Kortárs

 

Czigány Lóránt

Megfricskázott grimaszok

Podmaniczky Szilárd történetkéi

 

 

Captatio benevolentiae

 

Amikor hetvenedik születésnapomra a Kortárs Kiadó, a pótolhatalan Mátis Lívia jóvoltából, megjelentette naplóm testes kötetét (Írok, tehát vagyok, Emigráns napjaim múlása, 1971–1981), számos interjút készítettek velem. Az egyikben – már nem emlékszem, melyikben –, mintegy kitekintésként, az interjút készítő fityfiritty leányzó a legfiatalabb írónemzedékhez való viszonyomról érdeklődött, és hogy közülük melyik írót kedvelem a legjobban. A kérdés meglepett, mert nem tartozott a témához, ám mivel az interjú előtt éppen az Élet és Irodalom legfrissebb számát nézegettem, s benne is először a Páratlan oldalt, tele kedvemre való, kihegyezett, pikírt glosszákkal, készen álltam a válasszal. Ezen az oldalon ugyanis hosszabb-rövidebb terjedelemben még más olvasnivaló is akadt, három-négy soros történetkék, szótárba való szócikkek formájában. Ezért is Szép magyar szótár a címe. A szócikkeket minden alkalommal élvezettel olvastam, és a szerzőjük nevére is emlékeztem: Podmaniczky Szilárd.

Ezt a nevet említettem tehát a feltett kérdésre. Az interjú annak rendje-módja szerint megjelent, ám a Podmaniczkyra vonatkozó megjegyzéseim hiányoztak. Fúrni kezdte az oldalamat, hogy miért, s becserkésztem az inkriminált szerzőt. Meg akartam tudni, hogy vajon a fityfiritty leányzó nem ismerte a nevet, vagy nem akart tudni róla, mert más táborba tartozik, esetleg terjedelmi okokból nem ő, hanem a szerkesztője dobta-e ki Podmaniczkyt.

Mivel a Podmaniczky Szilárd nevet korábban nem ismertem, csak a 19. századi hasonnevű Frigyest, aki nem rokona, először is utánanéztem, hogy mit tudnak róla a kézikönyvek. Kiderült, hogy nem is annyira fiatal a szerző, mint gondoltam, 1963-ban született Cegléden, matematika–fizika szakot végzett a szegedi tanárképző főiskolán, és 1989 óta a Délmagyarország munkatársa. Tehát nemrégiben múlt negyvenhárom éves, első írásai a nyolcvanas évek második felében jelentek meg, számos kötetet adott ki, köztük verseskötetet is, sőt filmforgatókönyvet is írt, tehát van irodalmi jelenléte. Fő műfaja a rövidpróza. Egyik kritikusa „pillanat-novelláknak” nevezte ezt a műfajt. De továbbmehetünk. Mint ahogy Örkény „egyperces novelláit”, bár gyakran hosszabbak egy percnél, joggal nevezik egyperceseknek, ilyen meggondolás alapján Podmaniczky kedvenc műfaját pedig nanoprózának tekinthetjük. A nanotechnikától kölcsönözve a műfaji meghatározást. (A nano- előtag a köznyelvben arra utal, hogy valami irinyó-pirinyó, a tudósok persze tudják, hogy egy egység tíz a mínusz kilencedik hatványon, akár időtartamra, akár hosszmértékre vonatkozik. Ismeretes, hogy japán tudósok lézer segítségével molekulákat betűkké, illetve szavakká rendeztek.) Ennyit kell tehát tudni a nanoprózáról és a szerző biográfiai kilétéről.

 

 

Miért búcsúzik két kézzel a leopárd?

 

Podmaniczky egyik művének ez a címe: Két kézzel búcsúzik a leopárd (2001). Meghökkentő lehetőségek vetődnek fel a bizarr nyelvi lelemény kapcsán. Hogy mit csinál a leopárd? Hogy hány kézzel búcsúzik? Miért éppen a kezével? Tényleg búcsúzik-e? S kitől, instálom?

Persze posztmodern irodalmukban megszokott ez a hangnem. Főként címekben gyakran akad ilyen felpörgetett kijelentés. És tudjuk, hogy a címben felvetett kérdésre nem kapunk választ a szövegben. Mint ahogy nem tudjuk meg, hogy Tandori egyik kötete címében miért éppen koalamedvék kelnek át az úttesten éjjel, vagy hogy ki szavatolja a lady biztonságát Esterházynál. Hogy Hajnóczy szerint miért éppen Perzsiából lovagolt ki a halál. Régebben, ha egy kissé szimbolikusabb, netán mélyértelmű címmel találkoztunk, rögtön tudtuk, miről van szó: Lobbanás az alkonyatban. Nyilván öregedő férfi szerelemre gyullad fiatal leányzó íránt. És nyilván tragikus kimenetelű Petelei története. Mi más is lehetne? A leíró, deskriptív címek jó ideje kimentek a divatból. Ki merne ma Öreg halász és a tenger címmel megjelentetni valamit, ha az tényleg csak egy halászról szólna? Pedig már ez sem elég egyszerű, mert az eredeti angol cím még egyszerűbb, Öreg ember meg a tenger (The old man and the sea) volt, ami a fordító Ottlik Cipi fülének nagyon mekegősen hangzott volna.

Ennyit tehát a címekről. Mert Podmaniczkynak csupán egyetlen korábbi művével szeretnék itt és most foglalkozni, amelyikből a Szép magyar szótár ered. S ez a Képlapok a barlangszájból (1999). Ez a cím inkább beszélő cím. Mert sejteti, milyen történetek lapulhatnak a barlang mélyén, ha a barlang szájából időnként kiküldött képlapokon is kerek, pár soros történetkék kerülnek elő, igen figyelemre méltó történetkék.

Nézzünk példákat, csoportosítva. A történetke lényege, hogy vagy non sequiturt tartalmaz, vagy követhetetlen utalást:

 

„Amikor a fodrász megnyitotta a vízcsapot, mintha vele egy időben a telefon is megszólalt volna. Elzárta a csapot, és fülelt. Semmi. Megint megnyitotta, és hallotta a telefon hangját. Sokáig töprengett, vajon ki akarhat a vízhálózaton keresztül beszélni vele.”

 

A rövid leírás megteremti a helyzetet, a következtetés non sequiturt tartalmaz.

Egy másik példában a főszereplő bebizonyítja, hogy az egyszeri figyelmes óvatoskodás nem mindig elégséges:

 

 „Egy sündisznó haladt át az úton, a kamionos fékezett, rakománya megbillent, de nem borult fel. Megvárta, míg a sün átballag az úton, majd ezerötszáz méterrel arrébb egy út menti bokorból felszökellő őzgidába rohant.”

 

De lehet bizarr megfigyelés is:

 

„A vastag, kemény sajtban egyenletesen, méltósággal haladt egyre mélyebbre a kés, mintha egy lift szállna alá a sajt belsejébe, hogy felkutassa a sajt belsejében való utazás optimális feltételeit.”

 

Más variánsban:

 

„A parittyából kirepült a kő hosszú ívben szállt egy nyitott ablakig, berepült rajta, majd egyszerű koppanással a padlóra esett, mint aki vendégségbe jött, de elfelejtette, ki hívta meg.”

 

Ezekben a történetkékben nincsen semmi nyoma couleur locale-nak. Időtlenek, nem tartalmaznak konkrét utalást sem a helyszínre, sem a korra, sem néven nevezett emberekre. Angol szóval random (esetleges) leírásai a világ eseményeinek.

A szerző valamit megfigyel, leírja, és erről valami eszébe jut. Asszociál valamire. Nem akar mély bölcsességeket elénk tálalni. Bár a kamion sofőrjének története tartalmaz némi tanulságot. De hát ez csak annyi, mint a közhely, hogy a világ így megyen, ne nevess korán, mindenki gondolhatja előre, mi lesz a kifejlet.

A Képlapokban tehát hiába keresnénk még a leghalványabb célzást is az országra, ahol keletkeztek, vagy félre nem érthetően megfogalmazott politikai utalást.

Nagyítóval keresve azonban találunk egy-két történetkét ilyen díszletek közt, melyeknek a politikai múltra való homályos utalás a kemény magja:

 

„A hentes beépített mikrofont talált az egyik húskampó mögött. Lábujjhegyen lépkedve mutatta a segédjének, aki ettől olyan vörös lett, hogy másnap már nem is dolgozott ott.”

 

A másik példának van némi valóságalapja, napihírre utal:

 

„A parlamentben új törvényeket hoztak, amely törvények pontosan azt a célt szolgálták, hogy a méhészettel rég felhagyott méhészek orra előtt is elhúzzák a mézesmadzagot.”

 

 A felvillanó alakok majd minden esetben csak a példa kedvéért hím- vagy nőneműek, soha sincs nevük, csak életkorukat (idős asszony, öreg férfi, nagymama, csecsemők, kisfiú) vagy foglalkozásukat (zöldséges, karmester, hastáncosnő, kalauz, orvos, halőr) ismerjük. Ha az egyik nanoprózában férfi és nő van jelen, leheletfinom romantika közelébe is kerülhetünk. Íme egy családregény két mondatban:

 

„A férfi a padon közelebb húzódott a nőhöz, nem ölelte át, csak a fülébe súgott valamit. Miközben a választ várta, kicsit távolabb húzódott a nőtől, de csak épp annyira, hogy ha nagyon akar, közöttük elférjen egy kisgyerek.”

 

Más példa. A romantika szerényen türemkedik elő a történetkéből:

 

„A nő egy padon üldögélt, táskájából finom csokis ostyát húzott elő, kicsomagolta, s fogai közt apró mozdulattal elpattintotta a szeletet. Amíg ízlelgette a falatot, rózsamintás blúzán lassan kinyílt a felső gomb.”

 

Ennyit tehát a Képlapokról, ahol a narrátor csupán ítéleteivel vagy kommentárjaival van jelen. És talán még annyit, hogy 1999-ben az Év Könyve díjat nyerte el vele a szerző. A Képlapok ötleteit és módszerét fejleszti tovább Podmaniczky egy most készülő művében, mert néhány évvel ezelőtt elkezdte írni a Szép Magyar Szótár címszavait, az Élet és Irodalom pedig elkezdte közölni. A címe Balassival felesel (Szép magyar komédia), bár semmi közük sincs egymáshoz. A továbblépés csupán annyi, hogy a nanoprózából kiugrat egy szót, megteszi címnek, s ehhez kapcsolja a történetkét. A Képlapok szövegei viszont ciklusokra oszlanak, s azon belül csillaggal vannak elválasztva egymástól a történetkék, ám címük nincs.

 

 

Szép magyar szótár

 

Podmaniczky terveiben egy nyolcszáz oldalas vaskos kötet kiadása szerepel, amely a teljes magyar szókészletet tartalmazná, illetve a teljes magyar szókészlet szemantikailag jelentős etimonjait (ige, főnév, melléknév) ábécérendbe szedve. 2003-ban kezdett dolgozni rajta, és 2008-ra lesz kiadásra kész.

A szótárregényeknek van hagyománya az irodalomban. Nálunk a szintén szegedi Temesi Ferenc (Por, 1986/87) írt szótárregényt, de említhetném a külföldi Milorad Pavlicsot is (Kazár szótár). A szótárregény ízzé-porrá zúzza a narratíva linearitását. A teljes mű azonban mégis kiad egy narratívát, ami a fejünkben, az olvasó fejében összeáll egy történetté. Podmaniczkynál nem erről van szó. Az ő szócikkei nem adnak ki összefüggő cselekményt, ezt nem is akarja. Nem lehet mozaikként összeilleszteni a szócikkeket.

Miről van szó? Az igazi szótárak a szavakra, illetve használatukra rövid meghatározást adnak. Ezekre a szavakra példamondatot idéznek a szótárírók, általában klasszikus szerzőktől kicédulázott anyagból, ahogy szövegkörnyezetben előfordulnak. Nézzünk néhény példát: összevérez. Példamondat Aranytól: „Nyelve a szájában meg nem tudna férni, / Csattogó fogával azt is összevérzi.” Vagy reflektor. Példa Tóth Árpádtól: „Micsoda reflektor elé álltam, hogy vékony alakom felhőkre szökken / Izgatott árnnyal.” Igen ám, de a Nyelvtudományi Intézetben a legmodernebb szavakra nem találunk klasszikus szerzőktől példamondatot. Egyrészt mert klasszikus szerzők ma már nem élnek, másrészt mert a szövegek kicédulázására ma már nincs munkaerő, s harmadrészt, mert a Magyar nyelv értelmező szótára (a továbbiakban ÉrtSz.) 1959 és 1962 között készült, tehát lassan fél évszázada, noha változatlan utánnyomásban később többször is kiadták. Mit csinált a szótáríró? Társaival ott kuporgott a Nyelvtudományi Intézetben, és kiagyalt, kiötölt egy általános érvényű, intelmes példamondatot. Például: iparbáró. Példamondat: „Az iparbárók háborúra spekulálnak.” (ÉrtSz.) Hát ez bizony örök érvényű marxista megállapítás, de rögtön látszik, hogy nem szövegösszefüggésből származik, hanem a szótárírók agyalták ki vért izzadva, hogy ideológiailag helyes megállapítást közöljenek a megrökönyödni vágyó, későbbi olvasóval. De kerüljük a politikailag túlterhelt szavakat. Semleges példa: teljesítmény. Hozzá tartozó példamondat: „A nagy célra törő ember soha sincsen megelégedve a saját teljesítményével.” (ÉrtSz.) Hát bizony ez is így van, ez is szépséges és ráadásul megcáfolhatatlan örök igazság. Örökbecs. Csak a szó használatára nem ad mintát. Bár kétlem, hogy ebben a formában magára valamit adó szerző is leírta volna, kivéve az idegen ajkúak számára készített nyelvkönyek intelmes szerzőit.

Nem tudom, morfondírozott-e Podmaniczky a szótárak példamondatain, mielőtt belekezdett volna a Szép magyar szótárba. Akárhogy volt is, a szótárformával fején találta a szöget. Maga a cím is ironikus fintor, hiszen nem szépségre törekedik a szerző, hanem arra, hogy hogyan tudná a nyelvét úgy kiölteni, hogy az ártatlanabb lelkű olvasó ne vegye észre. Mert nem örökbecsű igazságokat akar kihirdetni, hanem vagy ironikus kommentárt fűz a közhelyet tartalmazó címszóhoz, vagy pedig elmegy a bizarr, a non sequitur felé.

Nézzük erre az első példát:

 

Képlet: A professzor faltól falig tartó képletet írt a táblára, majd azt mondta a diákoknak, negyed órájuk van, hogy meghatározzák a hídról leugró férfi hajszínét. Egy fiú rögtön jelentkezett. Fekete, vágta rá. Helyes, mondta a professzor, feltéve, ha az apja soha nem lopott haza gitárhúrt a sajtgyárból.”

 

Azért kezdtem a szócikkek bemutatását ezzel a példával, mert egy iskolás korunkból jól ismert alapviccre megy vissza. „A hajó hossza 63 méter, szélessége 18 méter. Kérdés: hány éves a kapitány?” Ezzel nevettük ki a premisszából nem kikövetkeztethető kérdések valószerűtlenségét. Podmaniczky tovább bonyolítja az alaphelyzetet. Még egyet csavar rajta.Természetesen van helyes válasz, és a professzor újabb non sequiturral meg is magyarázza, hogy miért. Teljesen természetesen, meggyőzően, csak az immaginárius világ tehet róla, hogy nem értjük, s ezért megrökönyödve nevetünk.

A szótárban a professzor egyike a gyakori dramatis personae-nak. Ő a mester, aki kimondja a szentenciát. Nézzünk további példákat, mert a professzor csalhatatlan logikai érzékkel mindenre tudja a választ, illetve olyan kérdéseket tud feltenni, amikre sem ő, sem mi nem tudunk választ adni:

 

„Bizsereg: Ha az ember négy és fél voltos elemet nyom a nyelvére, sós bizsergést érez, mondta a professzor. De hogy a világ mennyire nem egyszerű, mi sem mutatja jobban, mint hogy levesünket nem tudjuk úgy megsózni, hogy áramot vezetünk bele.”

 

A professzor bölcsessége végtelen:

 

„Szex: A szexben az a különleges, mondta a professszor, hogy igazából nem értjük, csak érezzük. Ha a gondolkodás hasonlóan intenzív élménnyel járna, valószínűleg felrobbanna a fejünk.”

 

Aztán hirtelen kivillan a lóláb, a kommentárban a szerző kiölti a nyelvét:

 

„Vigyorog: A tanár bármit mondott, a fiú csak ült és vigyorgott rá. Mi van, fiam, mi tetszik annyira, szánta rá magát a tanár egyszer. Semmi, mondta a fiú, olyan megnyugtató, hogy a tanár úr pontosan tudja a leckét.”

 

Podmaniczky a nanoprózában nem fél a banálitástól sem. Leír olyan történetkét is, aminek a végkicsengése banális lenne, ha önmagában állna, de a megszövegezés megóvja a banalitás buktatójától:

 

„Hepehupás: Hepehupás földúton kanyargott a kocsi, a kormánynál ülő férfi kalapot viselt, arca szikár volt, szemei kutatták a vidéket. Valaha apró ház állt itt, a padláshoz létra támaszkodott, az udvaron kutya szaladgált, a füvek közül a szél elhordta a leveleket. Ő pedig egy fán ülve azon gondolkozott, milyen végtelenül hosszú is az élet.”

 

Már az indítás (hepehupás) lírai hangulatot teremt, mert képzettársítással azonnal Adyt juttatja eszünkbe („Hepehupás vén Szilágyban”), és az ismeretlen utazó, meglett férfi, a múltba utazik, az elveszett Édenbe, s mikor erre gondol, bizony megszépítő messzeségbe kerül a hajdanvolt, fán ülő kisfiú. Tehát végtelenül hosszú az élet. Mindenki gondolt már arra egy múló pillanatban, hogy milyen hosszú az élet, aki az eltűnt idő nyomába eredt. Ezt a pillanatot rögzíti nanoprózában Podmaniczky.

 

A humoros szócikkek viszont gyakran vaskos és meghökkentő reminiszcenciákat idéznek:

 

„Heveder: A két rakodómunkás hevedert akasztott a nyakába, aláhúzták az oldalra fordított zongorának, és megindultak fölfelé a lépcsőn. Most már tudom, mondta az egyik szuszogva, mi a különbség könnyű- és komolyzene között.”

 

Nekem rögtön a Vasvirágot (1958) idézi fel, a Gelléri Andor Endre novelláiból készített filmet. Abban cipekedik két rakodómunkás zongorával, s a lépcsőház kanyarulatában izzadva nekimennek a korlátnak, és letörik a kovácsoltvas díszítést, a vasvirágot. Innen a cím. Podmaniczky rakodómunkásai vagány igazságot fogalmaznak meg akasztófahumorral, akkor is, ha nem idézik fel a vasvirágot.

Ha már az akasztófahumornál tartunk, még egy történetkét idézek:

 

„Lóg: Kolbász lógott a padláson keskeny lécen fölakasztva. Mellette szalonna, s kissé arrébb, egy gerendán a ház tulajdonosa.”

 

További példa a szerző humorára, ezúttal könnyed fintor:

 

„Szid: Az asszony könyörgött, szidta a gyereket, mesés magyarázatokat talált ki, ne szopja az ujját hatévesen, de semmi nem használt. A fiú mindannyiszor türelmesen meghallgatta, s csak ennyit válaszolt: pedig finom.”

 

A humor gyakran bizarr fordulatot vesz:

 

„Sündörög: A macska addig sündörgött a tejes korsó körül, mígnem felborította. Szétnézett, és mert nem látott senkit, mohón nyalogatta a követ. Mikor a tejet fenékig eltüntette, már csak egy dolga maradt, összeragasztani a korsót.”

 

Idézhetnék még számos példát, ám hogy én is banális bölcsességeket hirdessek: a jóból is megárt a sok. Talán még egyet, utolsónak, zárópoénnak.

 

„Ernyedt: A férfi szeretkezés után ernyedten feküdt az ágyon, el tudott volna aludni. Már bánta, hogy megígérte a feleségének, hogy este hatra hazaér.”

 

 

Laudáció

 

Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy a Mikes reflektorfényébe állított Podmaniczky Szilárdot ajánljam önöknek szórakoztató olvasmányul.

Miért? Mert kitűnő stiliszta, akinek bizarr dolgok jutnak az eszébe. Legfőképpen azért, mert eredeti. Nanoprózát, illetve pillanatnovellákat legjobb tudomásom szerint eddig még senki sem írt a magyar irodalomban. Irodalmi őseit hiába keresnénk az egyperces novellában vagy a szótárregényben. Bizarr prózája tehát eredeti, eredetiek képzettársításai is, tehát eredeti módon szemléli a világot. Ez nagy erény a mai kánon előtt hajlongó és kánon után lihegve rohangáló írók között. Ezért állítottam Podmaniczkyt a Mikes Irodalmi Figyelő reflektorfényébe.

Várjuk tehát a vaskos Szép magyar szótárt, legyen ereje a szerzőnek befejezni a megkezdett munkát. Természetesen addig is olvashatjuk a szócikkeket hétről hétre, az Élet és Irodalomban vagy a szerző honlapján. Megjelenés után a vaskos kötettel múlathatjuk majd az időt bárhol, ligeti padokon napsütésben, áporodott levegőjű várótermekben, saját lakásunkban, kényelmes fotelban, és itt is, a Mikes Kelemen Körben, unalmas előadások alatt, mintha még mindig a gimnázium padjait koptatnánk.

Összevissza lapozgathatunk majd benne, egyik szócikkről a másikra asszociálva, kíváncsiskodva, helyenként persze hümmögve is, időnként felnevetve, vagy elmélázva révedünk majd a semmibe.

Végül pedig engedjék meg nekem, hogy dicsekedjem. Azzal szeretnék dicsekedni, hogy irodalmi díjak esetében nem tudok arról, hogy mutatványként kapott részletek alapján valaha is díjat ítéltek volna oda valakinek. Elsőként tehát a Mikes Kelemen Kör vállalkozhat erre a feladatra, az én szerény segédletemmel, s habár ezáltal egyáltalán nem biztos, hogy bekerülünk a Guiness Book of Recordba, a Magyar Parnasszuson talán megérdemlünk egy jóindulatú vállon veregetést.

 

 

 

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 47. Tanulmányi Napjain elhangzott laudációszerkesztett szövege.

 

 

 



Nyitólap