Papp Ágnes Klára
Lőrinczi László:
Sárból vétettél
Polis Könyvkiadó, 2005
A Sárból vétettél történetét
úgy is aposztrofálhatnánk, mint műfaját, témáját kereső
regényt. Ahogy hőse, a keleti zónából, Erdélyből,
Kolozsvárról a messzi itáliai szigetre vetődött Róbert is a
helyét, élete értelmét keresi, és néha felsóhajt:
"Hogyan kerültem ide? Az én életemben ez csak annyi, mint
egy film Madagaszkárról." Róbert sodródik: emlékei és
valós tapasztalatai, számtalan új ismerőse, telivér
szépasszonyok és a gondolatban megidézett egykori szerelmek
között, az új élmények furcsa értelmetlensége, a mást
felajzó viták tétnélkülisége és a saját egykori
életének, a kolozsvári botanikus kertbe vezető Majális utca
látványának, a mindennapi élet gondjainak átadhatatlansága
között. ("Egy hónapig beszélhetne neki az életéről,
akkor sem értene meg semmit. Arcok körvonalai... Hess, mind,
mind!") De hasonlóképp sodródik a szöveg, az elbeszélő,
az író is: a néha már-már valószerűtlen
cselekménybonyolítás, a váratlan nézőpontváltások, az
utalások, az elvarratlan szálak között. Hol a ragyogó kék
szigetet fenyegető szemét és alga, hol a szomszéd értelmi
fogyatékos kislány mint a megváltás lehetősége, hol a
sztálinizmus módszereivel foglalkozó Duhamel- vagy
Quasimodo-szöveg és az itáliai nyár képének egymást
ellenpontozó egymás mellé helyezése látszik a meghatározó
motívum lenni, hogy aztán egy újabb utalás megint más
irányba terelje az elbeszélés menetét. A biztos pont a
ragyogó, napfénytől perzselt mediterrán táj, az önmagát
felélő kényelmes nyugati civilizáció és az otthagyott
keleti világ áthidalhatatlan távolsága.
Ez az áthidalhatatlan távolság – noha
benne rejlik a főszereplő minden tettében, gondolatában, az
álmaiban: az egész életében – nem a regény
cselekményében ölt testet. Nem tudjuk meg, hogyan és pontosan
miért került a szigetre Róbert, mit keres ott, hogyan szakadt
el egykori szerelmeitől, szülőföldjétől; nem elmélkedik az
emigráció lélektanán, nem is hasonlítja igazából össze a
két világot. A kettő épp a távolságban: emlékek és élet,
egykori – talán megvolt – értelem és céltalanság egymás
mellé helyezésében, az élmények, gondolatok
átadhatatlanságában van benne. Ezért kelti az események
egymásra következése a véletlenszerűség benyomását: azok
szerepelnek benne, akik épp körülveszik hősünket, mert a
tengerparton, a telepen, ahol lakik, összetalálkozik velük,
elbeszélgetnek, meghívják, futó benyomást gyakorolnak rá.
Azaz egy elem mégiscsak kilóg ebből a sodródó
véletlenszerűségből, egy kapcsolat (egy szerelem?)
története, amely Róbert és Arcangela (a név akár jelképes
is lehet, de ennek kibontása is a mű elvarratlan szálai közé
tartozik) között szövődik. Ha maga a cselekmény (ami nem
azonos természetesen a regény egészével) szól valamiről,
akkor ennek a kapcsolatnak a történetéről szól: egy
kapcsolatéról, ami éppoly sokat ígérően indul, és
váratlan-értelmetlenül ér véget, mint Róbert számára
minden ebben a valószerűtlen és szép mediterrán világban. A
kapcsolatéról, amit végigkísér, sőt végigkísért Róbert
korábbi szerelmeinek, Magdának és Rebekának az emléke,
újabb átadhatatlan kettősséget teremtve a külső és belső,
egykori és jelenlegi, keleti és nyugati élete között:
"Micsoda napfény záporozott rájuk! A fiatalok
nekirugaszkodtak a rövid kötélhágcsónak. [...] Rebeka nem
kérette magát, már ott ült a fedélzet végében, egy
alacsony széken. Róbert észrevette, elmosolyodott, mert csak
fényképen látta így, kék csíkos matrózblúzban és
sötétkék szoknyában. [...] Közben feléjük fordult
Arcangela is. Fehér répanadrág, világos blúz, villogó
fogak. Róbert ránézett. – Tudd meg, hogy azért szeretlek,
mert a tekinteted és a szád éppen olyan, mint a Rebekáé –
mondta a szemével."
Maga a narráció is az értelmezést az
olvasóra hárító egymás mellé helyezés technikáját
követi: a történet elbeszélését, a főhős belső
nézőpontját, a tájat, az eseményeket egy személytelen
narrátor szemszögéből leíró szólamot időnként az író
– először kissé meghökkentő – közbeszúrásai
szakítják félbe ("amíg Róbert tisztálkodik, közbeszólok
én, L. L."), akár a cappuccino dicséretét zengve, akár
egy-egy anekdotát, történetet, személyes emléket
elbeszélve: a gulagról, a Joszif Rozner elvtárssal a kijevi
szállodában elfogyasztott vacsoráról (az aperitifnek ivott
kínai whiskytől a desszertként szervírozott tábla
csokoládéig), akár egy régi görög sírvers fordításáról
legyen szó. De igyekszik magát a történetet is idézetekkel,
utalásokkal átitatni. Nem a sokértelmű posztmodern
intertextualitás jegyében, inkább az egymást ellenpontozó
szövegrészek értelemkonstrukciójába illeszkedve. Lőrinczi
László nem tudja megtagadni műfordítói mivoltát:
bizonyítják ezt az olasz és francia szövegbetétek, a
könyvekre, írókra vonatkozó utalások.
Ahogy nem tagadhatná le a
hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években írott úti
jegyzeteinek örökségét se. Az egész történet keretét,
hátterét a táj, a hely, a látnivalók, az épületek
rendkívül érzékletes, pontosan megfigyelt, aprólékos és
mégis költői rajza adja. "A fákat nézte, az ágakat
díszítő erős, fejlett tobozokat. A cédrusfa toboza nem is
olyan szép, mint ahogy az ember ettől a pompás természeti
kitalációtól várná. Nesztelenül lépdelt a levélpárnán.
A napfény nem tűz át a koronákon, hanem megtörik, fennakad a
levélzeten, aztán halvány, aranyos ködként alácsurog a
földre." Ez élteti, ez teszi élvezetessé a könyvet,
ugyanakkor, a főhős nézőpontján átszűrve, az ő
emlékeivel szembeállítva jelképessé is válik.
Az a kettősség, a keleti és a nyugati világ
kettőssége jellemzi ezt a művet, ami Lőrinczi László egész
habitusát: az erdélyi, majd bukaresti élet és a francia,
olasz, német műfordítások, a világirodalmi esszék
kettőssége, az Erdélyi Helikontól, a bukaresti Állami
Kiadótól az útirajzokhoz, úti levelekhez vezető út vagy a
Kuncz Aladár alakjával, francia fogságával foglalkozó
könyve. Ahogy ez a mediterrán szigeten játszódó regénye is
Kolozsváron jelent meg.