki szabadon tartom a
kapcsolatot Rómával, a minisztérium bekapcsolása nélkül.
Szabadon kívánok rendelkezni a papsággal, mert ez a
felszentelt püspök joghatóságához tartozik.
Groza meghökken, belesápad. Nem Áron
püspök határozottsága lepi meg; jobban tart attól, hogy
miként fogja ezeket a feltételeket ismertetni, elfogadtatni a
kérlelhetetlen főtitkárral, Gheorgiu-Dejzsel.
Aznap vége is a tárgyalásnak. Ismétlődik
ez még jó néhányszor. Látható, hogy Bukarest kiegyezésre
akar jutni a gyulafehérvári püspökkel, a nemzetközi
viszonyok szorításában. A kormány megpróbálkozik közben
kerülő úton is. Egyik nap Pop Iosif jelenik meg az
érsekségen. Vajon miként értesülhetett Márton Áron
feltételeiről, amelyek a Grozával folytatott, négyszemközti
beszélgetésen hangzottak el?
– Megértem, hogy a kegyelmes úr nem akar
együtt dolgozni velem. De engedje meg, püspök atyám, hogy én
és a munkaközösségem legalább a tanév végéig Fehérváron
maradhassunk.
– Nézd, fiam, mi nem vagyunk
tárgyalópartnerei egymásnak. Az én szavam püspöki parancs
számodra. Nem térek haza, amíg Fehérváron vagytok.
Következő találkozásukkor Groza félve
megkérdezte:
– A püspök úr mit szándékszik tenni a
békemozgalom kisebb papjaival, plébánosokkal, káplánokkal?
– Ha nagyhét előtt hazatérhetek, és ez
egyedül a kormányon múlik, ünnepi misére hívom az
egyházmegye papságát. Emlékeztetem papjaimat arra, hogy
Krisztus az utolsó vacsorán csak egy papságot alapított.
Bizonyára az elnök úr is gyakran hallott erről az
édesapjától… Felszólítom papjaimat, hogy aki közülük
úgy érzi, súlyosan vétett a krisztusi papság ellen, keresse
meg a kijelölt gyóntató atyákat, hogy bűnei alól
feloldozást nyerjen.
Groza most először a kínos tárgyalások
kezdete óta úgy érezte, hogy megkönnyebbül lélekben. Mintha
maga is gyónó lenne, és ez a megtiport, de erős, hatalmas,
mégis olyan szelíd püspök a gyóntatója.
– Ennyi lenne csupán?
– Egy óra alatt meg lehet oldani a
békepapság kérdését… Krisztus minden hozzá forduló
bűnösnek megbocsátott.
Közeledett a húsvét, még előbb
nagycsütörtök. Márton Áron már több mint másfél hónapja
folytatta tárgyalásait az államelnökkel. Többször
kijelentette: csak akkor veszi át újra egyházmegyéje
kormányázását, ha az állam által odarendelt személyek
távoznak Fehérvárról. Ebben a kérdésben nem köthet
kompromisszumot, mert ura és parancsolója, Krisztus nem
hatalmazta fel erre.
Talán soha nem lehet megtudni, mi zajlott le
eközben a bukaresti pártközpontban. Groza mindenesetre eszébe
véste az időpontot. Nagyhét keddjén fogadta utoljára a
püspököt.
– Kegyelmes uram, örömmel közölhetem
önnel, hogy most, azonnal visszatérhet Gyulafehérvárra.
Nagycsütörtökön otthon lehet.
Márton Áron gyanakvó még:
– Milyen feltételekkel, elnök úr?
Groza csakugyan örül, hogy ezt mondhatja:
– Az ön feltételeit fogadtuk el.
És a helyéről felálló, azonnal induló
püspököt az államelnök az ajtóig kísérte.
Tyukodi Mihály, a fehérvári teológia
egykori spirituálisa emlékezésében feljegyezte azt is, hogy
Groza előszobájában egy erdélyi magyar várakozott,
kihallgatásra. Az elnök örült, hogy éppen magyar ember
tanúskodhat a búcsúzásnál. Mikor Áron püspök
hallótávolságon kívül volt már, az elnök utánamutatott,
és őszinte tisztelettel azt mondta:
– Ez egy ember. Egy igaz ember!
Tárgyalni a hatalommal, elfogadva az
adott történelmi helyzetet, amely éppen úgy Isten rendelése,
mint az elnyomatás ellen vívott lelki küzdelem, de soha nem
adni föl semmit emberi, nemzeti, vallási jogainkból,
megőrizni öntudatunk és lelki épségünk teljességét.
Lehetett így „politizálni” egy magyar püspöknek éppen a
legkegyetlenebb diktatúrában, Ceaułescu romániai uralma
idején? Kellett, szükséges volt, történelmi parancs. A Szent
István király alapította erdélyi egyházmegyét át kellett
vezetni a halál és pusztulás szakadékai között, igen
keskeny ösvényen.
Jellegzetes epizódja volt ennek a nagy
kísértésnek, próbának az 1967 őszén és 1968 elején
végbement romániai „nyitás”, amelyik – bármennyire
furcsának tűnhet ez most, visszatekintve – Ceaułescu
nevéhez fűződött. Márton Áron életrajzírói eléggé
sommásan tárgyalják ezt az időszakot, egyes mozzanatait nem
is említik, Domokos Pál Péter jól dokumentált életrajza, a Rendületlenül…
(Eötvös Kiadó és Szent Gellért Egyházi Kiadó, Bp., 1989)
röviden felidézi Márton Áron tizenegy esztendős fehérvári
házi fogságát, börtönfogsága után, de a házi őrizet 1967
őszi feloldásának és a következő hónapok eseményeinek
részletei fölött átsiklik. Nicolae Ceaułescu ebben az
időszakban a teljes belső hatalom, a diktátori egyeduralom és
a külső, nyugati elismertetés megszerzésére tör. A
vallásfelekezetek támogatására, legalábbis jóindulatú
semlegességére van szüksége. Ez indokolja – nyugati
nyomással együtt – Márton Áron házi őrizetének
megszüntetését. Addig ugyanis, 1956 nyarától kezdve, nem
hagyhatta el a Vár területét, csak a püspöki palota
kertjében és udvarán mozoghatott, és a püspökség kapuját
akkor léphette át, ha a nagyon közeli székesegyházba ment,
illetve onnan visszatért. Személyi igazolványa nem volt
többé.
Néhány héttel megalázó házi fogságának
feloldása után Áron püspököt Bukarestben találjuk, az
Államtanács palotájában, ahol Ceaułescu, az Államtanács
elnöke – aki ezt a tisztséget 1967. december 9-én szerezte
meg – úgymond bemutatkozó látogatáson fogadta a romániai
vallásfelekezetek vezetőit. Ceaułescu arra készült, hogy
végképp eltávolítja a hatalom csúcsairól a régi,
illegális kommunisták vezető csoportját, és ezt a fordulatot
1968 áprilisában, pártja Központi Bizottságának ülésén
végre is hajtotta. Noha 1945 után maga is részt vett a
törvénytelenségek mindegyikében, Ceaułescu e bűnök
megtorlásaképpen kívánta végrehajtani a maga „mini
huszadik kongresszusát”. Ezért rendezte meg 1968. február
utolsó napján találkozóját a főpapokkal.
E kényes helyzetben Áron püspök nyilván
úgy ítélte meg, hogy a bukaresti meghívás visszautasítása
egyházának, híveinek válna kárára. Saját személyére
éppen úgy nem gondolt, mint a halálos veszélyek újabb meg
újabb vállalásakor. Az volt a tét, hogy addigi egyéni
sorsához és püspöki hivatásához méltó beszédet mondjon,
amelyet a sajtó is leközöl, tehát hívei előtt sem marad
titokban, és a lehetőségekhez képest javítja egyháza és a
hatalom viszonyát. Ezen a fogadáson jelen volt az ortodox
egyház valamennyi püspöke, metropolitája, a római katolikus
egyház nevében Márton Áron, továbbá Petru Plesca moldvai
püspök jelent meg, együtt a bukaresti érsekség
képviselőivel. Nem hiányzott egyetlen református,
evangélikus és unitárius főpap sem, a magyar protestánsokkal
együtt ott voltak a szászok lelki vezetői, Mozes Rosen
főrabbi, az örmény gregoriánusok, a görög és az orosz
(lipován) ortodoxok, a dobrudzsai muzulmánok, a baptista,
pünkösdista és más kisegyházak elöljárói.
Öt főpap kényszerült szólásra, Márton
Áron nyomban az ortodox pátriárka után. A fogadásról
hivatalosan közreadott fényképen ők ketten fogják közre a
diktátort, beszélgetve (Előre, 1968. március 2.). A fénykép
és a beszédek mindegyik központi napilapban megjelentek,
egyazon szöveggel és tördelésben. A közvéleményben
legnagyobb érdeklődést Márton Áron szavai váltották ki.
Bukaresti lakos voltam, hallottam román értelmiségiektől,
hogy igazi főpapi beszéd volt, amilyen évtizedek óta nem
olvasható a sajtóban. „Egy lépéssel sem ment tovább, mint
ameddig papi méltósága megengedte. Bárcsak nekünk is ilyen
főpapjaink lennének!” – így vall az egyik román
nemzetiségű minisztériumi tisztviselő.
A görögkeleti pátriárka és a zsidó
főrabbi beszélt a leghosszabban. Utánuk a legterjedelmesebb
volt Binder Hermann, a nagyszebeni német evangélikus
püspökség vikáriusa. (Püspökét kimentette, betegség
okán.) Papp László nagyváradi református püspök ezúttal
is „kitett magáért”. Ő volt az, aki évekkel később
lenacionalistázta Illyés Gyulát, amiért a költő szót mert
emelni az erdélyi magyarság elnyomatása ellen. Nyilatkozatát
nemzetközi egyházi fórumon, a nagyvilág számára tette, mire
Tőkés László dési segédlelkész bűnbánatra és
bocsánatkérésre szólította fel Papp Lászlót. Ennek nyomán
kezdődött el a váradi püspök boszszúhadjárata Tőkés
László ellen. […]
Részlet egy összefoglaló
munkából.