Bágyoni Szabó István
Történetek a "két
derék" Kuncz fiúról
(Egy bölcsész vizsgadolgozata – és környéke)
"Halálra
döbbentő s emlékeztető, igaz fájdalommal értesülök a
nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első
pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt... Még
közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom
barátomnak, jóknak, igazaknak."
(Ady Endre Kuncz Ödönhöz írt leveléből. 1915. XII.
14.)
Az irodalomtörténet csak az egyik Kuncz
fiú nevét vigyázza, egyre nagyobb tisztelettel, azok közül a
"derék" Kunczok közül, akik Ady barátságát
kiérdemelték: a Kuncz Aladár nevét. Ki a másik? Jó
sorsom megadta nekem szellemi emberré cseperedésem
időszakának egyik ajándékaként, hogy 1963 szeptemberében
találkozhattam vele, Kuncz Ödönnel. Ezt követően –
mert Kuncz Aladár életének és munkásságának az eseményei,
fellelhető dokumentumai után kutatgattam1 –
haláláig (1965) levélkapcsolatban voltunk egymással.
Egyetemi tanárom, Jancsó Elemér
irányította volt figyelmemet Kuncz Aladár regényírói és
szerkesztői munkásságára, ő ösztönzött és kísért
szemmel-lélekkel anyaggyűjtéseimben. Ebben, természetesen, az
is közrejátszott, hogy Jancsóné (Máthé Szabó Magda) Kuncz
Aladár unokahúga volt. Egy-egy új név, egy-egy új adat,
lakcím – hiszen alaposan összedolgozott tanítványaival –
mindig akadt Elemér bácsi táskájában. Közlésre biztatott,
beajánlott szerkesztőknek, hogy alakuló dolgozatom egy-egy
részletét közzétehessem. Engem azonban a család, a munkahely
elszólított Kolozsvárról. A Kuncz-anyagok közlésével egyre
késtem. Professzorom egészségi állapota is romlott, s hogy a
dokumentumok biztos helyre kerüljenek, tudós professzorom
utolsó "Kuncz-adatait" magának az irodalomtörténetnek
nyújtotta át a kolozsvári Utunk hasábjain.
*
1963-ban csaknem három hét délutánjait
töltöttem Budapesten dr. Kuncz Ödön, a rendkívül friss
szellemű és fizikumú (akkor hetvenkilenc éves) "Dédi
bácsi" Kanizsai utcai lakásán. Odalátogatásom első
napjaiban szinte alkalmam sem volt előhozakodni utam már
bejelentett céljával, annyira ellepett kérdésekkel a két jó
öreg (a nyugalmazott jogász-közgazdász és felesége, Vaja
néni). Kolozsvár, a mi állapotunk, lehetőségeink és
terveink – minden érdekelte őket... Kuncz Aladár még
életben lévő erdélyi barátairól, neves
szerkesztőtársairól kellett beszélnem: a "kurucos, mindég
vitázó" Kós Károlyról, írásainak reneszánszáról
órákon át faggattak, már-már a sztánai "irodalmi vár"
levegője vett körül; de Kemény Jánosra is többször
rákérdeztek. (Szegény Kemény bárónk, híres mecénásunk
– nemrég még mészégető munkás – ez idő tájt a
marosvásárhelyi Új Élet szerkesztőségében "kapott
menedéket", íróasztallal és rovattal; és tudtuk szerte
Erdélyben, hogy mindezt Sütő András nélkül aligha lehetett
volna megoldani. Hiába, aki egykoron teljes vagyonával a lábra
álló erdélyi kultúra és irodalom mögé állt, az a ’60-as
évek elejére Vásárhely segítő kezeire szorult...)
Folyt a "sztorizás" tehát, kapkodhattam a
történetek után...
Dédi bácsitól hallottam először Wass
Albert megbélyegzéséről (háborús bűnössé kiáltották ki
a Kolozsvárt tanyát verő román és orosz ítélethozók), ami
miatt bizony elsősorban az akkori, politikába kapaszkodó
"magyar intelligenciát" hibáztatta, a döntő helyzetben
lévő pesti értelmiséget.
Rákérdeztek mindenkire, mindenre; a
Házsongárd hantjai alatt pihenőkre, de a még épen maradt
sírkövekre is – mintha egy harmadéves kolozsvári
bölcsészhallgatónak mindenről kellett volna tudnia. Istenem,
épp akkor! (Örömömre, a Gaál Gábor Irodalmi Körben reám
ragadt információknak most láttam igazi hasznát, talán
először életemben.) Válaszaimra már nem emlékszem, de arra
igen, hogy Baross utcai szállásom felé menet rendszerint
furcsa érzések fogtak el, valósággal tarkómat sütötték az
engem követő "tekintetek", mint odahaza, Kolozsváron, a
Mikes-házban felállított diákmenza fele mentünkben. Talán,
lesve, hátra-hátra is tekintettem, mintha ellenőrizetlenül
áradó mondataimra vártam volna az utólag kötelezően
érkező dorgálást valakitől.
Nem tagadom, huszonkét éves fejjel magam is
nyolcvanévesnek éreztem magamat, talán azért, mert a
könyvtárakban végül is az ő ifjúságuk idejét
böngészgettem-kutatgattam, s szinte "átálltam" az ő
"időszámításukra". Mindig sajnálni fogom, hogy
csillogóan tiszta, szellemes és igen pontos, néha maró
gúnnyal teli megjegyzéseiket, visszaemlékezéseiket nem
vehettem magnószalagra. (Reménykedem, hátha valaki megtette.)
Néhány írói levél másolatát, pár fénykép kópiáját
és Ödönnek testvéréről, Aladárról szóló feljegyzéseit,
a család adományaként, őrzöm ma is.
Kuncz Ödön, Kuncz Aladár. Dédi és Dadi.
Egyik névből a másikba nézek, hogy testvérből az íróba
lássak. A lehetetlent próbálom. Élet visszavetülhet
életsorsokban, de az életmű – soha.
Íme, hogy eleveníti fel a gyermekkor
emlékeit Kuncz Ödön:
Atyánkat 1890-ben Nagyváradra nevezték ki
tankerületi főigazgatónak. Nagyváradon [...] az öt
Kuncz-fiú2 az ott töltött két év alatt
[...] először a katolikus misztériumnak hódolt. A raktárban
talált nagy faládákból oltárt és tornyot készítettünk.
Harangot úgy szereztünk, hogy Doli – az ezermester –
kilyukasztotta a legszebben szóló vaslábast, ami így
zsákmányunk lett. A ministráns gyerekek (Dédi és Dadi)
vörös szoknyájának az anyaga a paplanokról került le.
Sohasem felejtem el Édesanyánknak azt a rémült
meglepetését, amikor ágyazáskor megpillantotta a puszta
vattatömeget a piros huzattól megfosztott paplanokon.
(Részlet Kuncz Ödön Feljegyzések Dadiról című,
1943-ban írt visszaemlékezéseiből.)
A Feljegyzések következő sorai a
későbbi író-szerkesztő felnőttkori éveit is meghatározó,
gondtalan, de szigorú "normák között" zajló
gyerekkorára vetnek némi fényt:
A naponként tartott szabályos
gyakorlatokon Dadi krónikus lustaságot tanúsított. Doli
ezért két órai kurtavasra ítélte, amelyet Dédi hajtott
végre szorosra kötve spárgával Dadi kezeit és bezárva őt a
torony alsó ládájába. Dadi – akkor ötéves lehetett –
szomorúan potyogtatta könnyeit, de némán tűrte a
büntetést. Édesanyám vágta le kékre dagadt kezeiről a
spárgát.
1892-ben anya nélkül marad a népes család.
Az édesapa, Ady "rettegett" tankerületi főigazgatója
katolikus hitbuzgalommal és következetes szigorral neveli,
tartja össze a családot. Ott maradtunk – folytatja
visszaemlékezéseit Kuncz Ödön – özvegy édesatyánk
gondjaira bízva tízen. Elek bátyánk, aki 18 éves
lehetett, három nővérünk, a kis Margit és mi öten.
Édesanyánk temetésekor Dadi lázas beteg volt, és csak az
ablakból búcsúzhatott tőle.
Még ebben az évben Kuncz Eleket áthelyezik
Kolozsvárra. Dadi – Ödönnel és Adolffal együtt – a
piarista gimnáziumba jár. Itt ismeri meg a másodikos Laczkó
Gézát, a későbbi regényírót, a kevéssel azelőtt
idehelyezett Laczkó Aranka színésznő törvénytelen fiát. A
Görögtemplom utcai lakás tőszomszédságában lakik a román
írótárs, Emil Isac. Kolozsvár adja eljövendő nagy
barátságait, barátait, eszmetársait, Kolozsvár indítja el,
formálja és nyújt tápot Kuncz Aladár szinte teljes szellemi
habitusának. Irodalomköri dolgozatok s egy olaszországi út
kísérik diákéveit. (Kemény Zsigmondról írott dolgozatával
elnyeri a gyulafehérvári Majláth püspök által kitűzött
díjat.) Szorgalmas munka és pajkos játékosság jellemzi.
Az érettségi után, 1903 őszén kerül a
budapesti Eötvös-kollégiumba.3 A francia mintára
szervezett kollégium a század eleji magyar társadalom szellemi
elitjét gyűjti össze, légköre a nemzeti liberalizmus
táptalaja, tanárainak legtöbbje szembefordult az avítt
akadémizmussal, a magyarság fejlődését fékező
gondolkodással, olykor természetesen – ha elveikkel
ellentétbe került – az épp hatalmon lévő kormány
politikájával is.
Megismerkedik Adyval, bekerül az éledő
magyar irodalom sodrába. Kolozsvárra ritkán jár le, itthon
azonban még csak a külső változásokat veszik észre rajta.
Dadi valami Pestről hozott, egészen
egyéni, fővárosi és "irodalmi" eleganciával ejtett
bámulatba bennünket. Kisfaludy-frizurát viselt, bő nadrágot,
szeszélyes nyakkendőt és puhakalapot. Állandó jelensége
volt a főtéri és sétatéri korzónak... Dadi társaságbeli
lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra
[...] táncmulatságokba, kávéházba járni. Mégis felírta a
Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára: "Ha
egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. / Ha
társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni."
1907-ben Ödön is felkerül Pestre,
bírósági joggyakornok lesz. Aladár ekkor már gimnáziumi
helyettes tanár, a Nyugat munkatársa.
Én szeptemberig – így Kuncz Ödön
– egyedül laktam egy Arany János utcai kis udvari szobában.
Dadi ragaszkodott Budához, és így szeptemberben
átköltöztünk a Zsigmond utca egy nagyobb utcai szobájába,
ahova Dadi büszkén hozta el szobaberendezését: egy
íróasztalt és egy könyvespolcot. Az a csodálatos anyagi
egyensúly, amelyet 160 kor. havi jövedelmem szilárd bázisán
kiépítettem, a Dadival való együttélés első pillanatától
kezdve felborult. Mindamellett, hogy Dadi jövedelmei olykor
elérték a havi 300 k-t is, aranyláncom, majd később
aranyórám is a zálogházba került. Ennek köszönhettem azt,
hogy rövidlátó voltomra döbbentem. Órám nem lévén, reggel
az ablakon keresztül fixíroztam a szemben levő toronyórát,
és bizony nehezen vettem ki a mutatók állását. A Zsigmond
utcai 3 hónapos együttlakás megismertette velem a bohémélet
minden izgalmát. [...]
A hónap utolsó napjaiban görcsösen
ragaszkodtam utolsó 10 koronásomhoz. Dadi 6 órakor sétára
indult és kért tőlem pénzt vacsorára, mit 8 órára majd
elhoz. Én rossz előérzettel nyújtottam át neki az utolsó
tartalékot, lelkére kötve, hogy maximum két koronát
költsön el, mert másnap jön a mosónő. Ő teljesen
megnyugtatott és elment. Az idő múlott, de a vacsora nem
jött... Fél tizenegy órakor végre beállított Dadi,
gomblyukában egy vörös szegfűvel, amelyet átnyújtott nekem:
– Itt a vacsora és a tíz korona.
Aztán elmesélte, hogy gyanútlan sétált
a Váci utcán, amikor csak egyszer eléje toppan a gyermeknapra
gyűjtő Riedl Frigyesné: Vegyen tőlem egy szál virágot...
– Mit csinálhattam mást? Csak a te
tízkoronásod volt nálam. Odaadtam ciranói mozdulattal, és
gomblyukamba tűztem a szegfűt.
Vajon egy bohémélet apró, jelentéktelen
epizódjai volnának ezek a gesztusok? (Amire később Kós
Károly is felfigyelt?) Avagy a lényegtelen dolgok fölé
emelkedés, a filozopterré válás apró jelei? Vajon a
dzsentriéletvitelre hajlamos ifjú irodalmár állna előttünk?
Pénz vagy a szegfű – mint a választás lehetőségének két
végpontja? A művészlélek apró kiélései? Bármi legyen is a
válasz ezekre a kérdésekre, egyvalami biztos: csupa lélek,
csupa játék természete, pozitív életszemlélete (mi mást
hozhatott volna a háromgenerációs családból) így erősödik
meg, ami aztán Kuncz Aladárt később (hogy közvetlen
környezetéből hozzunk fel példálózásokat), a világégés embertelenségében
is megőrizte embernek. Ami egyáltalán nem egy pukkatag,
bohém-irodalmár életszemléletre vall. A felületes szemlélő
ilyenkor akaratlanul is az "egykönyvű íróra" asszociál,
az "úri passzióból" írókra, akiket Isten ujja egyetlen
alkalommal megérintett... Igen ám, de "úri passzióból",
nem pedig belső kényszerből, remekművek és remek
szerkesztők nem születnek.4 A külsőségekre is
adó Kuncz Aladár nem tetszelgő művészlélek, bár
kétségtelen, azzá lehetett volna, ha a nagy traumán
nem esik át. Csupán azt tette, amit a századelő magyar
kultúrájában bízó, minden ízében európai művész az ő
helyében tett volna. Ott volt, ahol a nagyok, és úgy tudott
viselkedni, írni és gondolkodni is, amiként a nagyok – és
ehhez nem is kellett külön kurzusokat vennie.
Ady szellemi társa nem is tehetett mást.
Tudnunk kell, hogy Kuncz Aladár egy katonásan
szigorú, de "szeretett főigazgató" édesapa sajátos
glóriájával érkezik Budapestre, az erdélyi három kultúra
és hét felekezet tiszteletének tudatában, humanista és
demokrata álmodóként. Aztán az Eötvös-kollégium, tudjuk,
franciaimádattal itatja át, ott van Ady épp zajló irodalmi
forradalmában, a Nyugatban közöl, gyerekkori barátjával,
Laczkó Gézával együtt a folyóirat köré csoportosultak
első rajvonalában találjuk.5 Aligha lehetne ennél
nagyobb "lélegzetvételhez" jutnia egy irodalmárnak
pályafutása startjánál. És most nem elsősorban a Váci
utcán gyermeknapra gyűjtögető Riedlné szegfűjére
gondolunk, hanem arra a szellemet és lelket kiteljesítő
levegőre, amelyet például maga Riedl tanár úr "hozott
magával az egyetem [de akár a Magyar Ugar jelképezte
századelő – megjegyzés tőlem, B. SZ. I.] kissé
korhadt épületébe".6 A feljövő nemzedékek
tanáraiktól is elvárták az "újat hozást", amit az
irodalomban Ady és köre tett meg. Jó évtizeddel később, Ady
halálára írott versében Móricz Zsigmond szellemi
"fölszabadításként" érzékeli és nevezi meg a
zseniális költő kortársaira, barátaira, egész irodalmi
közéletünkre kifejtett hatását:
Tág tüdővel hadd messzi kiáltom,
zengjen a hangom, dördüljön a szóm
a magyar pusztákon, a magyar szíveken,
hogy visszazengje a Kárpát
és tovazúgja Ádria
és minden élet itt:
hogy mi vagy, nékem:
magyarnak: embernek: sejtnek
ó, fölszabadító! Fölszabadító.
Emlékszünk: Kuncz Elek, az egykori szigorú
erdélyi tankerületi főigazgató Ady költészetének egyik
első méltatója volt; fiára, Kuncz Aladárra évtizedekkel
később egyebek közt a zseniális költőre való
emlékeztetés feladata is áthagyományozódik. Első ilyen
jellegű munkájában, az Emlékezés Ady Endrére7
című esszéjében írja:
Zseni volt és ezért egyedül, társtalanul
élte le életét. Csak költemény volt és életkereső.
Megnyugvássá csak verseiben lett, még ha a legnagyobb
nyugtalanságot is fejezte ki bennük, azon kívül csak
álomkergető volt, ki várt és sohase jöttek hozzá, és csak
akkor vette észre, hogy nő járt nála, mikor a pamlagon
hagyott rózsára nézett. Egyedül volt, mert hiányzott benne
az érdek a mindennapi élet iránt és nézni csak az
örökkévalóság jegyében tudott. [...] Találkozása csak az
élettel volt, az emberek, jelenetek és történetek mögötti
élettel, és sohase az emberekkel, jelenetekkel vagy
történetekkel. Pedig fájt neki ez az egyedüllét és talán
senki oly makacsul nem kereste a társakat, mint ő. Ez
művészetének játéka volt, ki mindig megcsalta benne az
embert. [...] Nem közvetítője volt a magyarság vágyainak és
törekvéseinek, hanem magának a magyarságnak nyugtalan jajja,
süvítő kiáltása veszedelmek előérzetén és a kitört
vihar hullámai felett. [...] Fajok és kultúrák ütköző
pontján, mélyen kellett földünkbe túrnunk magunkat, hogy
onnan senki ki ne vethessen bennünket s ezért állt nálunk
mindig előtérben a primitív létkérdés és művészetekre
úgyszólván csak fegyverszünetek idejét fordíthattuk.
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.
[...] érzi, mindig érzi, hogy a párisi
elfelejtkezések csak hiú áltatások és sorsát megélni, s
megénekelni csak itthon tudja ő. Ha apjával a sírkertet
méri, és rájuk száll a szilágysági est, ha panaszát és az
ország baját egyszerű, kurucos szavakban elkesergi, ha
megidézi lélekben hozzá legközelebb álló költő társát,
Csokonait, nincs benne más, csak ősi magyarság, mintha elődei
szíve dobbanna meg benne, és az ő ajkukról ömölnék a
verses szó. És mégis nem volt szabad megállnia ennél a
magyarságnál. Újra át kellett élnie minden problémánkat,
mint átélte az egész életet, hogy új dallamokba szedje a
magyar költői skálát és nyelvünk palettájára új
színeket keverjen. Többet kellett örökül hagynia, mint
amennyit kapott, mert zseni volt.
Zsenik és szellemi "fölszabadítók"
közelében még szusszanni is nehezebb, nemkülönben dolgozni.
Megtudtam egyszer azt is – olvassuk
Ödön feljegyzéseiben –, hogy Dadi hol dolgozik. Valami
ügyben tárgyalni kellett vele, és randevút adott a Palermo
kávéházban. Itt találkoztam először a Nyugat-társasággal,
amelyből Laczkó Gézát ismertem. Dadi a nagy asztal mögött
papucsban ült. Ott tartotta papucsát, egy csomó könyvét és
papirosát. Ez volt tehát műhelye, ezért láttam én őt olyan
ritkán otthon olvasni és dolgozni...
*
Most is előttem van a szeretetre méltó
Dédi bácsi alakja. Íróasztalát átadta nekem, maga pedig
könyvszekrénye elé telepedve mutogatta a Fekete kolostor
angol, francia, olasz nyelvű kiadásait. Majd saját könyveire
hívta fel – csak úgy, mellékesen – a figyelmemet, mintha
azt akarta volna jelezni, hogy "én is Kuncz vagyok...!".
És beszélt, beszélt.
– Tudja, István öcsém – hol így, hol
fiatal barátomnak szólított –, ebben az angol fordításban
a drámai passzusok átültetése sikerült a legjobban.
Oly otthonosan lapozgatott a Black Monasteryben,
olyan hanglejtéssel olvasott fel részeket, mintha nem a
budapesti, hanem az oxfordi egyetem jogi karának lett volna
gyémántgyűrűs abszolvense.
– Amikor 1934-ben részt vettünk egy londoni
kongresszuson – fordult felém –, Balogh Ferenc meghívott
egy lunchre... a miniszter is olvas, ne gondolja, hogy nem.
Evés-ivás közben újságolta: "Amikor megjelent Aladár
regénye, úgy közrevettek ezek az irodalmi gentlemanek, mint
érett vackort a darazsak... El sem tudod képzelni, mit jelent
nekünk ez a könyv, egyetlen magyar probléma, amivel az angol
lordokat le tudom foglalni..."
Öröm bujkált szemében.
– Tudja, ki az angol fordítója? Ralph
Murray... De előzőleg már jelentkezett fordításra egy
kolozsvári sebész lánya, aki az angol nagykövetségen
dolgozott. Majd Ferenczi, a festő fia is. Végül Kemény János
édesanyjának a jóvoltából kapcsolatba kerültem a román
nagykövetségen dolgozó Ralphfal, aki, látva a kedvező magyar
és angol kritikát, nekilátott a munkának. De legalább
ezekből a fordításokból – mutatott a könyvekre – nem
hiányzik egyetlen sor sem... az utolsó mondata is teljes!
Valahányszor dolga akadt, rendszeres napi
sétáik előtt, de különösen akkor, ha a Móricz körtért
útjukba ejtő barátai kopogtak be, előszedte és elém rakta
nyolckötetes kéziratos memoárját, vagy kiteregette féltve
őrzött leveleit, hogy elmerülhessek az ismeretlen világban.
1909 novemberében hazakerültem Berlinből,
és akkor ismét együtt laktam Dadival. 1910 augusztusáig.
Amíg meg nem nősültem. Ebben az időben Dadi, a rendes tanár
már kiegyensúlyozottabb életet élt. Komoly irodalmi
munkásságot fejtett ki, sokat olvasott, és nagy passzióval
tanította gimnazistáit, főleg a magyar irodalomra. Sohasem
szeretett sikereivel dicsekedni, egy elismerés azonban boldoggá
tette, amit elmondott nekem is. Riedl Frigyes végighallgatta
egyik előadását, és azt mondotta:
– Tudja, mit sajnálok? Azt, hogy nem
lehettem a maga tanítványa.
[...] 1912-ben két hónapig [...]
beköltöztem hozzá a Szappanos-penzióba, ahová
megnősülésem után áttette a székhelyét. A penzióban egy
szobában laktam szalmaözvegy társammal, Laczkó Gézával, és
ebéd, vacsora és közös kirándulások alkalmával
tapasztaltam azt az osztatlan szeretetet, amellyel a penzió
lakói elárasztották Dadit: a maitre de plaisirt. Itt
ismerkedtem meg Ady Endrével, aki akkor szanatóriumban volt,
és akinek tiszteletére Dadi pezsgős és zenés vacsorát
rendezett a nagy ebédlőben. A zenét felváltva Szőnyi Géza,
Kazacsai Tibor és csekélységem szolgáltattuk. Adynak
különösen tetszett az egyik Grieg-szonáta, amelyet Szőnyi
Gézával játszottam el, és Kazacsai Tibor zenei vicce, amely
abból állt, hogy ez a talentumos muzsikus egy magyar dalt
végigjátszott Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Wagner, Schubert,
Schumann stb. stílusában... Reggel 6 óra felé elkerültünk
egy Teréz körúti kávéház szeparéjába, ahol Szőnyi Géza
pianínójátéka mellett fogyasztottuk el a korhelylevest.
Szőnyi eljátszotta Ady kívánságára a "medvetáncot". A
tánc bizarr ritmusa Adyt is megmozgatta, tagba esett, széles
vállú termetével a szoba közepére ugrott, és egyedül
lépkedte ki a medvetáncot. Majd visszatért asztalunkhoz, ahol
csak Laczkó és én képviseltük a józanságot, és legnagyobb
meglepetésemre felköszöntött bennünket, a két józan és
spisz-szalmaözvegyet. Nagyon hangsúlyozta beszédje végén az
Istent, mire én a beszéd után – nem ismervén még az Illés
szekerén-t – tréfásan megjegyeztem, miért beszél az
istentagadó annyit az Istenről? Erre a megjegyzésre Ady Endre
elkomorodott, láthatóan kijózanodott, s most már
hozzákezdett egy nagy, mélységes beszédhez, amelynél
megragadóbbat, szebbet sohasem hallottam... A beszéd
gondolatmenete az volt, hogy az én istenhitem nem más, mint
megőrzése annak az Isten-képnek, amelyet Édesanyám vésett
gyermeklelkembe. Kritika, meghasonlás nélküli elfogadása az
útravalónak, amelyet a szülői gondos kéz tarisznyámba
rakott. Az ő istenhite azonban más. Ő konokul és gőgösen
eldobta magától a gyermekkori Istent, megtagadta őt. S aztán
szörnyű szenvedések, nélkülözések árán ismét reá
talált. Az ő hite az igazi hit. Mert Istent csak élettel,
szenvedéssel lehet megérteni, megtalálni, megőrizni. Ady és
Dadi nagyon is érezték és értették egymás lelkiségét,
irodalmi kultúráját. Dadi őszinte, odaadó és kritika
nélküli rajongója volt Ady zsenijének...
*
Nehéz is, könnyű is annak, aki zsenik
háza táján ténfereg. De vajon mennyit jelent mindez, ha nem
testközelből, hanem – mondjuk – csupán a kolozsvári
bölcsészkar valamelyik könyvtárából kell érzékelnünk
ugyanezt? Húszvalahány évesen. Jancsó Elemér professzor
szerint ezt egy igazi tanárjelöltnek, kutatónak,
irodalomtörténész-magoncnak éreznie kell.
Amikor tanárom megadta dr. Kuncz Ödön
családja budapesti lakcímét, figyelmeztetett: meglett korú
emberek, átvészeltek már ezt-azt, ildomosabb a vitát kerülni
velük... Így is tettem. Tapasztalnom kellett azonban, hogy
ottlétem első napjaiban szerzett "presztízsem" a folytonos
"helybenhagyó" módszer következtében kezdett fakulni.
Éreztem, határozottságomat, "egyéniségemet" hiányolta
– ki nem mondottan is. Az akkor épülő Erzsébet hídról
lévén szó, ezekkel a szavakkal vágott meg magatartásom
miatt: "Ez a híd, fiatal barátom, a hidak revíziójából
született meg. Az újra meg újra felmérésekből,
számbavételekből és okos ítéletekből. Jó lesz, mert
erős, mélyre vert hídfői vannak... lehet azt mondani: álláspontjai.
Ezt megmondtam Aladárnak is, ha kellett; nagyon jól tudta ezt
Kós Károly is, Gaál Gábor is. Álláspont! Böcsületes és
határozott, amit a politika szele nem képes magával
röppenteni."
Az ítélőbíró beszélt az én
vendéglátómból. Sokat fontolgattam szavait, s attól kezdve
igazi magam (legalábbis így véltem) állt ki beszélgetni.
"Megvédtem" előtte (már amennyire érveim voltak) ismert
hazai írókat, költőket, akiktől – úgyszólván – a lehetetlent
várta volna el; kifejtettem véleményemet a
"sematizmusról", az igazmondás elkendőzésének tájainkon
alkalmazott – művészet- és emberellenes – módozatairól
(persze akkor nem sematizmusnak neveztük), és beszéltem
egyetemi irodalmi körünkről, a Forrás-nemzedékről, erdélyi
irodalmunk "hullámveréseiről", vergődéseiről. Utólag
úgy látom, vegyült ezekbe a "védőbeszédekbe" néminemű
"erdélyi felvágás" is a magam részéről (tucatnyi
megjelent versem bizonyára önbizalmat adott), amit – remélem
– Dédi bácsi és Vaja néni a maga helyén tudott kezelni...
És hogy így volt, onnan gyanítom, hogy "problémáink
tisztázásával" rendre csak-csak sikerült valamit
"visszahódítanom" elveszejtett renomémból. Egyetlen
kérdésükre azonban – Márton Áron8
gyulafehérvári püspök elfogatására, bebörtönzésére és
kiszabadulására utaló puhatolózásukra – kitérő választ
kellett adnom. Jóllehet tudtam valamit arról, hogy Majláth
püspök óta (említettük, a püspökség ösztöndíjasa volt
Kuncz Aladár!) a családot erős érzelmi szálak fűzték a
mindenkori erdélyi katolikus főpaphoz, de arról nem, hogy egy
emberöltővel később Áron püspök tevékenységét és
életét lehetetlen időkben is nyomon tudták követni a budai
Móricz Zsigmond körtér közeléből-távolából. (Hogy
hogyan, ma is talány előttem. Emlékszem, milyen vehemenciával
magyarázta: "Képzelje, István, Párizsban az a kósza hír
kapott lábra, hogy Márton Áronnal már kiszabadulása napján
golyó végzett Gróza Péter bukaresti rezidenciája előtt!")
Sajnos, azzal a megjegyzésével sem tudtam vitába szállni,
hogy: "Márton Áron hitfelesei körében egyszer s mindenkorra
véget vetett a »békepaposkodásnak«, de ezt Erdély más
történelmi egyházainak a főpapjai nem voltak képesek
megtenni!" Akkor zöldfülűségemnek tulajdonítottam
"hozzá nem értésemet" ebben a témában, ma inkább azt
mondanám: a romániai kettős diktatúra saját képével
együtt próbálta elrejteni a mi ábrázatunkat is – úgy és
azzal a lényeges különbséggel, hogy közben a mienket rendre
megsemmisítette, nem létezővé minősítette.
Családokban, iskolapadokban magyarságunk, lelkünk és
szellemünk rejtekező tartalékairól beszélni sem volt szabad
– és akiről-amiről hallgatnak, az nincs!
Kuncz Aladár-emlékek után kutatgattam, és
egy kisemmizett kultúrközösség rejtett kincseire,
búvópatakszerűen tovább élő képessége jeleire bukkantam.
A titkok titkára. Intő jel volt ez számomra, későbbi
tanárságomra és íróságomra kiható figyelmeztetés.
Látszat és valóság dolgában mindenképpen.
*
Életeim című kéziratos
memoárjának egyik lapján ez olvasható:
A világháború az öt Kuncz fiú közül
legtávolabb Dadit sodorta. Ő szenvedte végig közülünk
leginkább a háborút. Mert az ellenség kezében volt. Olyan
ellenségében, akit fajtája után a legrajongóbban tisztelt
és szeretett. 1912 őszétől 1913 végéig Párizsban élt...
Vendéglátóm, mintha tudná, hol tartok az
életpálya felmérésében, két levelet tesz elém – "ezek
még a fogság előtti időkből" –, ezekben olvasom:
1. Különben én éldegélek [...], okulok,
sűrűsödöm, sőt dolgozom is... Két tanulmány készül, a
többihez anyagot gyűjtök.
2. Párizsi kijöveteleteket mindenképpen
csináljátok meg. Akár gyermekekkel is. Van itt két
kollégám, az egyiknek itt van a 3 éves gyermeke, sőt a 70
éves anyósa is. De hiszen a gyermekeknek kitűnő helyük
lesz... Tanulmányozni itt mindig van mit. A háború talán már
elmúlt fejünk felett. Szóval félre a habozással, nyisd be
Balogh miniszter úr ajtaját, s borotváld meg Őkmsgét egy
ösztöndíj erejéig.
Tele a béke emberének szinte gyermeteg
optimizmusával. Sajnos, a háború "nem múlt el a fejünk
felett". Mint fekete villám csapott be a Párizs-imádó Kuncz
Aladár életébe. Hogy minő "eredménnyel"? Nagy regénye a
bizonyíték rá: bár katolikus lelke úgyszólván az
"egekben" maradt, tekintetét, emberekre és nemzetére
vetett figyelmét a világégés végül is a földre
kényszerítette.
Én itt csak azt említem meg – írja
önéletírásában Ödön –, hogy Dadi sorsa
fölött állandóan Édesatyám aggódó szeretete őrködött.
Ő kutatta fel a szálakat, amelyek Dadival összeköttetést
létesítettek. Még a francia köztársaság elnökének,
Poincarénak is levelet írt, elpanaszolva, hogy Dadi nem kapja
meg a küldött pénzt... Édesatyám halála után, 1915
végétől kezdve nekem írja Dadi lapjait és hosszabb
leveleit...
Igen, a levél... Egy fogoly havi hat levelet
küldhetett – ezek közül négy levelezőlap. Magyarul ritkán
írhatott.
Apja halálhírére írja 1916. január 11-én:
Je ne saurai jamais que je n’ai pu baiser
la dernier fois sa main, dont la bontée et bénédiction j’ai
senti méme ici si loin de lui et dans les circonstances si
malheureuses. (Sose felejtem el, hogy nem csókolhattam meg
utoljára a kezét, amelynek a jóságát és áldását még itt
is éreztem, oly távol tőle és oly szerencsétlen
körülmények között.)
*
– Édesatyám ellenezte Dadi párizsi
útját... ezt, amelyiket annyira megfizetett szegény.
Kolozsvárra hívta volt le a vakációt eltölteni. Dadi azonban
tanulmányaira hivatkozott, a Bibliothčque Nationale-ban akart
újra kutatni egy hosszabb pihenő után.
Rendre elhalkulnak a szavak, csak a gesztusok
maradnak meg, tehetetlenül. A megkezdett gondolatot Vaja néni
próbálja továbbvinni:
– Pedig pénze sem volt... Apósom
magyarázta, hogy a pesti kölcsönző bankok uzsorakamat
ellenében kínálták fel az összeget Dadinak. Mi 1914
májusától Kolozsváron laktunk, a Majális utca 18. alatt, nem
is találkoztunk, csak 1920-ban...
– Állítólag Osváttól, a szerkesztőtől
vett fel néhány korona előleget – így Dédi bácsi. – A
megígért írás aztán pár évet késik, István öcsém is
tudja bizonyára a cipőtalpak közé szegzett novella
históriáját.
Utolsó fogsági levelét Ödönnek írja, Ile
d’Yeu-ből, 1918. október 10-én. Ez az ötvenegy sornyi
szöveg talán Kuncz Aladár legszebb levele.
Édes jó Dédim, ez a harmadik magyarul
írt levél, mit hozzád írok, megkaptad-e az első kettőt.
Vilinek9 is írtam egyet s egy francia
kártyát. Neked rendesen írok havonként hol franciául, hol
németül. E napokban mennek tőlünk német fogolytársaink
haza. Mi itt maradunk, s valószínűleg ugyanebben a dépóban,
melynek már több mint két éve lakói vagyunk. Az ittlevők
egyikétől-másikától talán kapsz hírt rólam, légy jó
válaszolni nékik. Mi itt be kell hogy rendezkedjünk egy új
télre. Amint már többször írtam, a két csomagot nagy
köszönettel megkaptam tőled. Ezen túl is, néha-néha, légy
jó egy fuszéklit s egy alsónadrágot, de mindig csak egy
darabot, becsomagoltatni, s egy kevés dohányt, s ide címezni.
Nem is maga a dolog, de a tény, hogy kapok valamit, igen jó
hatással van rám. Míg a nagy dolgok egészen messze vannak
tőlünk, és csak nagyon fáradt képzelettel közelíthetünk
feléjük, egészen kicsiny, nektek jelentéktelennek látszó
semmiségek hetekre szólólag megnyugtatnak, megindítanak. Így
vagyok a könyvekkel is. Egy-egy Jókai-regény, vagy más régi
kedves dolgokra emlékeztető magyar könyv leköt és
elszórakoztat. Ne haragudj, hogy ily kicsinységekkel untatlak,
de hiszen ezek teszik ki számomra magánéletem desszertjét.
Nagyobb tervemről és foglalkozási körömről a múlt télen
egyelőre lemondtam. Szeretném valaha megvalósítani őket, ami
azonban az Isten kezében van letéve. Ott húzózkodom meg szép
csendesen magam is, s belényugszom, amivé formál, ahová
irányít.
Utolsó július végi leveled óta nem
kaptam hírt tőletek. Jól vagytok-e mindnyájan? Laci
levizsgázott és nős-e már? Szeretnék néha egy sort
Olgától10 is kapni, amiben csupa nagybetűs
szónak szabadna csak lenni. És mindig csak jó hírt
írhassatok mindnyájan, adja a jó Isten.
Csókollak Vajával, a kis fiúkkal együtt
téged s mindnyájatokat, szerető Dadid.
– Hazatérte után pesti barátainál, majd
Győrben, Ágnes nővéremnél lakik. A munkáshatalomtól
elfogad ugyan egy siófoki beutalást, egészségi állapotán
akart javítani, de alig pár napot vett igénybe...
– Mit tud professzor úr arról, ahogyan
Kuncz Aladár a tanácsköztársasághoz, a
"proletárhatalomhoz" viszonyult?
– Semmit! Azt hiszem, egyáltalán nem volt
kapcsolata a proletárhatalommal. Efemer jelenségnek vélte; őt
egy jókora virginiaszivar jobban érdekelte, mint a
felforgatás, a társadalmi sérelmek szülte indulat...
A háború után hazaszivárgó internáltak,
köztük írók, művészek is egy egészen furcsa
Magyarországba érkeznek. Egy "megszűnt" hazába, egy
zsugorított társadalmi formációba. Kuncz Aladárék épp egy
diktatúra közepébe, a tanácsköztársaság légvárakat
építgető "elvtársi világába". Ady nincs már, Babits
épp a "cet szájában", egyetemi tanárként éri a
kommunista hatalomátvétel... Kérdezhetjük: vajon a hajdani
katedrától és íróbarátoktól egyaránt "megfosztott"
Kuncz miként vélte megtalálni a maga helyét a felkavart
magyar sajtóban? A testvér válaszát láttuk: Kuncz Ödön, a
nemzetközi jogtudor vélekedése szerint "sehogyan", hiszen
a polgári humanista Kuncz Aladár a nemzeti kultúra
primátusát vallotta, szemben az internacionalizmus idegen
mankókba kapaszkodó hitvallóival.
Nem kétséges, az íróember minden újra
kíváncsi.
Tudjuk, Kuncz első útja Laczkó Gézához
vezet, onnan viszont csupán egy Gyulai Pál-portréval távozik
(az ott tárolttal), és talán azzal a döntéssel, hogy át
kell vészelnie még a kilátástalanságot is. Elfogadja a
Világ egyik szerkesztője, Barta Lajos ajánlását: legyen az
alakuló Emberiség című lap főmunkatársa... A jelek szerint
Kuncz belement a játékba: az induló számhoz négy anyagot hoz
(Felocsúdás egy ötéves rémálomból; Hová sietsz, pesti
ember?; Zokogás a város felett; A Liliom előadása)11
Mintha a sors keze is közrejátszott volna: az új lap első
száma nyomdában volt, amikor a proletárdiktatúra megbukott;
egyetlen tördelt példánya maradt fenn.
Kuncznak 1919 vesztes Magyarországában a hiányt
és a káoszt kellett látnia. A süllyedő nemzetet és a
céltalanul vergődő embert. Ezt láttatta előbb említett
írásaiban. Kétségtelen azonban, hogy mást is kiolvashatunk
ezekből: az ötéves fogságból szabadult européer
valósággal rácsodálkozik az őt fogadó világra, amelyben
"új kürtökbe új melódiát fúj a fátum-zenész. S a kis
Odysseusok füléből események kohójának tüze kiolvasztotta
a védekező viaszkot"... Rácsodálkozik, de hangja – ha
egyáltalán az ő hangja – mesterkéltnek tetszik. Íme:
"Ó, szegény össze-visszafutkosók, régi cafrangok keresői,
meg tudtok-e állni az új parancsszóra? Nincs választástok!
Ha nem szöktök fel az árra, szétröpültök a levegőben,
mint a zuhatagnak a sziklán megtört vízcseppjei..." A
főváros akkori hangulatát talán jobban tükrözik a Zokogás
a város felett, illetve A Liliom előadásáról
szóló sorok. És van ám itt szavak mögötti csipkedés is.
Íme: "Otthagytak egyedül az Andrássy út elején; a magát
mindenütt könnyen feltaláló elvtárs és a jószívű
asszony. Nekik könnyű volt a napi intrikákról szóló
beszédükkel, szokott egymásmellettiségükkel elűzni a mély
titokzatos sóhajt, ami a város felett lebegett. De én
tétovázva és szívdobogva álltam..." A Móricz által már
jelzett "új közönséggel" Kuncz Aladár a júliusi Molnár
Ferenc-darab előadásán találkozott. Nem csoda, hogy áradozva
ír a budapesti kisember önfeledt "műélvezetéről", a
színház ama lelket és szellemet tisztító hatásáról,
amellyel francia fogságuk öt éve alatt Ille d’Yeu lakói is
többször szembesültek – a maguk módján. A következő
sorokban felbukkanó "közönséget" akár nagy regényében,
a Fekete kolostorban megformált "közösségi
embernek", a Fekete Barátnak az előképeként is
értelmezhetjük. Íme: "Mindez: darab, színészek és
előadás, külön-külön korántsem oly érdekesek, mint
kapcsolatban az új színházi közönséggel. Az új színházi
közönség: az új összetételű élvező tömeglélek. Ennek a
furcsa, megfoghatatlan életszülő asszonynak, a tömegléleknek
rezzenései, ellágyulásai és meg nem értő hidegsége a
művész keze alatt tanulságosak és érdekkeltők a jövő
művészete szempontjából."
Igen, útban már a regény. De ehhez önmagát
kell a maga helyén tudnia. És Kuncz Aladár e helyet nem a
történelem "árhullámain" találta meg. Nem "szökött
föl az árra". Oda költözött, ahol épp szükség volt rá,
és ahol a maga értékét tudhatta: Erdélybe... Ki tudná ma
már eldönteni, befolyásolta-e ebben valaki, vagy tette a maga
lelkiismerete szerint? Dédi bácsi szerint volt egy-két
befolyásos barátja, ismerőse, akik a szervezkedő-építkező
Erdélyt, szülőföldjét sugallták szellemi menhelyként. Ezek
közül az egyik gróf Bánffy Miklós lehetett. (Ennek
tisztázását a mai napig elhanyagolta az irodalomtörténet.)
Bánffy Miklós Erdélybe való
visszatelepedése (1926-ban) akár Kuncz Aladár és megannyi,
Budapesten képzett erdélyi szellemi nagyság hazatértére is
némi magyarázatot ad – és alighanem beleilleszkedik egy
általunk még nem ismert "nemzetépítő tervbe", amelyet
nem az utcasarkokon szokás kiötleni. Tudnunk kell, hogy az
Erdélyben rekedt hatalmas Bánffy-vagyon – és e vagyon
hasznosítása – döntő szerepet játszott a
visszatelepülésekben.
Dávid Gyula magyarázata a kisebbségbe
került erdélyi magyarság egészét érinti: "Ő is, mint az
erdélyi arisztokrácia annyi jelese, tudta, hogy a vagyon
kötelez: vissza kell háramoltatnia annak a közösségnek a
javára, amelyhez ő maga is tartozik. Így lett a kisebbségi
megmaradás szempontjából nélkülözhetetlen intézmények
megteremtője, fenntartásuk áldozatvállaló részese. [...] Az
Erdélybe hazatérő Bánffy Miklós felismerte azt, hogy az
akkori romániai politikai viszonyok között kényszerűen
terméketlen sérelmi politizálásnál fontosabb feladat a
megmaradáshoz elengedhetetlen intézmények megtartása, a
kisebbségi helyzet szorításában működésük
biztosítása." (Dávid Gyula: Bánffy Miklós harmadik hazatérése.
Korunk, 1990/1.)
És jöttek egymás után a megmaradásunkat
szolgáló intézményeink, amihez természetesen az Amerikából
érkező báró Kemény Jánosra (és vagyonára) is szükség
volt: ott vannak mindketten a helikoni írócsoportban,
pénzügyi támogatást nyújtanak az Ellenzéknek, Erdély
legnagyobb napilapjának, létrehozzák az Erdélyi Helikon
folyóiratot, a magyar könyvek kiadását a Minerva Rt., majd az
Erdélyi Szépmíves Céh révén biztosítják. De – folytatja
Dávid Gyula –"erkölcsi és anyagi támogatását érezhette
a kisebbségi magyarság anyagi talpraállása és megmaradása
szempontjából oly kivételes jelentőségű Erdélyi Magyar
Gazdasági Egyesület (EMGE), a magyar tudományosság erdélyi
fellegvára, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a kisebbségi magyar
közművelődésnek önnön létéért küzdő szervezete, az
Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) is."
És a folyóiratok, könyvkiadók, színházak,
egyházközösségek élére írókra, építészekre,
lelkészekre, színházi szakemberekre volt szükség.
Hát... érkeztek.
*
A Feljegyzések Dadiról lapjait
forgatva a következőket olvasom:
1920 januárjában látom őt újból.
Felhozta hozzánk Zádory szobrász barátját12
is, aki együtt élte át vele a fogságot. A Szappanos-panzió
ismét magához öleli... Aztán eljegyez egy kislányt,
bemutatják Csokonai Vitéz Mihály haláláról írt darabját,13
Móricz Zsigmond élettől duzzadó parasztdarabjával együtt.
Nekem a Csokonai sápadt szentimentalizmusa Móricz kemény
realizmusa mellett nem tetszett. A menyasszony sápadt,
degenerált kisleány, az anyós elhízott hisztérika, aki
éjjel-nappal alszik, és ha felébred, álmait írja le
naplójában. Az após az egyetlen normális [...] igen hamar
megérti, hogy a házasságnak nincs komoly alapja. Szegény Dadi
ezt a tárgyalást rám bízta. – Aztán lement
Kolozsvárra...
– Miért választotta Budapest, az egyetemes
magyar kultúra fővárosa helyett Kolozsvárt, az első vesztes
háború után kettőzötten is vidékké lett Erdély
központját?
"Kolozsvárban Dadi mindég is az
önállóságra képes magyar szellemi centrumot látta,
különösen az irodalom és a színházművészet oldaláról
nézve" – intézte el röviden Dédi bácsi. Persze maga is
tudta, hogy e sommás állítást alkalomadtán egész
tanulmánnyá lehetne bővíteni. (Dolgozatomban később ezt
magam is megpróbáltam, de tudós professzorom, Jancsó Elemér
ezt a fejezetet "kitanácsolta" dolgozatomból. És arra
intett: célszerűbb lesz helyette Kuncz tanácsköztársaság
alatti írásaira összpontosítani kutatgatásaimban. Utólag,
évtizedek múltán arra kell gondolnom, tapasztalt professzorom
valószínűleg ezzel vélte "indokolhatónak" az épp
egyesített Babeł–Bolyai Tudományegyetem keményen balos
vezetősége előtt, hogy polgári írót "merészkedett"
listára javasolni államvizsgázó diákjai számára.)
– Voltaképpen Erdély és városai,
különösen Kolozsvár, ugyanolyan "kiürült", lerombolt
és tanácstalan volt azokban az időkben, mint a megmaradt
Magyarország és Budapest. Kuncz Aladár tehát inkább vállalt
egy "második csalódást", egy második borzasztó
látványt, és "lement Kolozsvárra", mintsem régi emlékei
közt maradt volna, az Eötvös-kollégium és a Nyugat szellemi
vonzáskörében. Nincs-e vajon valamilyen más magyarázat erre,
amit esetleg nem volna ildomos felfedni? Az írói
önmegvalósítás, avagy a pénz hiánya?
A válasz néma gesztusokból állt,
karlegyintésekből, ajakra tett ujjmozdulatokból. "Ez is, az
is, de főleg a... harmadik" – sutyorogta, és elterelte a
szót.
Nem volt mit tennem. "Magyarázatok"
helyett – de akár magyarázatként is – ilyen sorokat
találok füzetemben, mintegy figyelmeztetőül a dolgozatíró
diák számára:
1. Nem véletlenül foglalkozik a költői
megalkuvásokkal leszámoló Csokonai-portréval, benne az írói
érvényesülés és írói mecenatúra kérdéskörrel! (Vö.: Vitéz
Mihály a halál révén.) A haldokló költő álmában
Rousseau-val találkozik, ki estikevirágnak nevezi a
költőt, amely "nappal lekókad, és semmi illatot nem
bocsájt. De ha eljön az este, olyan illata vagyon, mint a
szagos violának...". (Hát... Erdélyre épp akkor telepedett
rá "az estve"! Haza kellett indulnia az íróembernek.)
2. Az előbb felbukkant
mecénásproblematikával külön esszében foglalkozik:
felelőssé teszi a XIX. század tehetős polgári rétegeit
nemzeti kultúránk támogatásának elmulasztásáért, Katona
József és Csokonai helyzetét említve így szól: "a
művészeteknek oly sok nemes ága kihalt, vagy pártolás
híján tengődik. [...] A ma és holnap művészete és irodalmi
élete [...] a társadalom vezető rétegeitől függ", és e
garnitúra önmaga sírját ássa meg, ha elutasítja a
mecénásságot. (Kuncz Aladár: Vita az irodalmi
maecenásságról. Pásztortűz, 1922/2. 525–528.)
3. Ugyanitt: írástudók elhivatottsága. "A
boldogabb maradéknak, a XX. századnak írtam, mikor a magyar
vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem... akkor majd
csak a szeretet duzzasztja ki a szívet, csak az lebegteti a
keskeny golyóbison felül a gondolatokat..." (Inkább: nemzet
és írástudó viszonya ez.)
*
És megérkezik Kolozsvárra –
nővérénél, Vilmánál lakik, közel a Sétatérhez, innen
jár be Egyetem utcai szerkesztőségébe, az Ellenzékbe. Aztán
az Erdélyi Helikonba. Persze a New York szállodába, a
kolozsvári irodalmi élet "másik", éjszakákba nyúló
tervezgetések és viták színhelyére. Kós, Áprily,
Szentimrei, Krenner (Spectator) és (1926-tól) a mecénás
Bánffy Miklós – és néha Kemény János –
asztaltársaságába. Életre szóló barátságok kötődnek –
még az életeket meghatározó szellemes ugratások közepette
is.
A Nyugat programjával érkező Kuncz Aladár
rövidesen az erdélyi irodalmi élet jellegadó egyéniségévé
válik.
– Mi Dadi kolozsvári dolgairól keveset
tudtunk – mondta Dédi bácsi (akiről el kell mondani, hogy
testvére fogsága idején költözik fel Kolozsvárról
Budapestre) –, megelégedtünk azzal, hogy "beérkezett",
hogy önmagát találta meg, és él. Él és dolgozik, szervez
és ír. Erről szóltak levelei. Íme egy részlet 1930.
szeptember 25-i, Helikon-papírra írt leveléből:
Méltóságos Dr. Kuncz Ödön egyetemi
tanár úrnak. Budapest, Üllői út 36.
Édes, jó Dédim, a mai napon feltettem
címedre az E. H. szeptemberi számát [...] levelemhez
mellékelek egy előfizetői gyűjtőívet is, ha majd a Royalban
vagy másutt jóllakott és bortól parfőmözött barátok
között ülsz, tartsd az orruk elé, s fogd meg őket
előfizetőknek, emlékeztetve arra, hogy [...] a magyar
nagyuraknak illik őket egy kicsit támogatni. Persze gondolj
arra is rögtön, hogy azután hogy lehet rajtuk a pénzt
bevasalni, mert tudom, hogy a nagylelkűségig még könnyen el
tudunk menni, de az erszényt annál nehezebben nyitjuk meg.
Egy év múlva már a Fekete kolostorról
szólnak sorai:
...abban a feltevésben, hogy Párizsból
megjöttetek már, pesti címedre írom levelemet. Mindenekelőtt
köszönöm kártyátokat. Míg Ti tényleg Franciaországban
jártatok, képzeletemben én is ott időztem és időzök, bár
igazán sötétebb körülmények között. Most írom ugyanis
fogsági regényemet, mely, ha Isten segít, február végére
meglesz. 500 nyomt. oldalas könyv. Nehéz, nagy munka. Nincs
kizárva, hogy sikerül, s akkor az nekem mindenképpen jó lesz.
Márciusban aztán kicsit pihenni mennék. De ezek egyelőre
szép tervek! Meglátjuk, mi lesz belőlük... (1931.
február 1.)
A nagy fogsági regény megszületett, az
Erdélyi Szépmíves Céh nyomdájába került. Írója azonban
halálos beteg.
A két testvér akkor találkozott újra,
amikor Dadit felhozták a budapesti Herzog-klinikára. Amikor a Fekete
kolostor voltaképpen már megindult a siker útján, hiszen
futótűzként terjedt a híre, a nagy lapok pedig egymással
versengve siettek hírt adni róla: egyik-másik kritika
kefelevonatát (a Babitsét, a Móriczét) maga az író olvasta
is halálos ágyán. Halála napjáig, 1931. június 24-ig az
elismerő levelek14 egyikére-másikára maga
válaszol.
*
E sorok írója sokat köszönhet Kuncz
Ödönnek. Információi pótolhatatlanoknak minősültek évek
múltán is,15 de talán az sem lényegtelen, hogy
általa a száraz adatokon túl "emberközelbe" kerültem a Fekete
kolostor írójához. A tanár úr vonásaiban,
észjárásában alighanem az ÍRÓT, az erdélyi gondolatot kora
eszmei-esztétikai szintjén megvalósító szerkesztőt,
szervezőt sikerült megsejtenem.
A harmincas években Kuncz Ödön bejárta
azokat a franciaországi helyeket, ahol annak idején Kuncz
Aladár végigszenvedte fogsága tortúráit. Ez alkalommal
készített fényképfelvételeiből kiállítást rendezett
Párizsban, a regény francia fordításának megjelenésekor.
Szerepe volt az angol fordításban, maga egy német nyelvű
kiadást is szorgalmazott.
Egy életen át hordozta tehát nemcsak a
testvér iránti kegyeletet, hanem a Fekete kolostor
európai továbbélésének16 gondolatát is.
Dolgozatom egy példányát eljuttattam Kuncz
Ödön címére. Válaszlevele első irodalomtörténészi
munkám első "kritikája". Talán a legjobb időben és a
legjobb helyről érkezett. És érkeztek más küldemények is a
Kanizsai utcából, mind a tanár úrtól, mind pedig Vaja
nénitől. Mígnem aztán tovatűntek ők is az időtlenségbe.
Remélem, nem a feledésbe.
*
Budapest,
1965. I. 9.
Kedves Jó István Öcsém!
Elhozták ismerőseid "Kuncz Aladár
élete és munkássága" c. hatalmas államvizsgai
dolgozatodat, amelyet én nagy örömmel és még nagyobb
meghatottsággal olvastam többször is át. Örömmel töltött
el az a meglátásom és megítélésem, hogy igen szép, igen
értékes és igen komoly munkát végeztél, minek
eredményeként komoly irodalmi érték került ki kezedből. De
meghatott az a szeretet, amellyel megboldogult, felejthetetlen
Öcsém alakjához közelítesz, megőrizve az
irodalomtörténész sine ira et studio szellemét.
Szembetaláltad Magadat Te is a
problémával: hogyan tudott Dadi sokoldalú és szerteszórt
irodalmi alkotásai sorában – amelyek nem sokban lépték túl
a nagy műveltségű, választékos ízlésű litterary gentleman
átlagos színvonalát – hirtelenében felnőni és kiemelkedni
egy olyan időt álló műnemnek, mint aminő a Fekete Kolostor?
Te is felteszed e problémát. Élesen
elkülöníted a F. K.-t a többi alkotástól, s kidomborítod a
nagy különbséget a "Felleg a város felett"-el szemben. A
probléma konkrét megfejtésére azonban nem
vállalkozol. Feltettem ugyanezt a kérdést Gombocz Zoltánnak
is, Dadi Eötvös-kollégiumi jó barátjának. Ő röviden ezt
válaszolta: Dadi zseni volt. Tudott volna több ilyen könyvet
is megírni. De nem volt türelme, kitartása, komoly odaadása
hozzá. Mindezzel belefeküdt végre a F. K.-ba. Azért lett
belőle remekmű.
A másik probléma, amelyet Te érthető
okokból megoldani szeretnél, az volt: minő álláspontra
helyezkedett Dadi a kommunizmussal s annak ideológiai
alapjával: a dialektikus materializmussal szemben? Erre
vonatkozólag csak a következőkre hívom fel figyelmedet. Dadi
beszélte nekem 1920 elején, hogy amikor a francia fogságból
visszatérve jelentkezett a közoktatásügyi népbiztosságban,
mindjárt államtitkárt akartak belőle csinálni. Ő megviselt
testi és lelki állapotára hivatkozva tért ki e
megtiszteltetés elől. Ekkor jött beutalása Siófokra, ahol
csak néhány napot töltött, mert megtudta, hogy Ágnes
nővére Győrbe utazott és ott várta be a
Tanácsköztársaság bukását.
Rácáfol Dadi ateista és materiálista
voltára a F. K. minden sora, Schöpflin Aladár
megállapítása, hogy a F. K. a "legkeresztényebb könyv a
modern magyar irodalomban", és a pannonhalmi Főapátnak,
Kelemen Krizosztomnak előttem tett nyilatkozata (amikor
íróasztalán láttam a F. K.-t), hogy e könyv a
papnövendékek "kötelező olvasmánya".
De kimondja Dadi a marasztaló ítéletet
könyve utolsó két oldalán (Erd. Szépm. Céh kiadása.
Kolozsvár, 1931. II. 256. és 257. o.), amikor a Baross térről
ezt írja: "Minden megöregedett, elkomorult, fásultan
húzódott vissza s a mindenfelé kitűzött vörös
lobogók is olyanok voltak, mint szürkületi, szénfüstös
ködre ejtett nagy, piros vérfoltok..." S a F. K.
utolsó mondata: "Csak most éreztük, hogy a fogságból
hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal
nagyobb fájdalomba."
Az aláhúzott sorok a mostani kiadásokban
hiányoznak. Ki hagyta azokat ki, miért hagyta ki? Nem olyan
csonkítás ez, mint az lenne, ha az Ember Tragédiája "Ember
küzdj és bízva bízzál" nélkül látna napvilágot!?...
Mit mondjak szép kis könyvedről? Egyesül
benne a komoly tudás a nagy szeretettel és ifjúi
lelkesedéssel. Igen sok mondatát több rövid mondatra
bontanám fel. Sokat tanultam és tanulhatsz Te is Dadi rövid
– de mégis sokat kifejező – mondataiból. Csak úgy
kapásból írok ide egy-kettőt (II. k. 31. l.): "Megdöbbenve
néztem barátomra. Azt hittem, megőrült. Dudás elértette
tekintetemet"... "Nyár elején svájci és francia magas
rangú orvos-tisztekből összeállított bizottság érkezett a
szigetre. Egész fogságunk alatt először fordult elő, hogy
orvosi bizottság szálljon ki nálunk."
Nagy hálával merültem el tanulmányodnak
abba a részébe, amely Dadi kolozsvári működéséről számol
be 1920–1931 között. Ebben az időben én csak igen ritkán
láttam Őt. Még kevésbé figyelhettem meg működését. S
így nagy örömet és megelégedést adtál nekem is, amikor
megtudtam Tőled az Ő odaadó, közérdekű és az erdélyi
magyar irodalom szempontjából felbecsülhetetlen
működésének részleteit.
Az az alaposság, az az adattömeg, amelyet
könyved megírásába eddig is beleépítettél, biztos záloga
annak, hogy műved (amelynek különös értéket ad, hogy
érzed: jobbat és még szebbet kell Dadiról írnod)
továbbtökéletesítésével még jelentősebb, még komolyabb
értékű irodalmi alkotás fog kikerülni kezeid közül.
Többször átolvastam könyvedet. De
állandóan visszatértem a II. fejezethez, a "Fekete
Kolostor" magas művészettel megrajzolt méltatásához.
Mennyire igazat írtál, amikor észrevetted, hogy a F. K. a
szenvedésben, nyomorúságban összekovácsolódott és
elpusztíthatatlan emberközösség szimbóluma (én, mint
jogász, a "Fekete Barátból" a jogi személy corpus
immortale-ját olvastam ki), hogy Dadi a F. K.-ban az igazi
békeszeretők szószólója, hogy a F. K. inkább emlékeztető
kollektív, mint egyszerű énregény; hogy csodálatos benne
a jellemábrázolás stb. stb.
Én kéziratodat mindenesetre a F. K.
mellett őrzöm, és állandóan fogok vele foglalkozni.
Köszönöm, hogy elküldötted nekem;
megörvendeztettél 81. évemben vele. Ha bármiben
segítségedre lehetek, szívesen vállalkozom rá.
Feleségem szeretettel üdvözöl, én
szeretettel ölellek:
Kuncz
Ödön
Cím:
Envayée par Prof. E. Kuncz
Budapest, XI. Kanizsai u. 5.
(Ungeria)
JEGYZETEK
1A Kolozsvári Babeł–Bolyai
Tudományegyetem bölcsészhallgatójaként
államvizsga-dolgozatom témájául az akkor még mellőzött
író-irodalomszervező Kuncz Aladár életét és munkásságát
választottam.
2Adolf (Doli), Ödön (Dédi), Aladár
(Dadi), Andor (Nyuszi) és Lajos (Laci).
3Laczkó Géza írja a kollégiumról: "A
legtöbb magyar intézmény valami német ötlet mása. Az
Eötvös-Collegium a párizsi École normale supérieure
megmagyarított alakja, s már ezért is kivételes helyet foglal
el. A terv Eötvös Lorándtól származik, aki Wlassics
közoktatásügyi minisztersége alatt mint kurátor szervezte
meg az intézetet, amely »a budapesti főiskolák érdemesebb
hallgatóinak, akik a tanári pályára készülnek, tisztes
együttélésben megad minden segítséget arra, hogy egyetemi
tanulmányaik alatt szakpályájukra elméletileg és
gyakorlatilag készülhessenek«." (Laczkó Géza: Az
Eötvös-Collegium, középiskolai tanárjelöltek állami
internátusa. Nyugat, 1920. 15–16.)
4Érdekes, hogy Kós Károly is félreismeri
a Kolozsvárra érkező Kuncz Aladárt. Bár utólag korrigálja
véleményét, "feloldozása" nem teljes. Maga erről az
Erdélyi Helikon Kuncz-emlékszámában (1931) így vall:
"Valami humbugfélét éreztem rajta, amolyan »pesti« ízt.
Nem éppen csalást, de valami enyhe szemfényvesztésfélét."
Kós nagyságára vall, hogy mindezek ellenére az Erdélyi
Helikon főszerkesztői posztjának odaítélésekor, 1929-ben,
maga is Kuncz Aladárt támogatta. Előbbi mondandóját Kós
így folytatja: "...számomra Kuncz Aladárral meghalt az
egyetlen és páratlan szerkesztő. Meghalt utód nélkül,
örökre, és az ő helye üres marad az én lelkemben." (Vö.
Kántor Lajos: Kós Károly, az erdélyi polgár. Ki volt Kós
Károly? Kortárs, 2001/6. sz.)
5A Nyugat 1908–1941. Egy irodalmi
legenda – digitálisan címmel 2000-ben megjelent CD-ROM
adatállományában Kuncz Aladár neve 95-ször, Laczkó Gézáé
pedig 258 alkalommal fordul elő. Igaz, az életutak
külön-külön határozzák meg a teljesítményeket: Kuncz
első írása 1909-ben (Egyetemi portrék: Riedl Frigyes),
utolsó közleménye pedig (Az erdélyi gondolat Erdély
magyar irodalmában) 1928-ban látott napvilágot a Nyugat
hasábjain, míg Laczkó 1908-tól 1939-ig folyamatosan jelen van
a folyóiratban.
6Riedl-portréjában írja: " Riedl
bizonyos tekintetben friss, egészséges levegőt hozott magával
az egyetem kissé korhadt épületébe. Mindenekelőtt valahogyan
másképpen fogja fel tanársága hivatását, mint sok más.
Nemcsak előadó, hanem tanár is akar lenni. [...] Látszik
rajt, ahogy ott fenn az emelvényen nem érzi jól magát: egy
félóra alatt négyszer is megfordul a székén, sokszor erősen
belefog a katedrába, mintha le akarná tolni, s apró Greguss
céduláit állandóan, idegesen dobálja ide-oda. Egész boldog,
mikor szemináriumi órát tart, s oda ülhet hallgatói közé a
padokba. Óra után mindig talál tanítványra, akit karon
foghat, kikérdezhet, akinek tanácsot adhat valamiféle
tudományos kérdésben."
7A Nyugat 1920. 3-4-es Ady-számában jelent
meg Móricz Zsigmond verse, Babits és Schöpflin tanulmányai
mellett.
8Évekkel később, nagysármási
tanárkodásom idején tudtam meg Hermán János református
lelkésztől, hogy "Erdély püspökét", Márton Áront a
román államvédelmisek 1948 júniusában csellel tartóztatták
le valahol Gyulafehérvár és Tövis között. Erdély II.
világháború utáni státusát rendezendő, a párizsi
béketárgyalásra kijuttatott memoranduma miatt hazaárulás
vádjával állították (társaival együtt) a vádlottak
padjára. Tíz év szigorított börtönbüntetésre és
kényszermunkára ítélték. 1955 februárjában szabadult.
"Távollétében [...] az állam közreműködésével
létrejött a békepapi mozgalom is. Azokból a papokból
tevődött össze, akik elítélték Márton Áron
magatartását. [...] Idetartozott többek között Köpeczi
János és Ágotha Endre. Köpeczi volt az, akinek püspöki
ambíciói voltak, és aki 1951-ben az állam kezére játszotta
a püspökség tulajdonát, a híres Batthyáneumot." (P.
Szőke János: Márton Áron. Budapest, 1990.)
9Vilma, az író nővére.
10Jeszenszky Olga, Kuncz Lajos (Laci)
menyasszonya ekkor.
11Lásd: Mindenki újakra készül... III.
kötet. Az 1918–19-es forradalmak irodalma.
Szöveggyűjtemény. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960,
575–578.
12Kuncz és fogolytársai 1920 januárjában
kisplasztikai kiállításon mutatják be Zádory Oszkár
munkáit.
13Vitéz Mihály a halál révén
című elbeszélését a Nyugat 1921/1-es számában közli.
Kuncz később ezt írta át színpadra, s mutatták be
Kolozsvárt Csokonai születésének 150. fordulóján.
14Molter Károly írja Marosvásárhelyről:
"Az ilyen természetű magyar könyvnek egyszerre
világszínvonalat adtál, és a részletekben olyan erőt és
mélységet, amilyet kevés magyar író ért el. Emlékezetessé
tettél valamit, amit a művészet rendszerint csak meghatóvá
tesz: a világtörténelem mocskos kulisszáit jobban nem láttam
még, mint a francia hazafiasság e sötét képéből." (1931.
június 20.)
15Pomogáts Béla Kuncz
Aladár-monográfiájában – igaz, Szabó Jánosra keresztelte
nevemet – hivatkozik is államvizsga-dolgozatom bizonyos
részeire (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968).
16Kuncz Ödön
bizonyára elégedetten vette tudomásul égi íróasztala
mellől, hogy a XXI. század elején is eleven a Fekete
kolostor emléke, él a rá és írójára való emlékezés
ösztöne is, írókban és képzőművészekben egyaránt. 2001
októberében, halála 70. fordulóján avatták fel
Noirmoutier-ban Kő Pál szobrászművész Kuncz Aladárt
ábrázoló emléklapját.