Kovács István
Józef Piłsudski és
a lengyel állam újjászületése
Piłsudski
– az újjászülető Lengyelország ideiglenes államfője
Németországnak
a lengyel kérdéssel kapcsolatosan 1918 eleje óta formálódó
s a leendő Lengyelország megcsonkítására vonatkozó
tervében csak októberben, a nyugati fronton elszenvedett
vereség és a birodalmat összeomlasztó belső forradalom
előestéjén állt be gyökeres fordulat. Október 17-én a
Régenstanács szózatot intézett a lengyel nemzethez, amelyben
bejelentette "az összes lengyelek által lakott területeket
magában foglaló független lengyel állam helyreállítását
– tengeri kijárattal", valamint kilátásba helyezte egy
pártok közötti kormány létrehozását és a szejmválasztás
kiírását. Október 23-án a Régenstanács új kormányt
nevezett ki, amelyben a nemzeti demokrata Józef Świeżyński
lett a miniszterelnök, s a miniszterek többsége is nemzeti
demokrata volt. A kormány legfontosabb feladatának a lengyel
hadsereg (Polnische Wehrmacht) felállítását tartotta, s erre
vonatkozón négy nappal később rendeletet adott ki. Mivel a
hadsereg élére Józef Piłsudskit szánták, vezérkari
főnökéül pedig Tadeusz Rozwadowski tábornokot nevezték ki,
Beseler lemondott arról, hogy a továbbiakban lengyel
hadügyekkel foglalkozzék. Az egyelőre hatezer embert
számláló Lengyel Fegyveres Erők eskütételére november
2-án került sor, zökkenőmentesen. A rendkívül tevékeny
Świeżyński a Párizsban működő Lengyel Nemzeti
Bizottsággal is kapcsolatba lépett, mivel azt tekintette a
lengyel nemzet egyetlen hiteles külföldi képviseletének. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy szakítani akart volna a
németekkel, akiknek baltikumi, belorussziai jelenléte az
egyetlen védelmi esély volt az erőit bármikor rendezhető
bolsevik hadsereggel szemben.
Nemcsak Varsó
nézett sorsdöntő események elé. Október 28-án, egy nappal
azután, hogy Ausztria–Magyarország fegyverszünetet kért
Olaszországtól, Krakkóban – a Lengyel Szociáldemokrata
Párt képviselői, a nemzeti demokraták és a néppártiak
részvételével – megalakult a Lengyel Felszámoló
Bizottság, amely a varsói Régenstanácstól független helyi
kormányszervként határozta meg magát. Két nappal később a
csekély létszámú helyi lengyel fegyveres egységek
határozott fellépésére az osztrák helyőrség elhagyta
Krakkót. Az osztrák–magyar csapatok Galícia fővárosát,
Lemberget is feladták, amelyet október 31-ről november 1-re
virradó éjjel – az osztrákok jóváhagyó biztatására –
az Ukrán Katonai Bizottság egységei foglaltak el. A lengyel
lakosok azonban fegyvert ragadtak, s kiszorították a
történelmi jogokra is hivatkozó ukránokat Lembergből, akik
viszont ostromgyűrűbe fogták a várost. Ezzel kezdetét vette
a Kelet-Galícia birtoklásáért hónapokig tartó
lengyel–ukrán háború, amelynek történelmi-mentális
következményei máig érezhetőek.
1918 őszén a
nemzeti demokraták és néppártiak, a szocialisták és
Piłsudski hívei együttműködtek, de a különféle
területeken más és más volt a befolyásuk. Galíciában a
néppártiak és a szociáldemokraták voltak erősek, de nagy
befolyással rendelkeztek a konzervatívok is, a Lengyel
Királyságban a nemzeti demokraták mellett a szocialisták is
hallatták hangjukat; a Poznant övező területeken, a hajdani
Ólengyelhonban pedig, ahol Piłsudski hívei alig voltak jelen,
a nemzeti demokraták bizonyultak döntéshozóknak. 1914-ben az
ő vezetésükkel alakult meg a lengyelség érdekeit egységesen
képviselő Pártok-közötti Kör, amely 1916 júliusában
átalakult Titkos Pártok-közötti Bizottsággá. Ez azt
jelentette, hogy a szervezet mindinkább a lengyel ügy
vállalását tartotta elsődlegesnek – akár a német állam
érdekei ellenében is. E bizottságból nőtt ki 1918-ra a
Honpolgári Központi Bizottság, amely a lengyelek számára
egyértelművé tette, hogy a Németország által bekebelezett
lengyel területekről nem szabad lemondani. A Honpolgári
Központi Bizottság szoros kapcsolatban állt a párizsi Lengyel
Nemzeti Bizottsággal. Az antanthatalmak által elismert Lengyel
Nemzeti Bizottság szintén a nemzeti demokraták befolyása
alatt állt, beleértve az úgynevezett "kék hadsereget" is,
amely az 1917 augusztusában franciák oldalán létrehozott
lengyel haderőből nőtt ki, s 1918 nyarán Champagne-ban a
németek ellen folyó harcokban már kitüntette magát. Ez azt
jelentette, hogy a német-ellenes koalícióban a megszületőben
lévő Lengyelország a nyugati fronton katonai erővel is
képviseltette magát.
1918. november
3-án Kölnben forradalom tört ki, amely pár napon belül
egész Németországon végigsöpört. Miután november 9-én
Berlinben kikiáltották a köztársaságot, magdeburgi
börtönéből azonnal szabadon engedték Piłsudskit. Egyetlen
vagonból álló különvonatot bocsátottak rendelkezésére,
hogy minél előbb Varsóba érjen, s úrrá legyen az ott is
robbanással fenyegető helyzeten. Ő volt ugyanis az egyetlen
személy, aki a lengyel társadalom minden rétegében óriási
tekintélynek örvendett, akire hallgattak.
Nem lehet tudni,
hogy amikor Piłsudski a most Németországhoz tartozó egykori
Ólengyelhon területére ért, és befutott Poznanba, majd
átrobogott a német és orosz birodalmat 1914-ben még
elválasztó határvonalon, amely a most születőben lévő
lengyel állam pillanatnyi nyugati határa volt, pontosan
tudta-e, milyen gondokat kell megoldania. Az egész országban
helyi autonóm hatalmi szervek alakultak, amelyek mindegyike
kizárólagos ellenőrzésre törekedett a maga területén. A
Dąbrowai-szénmedencét munkás vörösgárda tartotta
megszállva, Tarnobrzegben a környék öntudatosabb parasztjai
kiáltottak ki köztársaságot.
A bolsevikkal rokon
radikális társadalmi programot hirdető Lengyel Királyság és
Litvánia Szociáldemokráciája úgy vélekedett, hogy "a
független Lengyelország az a tengely, amely köré a
társadalom reakciós erői, a dolgozó nép ellenségei
tömörülnek". Szerencsére a függetlenségi baloldalnak
nagyobb volt a tömegbefolyása, és november 7-én a Lengyel
Szocialista Párt, a Lengyel Szociáldemokrata Párt és a
Lengyel Néppárt két frakciója, a "Felszabadítás" és a
"Piast" Lublinban Ignacy Daszyński vezetésével
megalakította a Lengyel Népköztársaság Ideiglenes
Kormányát, amely kiáltványban jelentette be, hogy a
törvényhozó szejm összehívásáig átveszi a hatalmat.
Programjában radikális földreformot hirdetett, és a gazdaság
kulcságazatainak államosítását helyezte kilátásba. Ezzel
viszont elhárította azt a veszélyt, hogy a lengyelek körében
tömegbázisa alakuljon ki a proletárdiktatúrának, s
elveszítse vonzerejét a szociális kihívásokra is
megnyugtató megoldással szolgáló független lengyel állam.
Azzal azonban, hogy a birtokos osztállyal, de még az
úgynevezett szerény középosztállyal sem számolt a
hatalommegosztásban, éppen a függetlenségi eszme alól
döntötte ki az egyik legfontosabb pillért.
Piłsudski november
10-én reggel 7 órakor érkezett Varsóba, ahol a Régenstanács
tagja, Zdzisław Lubomirski herceg és Adam Koc, a német
megszállási övezet Lengyel Katonai Szervezetének parancsnoka
fogadta. Megtudta, hogy a Régenstanács másnap katonai
teljhatalommal fogja őt felruházni. Személyére nézve a
legsürgetőbb teendő az volt, hogy alsóneműt és ingeket
kapjon, mert a börtönben lerongyolódott. Az utoljára tizenhat
hónappal azelőtt viselt szürke légiós egyenruhát öltötte
fel. Nem szükségből, hanem tudatosan. Ez olyan tartozéka
volt, mint kedvenc hősének és példaképének, Napóleonnak a
kopottas köpeny.
Pár órán belül
egymásnak adták a kilincset az őt különféle közügyekkel
felkereső küldöttségek, pártképviselők. Alig maradt ideje
arra, hogy Varsó Visztulán túli városnegyedében lakó
élettársát meglátogassa, és februárban született
leányát, Wandát végre láthassa.
Bérelt lakásának
erkélyéről este rövid beszédet intézett az érkezésének
hírére spontán összegyűlt tömeghez: "Polgártársak!
Varsó harmadszor köszönt engem a falai között. Hiszem, hogy
gyakran látjuk még egymást boldogabb körülmények között
is. Életemmel és véremmel mindig a hazámat és a lengyel
népet szolgáltam, és ezt teszem ezután is. Ennyit rövid
köszöntésül, mert meg vagyok fázva – fáj a torkom, és
hasogat a mellem."
Hiába feküdt le,
éjfél körül hívatlan látogatókat kellett fogadnia: a
német katonatanács delegációját. Varsóban ugyanis a
Soldatenrat vette át az ott tartózkodó német csapatok
fölötti parancsnokságot. Képviselői azt kérték
Piłsudskitól mint "katonabarátjuktól", hogy garantálja
szabad hazatérésüket Németországba. Piłsudski azt szabta
feltételül, hogy a németek adják át fegyverzetüket,
mozdonyaikat, vonatszerelvényeiket, és hogy a lengyel fél
szabadon használhassa a német távírókat és
telefonvonalakat. A katonatanács küldöttei csak a fegyverzet
átadására vonatkozólag nem tettek elkötelező ígéretet.
A
"főparancsnok" annyira fontosnak tartotta a németeket
megnyugtatni, hogy már reggel nyolc órakor megjelent a
Katonatanácsnál. "Mint a lengyel nemzet képviselője
kijelentem, hogy kormányotok bűneiért a lengyel nemzet nem
akar és nem fog bosszút állni rajtatok." A Katonatanács
épülete előtt gyülekező fenyegető tömeg figyelmét is arra
hívta fel, hogy a német katonáknak a hajuk szála se
görbülhet meg. Még aznap kezdetét vette a lefegyverezésük.
Ez nem mindenütt ment békésen. Néhány helyen
lövöldözésre került sor.
Ezt követően
első ízben lépte át a vezérkar épületének küszöbét,
ahol megkezdte hivatali működését. Három óra múlva a
különböző pártok képviselőivel már a
Kronenberg-palotában tárgyalt a leendő kormányról. A Varsó
lakosságának egyharmadát kitevő zsidó közösségek
pártdelegációi – "folkisták", "Agudas
Haortodoksim", "Poale Zion" – is átnyújtották neki
emlékirataikat. (A baloldali Bund távol maradt a
megbeszéléstől.) Többek között azt kérték, hogy a
hivatali posztok betöltésénél egyenlő elbírálásban
részesüljenek, az állami dotációból a zsidó
intézményeknek is jusson, s képviselőjük helyet kapjon a
kormányban. A delegáltak bizalmukról biztosították
Piłsudskit, aláhúzva, hogy a zsidóság a nyolcszáz év
közös történelme során eléggé bizonyságát adta a lengyel
állam iránti lojalitásának. Piłsudski rászolgált a
zsidóság bizalmára: azon politikusok közé tartozott, akik
nemcsak mentesek voltak az antiszemitizmustól, de eszközeikkel
fel is léptek ellene.
Tisztában volt
azzal, hogy Lengyelország helyreállításának sikere most a
lengyelek összefogásán, egységes magatartásán,
áldozatkészségén múlik. Emiatt tartotta a lublini kormány
megalakítását elhamarkodottnak, károsnak. Nem véletlenül
tett szemrehányást e kormány ugyancsak november 11-én
fogadott propagandaügyi miniszterének, Wacław Sieroszewskinek:
"Kapkodtok, mint a gyerekek! E pillanatban legfontosabb dolog a
hadsereg! Egy percre se lehet magatokra hagyni benneteket! Tudod,
hány bevethető katonám van? Ötezer! A többiek, a
légionisták, a lekászok (a Lengyel Katonai Szervezet tagjai),
a dowbóristák (Dowbór-Muśnicki tábornok Oroszországból
hazatért katonái) csak a törzse a leendő hadseregnek!"
A hadsereget azért
hozta szóba a propagandaügyi politikusnak Piłsudski, hogy
benne is tudatosodjék: a születőben lévő Lengyelország
létrejöttének legfontosabb feltétele az erős, ütőképes
hadsereg. Tudott a Lembergért és környékéért folytatott
harcokról, tudta, hogy nemzetközi nyilatkozatokkal még nem
kapják vissza a lengyelek a Németországba bekebelezett
területeket, s tisztában volt azzal is, hogy miután
Németország és Ausztria–Magyarország kivonja csapatait a
Baltikumból, Belorussziából és Ukrajnából, a meginduló
Vörös Hadsereget nincs, aki feltartóztassa.
A Régenstanács
még aznap késő délután tartott ülésén Piłsudskira
ruházta a katonai főparancsnok tisztét, akit egyúttal
megbízott azzal, hogy alakítson nemzeti kormányt, amely a
szejm megválasztásáig marad hivatalban.
Piłsudski első
lépésként a Varsóba kéretett Ignacy Daszyńskival
feloszlattatta a lublini kormányt. Ezután szinte minden
számottevő párttal, csoporttal, személyiséggel tárgyalt,
mert széles alapokon nyugvó koalíciós kormányt akart
létrehozni, amelyben a szocialisták, a néppártiak és a
pártonkívüli szakemberek egyaránt kiemelt szerepet
játszottak volna. Először Daszyńskira akarta bízni a
kormányalakítást, de a nemzeti demokraták, akik egyébként
nem kívántak a kormányban részt venni, tiltakozást
jelentettek be. Emiatt a szocialista Jędrzej Moraczewski lett a
november 18-án létrejött új ideiglenes kormány
miniszterelnöke és közlekedési minisztere.
1918. november
21-én Moraczewski kiáltványt intézett a nemzethez, amelyben
programjáról is tájékoztatást adott. Ennek bevezetője
leszögezte: "A népből jöttünk. A lengyel munkások és
parasztok ránk bízták a rabigáját levető Lengyelország
fölött a hatalomgyakorlást. Népi kormány akarunk maradni,
amely a dolgozók millióinak érdekét védi, új élete felé
egyengeti az utat, és teljesíti akaratát." Szavainak
hitelesítéséül megerősítette a Daszyński-kormány által
bevezetett nyolcórás munkanapot és a betegbiztosítást. A
szociális kedvezmények szempontjából a lengyel munkások
Európa élvonalába tartoztak. A szocialista program
kihirdetésével együtt Moraczewski elhatárolta magát
mindenfajta forradalomtól, s kijelentette, hogy
Lengyelországban parlamenti demokráciát kíván
megvalósítani.
A fokozatosan mind
nagyobb teret nyerő és megerősödő új lengyel központi
hatalom 1918. december vége felé már mintegy 140 ezer
négyzetkilométernyi terület és 13,5 millió lakos fölött
gyakorolta a hatalmat. Az egykori (Orosz)-Lengyel Királyság,
Nyugat-Galícia és a Cieszyni (Tesseni) Szilézia tartozott
ideiglenes határai közé. November 22-én véget értek a
Lembergért folyó harcok, a város és környéke, beleértve a
przemyśl-lembergi vasútvonalat is, lengyel kézen maradt. A
tőle keletre és részben délre eső területeket, vagyis a
régi Kelet-Galícia nagy részét azonban a Nyugat-Ukrán
Népköztársaság katonai erői ellenőrizték.
A pártindulatok
Piłsudski reményei ellenére sem csillapodtak. November 19-én
az új a kormány székhelye előtt a német kézen lévő
Poznań és Ólengyelhon nemzeti demokrata vezetője, Wojciech
Korfanty a nemzeti demokraták részvételével kormányellenes
tüntetést szervezett, amelyen Piłsudskit is sűrűn
leárulózták. A nemzeti demokraták önbizalmát az táplálta,
hogy hiába van a Moraczewski-kormánynak külügyminisztere, a
lengyel nép külhoni érdekeit az általuk irányított Lengyel
Nemzeti Bizottság képviselte Párizsban. De nemcsak a nemzeti
demokraták támadták a kormányt, hanem december közepétől
már a kommunisták is. A Lengyel Királyság és Litvánia
Szociáldemokráciájának és a Lengyel Szocialista Párt
Baloldalának egyesüléséből ugyanis 1918. december 16-án
megalakult Lengyelország Kommunista Munkáspártja, amely az
összes társadalmi, gazdasági és kulturális gondok
megoldását a kapitalista rendszer földig rombolásában
látta. A kommunisták I. kongresszusukon leszögezték: "A
lengyel proletáriátus elvet minden olyan politikai jelszót,
mint az autonómia, az önállósulás, az önmeghatározás,
mert ezek a kapitalista korszak politikai formái
kialakulásának termékei. A diktatúrára törekedve (...)
minden olyan kísérlet ellen fellép, amelynek célja az
ellenforradalmi, burzsoá lengyel hadsereg felállítása."
A kommunisták jól
tudták, miért tiltakoznak a lengyel hadsereg megszervezése
ellen, amelynek felállítása és működése
élethalálkérdés volt a lengyel nemzet, az újjászülető
Lengyelország számára. 1918. december 26-án felkelés robbant
ki Poznańban, amely rövid idő alatt egész Ólengyelhonra (az
egykori Nyugat-Lengyelországra) kiterjedt. A felkelés nem kis
mértékben a nemzeti demokraták érdeme volt, s
kirobbanásához az csiholta a végső szikrát, hogy decemberben
Poznańba érkezett az akkori világ leghíresebb lengyel
férfiúja, Ignacy Paderewski zongoraművész és zeneszerző.
(Ő is orosz alattvalóként született 1860-ban). Az egész
amerikai lengyel közösség az ő befolyása alatt állt, s
párizsi jelenléte megsokszorozta a Lengyel Nemzeti Bizottság
tekintélyét és hitelét, amire szüksége is volt, mert
gyakran támadták soviniszta és antiszemita megnyilatkozásai
miatt.
A Németország
legnagyobb egykori lengyel tartományában kirobbant harcok
egészen február közepéig elhúzódtak. Akadtak olyan
városok, ahol csak heves küzdelem árán tudták a reguláris
német erők ellenállását megtörni. A lengyelek a győzelmét
egyrészt az tette lehetővé, hogy a Piłsudski által 1919
január elején Poznańba küldött Dowbór-Muśnicki tábornok
parancsnoksága alatt sikerült egy helyi ütőképes lengyel
hadsereget felállítani, másrészt az, hogy február közepén
Foch marsall a november 11-i fegyverszünet érvényét és
feltételeit az ólengyelhoni frontra is kiterjesztette. A
felkelés által érintett területek sorsáról véglegesen a
Németországgal megkötendő békeszerződésnek kellett majd
határoznia, azt azonban mindenki tudta, hogy a lengyelek nem
mondanak le a vérükkel visszaszerzett ősi földekről.
1918 decemberében
és 1919 januárjában Kelet-Galíciában is szinte szünet
nélkül harcok folytak a Nyugat-Ukrán Népköztársaság
hadseregével, amely márciusi offenzívája során az egész
szembenálló lengyel hadsereget bekerítette. Csak Wacław
Iwaszkiewicz tábornok kellő időben érkezett hadserege
mentette meg a kimerült lengyel csapatokat a
megsemmisüléstől. Volhíniában a Petrula vezette Dnyeperi
Ukrán Népköztársaság hadaival viaskodott egy másik
hevenyészve felállított lengyel hadsereg, amelyet a háború
második szakaszában Edward Rydz-Śmigły tábornok vezetett. A
lengyeleknek ezen a fronton aratott januári sikeréhez az is
hozzájárult, hogy a bolsevik Vörös Hadsereg ugyanebben az
időben indított kelet felől támadást az ukránok ellen. Az
azonban sejthető volt, hogy a szovjet-oroszok nem érik be
Ukrajna birtokbavételével.
Szovjet-Oroszország
ugyanis, miután a németeket a nyugati fronton megadásra
kényszerítették, november 13-án felmondta a breszti
békeszerződést, és támadást indított, hogy az egykori
nyugat-orosz tartományokat visszaszerezze, más szóval: a
szocialista forradalommal a egykori volt cári birodalom, s ha a
helyzet úgy hozza, Európa népeit is boldogíthassa.
Katonai-politikai vállalkozása gyors sikert hozott: a
bolsevikok az új év első napján Minszkben kikiáltották a
Belorusz Szocialista Tanácsköztársaságot, s pár nap múlva
Vilnát is elfoglalták. Február végén már a
Litván–Belorusz Szocialista Tanácsköztársaság
kikiáltásáról értesülhetett Piłsudski is.
Lengyel
katonai sikerek és Piłsudski föderációs terve
Február
közepén a litván–belorusz fronton a Stanisław Szeptycki
tábornok parancsnoksága alatt harcoló lengyel csapatok
először vívtak tűzpárbajt a bolsevik Vörös Hadsereggel, s
tavaszi offenzívájuk során április 19-én elfoglalták
Vilnát. Júliusban a front még keletebbre, a
Norocs–Baranovicse–Pinszk vonalán húzódott. A lengyel
hadsereg eredményes működését Piłsudski megelégedéssel
vehette tudomásul.
A lengyel haderő
1918. november elején hatezer, decemberben 16 ezer, 1919
januárjában pedig 110 ezer katonát számlált. Ráadásul mind
önkénteseket. A sorozást a lengyel hadvezetés márciusban
rendelte el, s ennek során öt évfolyamot hívott be. Így a
tavasz végén már 300 ezer ember állt fegyverben. Azt is
hozzátehetjük, hogy állt volna... Ha lett volna elegendő
fegyvere... Mivel a felosztó államok nem a bekebelezett lengyel
területeken építették ki hadiiparukat, az újjászülető
Lengyelországban nem folyt fegyvergyártás. A lengyelek a
német, osztrák–magyar csapatok által hátrahagyott vagy
tőlük szerzett és az ellenségtől zsákmányolt fegyvereken
kívül csak francia és angol támogatással jutottak
hadfelszereléshez. Ennek szállítása azonban akadozott.
A tavaszi katonai
sikerekhez az is hozzájárult, hogy Piłsudskinak még az év
elején sikerült a hátországot belpolitikailag
konszolidálnia. A nemzeti demokraták tudtával jobboldali
tisztek egy kézigránátokkal és revolverekkel felfegyverzett
kis csoportja 1919. január 4-ről 5-re virradó éjszaka a
kormány több tagját foglyul ejtve operettszerű államcsínyt
kísérelt meg. A kormányőrség rövid idő alatt lefegyverezte
és őrizetbe vette a pártütőket. Az őrezred parancsnokának
az esetről beszámoló jelentését Piłsudski kézlegyintéssel
nyugtázta, mondván, hogy nem merénylők, hanem betlehemesek
jelentek meg a kormányépületben. Azon viszont elgondolkodott,
ne vegye-e komolyan Ignacy Paderewski ajánlatát, aki az előző
napon, 1919. január 4-én jobboldali kormány felállításának
tervével jelentkezett nála. Ő az ajánlatot akkor kapásból
elutasította. Most azonban szükségesnek tartotta, hogy a jobb-
és a baloldal között – egy új kormány révén –
egyezséget hozzon tető alá.
Mint évek óta
mindig, most is a hadseregről volt szó. Franciaországban
ugyanis Józef Haller tábornok parancsnoksága alatt, mondhatni,
menetkészen állt egy majd 70 ezer fős lengyel haderő, melyet
azonban sem a Párizsban a lengyel ügyet képviselő Lengyel
Nemzeti Bizottság, sem Foch marsall nem engedte a "baloldali
lengyel kormány" rendelkezésére bocsátani.
Amikor a
kormányváltás szükségéről Moraczewski miniszterelnököt
meg kellett győzni, Piłsudski nem válogatta meg a szavait:
"Nem értitek a helyzetemet, és az egész helyzettel sem
vagytok tisztában. Nem a jobb- és nem a baloldalról van szó,
mindkettő le van szarva. Engem az egész érdekel. A hadsereg,
amely valójában nincs."
Piłsudski
számára Paderewski miniszterelnökké való kinevezése a
kézenfekvőnél is jobb megoldás volt: ideális. Mérsékelt
nemzeti demokrataként korábban ő képviselte ugyanis a
párizsi Lengyel Nemzeti Bizottságot az Egyesült Államokban.
Világhírű művész volt, aki előtt nemcsak a szalonok, hanem
a köztársasági elnöki és királyi paloták ajtajai is
megnyíltak. A tágabb közvélemény önzetlen hazafiként,
bőkezű mecénásként tartotta számon, akinek nevéhez
fűződött többek között a krakkói Grunwald-emlékmű
felállítása 1910 júliusában.
1919. január
16-án Piłsudski mint ideiglenes államfő Ignacy Paderewskit
nevezte ki miniszterelnökké, aki egy személyben
külügyminiszter is lett. A tárcák többsége a nemzeti
demokratáknak jutott, de Moraczewski öt baloldali minisztere is
a helyén maradt, így a kormány megőrizte koalíciós
arculatát. A Lengyel Nemzeti Bizottság példája nyomán az
antanthatalmak és a világ más országai is sorra ismerték el
Paderewski kormányát a lengyel nép egyedüli és hiteles
képviselőjének. Sikerült a gondok árjával küszködő
ország diplomáciai elszigeteltségét megszüntetni.
Azokon a
területeken, ahol konszolidálódtak a viszonyok, 1919. január
végén tartották a szejmválasztásokat. Ennek eredményeként
a 394 mandátum csaknem egyenlő arányban oszlott meg a
jobboldal, a centrum és a baloldal között. A nemzetiségiek
közül a zsidó klub 11, a német klub 2 mandátumot szerzett.
Az újjászülető Lengyelország első szejmje február 10-én
kezdte meg munkáját. Tíz nappal később a szejm harmadik
ülésén Piłsudski lemondott ideiglenes államfői tisztéről.
Miután a szejm kifejezte neki köszönetét, rögtön
ráruházta a "rendes" államfői tisztséget, amely az új
alkotmány kihirdetéséig maradt érvényben.
Piłsudski az
előző napon fogadta a Magyarország képviseletében érkező
követet, Csekonics Iván bárót, aki a lengyel államfő
támogatását kérte a szlovákokkal, csehekkel, románokkal
kialakult ellenséges viszony rendezéséhez. Piłsudski, akinek
légiójában több száz magyar önkéntes harcolt, arra tett
ígéretet, hogy Lengyelország soha, még a szövetségesek
nyomására sem fog Magyarország ellen fellépni.
Az államfő
egyébként idejének nagyobb részét a fronton töltötte. Az
természetes volt, hogy Vilna április 19-i elfoglalásának
hírére a városba, szülőföldjére sietett. Itt kapta meg
Józef Haller tábornok Lesznóban kelt táviratát, hogy a
franciaországi "kék hadsereg" első egységeivel
Németországon átkelve lengyel földre lépett.
Piłsudski, miután
meglátogatta a város katonai és polgári kórházait, majd
néhány üzemét, este egy fogadáson a következőket mondta a
tiszteletére megjelenteknek: "Szeretem a katonákat, és
szeretem a háborút összes szörnyűségeivel együtt. A katona
hatalom, de mindent nem adhat. Amit a katona elkezd, azt a
civilnek kell befejeznie." Ez utóbbi lehetőséghez békére
lett volna szükség. A béke egyelőre nagyon távolinak
tetszett.
Piłsudski arról
is intézkedett, hogy az 1832-ben bezárt vilnai egyetem,
amelynek Mickiewicz és Słowacki is diákja volt, mielőbb
megnyissa kapuit. Azt javasolta, hogy az universitas
alapítójáról, Báthory Istvánról kapja a nevét. Az
április 22-én kiadott Kiáltvány a volt Litván
Nagyfejedelemség lakóihoz kezdetű felhívásában a
következőket adta tudtul: "A lengyel hadsereg, amelyet azért
vezettem ide, hogy az erőszaknak és az önkénynek véget
vessen, hogy a nép akarata ellenére való kormányzást
eltörölje, mindnyájatoknak szabadságot és felszabadulást
hoz. Azt akarom, hogy ti magatok oldjátok meg belső,
nemzetiségi és vallási ügyeiteket, úgy, ahogy ezt ti magatok
akarjátok, anélkül, hogy Lengyelország részéről bárki
nyomást gyakorolna rátok, erőszakkal lépne fel ellenetek."
A németek által
támogatott önálló Litvánia azonban már csaknem fél éve
létezett. Első kormánya éppen azon a napon, 1918. november
11-én alakult meg Vilnában Augustinas Voldemaras vezetésével,
amikor Varsóban a Régenstanács Piłsudskit bízta meg a
fővezérséggel. Miután december közepén a bolsevikok katonai
támogatásával Ideiglenes Munkás-Paraszt Kormány alakult,
Voldemaras Vilnából Kaunasba tette át a székhelyét. Ezután
a szovjet-orosz hadsereg térnyerésével februárban megalakult
a Litván–Belorusz Köztársaság. Amikor 1918 decemberében a
bolsevik hadsereg litván területen megjelent, Lengyelország
nyilatkozatot tett közzé, hogy ezt "a Szovjet-Orosz Kormány
imperializmusának és agressziójának tekinti". Az, hogy a
lengyelek a bolsevikokat kiűzték Litvániából, még nem
jelentette, hogy az önálló állami létet megízlelt litván
kormány hajlott volna Lengyelországgal államszövetséget
alkotni. Az ellenkezője történt. A litvánok azt követelték,
hogy a lengyel hadsereg vonuljon ki Vilnából és a történelmi
Litvániából. Mivel ez nem történt meg, elővetette
árnyékát a két "testvérnép" közötti fegyveres
konfliktus.
A háborút
Piłsudski a két fél megelégedésére szerette volna
befejezni. A terve, amint ez kiáltványából, írásaiból,
nyilatkozataiból is kiolvasható, a Jagellók birodalmának
korszerű alapon történő helyreállítása volt, az egykori
határai között élő népek egyenrangú országainak
föderációjaként. Roman Dmowski ezt a leghatározottabban
ellenezte: ő etnikailag "tiszta" Lengyelországot akart –
olyan nagy területen, amelynek "lakosságát a lengyelek még
meg tudják emészteni". Paderewski, akit viszont Piłsudski
megnyert elképzeléseinek, "rajongó föderalista" lett. Ez
is hozzájárult ahhoz, hogy Dmowski, csalódván benne,
kijelentette: mihelyt lehet, a zongoraművészt el kell
távolítani a kormány éléről.
Piłsudski célja
az volt, hogy akár föderalizáció révén, akár más módon
ütközőállamok kordonjával válassza el Oroszországot
Lengyelországtól és Európától. A kordonnak elképzelése
szerint Finnországtól Grúziáig kellett volna húzódnia.
Lengyelországra nézve Oroszországnak mind a "vörös",
mind a "fehér" változatát veszedelmesnek tartotta.
Piłsudski,
Petrula, Gyenyikin
A februári orosz
polgári forradalom nyomán Ukrajnában is megerősödött az
ország önállóságáért, függetlenségéért küzdő nemzeti
mozgalom. 1917 márciusában megalakult Ukrajna Központi
Tanácsa, amely azonnal hozzáfogott a befolyása alatt álló
területeken állami intézményrendszerének kiépítéséhez.
Emiatt állandó összeütközésbe került az orosz Ideiglenes
Kormánnyal, amelynek a bolsevikok által történt megdöntése
után nyomban kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot, majd
már ezt képviselve 1918. február 8-án békét kötött a
központi hatalmakkal. A beharangozott társadalmi reformok
elmaradása, Németországnak a nyugati fronton elszenvedett
veresége és kapitulációja az ukrán vezetés német
orientációjú híveit lemondásra kényszerítették.
Ukrajna Nemzeti
Tanácsának vezetője rövid idő múlva Szemen Petrula atamán
lett. Kezdeményezésére 1918. november 13-án megalakult az
Ukrán Direktórium, továbbá a központi hatalmak csapatainak
kiűzésére és a társadalmi reformok megvalósítására az
országban népfelkelés tört ki. A Vörös Hadsereg is
ugyanebben az időben indította meg támadását az elvesztett
nyugati orosz tartományok, így Ukrajna visszaszerzésére is.
Az általa elfoglalt ukrán területek központjában, Harkovban
1919. január 6-án kikiáltották az Ukrán Szocialista
Tanácsköztársaságot. A harcot már ennek a nevében folytatta
a Petrula vezette Ukrán Népköztársaság és az egyes
atamánok által kiépített helyi hatalmak ellen.
Az antant nem
támogatta a németek pártfogásával létrejött, önálló
államiságra törekvő Ukrán Népköztársaságot, így Szemen
Petrulát sem. Reményeit és pénzét a fehér tábornokoknak a
bolsevik Oroszország ellen intézett intervencióiba fektette.
1919 nyarán Anton Gyenyikin a doni, a kubáni és az önkéntes
hadseregből álló Déloroszországi Fegyveres Erők élén
több irányból megindult Moszkva elfoglalására és a bolsevik
hatalom megdöntésére. Ukrajna is birtokba veendő felvonulási
területe lett.
Piłsudski egy
tiszti küldöttség révén tájékozódott Gyenyikinnél tervei
és Lengyelország jövőjére vonatkozó politikai
elképzelései felől. A magabiztos fehér tábornok kertelés
nélkül a lengyelek tudomására hozta, hogy az egyik
legfontosabb cél Oroszország helyreállítása az 1914-es
határok között, amelyben a lengyeleknek mint a Visztula menti
tartomány lakóinak legfeljebb csak autonómiát tud ígérni.
Bolsevikellenes
hadjáratának első szakaszában a Petrula vezette, Dnyeper
menti ukrán erők és a Kelet-Galíciából kiszorított ukrán
hadsereg is Gyenyikinnel harcolt. Augusztus 31-én együtt
vonultak be Kijevbe, de Petrula másnap kiszorította Gyenyikin
csapatait a városból, és ettől fogva egyszerre harcolt az
orosz erők ellen, függetlenül attól, hogy azok "fehérek"
vagy "vörösök" voltak. Ekkor már az ukránok és a
lengyelek együttműködtek.
Amíg a galíciai
ukránokkal a háború tartott, nem lehetett szó az ukránok és
a lengyelek között kapcsolatfelvételről. Miután a harcok
1919 májusában véget értek, Piłsudski a lengyel vezérkar
hírszerző osztályának egyik ügynökével tárgyalásra
hívta Varsóba Petrulát, aki augusztus 9-én azt javasolta
neki, hogy közösen harcoljanak a Vörös Hadsereg ellen. Ezt
követően szeptember 1-jén megkötötték a fegyverszünetet, s
meghúzták az ukrán és a lengyel csapatok közötti
demarkációs vonalat.
Piłsudski ezzel
egy időben egyre-másra kapta a sürgető táviratokat
Párizsból, hogy hathatósan támogassa Gyenyikint, de ő az
ellenkezőjét tette. Augusztus végén kiadta a parancsot, hogy
Ukrajnában minden olyan bolsevikellenes tevékenységet be kell
fejezni, amely Gyenyikint közvetve vagy közvetlenül
támogatná. Az ukrán fronton sor került más lényeges
intézkedésekre is. Piłsudski a Polesie nevű, Bug menti
tartományban tevékenykedő Orosz Vöröskereszt vezetőjét, a
kommunista, de nemzetiségét tekintve lengyel Julian
Marchlewskit bizalmasan arról tájékoztatta, hogy ha az orosz
csapatok állásaikból tíz kilométerrel visszahúzódnak, és
felhagynak a lengyel katonák körében folytatott bolsevik
agitációval s a Petrula elleni támadásokkal, akkor
meghatalmazottakon keresztül kész tárgyalni Leninnel.
Megbízottja azt is tudomására hozta Marchlewskinek, hogy
Lengyelország nem akar Európa zsandárja lenni, politikáját
kizárólag az államérdek irányítja, ami most az, hogy ne
támogassa Gyenyikint. Tudta, hogy ezzel megmentheti a bolsevik
forradalmat. De azt is tudta, hogy a Nyugat saját
szövetségesét, a fehér Oroszországot támogatja. Ha pedig
Oroszország megerősödik, Anglia és Franciaország nem fogja
segíteni Lengyelországot, amely magára hagyva képtelen lesz
ellenállni a rátámadó fehér hadseregnek.
A bolsevik vezetés
is pontosan tisztában volt vele, hogy Piłsudski ajánlata
fuldoklónak a mentőöv: elfogadta a feltételeit. Sőt,
további tárgyalásokat javasolt. Ezek elől azonban a lengyel
államfő már rendre kitért.
Októberben a
Moszkvához közeledő Gyenyikin támadását a vörösök
feltartóztatták, majd visszaverték. Megkezdte a
visszavonulást. Novemberben drámai hangú levelekben kért
segítséget Piłsudskitól. A mellé rendelt brit
kormánymegbízott, Harford John Mackinder még Varsóba is
elutazott, hogy a lengyel államfőt személyesen bírja rá
Gyenyikin támogatására. Piłsudski azonban hajthatatlan
maradt.
Mihail
Tuhacsevszkij, a Vörös Hadsereg legtehetségesebb tábornoka
egy 1923-ban tartott előadásában szükségesnek tartotta ezzel
kapcsolatban megjegyezni: "Ha a lengyel kormány meg tudott
volna alkudni Gyenyikinnel még annak szétzúzása előtt, ha
nem félt volna az "Egy egységes, oszthatatlan nagy
Oroszország" imperialista jelszavától, akkor Gyenyikin
Moszkva elleni támadása – a nyugat felőli lengyel támadás
segítségével – számunkra jóval rosszabbul végződhetett
volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt. A
kapitalista és nemzeti érdekek bonyolult összefüggése
azonban lehetetlenné tette ennek a koalíciónak a
létrejöttét, ezért a Vörös Hadseregnek egyenként kellett
megütköznie az ellenséggel, és ez jelentősen
megkönnyítette a feladatát."
A Vörös Hadsereg
1919 decemberében bevonult Kijevbe. Ellentámadása azonban
nemcsak Gyenyikint űzte ki Ukrajnából, hanem Petrulát és
híveit is, akik a lengyelek által ellenőrzött ukrán
területeken találtak menedéket. A galíciai ukrán hadsereg
viszont átállt a bolsevikokhoz, s három dandárba szerveződve
betagolódott a Vörös Hadseregbe. (Hogy fél év múlva megadja
magát a Kijev elfoglalására vonuló lengyeleknek.) Gyenyikin
élete végéig a lengyeleket okolta a vereségért.
Az
elmaradt békekötés
A kelet felé
kiöblösödő volhíniai front 1919 decemberében még úgy
festett, hogy tőle északra szovjet csapatok álltak, tőle
délre pedig Gyenyikin vert hadai, amelyek januárban a
Krím-félszigeten húzták meg magukat. December 21-én a front
lengyel parancsnoka, Antoni Listowski tábornok azt jelentette,
hogy a bolsevikok ellen úgy lehet eredményesen védekezni, ha a
lengyel frontot keletebbre helyezik, de a siker feltétele az
ukrán állam helyreállítása, ukrán hadifoglyokból
szervezett hadsereg segítségével. Vagyis a lengyelek ne
ellenségként, hanem szövetségesként vonuljanak Ukrajnába.
Listowski tábornok
javaslata teljes egyetértéssel találkozott a vezérkar
részéről, amely szintén úgy vélte, hogy Lengyelország
biztonságát kelet felől csak az önálló Ukrajna képes
szavatolni.
A biztonságnak
azonban kínálkozott egy másik módja is. December 22-én, az
azt követő napon, amikor Listowski tábornok említett
elképzelését megküldte a vezérkarnak, Georgij Csicserin,
szovjet-orosz külügyi népbiztos azt javasolta Piłsudskinak,
hogy haladéktalanul kezdjenek béketárgyalásokat. Ajánlata
azonban visszhangtalan maradt. A lengyel államfő más tervvel
foglalkozott; pontosabban most látta időszerűnek és
lehetségesnek régóta – de legalábbis a magdeburgi
börtönben töltött hónapok óta – dédelgetett tervének
megvalósítását, amelyről így nyilatkozott
külügyminiszter-helyettesének, Władysław Skrzyńskinek:
"...a bolsevikokat meg kell verni, éspedig minél előbb,
mielőtt meg nem erősödnek. Harcra kell őket kényszeríteni,
aztán két vállra fektetni. Hogy ezt elérjük, ott kell a
lábukra lépnünk, ahonnan nem térhetnek ki, és nem futhatnak
el előlünk. Moszkva nem ez a hely. Ez a hely Kijev. Ukrajna az
érzékeny pontjuk..."
Piłsudski
egyszerre akart katonai és politikai vereséget mérni
Oroszországra. Úgy vélte, hogy az önálló vagy
Lengyelországgal föderációt alkotó Ukrajna megfosztaná
Oroszországot nagyhatalmi helyzetétől. Szinte megbabonázva
készült az Ukrajnát Petrula szövetségében felszabadítónak
hirdetett háborúra.
Mivel Csicserin
decemberi javaslata válasz nélkül maradt, 1920. január 28-án
a Népbiztosok Tanácsa Lenin, Trockij, Csicserin aláírásával
közleményt adott ki arról, hogy a szovjet kormány elismeri
és elfogadja Lengyelország függetlenségét és
szuverenitását, elfogadja a belorusz és ukrán frontok
vonalát, és nem köt Lengyelország ellen irányuló
nemzetközi egyezményt. Lehet, hogy Leninék Piłsudski
Gyenyikinnel kapcsolatos távolságtartó magatartását akarták
meghálálni a számukra is kimerítő háború lezárásával.
Mindenesetre a lengyel hadügyminiszter-helyettes, Kazimierz
Sosnkowski, aki negyed század múlva a legszúrósabb szálka
lesz Sztálin szemében, a lengyelek számára oly kedvező
javaslat elfogadása mellett érvelt. A kortársak közül sokan
gondolkodtak így, és a történészek is sokan hasonló
véleményen voltak és vannak ma is. Az ajánlat elfogadása
esetén nagyobb Lengyelország jöhetett volna létre, mint a
rigai béke nyomán (a 388 ezer helyett legalább 500 ezer
négyzetkilométer), mivel a határ az 1920 márciusában
rögzítettől száz-százötven kilométerre keletebbre
húzódott volna. A nemzeti demokraták ezt szinte ujjongva
fogadták, mert ők már a kelet-galíciai lengyel–ukrán
háború vége óta javasolták, hogy Lengyelország és
Oroszország ossza fel egymás között Belorussziát és
Ukrajnát.
Más történészek
szerint a szovjetek csak időt akartak nyerni, hogy erejüket
összevonják. 1920 januárjában csak négy hadosztályuk volt a
belorusz fronton, de áprilisban már húsz. Arról sem szabad
megfeledkezni azonban, hogy amíg 1920 elején a lengyel hadsereg
létszáma 170 ezer fő volt, tavaszra már 700 ezerre
növekedett. A szovjetek azzal is tisztában lehettek, hogy
miután Németország ratifikálta a varsailles-i
békeszerződést, tehát a lengyeleknek nem kellett a nyugati
határokat katonasággal biztosítaniuk, és Kelet-Galíciában
is befejeződött a lengyel–ukrán háború, a hatalmas lengyel
hadsereg Oroszország ellen készül. E katonai készülődés
védelmében történészek azzal érvelnek, hogy az oroszok,
mihelyt összeszedték volna magukat, felmondják a lengyelekkel
kötött békét. Ennek cáfolatára felhozható, hogy a
Finnországgal, Litvániával, Lettországgal, Romániával
kötött békét egészen 1939-ig, 1940-ig megtartották, s
miért ne tették volna ezt a lengyelekkel megkötött békével
is?
Oroszország –
Piłsudski vezérkari főnöke, Tadeusz Kutrzeba tábornok
szerint is – őszintén törekedett a békére
Lengyelországgal, mivel Gyenyikint megverte ugyan, de a
franciák által támogatott Pjotr Vrangel új intervencióra
készült, s Ukrajnában is hol itt, hol ott törtek ki nehezen
elfojtható parasztfelkelések.
Tény, hogy
február 2-án a Szovjetek Összoroszországi Központi
Végrehajtó Bizottsága is megismételte a pár nappal korábbi
békeajánlatot. A lengyel fél február 24-én fogalmazott
titkos válasza az volt, hogy abban az esetben egyezik bele a
tárgyalásokba, ha az 1772-ig Lengyelországhoz tartozó összes
területeken az ott élő népek maguk dönthetnek sorsukról, s
a békeszerződést az orosz Alkotmányozó Nemzetgyűlés
ratifikálja. Ez el is döntötte a kérdést, mert az említett
nemzetgyűlés már 1918 óta nem létezett.
A
kijevi hadjárat
A Lengyel
Szocialista Párt és a többi baloldali párt vezetőinek
többsége – nem számítva a kommunistákat –
rokonszenvesnek találta Piłsudski föderációs terveit.
Mieczysław Niedziałkowski a Lengyel Szocialista Párt nevében
kifejtette: "ha Lengyelország valamennyi végvidéki nemzete
önrendelkezési joga alapján köt békét a bolsevikokkal,
akkor Lengyelország kezdeményezésére életre kelhet a keleti
nemzeteknek egy olyan blokkja, amelynek Lengyelország a lelke.
Létrejöhetne a Kelet-európai Egyesült Államok, amelyhez
Lengyelországon kívül Finnország, Lettország, Észtország,
Litvánia, Belorusszia tartozna, és idővel talán Ukrajna
is." Ez arra utal, hogy Ukrajnát Piłsudski egyelőre
független, Lengyelországgal szoros szövetségben álló
államként akarta helyreállítani.
A lengyel államfő
most már azt tartotta legfontosabb diplomáciai teendőjének,
hogy a Németország ellen győztes nagyhatalmak kormányait
meggyőzze: a készülő háború a "célba vett"
területeken élő népek önrendelkezési jogaiért folyik majd
Szovjet-Oroszország ellen. (Mondhatni, a wilsoni pontok
megvalósításáért.) Jóváhagyásuk nélkül kockázatos volt
a hadjáratot megindítani. Közben Anglia mindinkább
megelégelte a kudarcok sorozatából álló, de hatalmas
pénzeket felemésztő, vörösök elleni intervenciókat, s
apránként megérlelődött benne, hogy rendezni kellene a
viszonyát az új, "vörös" Oroszországgal is. Emiatt a
háborúpárti lengyelek igazán csak Franciaországra
számíthattak.
A háború
megindításának másik fontos feltétele az ukrán nemzet
legbefolyásosabb vezetőinek a megnyerése volt, ami, úgy
látszott, nem fog gondot okozni, mivel az Ukrán
Népköztársaság Petrula által vezetett direktóriuma csak a
lengyelek támogatásával kerülhetett vissza a hatalomba. A
lengyelek meg voltak győződve arról, hogy az ukrán atamán
mögött nagy tömegek állnak, és megjelenésére tekintélyes
önkéntes ukrán hadsereg áll talpra. Lengyelország
ünnepélyesen elismerte az Ukrán Népköztársaságot. Az
április 21-i politikai szerződésben megállapodtak a
lengyel–ukrán határban is. (Ez többé-kevésbé ott
húzódott volna, ahol a rigai békében a szovjet–lengyel
határt meghúzták.) Az ukrán vezetők egy része azonban nem
akart megbékélni azzal, hogy a szerződésben le kellett
mondaniuk Kelet-Galíciáról és Volhínia egy részéről a
lengyel állam javára. A szerződés szerint az ukránok és a
lengyelek kölcsönösen egyforma jogokat biztosítottak volna az
országukban élő lengyel, illetve ukrán kisebbségeknek. Az
április 26-án az ukrán néphez intézett kiáltványukban
Piłsudski és Petrula azt is bejelentették, hogy a lengyel
hadsereg csak addig marad Ukrajnában, amíg az ukrán kormány
meg nem alakul, és meg nem szerveződik egy olyan haderő, amely
képes az ország függetlenségét megvédeni.
Piłsudski a
vezérkar kizárásával maga dolgozta ki a hamarosan meginduló
kijevi hadjárat tervét, amelyet olyannyira titokban tartott,
hogy az április 20-án tartott konferencián az északi front
parancsnokait, Stanisław Szeptycki és Stefan Majewski
tábornokokat se tájékoztatta róla. Meg volt győződve
arról, hogy a Vörös Hadsereg Kijev védelmére összes
ukrajnai erőit összevonja, amelyeket a város előterében a
lengyel csapatok szét tudnak verni. Az időközben
Lengyelország Első Marsalljává kinevezett Piłsudski a
Berezina és Dvina felső szakaszán, a Berezina középső
szakaszán, valamint Volhíniában és Podóliában összevont
négy hadsereggel április 25-én indította meg a hadjáratot.
Villámgyorsan nyomult előre Kijev felé. Igaz, már ekkor
megmutatkoztak azok a gondok, amelyek az egyes hadseregek
közötti kapcsolattartás nehézségeiből adódtak. Piłsudski
ugyanis megszüntette a frontparancsnokságokat, mert az egész
hadseregcsoportot maga akarta irányítani mint fővezér. A
siker egyelőre elfedte az ebből fakadó nehézségeket. Az
oroszok mintegy 30 ezer foglyot, nagy mennyiségű hadianyagot
veszítve, de viszonylag rendben vonultak vissza. A lengyelek
vesztesége rendkívül csekély volt ugyan, Piłsudskinak
mégsem lehetett oka az elégedettségre. Ukrajna lakossága nem
állt egy emberként Petrula mellé. Ha nem is ellenségesen, de
közönyösen fogadta a "felszabadítókat". A legjobban az
nyugtalanította, hogy nem sikerült "kiprovokálnia" Kijev
védelmét, vagyis döntő csatára kényszeríteni a Vörös
Hadsereget, pedig Zsitomir elfoglalása után még meg is állt,
hogy az ellenségnek ideje maradjon összevonni erőit Kijev
előtt. De rosszul gondolta, hogy ezt a szent várost is
ugyanúgy összes erőikkel védeni fogják az oroszok, mint
1812-ben Kutozov Moszkvát Borogyinónál. Kivárásával csak
azt segítette elő, hogy az üldözőiktől így megszabadult
orosz hadosztályok kényelmesen megmenekülhettek.
Május 7-én egy
felderítő lengyel lovasszakasz Kijev egyik
üdülővárosrészében villamosra szállt, és becsörömpölt
a központba. Másnap az Edward Rydz-Śmigły tábornok
parancsnoksága alatt álló 3. lengyel hadsereg gyalogsága és
az ukrán egységek is bevonultak a városba, amelynek
helyőrségét a 6. ukrán hadosztály adta. Ugyanezen a napon
Piłsudski is rövid látogatást tett Kijevben. Élményeiről
pár órával később már Zsitomirban kelt levelében számol
be Aleksandra asszonynak. Ezúttal mintha bizakodó volna:
"Hinnéd, hogy milyen tündérkedő a sors: hogy a lengyeleket
ilyen lelkesedéssel és örömmel köszöntsék Kijevben; hogy
az orosz leányok virágot hintsenek tisztjeinkre és
katonáinkra; és hogy az egész város (...) mosolygós és
elégedett legyen, beleértve (...) a munkásokat is. Képzeld,
egyből megindultak a villamosok, megjavították a
vízvezetékeket, és elkezdték kitakarítani a várost, amely
elképesztően koszos volt."
Piłsudski azt
szerette volna, ha a lengyel–ukrán viszony ugyanolyan
"örömteli és lelkes" marad a jövőben is, mint ez a
kijevi bevonuláskor érzékelhető volt. Amikor a Zsitomirban
berendezett főhadiszállásán május 9-én Antoni Skulski
miniszterelnök azzal a javaslattal kereste fel, hogy az
Ukrajnában felhalmozott hatalmas élelmiszerkészleteket
Lengyelország javára is felhasználják, Piłsudski
kijelentette, hogy az csak vásárlás vagy szabályos árucsere
formájában valósítható meg. Rekvirálásról még ötlet
szintjén sem lehet szó.
Az orosz
társadalmat sokíroz Kijev elvesztésének híre. A bolsevik
kormány eredményesen apellált az orosz nép hazafias
érzelmére; a cári tisztek is – Bruszilovval az élükön –
tömegesen jelentkeztek a veszélyeztetett haza védelmére. A
szovjet vezetés május 11-én az Orosz Föderáció európai
részének huszonnégy kormányzóságát ostromállapot alá
helyezte, és dekrétumot adott ki a lengyel hadjárattal
szembeni harc eszközeiről és az ellentámadásról.
A Kijev
bevételével megkoronázott villámhadjárat, a könnyű siker
hihetetlenül népszerűvé tette Piłsudskit a lengyel
társadalom előtt, de főleg a szocialisták körében. Hívei
nagy ovációval, pompával kísért fogadtatásban akarták
részesíteni. A május 18-án délután négykor Varsóba
érkező Piłsudskit Leopold Skulski miniszterelnök, Ignacy
Baliński, a varsói városi tanács elnöke, valamint Mihajlo,
az ukrán hadsereg tábornoka köszöntötte a pályaudvaron.
Később virágfüzérrel díszített hintóban hajtott végig az
utcákon összegyűlt tömeg ujjongása közepette a Szent
Sándor-templomig, ahol a Varsói Opera kórusa a Te Deum
laudamust énekelte. Este a szejm ünnepi ülést rendezett a
tiszteletére.
A lengyel államfő
május 21-én találkozott először Roman Dmowskival a
független Köztársaságban. A találkozás után Dmowski
megállapította: "Kétségkívül nagy ember, bár semmiben se
értettünk egyet." Piłsudski hasonlóképpen vélekedett
Dmowskiról: "Ő az egyetlen politikus, akivel érdemes eszmét
cserélni, jóllehet a Lengyelország jövőjére vonatkozó
nézeteink alapvetően különböznek."
A
Vörös Hadsereg ellentámadása – Tuhacsevszkij és Bugyonnij
A Vörös
Hadsereg főparancsnoksága nem azzal segítette a megroppant
ukrán fronton álló csapatait, hogy a lengyel szemmel nézve
északkeleti, orosz meghatározás szerint északnyugati
frontról hadosztályokat dobott át a megerősítésükre, hanem
azzal, hogy Belorusszia területén előrehozta az időben
későbbre tervezett hadműveletet.
Nagyszabású
ellentámadását a XV. hadsereg május 14-én indította meg a
Dvina vonaláról. Rövidesen a XVI. hadsereg is megindult
Boriszovból. A hadműveletet a bolsevik haderő
legtehetségesebb tábornoka, az északnyugati front parancsnoka,
a huszonhét éves Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij – a cári
gárda egykori tisztje – irányította, aki korábban a
Gyenyikint legyőző kaukázusi hadsereget vezette. A támadást,
amely az 1. lengyel hadsereget május végéig 130 kilométerrel
vetette hátra, Piłsudski későbbre várta. Hevességét
érzékelve a lengyel fővezér Ukrajnából és az ország
belsejéből átdobott csapatokból felállított egy speciális
tartalékhadsereget, amelynek parancsnokságát Kazimierz
Sosnkowski hadügyminiszter-helyettesre bízta. Piłsudski
intézkedésének az lett a következménye, hogy az Ukrajnában
tervezett további lengyel hadműveleteket – kellő erő
híján – le kellett állítani.
A kitűnő
szervező hírében álló Sosnkowski, akinek a keze alatt még
sohasem szolgált nagyobb egység, bebizonyította, hogy hadsereg
irányítására is képes. A három hadosztályból, két
gyalogosdandárból és a Belina ezredes lovascsoportjából
álló hadsereg nyolc nap alatt készen állt az ellencsapásra.
Sosnkowski június 2-án indította meg a támadást, és
Tuhacsevszkijt majdnem a kiindulási vonalára nyomta vissza.
Ezzel az északi fronton rövid időre stabilizálódott a
helyzet. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez volt majdnem két
és fél hónapra a lengyel haderő utolsó jelentősebb sikere.
A Vörös Hadsereg támadásának megindulását követően
ismét felállított lengyel frontparancsnokság irányítója,
Stanisław Szeptycki tábornok utóbb szemére vetette
Piłsudskinak, hogy nem engedte az ellenség energikus
üldözését, s ezzel megakadályozta az orosz csapatok
szétverését.
Kérdéses, hogy
egy ilyen üldözésre volt-e a lengyeleknek kellő erejük.
Ráadásul Piłsudskit egy ilyen parancs kiadásától az is
visszatarthatta, hogy hírét vette: Bugyonnij 16 ezer fős,
félelmes hírű lovashadserege támadást indított Ukrajnában.
A kozákok és a lengyel ulánusok május 29-én csaptak össze
ezen a fronton először. Az 1. ulánusezrednek sikerült ugyan
megfutamítania a vele szemben álló ellenséget, de a front egy
másik szakaszán az 50. végvidéki lövészezred két
zászlóaljának katonáit a kozákok könnyedén lekaszabolták.
Ez a dráma rávilágított a frissen felállított lengyel
egységek kiképzetlenségére is. A nagy számban bevonult
újoncok vagy önkéntesek nemegyszer kerültek úgy harctérre,
hogy lőni sem tudtak.
A lengyel
történészek megegyeznek abban, hogy Ukrajnában Szemjon
Bugyonnij lovashadseregének bevetése hozott fordulatot. A
Bugyonnij által vezetett 1. lovashadsereg, amelynek
fegyelmezetlenségéről és kegyetlenségéről egyik katonája,
Iszak Babel számol be a szemtanú hitelességével, ugyancsak
próbára tette az ukrán fronton harcoló lengyel tábornokokat.
Az egymástól elszigetelten működő lengyel hadseregek,
hadtestek, hadosztályok képtelenek voltak a villámgyorsan
mozgó lovastömeggel megbirkózni, holott összehangoltan,
tervszerű határozottsággal működve szét tudták volna
verni, mint ez augusztus és szeptember fordulóján Zamośćnál
bebizonyosodott.
A hol valamelyik
fronton, hol Varsóban tartózkodó Piłsudski június 19-én
fogadta második alkalommal hivatalosan Csekonics Iván magyar
követet, aki átadta neki Horthy június 6-án kelt levelét. A
kormányzó a feszült román–magyar viszony oldásában kérte
a marsall közvetítését, s katonai segítséget ajánlott a
lengyeleknek. Piłsudski válaszul támogatást ígért a magyar
hadsereg felszereléséhez, s az ezzel kapcsolatos intézkedés
felelősének Sosnkowski tábornokot jelölte ki.
A Tuhacsevszkij
által vezetett négy hadseregből és a moziri csoportból
álló mintegy 160 ezer főből álló orosz hadseregcsoport
július 4-én indította meg új hadműveletét a belorusz
fronton. A lengyelekkel szemben több mint másfélszeres
fölényben volt. A lengyelek változatlanul vonalvédelemre
rendezkedtek be, de a kiterjedt terület tartásához nem volt se
kellő erejük a fronton, se tartalékuk a front mögött. "A
lengyelek harcrendjének ezeket a hibáit mi figyelembe vettük,
és a támadás tervének kidolgozásakor arra számítottunk,
hogy fölényben lévő csapataink erős csapásaival azonnal
megsemmisíthetjük az előretolt lengyel erőket" – jegyzi
meg Tuhacsevszkij.
Július 9-én
Piłsudski azt javasolta az északi fronton harcoló
tábornokainak, hogy vonuljanak vissza vagy 150 kilométert, és
a németek által 1917-ben jól kiépített
lövészárokvonalakat kihasználva rendezkedjenek be védelemre,
s ott készüljenek fel az ellentámadásra. Ezt Szeptycki
tábornok, a frontparancsnok azzal hárította el, hogy a
kiképzetlen katona nemcsak hogy hitét veszíti a hátrálás
során, hanem védtelen is lehet az üldöző ellenséges
lovasság támadásainak kitéve.
Maradt a
területmegtartó hősies helytállás. Ennek eredményeként a
34 ezer katonát számláló 1. lengyel hadsereg július 4-e és
12-e között csaknem húszezer embert veszített, és a többi
lengyel erővel együtt visszavonulásra kényszerült. Mivel ezt
kapkodva hajtották végre, a gyenge erővel, minden átgondolás
nélkül védett Vilnát a litvánoktól támogatott IV. orosz
hadtest huszonnégy órán belül elfoglalta. Július 19-én a
kulcsfontosságú grodnói erődöt vette birtokba fél nap alatt
négy kozákszázad. Władysław Sikorski tábornok találóan
jegyezte meg, hogy 1920 júliusában a lengyel hadsereg nagy
része olyan volt, mint a kormánylapát nélkül viharos
hullámokon hánykolódó csónak.
Az új lengyel
miniszterelnök, Władysław Grabski a Vilna és Grodno
elvesztéséért felelős tábornokokat, Aleksander Boruszczakot
és Adam Mokrzeckit hadbíróság elé akarta állíttatni.
Piłsudski nem engedte. Talán azért se, mert szinte az összes
lengyel generálissal elégedetlen volt, és végtére mint
fővezért mindenért őt terhelte a felelősség.
Július végén
már a Bug és Narew vonalának megtartásáért kellett
harcolni. Itt a megtépázott 1. hadsereg elszántabban és
eredményesebben küzdött. Łomża és Osztrolenka
környékének védelmében a lengyel csapatok több napon át
sikeresen kötöttek le nagyobb orosz erőket is. A Biebrza és a
Bug összefolyásánál álló ossowieci erőd azonban – egy
félreértés folytán – július 29-én puskalövés nélkül a
szovjetek kezére került, akik augusztus 1-jéről 2-ára
virradó éjszaka a breszti erődöt is könnyen elfoglalták.
Ettől kezdve az északi front négy orosz hadserege már
közvetlenül Varsót fenyegette, az ukrán front két hadserege
pedig Lemberget és a tőle északra Zamość irányában fekvő
területet.
A
varsói csata
1920. július
1-jén a szejm egyhangú döntésével megalakult a széles
hatáskörrel felruházott Államvédelmi Tanács. Elnöke az
államfő lett, helyettese a miniszterelnök, tagjai: az
országgyűlés elnöke, három miniszterelnök, a fővezér
által kiválasztott három tábornok és a szejm delegálta tíz
képviselő. Ettől kezdve a kormány és a szejm feladatát is
az Államvédelmi Tanács végezte. Július 5-én hosszas vita
után úgy döntött, hogy hivatalosan segítséget kér az I.
világháború győzteseitől, elsősorban Angliától és
Franciaországtól.
A
felelősségteljes küldetést Władysław Grabski
miniszterelnök vállalta magára, s a belgiumi Spaba utazott,
ahol hidegzuhanyként érte, hogy tárgyalópartnerei nem
szövetségesként fogadták. Az angol miniszterelnök, Lloyd
Georg leszögezte: hadianyagot is csak akkor szállítanak a
lengyel hadseregnek, ha Lengyelország nem tart igényt a Bugon
és a Sanon túli területekre, s elfogadja az I.
világháborúban győztes országok tíz küldöttjéből álló
Legfelsőbb Tanácsnak Vilnára, Kelet-Galíciára és a Cieszyni
(Tesseni) Sziléziára vonatkozó döntését. Ebben az esetben
Anglia arra is hajlandó, hogy Varsó és Moszkva között
közvetítsen. A kényszerhelyzetben Grabski beleegyezett az
angolok által diktált feltételekbe.
Ezután
következett az újabb hidegzuhany, amely – legalábbis
látszólag – az angol miniszterelnököt érte. Július 11-én
megtett javaslatára Csicserintől hat nap múlva érkezett meg a
választávirat: a szovjet félnek nincs szüksége
közvetítőre, közvetlenül fog tárgyalni Lengyelországgal,
amelynek keleti határaira vonatkozóan hajlandó beleegyezni a
Bug folyótól keletebbre húzódó vonalba is.
Vajon mi a
magyarázata a határra vonatkozó szovjet engedménynek? A
július 11-i táviratot mint külügyminiszter Curzon írta alá,
aki egyébként személyesen nem vett részt a spai
tárgyalásokon, amelyeken a szembenálló felek között a
fegyverszünet megkötése napján húzódó vonalat kívánták
figyelemben venni majd Kelet-Galíciában a
határ-megállapításnál. A lengyelek többek között emiatt
is harcoltak kétségbeesetten Lemberg és a város déli
szomszédságában fekvő olajmezők megtartásáért. A
Csicserinnek megküldött távirat szövegében azonban már az
állt, hogy a határ megállapításánál figyelembe veendő
vonal Rawa Ruskától nyugatra, Przemyśtől pedig keletre
húzódik – le a Kárpátokig. Ezt a vonalat egy Lloyd
George-nak készített szakértői munkájában Lewis Namier, a
brit Tájékoztatási Minisztérium hírszerzési osztályának
munkatársa írta le, rajzolta meg a galíciai lengyelek és
ukránok között húzódó néprajzi határként. Felmerült
Kelet-Galíciának Csehszlovákiához csatolása is, ahol az
Kárpátaljával egyesülve alkotott volna autonóm területet.
Nem véletlen, hogy az ukrán emigráció egyik központja Prága
volt, ahol 1920 augusztusában az Ukrán Katonai Szervezet is
megalakult, amelynek illegális működési területe a húszas
és harmincas években Kelet-Galícia lett. Az Egyesült
Királyság szívesebben látta volna akár Csehszlovákia
részeként is ezt a kérdéses területet, mint Lengyelország
határai közt.
Mindez a lengyelek
előtt nem volt titok, s rosszallásukat már korábban sajátos
módon hozták az angolok tudomására. Amikor 1919 karácsonya
előtt a varsói brit nagykövet táncestélyre invitálta meg a
lengyel előkelőségek egy csoportját, a lengyel vendégek a
vacsora elfogyasztása után felálltak és távoztak. Ezzel
akarták az angolok tudomására hozni, hogy nem kívánnak úgy
táncolni, ahogy ők fütyülnek. A brit katonai misszió
vezetője, Carton de Wiatr tábornok legszívesebben párbajra
hívta volna ki az őt faképnél hagyó férfi vendégeket.
Lloyd George-nak az
viszont eszébe sem jutott, hogy Kelet-Galíciának esetleg az
általa is támogatható Ukrajna lehetne a legtermészetesebb
gazdája. Epésen jegyezte meg egy alkalommal: "Mindössze
egyszer futottam össze egy ukránnal. Ő az utolsó ukrán, akit
láttam, és nem vagyok biztos benne, hogy bármikor is
szeretnék többet látni." A győztes varsói csata
következményeként Kelet-Galícia végül Lengyelország része
lett. Ezt az itt élő ukránok – vagy ahogyan a lengyelek
akkor hívták őket: ruszinok – nem fogadták kitörő
lelkesedéssel, még akkor sem, ha Piłsudski kijelentette: az
ukránoknak legalább annyi joggal kell rendelkezniük, mint
amennyit az osztrákoktól kaptak. Az ukránok szemszögéből az
így kialakult helyzetnek egy pozitív következménye volt:
Kelet-Galícia megmenekült a harmincas évek Szovjet
Ukrajnájában mesterségesen keltett éhínségtől, amelybe
ukránok milliói haltak bele.
A Curzon nevével
jelzett vonal igazi jelentőségét a II. világháború alatt
nyeri el, amikor Sztálin majd az egykori angol külügyminiszter
táviratára – the Curson Telegramme – hivatkozva
kéri az új lengyel–szovjet határ megállapítását.
Ezúttal Sztálin mutatkozik majd ugyanolyan nagyvonalúnak, mint
Csicserin az említett július 17-i választáviratban: azt
javasolja az angoloknak, hogy öt-tíz kilométeres sávval a
lengyelek javára módosítsanak a Curzon-vonalon.
1920 nyarán a
nyugati szövetségesek angliai és a németországi kikötői
sztrájkok miatt a hadianyag-szállítás akadozott. A lengyel
társadalom viszont a Nyugat segítőkészségeként fogadta,
hogy július 25-én Varsóba érkezett a győztesek Legfelső
Tanácsának katonai-diplomáciai missziója, amelynek tagjai a
berlini angol követ, Edgar Vincent ď Abernon, a washingtoni
francia követ, Jules Jusserand, az antant haditanácsának
vezérkari főnöke, Foch marsall jobbkeze, Maxime Weygand
tábornok, az angol P. Racliffe tábornok és két tikár voltak.
Piłsudski nem
rejtette véka alá, hogy a helyzet komoly, és legalább egy
hét fegyvernyugvásra lenne szükség a lengyel hadsereg
ütőképességének biztosítására, az adott helyzetben mégis
jobban örültek volna hadfelszerelésnek, mint idegen tisztek
és tanácsadók érkezésének. Mindazonáltal Weygand
tábornokkal még aznap este részletesen megbeszélte a
teendőket. A francia generális arról biztosította a lengyel
államfőt és fővezért, hogy noha nem hozott magával
hadosztályokat, fegyverre és lőszerre számíthatnak a
lengyelek. Pár nappal később Piłsudski a lengyel vezérkari
főnök (aki ekkor már Tadeusz Rozwadowski tábornok volt)
tanácsadójává nevezte ki a Weygand-t.
Az Államvédelmi
Tanács július 20-i ülésén derült ki, hogy az Ukrajnát
elfoglaló XII. és XIV. bolsevik hadsereg elérte Galícia
keleti határát, s Bugyonnij lovashadseregével az élen Lemberg
felé közeledik, hogy a város bevételével együtt a tőle
délre eső olajmezőket is elfoglalja. A Vörös Hadsereg
térnyerésével egy időben Tarnopolban, mint a Galíciai
Szovjet Szocialista Köztársaság ideiglenes kormánya,
megalakult a Galíciai Forradalmi Bizottság, amely
programnyilatkozatában "a burzsoá-nemesi Lengyelországot a
galíciai dolgozó nép legkegyetlenebb ellenségének"
titulálta.
A Nemzeti
Demokráciát és a Lengyel Nemzeti Bizottságot képviselő
Roman Dmowski a Vörös Hadsereg gyors sikereire és
térnyerésére az említett július 20-i ülésen úgy reagált,
hogy a fővezérséget azonnal el kell venni Piłsudskitól, s
azt más tábornokra kell bízni. Ha pedig nincs megfelelő
lengyel jelölt, a szövetségesektől kell főparancsnokot
kérni. Piłsudski erre azt válaszolta, hogy a győzelem
háromnegyed részben a hadsereg és a társadalom erkölcsi
erején és tartásán múlik. "Egy beteg társadalomnak a
hadserege is beteg." Ha sikerül a társadalmat felrázni,
ütőképes lesz a hadsereg is – folytatta felháborodottan,
majd mielőtt a termet elhagyta volna, a jelenlévőket egységre
szólítva fel, azt is hozzátette: ha az egységhez "a
halálomra van szükség, kész vagyok golyót röpíteni a
koponyámba". Kiderült azonban, hogy nincs jelölt a
fővezéri posztra, s a Tanács bizalmat szavazott Piłsudskinak,
amire tiltakozásul Dmowski kilépett az Államvédelmi
Tanácsból.
A Nemzeti
Demokrácia ezek után a Poznań környéki Ólengyelhont akarta
végső védelmi bástyává kiépíteni arra az esetre, ha a
Vörös Hadsereg elfoglalná Varsót. Azt tervezte, hogy ott
nemzetmentő kormányt alakít, s Kazimierz Raszewski tábornok
vezetésével tartalékhadsereget állít fel. Ebben a helyzetben
Stanisław Grabski miniszterelnök, akit egyébként a Spaban
tett engedményekért is szüntelenül támadtak, benyújtotta
lemondását.
Július 22-én az
Államvédelmi Tanács jegyzéket küldött a szovjet
kormánynak, amelyben fegyverszünetet és béketárgyalásokat
javasolt. Piłsudski pedig mint fővezér a moszkvai
főparancsnoksághoz fordult, hogy július 25-ével kössenek
fegyverszünetet.
Július 24-én
Wincenty Witos frissen kinevezett miniszterelnök vezetésével
új koalíciós kormány alakult, amelyben a szejm minden pártja
képviseltette magát. Az 1873-ban parasztcsalád gyermekeként
született Witos 1895 óta volt tagja a galíciai Lengyel
Néppártnak, s a párt követeként 1908-ban választották meg
a galíciai tartományi szejm képviselőjévé, majd 1913-tól
az Osztrák Államtanácsba is delegálták. A Néppárt
ugyanebben az évben történt kettéválása után a Lengyel
Néppárt "Piast"-szárnyának lett az elnökhelyettese, s
1919-től ennek parlamenti klubját is ő vezette.
Piłsudski élete
legsúlyosabb válságát élte át 1920 júliusának utolsó és
augusztusának első napjaiban. A Jagelló-kort korszerű
változatban életre keltő, a "fehér" vagy "vörös"
Oroszországot sakkban tartó államszövetségről szőtt nagy
tervei romokban hevertek. Mi több, az újjászületőben lévő
lengyel állam is végveszélybe került. Ellenfelei
kígyót-békát kiabáltak rá. Többek között azt a képtelen
vádat terjesztették róla, hogy Gyenyikin cserben hagyásáért
ötmillió dollárt kapott Lenintől. A nyugati hatalmak azzal
ostromolták, hogy bármi áron is, de kössön békét a
bolsevikokkal, ha ezzel meg tudja őket állítani. Ennek
feltételei azonban, mint kiderült, gyakorlatilag az ország
önkéntes felszámolását jelentették volna.
Legjobban azonban
mintha a katonáiban csalódott volna. Nem a közkatonákban és
nem az altisztekben, bár a dezertálók és a csellengők
hatalmas tömege elgondolkodtató volt, s Witos állítása
szerint a lengyel parasztok is nagy számban szöktek meg a
behívás elől. Ezt ellensúlyozhatta a társadalom részéről
július–augusztus folyamán megnyilvánuló áldozatkészség,
s az, hogy rövid idő alatt kétszázezer önkéntes
jelentkezett a fontra, köztük sok gimnazista. De a tábornokok!
Rájuk élete végéig neheztelt Piłsudski. Volt, akire
igaztalanul, volt, akire okkal. Az utóbbiak közül
megemlíthető Bolesław Roja generális, akinek az északi front
szélén az 1. hadsereg szárnyát kellett volna fedeznie.
Júliusban többször előfordult, hogy különösebb indok
nélkül visszavonult. Amikor augusztus 6-án kinevezték a
Varsótól délre, húsz kilométerre fekvő Góra Kalwaria
térségében álló 2. hadsereg parancsnokává, megjelent
Witosnál, és kijelentette: a háború elveszett, Piłsudskit el
kell távolítani a hatalomból, Witos alakítson munkás-paraszt
kormányt, majd őt nevezze ki hadseregparancsnokká, hogy az
éppen börtönben ülő kommunisták közvetítésével
eredményesen tárgyalhassanak a bolsevikokkal. Witos kidobta a
hazaárulás-szagot árasztó tábornokot. Nem lehetett tudni,
hogy Dowbór-Muśnicki sértődöttségből vagy gyávaságból
nem vette át a déli front parancsnokságát. A helyette oda
kinevezett Wacław Iwaszkiewicz tábornokot azért kellett
leváltani, mert francia tanácsra ugyan, de Lemberget harc
nélkül fel akarta adni, hogy visszahúzódhasson a Sanon
túlra.
Foch marsall azt
javasolta, hogy hosszú állóháborúra kell berendezkedni a
Visztula vonalán. Ez a lengyel hadsereg biztos szétverését
jelentette volna, mert a Vörös Hadsereg közben kiépíti
utánpótlásvonalait, s újabb és újabb erőket irányít
Lengyelországba, miközben az angol és a francia hadsereg
nyilvánvalóan nem vonul fel a lengyelek megsegítésére. A
francia hadvezér ötletét megfontolásra sem tartották
érdemesnek. Minden döntésért Piłsudski tartozott
felelősséggel. A nyarat jellemző kapkodásban nem lett volna
más, akire hallgatnak.
Az angol Sire
Adrian Carton de Wiatr vezérőrnagy, aki augusztus első
hetében szinte mindennap találkozott Piłsudskival, így
emlékezett az államfőre: "Naponta láttam Piłsudskit. Egy
ízben megkérdeztem tőle, mit gondol a helyzetről, s vállat
rándítva csak annyit mondott, hogy minden Isten kezében van.
Csak egyetlen alkalommal sikerült keleti nyugalmából kihoznom,
de annyira nem volt ideges, hogy ne tudta volna az ellentámadás
mesteri tervét kidolgozni, amely három hét múlva meghozta a
győzelmet."
Piłsudski terve,
amelyet az augusztus 6-i parancs tartalmazott, az volt, hogy
megvédi Varsót, s a Visztula középső szakaszának jobb
oldali térségét kettévágó Wieprz folyó mögül észak
felé kitámadva a fővárost ostromló ellenség hátába
kerül, vereséget mér rá, majd tovább űzi északkelet felé.
Mihail
Tuhacsevszkij augusztus 8-án adta ki a parancsot, hogy Varsót
augusztus 14-re be kell venni. Augusztus 12-én hat nappal
korábbi parancsát – a Varsó városparancsnokává is
kinevezett Rozwadowski tábornok és Weygand javaslatára –
Piłsudski azzal módosította, hogy a támadó hadműveletbe a
front északi szárnyát is bevonta, amelynek Kelet-Poroszország
déli határa mentén kellett átkarolnia az általa közben
folyamatosan támadott orosz hadseregcsoport északi szárnyát.
Természetesen közben a délkeleti fronton is le kellett kötni
az ellenséget, hogy az ne tudja Lemberget és a tőle délre
eső olajmezőket elfoglalni.
Piłsudski
személyesen kívánta vezetni a Wieprz folyón túl összevont
csapásmérő haderőt, ezért a parancs aláírásának napján
elhagyta Varsót, hogy frontparancsnokságának székhelyére,
Pulavába utazzék. Mielőtt útra kelt volna, még egyszer
találkozott a minisztertanács tagjaival: Wincenty Witosszal,
Ignacy Daszyńskival és Skulskival. "A fővezér... a
beszélgetésben rendkívül óvatos volt, s a folyó ügyeket
érintve meglehetősen lehangoló horoszkóppal állt elő.
Kijelentette, hogy mindent egy lapra tett fel, és egyáltalán
nem biztos, hogy nyerni fog" – emlékezett vissza a
találkozóra Witos, akinek Piłsudski átnyújtott egy levelet
azzal, hogy tartalmát akkor hozza nyilvánosságra, amikor
jónak látja. A levélben, részletesen megindokolva, mind a
fővezérségről, mind az államfői tisztségéről lemondott.
Witos hat nap múlva juttatta vissza a levelet Piłsudskinak
azzal, hogy időszerűségét veszítette. Piłsudski hatalmas
kerülőt megtéve ért Pulavába, mivel el akart köszönni
Újszandecben tartózkodó feleségétől. A lemondó nyilatkozat
és a családi búcsú is azt bizonyítja, hogy mindent egy lapra
tett fel... Aleksandra asszony biztos volt a győzelemben.
Azon a napon,
amikor Piłsudski elutazott Varsóból, a négy orosz hadsereg a
több mint háromszázötven kilométer hosszú frontszakaszon a
Közép-Lengyelországot balról jobbra, föntről le keresztbe
átszelő Visztula vonalához közeledett. E front a varsói
csata előestéjén – lengyel részről – két szakaszra
tagolódott. Az északi front parancsnoka Józef Haller tábornok
lett, s két hadsereg tartozott alá: Władysław Sikorski
tábornok 5. hadserege és a Varsó katonai kormányzójának
tisztét betöltő Franciszek Latinik tábornok 1. hadserege. A
Piłsudski által irányított középső fronton három hadsereg
sorakozott fel: a 4. hadsereg Leonard Skierski, a csapásmérő
csoport Edward Rydz-Śmigły és a 3. hadsereg Zygmunt Zieliński
tábornok parancsnoksága alatt. Az ettől lejjebb húzódó
délkeleti frontért előbb Wacław Iwaszkiewicz, utóbb Robert
Lamezan-Salins tábornok volt a felelős.
Velük szemben
északnyugatról délnyugat felé a IV., XV., III., XVI. orosz
hadsereg, a moziri csoport, valamint a délnyugati front felső
szakaszán a Lublin irányában tevékenykedő XII. hadsereg
vonult fel. A háromszázötven kilométeres frontszakaszon 525
ágyúval és 2122 géppuskával rendelkező 112 ezer harcképes
orosz katona (az élelmezési létszám ennek majdnem a
kétszerese volt) állt szemben 124 ezer lengyellel. Az
utóbbiaknak a 630 ágyún, 1684 géppuskán kívül több tucat
tank és páncélkocsi, valamint néhány páncélvonat és két
repülőosztály is a rendelkezésére állott.
Azon a hatvan
kilométeres frontszakaszon, amelyen a harcok az első napokban
közvetlen Varsóért folytak 40 ezer emberükkel és 259
ágyújukkal a lengyelek voltak fölényben a 32 ezer embert és
200 ágyút felvonultató oroszokkal szemben. A Varsótól
enyhén északnyugatra fekvő modlini erődrendszer
északi-északkeleti térségében és Wkra folyó mentén
védelmi állást foglaló, frissen felállított és még szinte
a szervezés állapotában lévő 25 ezer emberből álló 5.
lengyel hadsereg minden tekintetben alulmaradt a 48 ezer embert
számláló IV. és XV. orosz hadseregekkel szemben. Ez utóbbiak
közül a legjobbnak tartott IV. orosz hadsereg 21 ezer embere
és 144 ágyúja és 550 géppuskája Gaj kán energikus
lovashadtestjével együtt Kelet-Poroszországtól délre foglalt
állást, és nyomult nyugat felé. Bzsiskian Gaj tábornok, aki
a cári gárdában őrmesterként szolgált, lovashadtestével
ugyanazt a szerepet játszotta a IV. hadsereg északi támadási
körzetében, mint Bugyonnij 1. lovashadserege a délnyugati
fronton.
Az 1920-as
lengyel–bolsevik háborúban a lovasság meghatározó szerepet
játszott. Ez meglepő lehet annak tudatában, hogy az I.
világháború második felében már több katonai
szaktekintély megfogalmazta, hogy a jövőben a lovasságot
felváltják a gyorsan mozgó, csatát eldöntő páncélosok.
Bugyonnij lovashadseregének eredményes ukrajnai működése
bizonyos vonatkozásban félrevezető volt. Piłsudskit is arról
győzte meg, hogy a lovasságra építeni lehet, a lovasságot
fejleszteni kell. 1923-ban emiatt vetette el azt a javaslatot,
hogy harminc lovasezred helyett állítsanak fel tíz
páncélosezredet, amelynek fenntartási költségei egyébként
kisebbek lettek volna, mint az említett ulánusoké. Pedig hogy
a hadsereg modernizálására, technikai fejlesztésére mennyire
szükség van, arról maga Piłsudski éppen a varsói csata két
epizódja kapcsán is meggyőződhetett. Az egyik egy sikeres
rádiófelderítés, a másik egy bravúros lovasfelderítés
révén íródott be a lengyel történelembe. Bár az utóbbi
esemény is a rádiótechnikához kötődik, az érte kapott
jutalom egy lovasezred békeidőbeli létének biztosítása
lett.
1920. augusztus
13-án a lengyel rádiófelderítőknek sikerült megfejteniük a
XVI. hadsereg parancsnokának aznapra vonatkozó hadműveleti
utasítását. Eszerint az orosz III. hadsereg Modlin ellen
küldött 21. hadosztályának a zegrzei körzetből még aznap a
tőle délre fekvő Praga ellen fordul, amely Varsónak a
Visztulán inneni városrésze (mondhatni, Pestje) volt.
Ugyanakkor a XVI. hadsereg öt hadosztályából három a Praga
előterében álló gyenge 11. hadosztály ellen indít
frontális támadást. Ebből a Varsót védő lengyel
parancsnokság, amelynek vezetője Tadeusz Rozwadowski tábornok
volt, megtudhatta, hogy a bolsevik támadás főiránya a
Radzymin nevű helység.
Rozwadowski és
tanácsadója, Weygand tábornok egyaránt felmérték, hogy a
gyenge 11. gyalogoshadosztály nem bír ellenállni a
ránehezedő orosz nyomásnak. Arra kérték az északi front
parancsnokát, Józef Haller tábornokot, hogy az 1. hadsereg
támogatására, amelynek kötelékébe az említett hadosztály
tartozott, az 5. hadsereg korábban, vagyis már másnap
hajnalban indítson támadást a vele szemben álló orosz erők
ellen. Az 5. hadsereg parancsnoka, a két nappal azelőtt
kinevezett Sikorski tábornok ezt lehetetlennek tartotta. Haller
csak azt az ígéretet tudta tőle venni, hogy az eredeti
időpontnál mindenképpen korábban támad. Rozwadowski
tábornok ezzel egyidejűleg Piłsudskihoz fordult, hogy hozza
előre a Wieprz folyó mögül tervezett ellentámadást. A
fővezér ezt ugyan feleslegesnek tartotta, de a támadás
időpontját 17-ről 16-ra módosította.
Augusztus 13-án
délután megindult Radzymin felé a bolsevik XVI. hadsereg 27.
hadosztálya, amelynek katonái Kolcsak legyőzése után azt
kérték, hogy küldjék őket a lengyel frontra.
Vitézségüknek köszönhetően állt a hadosztály sorszáma
előtt a "vas" jelző. Közte és a III. hadsereg ugyanekkor
támadásra kikülönített 21. hadosztálya között sajátos
versengés folyt azért, hogy melyikük vonul be elsőként
Varsóba.
A lengyel
fővárosban eközben megtörténtek az előkészületek, hogy a
követségeket és a főhivatalokat átköltöztessék Poznańba.
A brit nagykövet, aki idejében hazaküldte a családját, így
írt erről a feleségének: "Összepakoltam az összes
tányért, képet, nyomatot, lakkozott csecsebecsét, porcelánt,
fényképeket, a legjobb könyveket, a legszebb porcelánokat és
üvegtárgyakat, szőnyegeket stb. Kíváncsi vagyok, mi
történik majd ezekkel a szép bútorokkal és jó ágyakkal
stb., amelyeket nem tudtam felpakolni." Ilyen hangulat
uralkodott Varsóban azok körében, akiknek volt hova menniük a
riasztó híreket hallva.
Az orosz csapatok
közben valóban áttörték a külső védelmi vonalat,
elfoglalták Radzymint, s tizenhárom kilométerre
közelítették meg Varsót. Az orosz katonák már arról
beszéltek, hogy másnap a belváros cukrászdáiban fognak
kakaózni. Ebből a kulináris élvezetből azonban egyelőre nem
lett semmi. Augusztus 14-én délre a lengyel hadsereg
litvániai–belorussziai hadosztálya visszavette a
kulcsfontosságú települést, de egy orosz tartalékdandárnak
és egy kozákdandárnak sikerült kiszorítania onnan. Közben
Radzymintól északra és délre egyaránt heves harcok folytak.
A radzymini frontra
Wincenty Witos miniszterelnök is kimerészkedett, hogy saját
szemével lássa, mi történik. Így azt is láthatta, amikor
két újonc ezred, állásait otthagyva, pánikszerű
menekülésbe fogott. Látogatásának ezt az epizódját így
örökítette meg emlékiratában: "A megfutamodás oka
egyszerre tetszett jelentéktelennek és nevetségesnek: orosz
lovasságnak vélték a portákról kicsörtető tehéncsordát.
Vagy két kilométer után a menekülő ezredeket
feltartóztatták, s szétszórva beosztották őket az újonnan
támadt arcvonalba, ahonnan már nem lehetett kimozdulni. (...)
Egyszer csak a szemben lévő erdőségből kizúdult egy
bolsevik csapat. A lengyel tüzérség heves tüzelésbe kezdett.
A gyalogság, amelybe az imént említett két megfutamodott
ezred is tartozott, rohamra indult ellene. Egy kőház vastag
fala mögé bújtunk, hogy biztonságban kivárjuk az
összecsapás végét. Nem tartott sokáig, mivel a lengyel
csapatoktól észak felől oldalba kapott bolsevikok –
állítólag nagy veszteségeket szenvedve – gyorsan
visszavonultak."
A Varsót védő
második (és egyben utolsó) védvonalat nem sikerült
áttörniük. Ettől függetlenül ekkor még Tuhacsevszkijnek
kedvezett a szerencse, mert az 5. lengyel hadsereg az eredeti
időpontnál valamivel korábban meginduló támadása sem
ígérkezett sikeresnek.
Augusztus 15-én
fordulat állott be a varsói csatában. Egész napon át tartó
heves harcok után a rendkívül energikus Lucjan Żeligowski
tábornok 10. gyalogoshadosztálya és a
litvániai–belorussziai hadosztály két zászlóalja este 7
órakor nemcsak elfoglalta Radzymint, hanem meg is tartotta az
ütközet tengelyében álló települést. Ugyanakkor az 5.
hadsereg is sikereket ér el az északkeleti front egyes
körzeteiben.
Aznap még senki
sem tudta, hogy az 5. hadsereg kötelékébe tartozó 8.
lovasdandár egyik ezrede, a csak július 27-én alakított 203.
önkéntes ulánusezred következményeiben milyen jelentős
tettet hajtott végre. A korábbi évszázadokra jellemző
lovasbravúr azt bizonyította, hogy híradástechnikai
eszközök nélkül még a világ legjobb lovasságával
rendelkező hadsereg sem tud eredményes hadjáratot folytatni.
Az említett lengyel ezred augusztus 15-én hajnalban váratlan
rohammal elfoglalta a népszerű fürdővároskát,
Ciechocineket, amelyet a hírek szerint ellenséges csapat
tartott megszállva. Nem is akármilyen... A IV. hadsereg egyes
egységei a vezérkarral együtt, amely csak az utolsó
pillanatban tudott lóhalálában elmenekülni. Előtte csak arra
futotta az idejéből, hogy a rádióadó-vevő készülékét
megsemmisítse, nem akarván azt a lengyeleknek zsákmányul
hagyni.
Ettől kezdve a
csata négy mindent eldöntő napjában Tuhacsevszkij nem tudott
kapcsolatot teremteni a IV. hadsereggel, amelynek hat
hadosztálya minden cél nélkül haladt előre Lengyelország
– Kelet-Poroszországtól délre eső – északi sávjában, s
lovashadtestje már a versailles-i békében lengyeleknek ítélt
tengerhez vezető "gdański folyosót" is elérte. Így nem
volt, aki Tuhacsevszkijnek arra vonatkozó parancsát, hogy az 5.
lengyel hadsereg balszárnya ellen támadást indítson,
végrehajtsa. Ahogy írta: "Az ellenség 5. hadserege ily
módon megmenekült, és noha a szárnyában és hátában volt
hatalmas, 4 lövész- és 2 lovashadosztályból álló
hadseregünk, büntetlenül folytatta támadását a III. és a
XV. hadsereg ellen."
Nemcsak támadta,
hanem az augusztus 14. és 16. között vívott harcok
eredményeként "lépésről lépésre való
visszavonulásra" is kényszerítette. Az 5. hadsereg és az 1.
hadsereg balszárnya augusztus 17-én megkezdte az ellenség
üldözését. Ugyanezen a napon az orosz front balszárnyán
megjelent a Piłsudski által bevetett rohamcsoport egyik
hadosztálya.
Ha a varsói
csatát nem is döntötte el, de a lengyeleknek segítséget
jelentett, hogy a magyar kormány által szervezett
lőszerszállítmány, amelyet Csehszlovákia nem engedett át a
területén, Románián át hatalmas kerülőt téve, augusztus
15-én megérkezett Varsóba. A transzport egyik kísérője az
Árva megyében, Podvilkben született fiatal történész,
Divéky Adorján volt, akinek abban is volt némi szerepe, hogy
Árva megye észak része ne Csehszlovákiához, hanem
Lengyelországhoz kerüljön – Észak-Szepességgel együtt.
Piłsudski
augusztus 16-án hajnalban ígéretéhez híven a Wieprz folyó
vonaláról északi, északkeleti irányba elrendelte az
ellentámadást. A hadműveletben a lengyel hadsereg legjobb
hadosztályai vettek részt – köztük a 14. és 16. poznańi
és a 1. és 3. légiós hadosztályok. A 14. poznańi
hadosztályban olyan kiváló katonák szolgáltak, mint az 15.
ulánusezred parancsnoka, Władysław Anders ezredes. A
rohamcsoport 45 ezer gyalogosból és lovasból állt, s 175
ágyúval és 750 géppuskával rendelkezett. Piłsudski
villámgyors előrenyomulásra biztatta katonáit. "A
gyalogság a lábával és a vitézségével veri meg az
ellenséget" – hangoztatta a napóleoni tételt. Kezére
játszott, hogy az északi és a déli front közötti
százötven kilométeres térséget az iderendelt két orosz
hadosztály nem tudta erejével kitölteni. Az eredeti terv az
orosz XVI. hadsereg szétverése lett volna. Ez azonban nem
sikerült, mert Tuhacsevszkij augusztus 17-én még idejében
elrendelte a visszavonulást.
Nem csak
Tuhacsevszkij és katonái számára hiúsult meg a diadalmas
varsói bevonulás. Augusztus 3-án Białystokban a
Branicki-palotában megalakult Lengyelország Ideiglenes
Forradalmi Bizottsága. Vezetői a Kommunista Internacionálé
társalapítója, Julian Marchlewski, Feliks Edmundowicz
Dzierżyński (akinek neve származása okán lengyelül is
írható) és Ukrajna Kommunista Pártja Központi
Bizottságának titkára, Feliks Kon voltak. Dzierżyński –
akit a híres író, Stefan Żeromski úgy jellemzett egyik
publicisztikai írásában, mint aki tetőtől talpig lucskos a
vértől – 1917 decemberétől vezette az Összoroszországi
Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni
Harcra nevű szervezetet. Az sem véletlen, hogy azokban a lázas
augusztusi napokban Marchlewski munkatársa lett:
Lengyelországban rengeteg dolog várt volna rá. Augusztus
13-án már ők hárman is útban voltak Varsó felé. Másnap
megálltak a fővárostól hatvan kilométerre fekvő
Wyszkówban, hogy az ottani paplak gyümölcsfáinak
árnyékában vegyék kézhez a varsói bevonulásra jelt adó
győzelmi jelentést. Augusztus 16-án csendben visszafordultak
Białystokba. A művelt Julian Marchlewski állítólag
Wyspiański Menyegzőjének ismert sorait mormolgatta
indulás előtt:
Kellett neked
aranykürt,
Kellett neked pávatoll,
Maradt a selyemzsinór.
Lenin keserűen
jegyzi meg majd a hamarosan megkötött béke kapcsán:
"Lengyelországban az történt, aminek történnie kellett.
(...) A lengyelek a vöröskatonákban nem testvéreiket,
felszabadítóikat látták, hanem ellenségüket. A lengyelek
nem szocialistaként és forradalmárként gondolkodtak és
cselekedtek, hanem nacionalistaként és imperialistaként. A
forradalom, amelyre Lengyelországban számítottunk, nem
sikerült. A munkások és a parasztok saját
osztályellenségeik védelmére keltek."
A varsói csata
augusztus 25-én ért véget, amikorra az orosz csapatok zömét
a Nyeman vonalára szorították vissza. A IV. orosz hadseregnek
csak kis része tudott megmenekülni. Gaj Bzsiskian
lovashadtestjét visszavonulása során Kolnónál fogta körbe a
4. lengyel hadsereg. Úgy vágta ki magát, hogy
"átsodródott" Poroszországba, ahol lefegyverezték. Rajta
kívül még hat orosz hadosztály jutott erre a sorsa.
A lengyelek
vesztesége a varsói csatában 4500 halott, 22 ezer sebesült
és 10 ezer eltűnt volt. A bolsevikok 25 ezer halottat és
sebesültet, 48 ezer foglyot, 135 ágyút és 314 géppuskát
veszítettek, továbbá 45.000 katonájukat internálták
Kelet-Poroszországban.
A győztes varsói
csata lezárulásával nyomban elkezdődött a vita, kié az
érdem. A támadást az északnyugati fronton javasló Weygandé,
a kiválóan helytálló 5. hadsereg parancsnokáé, Sikorski
tábornoké, a Varsót megvédő Rozwadowskié vagy a
csapásmérő hadseregeket vezető Piłsudskié? Le kell
szögezni, hogy a Weygand és Rozwadowski javaslatára
módosított haditervet Piłsudski fogadta el és írta alá.
Vereség esetén őt terhelte volna a felelősség, ahogy a
győzelemért is övé a fő érdem.
Varsótól
Közép-Litvániáig
Tuhacsevszkij nem
tudott arról, hogy a Wieprz folyó vonala mögött hatalmas
lengyel erő készül támadásra, noha az erre vonatkozó
augusztus 6-i parancsot megtalálták egy halott lengyel
futártisztnél, s eljuttatták neki. Ő azonban cselt
gyanított, és jobban bízott Bugyonnij lovashadseregében. A
július 11-i parancs a XII. hadseregnek és a XVI. Hadsereg egy
részének Lublint jelölte ki felvonulási irányul. Csak a XII.
hadsereg húzódott fel Vlagyimirig. Emiatt a főparancsnokság
augusztus 11-én újabb parancsot juttatott el a Délnyugati
Front parancsnokságának, hogy a lovashadsereg a továbbiakban
ne vegyen részt Lemberg ostromában, hanem vonuljon Zamość
irányába. Ha ezt rögtön elrendelik, Bugyonnij Piłsudski
hátát és oldalát fenyegethette volna.
Tuhacsevszkij ennek
elmulasztását szóvá teszi a visztulai hadjáratról kiadott
munkájában: "A délnyugati front erői nem működtek együtt
a nyugati front főerőivel. Ezt különösen kiélezte az a
körülmény, hogy a délnyugati front előtt egy helyi jellegű
és önmagában rendkívül fontos feladat állott: elfoglalni
Lvov városát, a galíciai terület központját. Erre irányult
a Délnyugati Front főerőinek minden igyekezete, amely ily
módon 90 fokban eltért a Nyugati Front erőfeszítéseitől."
Tuhacsevszkij 1923-ban tartott előadásában már tapintatosan
elhallgatja, hogy mindez a délnyugati front forradalmi tanácsa
vezetőjének, Joszif Viszarjonovics Sztálinnak a makacssága
miatt történt így, aki mindenáron a saját tervét akarta
keresztülvinni. Ez pedig, amelynek helyességéről és
messzeható nemzetközi következményeiről Bugyonnijt is
sikerült meggyőznie, az volt, hogy minél hamarább foglalják
el Lemberget, s azonnal törjenek be a Kárpát-medencébe a
tanácsuralmat Magyarországon – a világforradalom részeként
– visszaállítani. A Tuhacsevszkij számára szinte
létfontosságú parancs végrehajtását ezért
húzták-halogatták, ameddig csak lehetett. Még augusztus
21-én is azt táviratozták a felsőbb hadvezetésnek, hogy
Lemberg elfoglalására feltétlenül szükség van.
A félelmetes
lovashadsereg augusztus 19-én – más források szerint csak
pár nappal később – indult meg Zamość felé. Ekkor már
késő volt. A felelősség így a varsói vereségért személy
szerint Sztálint is terhelte. Tuhacsevszkij ebből nem csinált
titkot; szívesen hadbíróság előtt látta volna az engedetlen
hadügyi népbiztost. Ezért Sztálin őt még nagyobb
elégtétellel lövette agyon 1937-ben "a nagy
tisztogatások" idején. De kijutott Trockijnak is, akit
később azzal is vádoltak, hogy "megfosztotta a délnyugati
frontot fő ütőerétől", az 1. lovashadseregtől. Az 1939
szeptemberében szovjet fogságba esett lengyel tisztek között
pedig külön vadászott azokra, akik az 1920-as háborúban
részt vettek. Erről a hadifoglyok között kiosztott
kérdőívek idevágó kérdéseire adott válaszokból
szerezhettek a szovjetek tudomást. Az idős Stanisław Haller
tábornokot tehát nem véletlenül lőtték tarkón a katyńi
erdőben: ő volt az, aki Bugyonnij lovashadseregét szétverte.
Bugyonnij
lovashadserege augusztus végén ért Zamośćhoz, amelyet
Bezrucsko tábornok ukrán hadosztálya és néhány lengyel
lövészzászlóalj védett. A felmentő seregtestet, amely a 13.
gyalogoshadosztályból és az 1. lovashadosztályból állt,
Stanisław Haller tábornok vezette. Augusztus 31-én a komarówi
mezőn csapott össze az 1. lovashadosztály Bugyonnij két
kozák hadosztályával. Ez volt a történelem utolsó nagy
lovascsatája, amelyben több ezer ember esett egymásnak
karddal, dzsidával. A lovastüzérség fiatal önkéntese,
Mieczysław Głębocki, amikor futárként átvágtatott a
csatamezőn a két, rohamra kész lovastömeg között, a
villogó kardok, pikák, kocsikra szerelt géppuskák
csillámaiban, önkéntelenül a XVII. század derekán érezte
magát: "Az volt az érzésem, hogy a Sienkiewicz által leírt
beresteczkói csatában veszek részt, mert az én egész
nemzedékem az ő könyvein nevelkedett. A látványt
megsokszorozta a csodálatosan szép, napos idő."
A híres lovasság
ágyúparkjának, szekérvonatainak egy részét is elveszítve,
verten távozott a harctérről. Sátortáborát maga gyújtotta
fel, hogy ne legyen a lengyelek zsákmánya. Bugyonnij
személygépkocsija testőrszázadának zászlócskájával
együtt a 8. ulánusezred kezére került. A 2. légiós
gyaloghadosztály megkísérelte a visszavonuló vörös
lovasság útját állni, de a két kozákhadosztállyal nem
bírt, s így a megtépázott lovashadsereg át tudott kelni a
Bugon túli területre. A megvert lengyel hadosztálynak Michał
Rola-Zymierski ezredes, a majdani sztálinista kommunista marsall
volt a parancsnoka, akit Piłsudski alaposan lehordott a
kudarcért.
A délnyugati orosz
front csapatainak szeptember 18-ig tartó üldözése során a
bolsevik lovashadsereg 14. hadosztálya teljesen
felmorzsolódott, a többi hadosztály mindegyike 500 főre
apadt, egy kozákezred pedig megadta magát a lengyeleknek.
Szeptember végén a lovashadsereget kivonták a frontról. A
XII. hadsereget a 3. lengyel hadsereg vette üldözőbe, amelynek
parancsnokává az 5. hadsereg élén magát kitüntető
Władysław Sikorski tábornokot nevezték ki. A XIV. hadseregnek
Lamezan-Salins 6. hadserege szegődött a nyomába. Szeptember
végére Kelet-Galícia, Volhínia, Podólia a lengyelek kezére
került.
A Nyeman vonalán
összevont bolsevik erők ellen a lengyel 2. hadsereg szeptember
22-én indította meg a támadást, és három nap múlva
elfoglalta Grodnót. Ezután feltartóztathatatlanul nyomult
előre: a Lidáért 28-án vívott csatában 10 ezer foglyot
ejtett, s 2000 szekér, 25 ágyú lett a zsákmánya. A 4.
hadsereg egy része Volkoviszk és Slonyim, a másik része
Baranowicse felé támadt, míg Krajewski tábornok csoportja
Pinszket vette be. A város bevétele során az újjászervezett
IV. orosz hadsereg egész törzskara – kivéve a lóháton
elmenekülő parancsnokot és vezérkari főnököt – a
lengyelek fogságába esett. Tuhacsevszkij a nyemani csata
kapcsán megjegyzi: "Ha az ellenség korábban ment volna át
támadásba ellenünk, akkor semmi kétség, szétvert volna
bennünket."
Ennek ellenére a
bolsevik hadsereg a nyemani csatában olyan súlyos vereséget
szenvedett, hogy már képtelen volt jelentősebb ellenállást
kifejteni. De ez nem jelentette azt, hogy a lengyel hadsereg
Kijevbe masírozhatott volna, mint ez Piłsudski fejében ismét
megfordult, s amire a fehér gárda Wrangel vezette
intervencióját éppen támogató franciák is biztatták.
Alighanem egy ilyen menetre a lengyel haderő már nem lett volna
képes, és egy ilyen hadi vállalkozást a lengyel társadalom
se támogatott volna. Mindenki belefáradt a háborúba, és
békét akart. A lengyel tárgyalóküldöttség vezetőjének,
Jan Dąbski külügyminiszter-helyettesnek a helyzetfelmérése
helyes volt: "Amennyiben a lengyel delegáció makacsul
ragaszkodik az Ukrajnával kapcsolatos álláspontjához, az –
Oroszország meggyengülése ellenére is – ki tudja, milyen
hosszan elnyúló háborúhoz vezetett volna. Márpedig e
háborúba Lengyelország roppant volna bele." 1922 őszén,
amikor Szovjet-Oroszország hivatalos elnevezése Szovjetunió
lett, a Vörös Hadsereg öt és fél millió katonát tartott
fegyverben.
A tárgyalások a
szovjet és a lengyel delegáció között pontosan azon a napon
indultak meg Minszkben, amikor Tuhacsevszkij elrendelte a Vörös
Hadsereg visszavonulását Varsó alól: augusztus 17-én. A
körülmények természetesen most sokkal inkább kedveztek a
lengyeleknek, mint július közepén. Az első megbeszélések
szeptember 2-án azzal fejeződtek be, hogy a tárgyalást 21-én
Rigában folytatják. Hogy ezzel függött-e össze a nyemani
hadművelet megindításának szeptember 20-i időzítése, nem
tudható. Piłsudski számára ekkor mintha Vilna kérdésének
elrendezése látszott volna legsürgetőbbnek... és
legbonyolultabbnak.
Litvánia 1920.
július 12-én kötött békét Szovjet-Oroszországgal. A
Vörös Hadsereg augusztus elején kiürítette a várost, és
átadta a litvánoknak. Grabski miniszterelnök spai
tárgyalásai során nem sokkal azelőtt vállalt
kötelezettséget arra, hogy Lengyelország átmenetileg lemond
Vilnáról Litvánia javára. Ezzel Piłsudskinak is számolnia
kellett. De – ha érzelmeit félre is tudta volna tenni –
számolnia kellett a közvéleménnyel és a szejmmel is.
Hónapok óta amiatt támadták folyamatosan, mert a
szükségtelen kijevi hadjárat egyik szinte helyrehozhatatlan
következményeként odalett Vilna. A varsói csata megnyerése
után lehetővé vált Vilna újbóli elfoglalása. Pontosabban:
kísérletet lehetett volna tenni a – nagyjából mai
Litvániának megfelelő – történelmi Litvánia
helyreállítására, noha tudni lehetett, hogy e lengyel
kezdeményezésből a litvánok nem kérnek.
Piłsudski a
nyemani hadjáratra készülve főhadiszállására hívta Lucjan
Żeligowski tábornokot, s megbeszélték, hogy a
rendelkezésére bocsátott 14 ezer ember élén fellázad...
méghozzá a fővezér és a központi hatalom ellen... A
lázadás fedezésére további 65 ezer ember fog készenlétben
állni – biztatta őt az, aki ellen a pártütés látszólag
irányult volna. A további eszmecseréken abban is
megállapodtak, hogy Vilna elfoglalása után felállítanak egy
ideiglenes kormányzó bizottságot, s a "fellázadt"
katonaság által elfoglalt Vilna-vidéket Közép-Litvániának
fogják hívni. E névvel azt is jelezni kívánták volna, hogy
a továbbiakban sem mondanak le a történelmi Litvánia
államszövetségben való helyreállításáról. E távlati
tervben az etnikai Litvánia Kaunasz fővárossal,
Közép-Litvánia Vilna székhellyel és a belorusz Litvánia
Minszk fővárossal közösen alkotta volna a három kantonból
álló litván államszervezetet, amely természetesen szoros
szövetségben állt volna Lengyelországgal.
Żeligowski
csapatai ötven kilométeres erőltetett menet után október
9-én hajnalban vonultak be Vilnába. A közkatonák nem tudtak
arról, hogy ők most tulajdonképpen egy "lázadás"
résztvevői, s a tisztek egy része is csak nehezen állt
kötélnek.
Három nappal
később aláírták a béke előzetes feltételeit tartalmazó
rigai egyezményt. Az orosz fél egyetlen feltételhez
ragaszkodott. Ahhoz, hogy Lengyelország kötelezi magát: lemond
a Petrula-féle Ukrajnával kötendő minden támogatási
egyezményről, együttműködésről. Ennek vállalása után a
lengyelek által javasolt határvonalat a bolsevik tárgyalók
minden fenntartás nélkül elfogadták. A bolsevikok még abba
is belementek volna, hogy a belorussziai Minszk Lengyelországhoz
kerüljön. Ezzel azonban oly nagy tömegben kerültek volna a
lengyel államba nem lengyel etnikumú lakosok, ami
Lengyelországban végzetesen a lengyelek hátrányára
billentette volna a népességi arányt. A lengyel
tárgyalóküldöttség vezetője, Stanisław Grabski úgy
vélte, hogy Minszknek és környékének pravoszlávjaival
bajlódjanak inkább a szovjetek. Így Minszk
Szovjet-Oroszország határai közt maradt, noha a lengyel
csapatok október 15-én elfoglalták, de rövidesen ki is
ürítették. Ezzel hamvába holt a belorussziai Litvánia. Mivel
az "etnikai Litvánia" éppen hadban állott
Lengyelországgal, bizonyos volt, hogy vele semmilyen
szövetségre lépni nem hajlandó, ezért Közép-Litvánia
topográfiai fogalomként is értelmét veszítette. A 38 ezer
négyzetkilométernyi terület lakossága több mint kétharmad
részben lengyel volt, s ez az arány jellemezte Vilnát is.
Emiatt érthető, hogy a litván kormány nem ment bele a
lengyelek javaslatába: tartsanak hovatartozásáról
népszavazást. A Népszövetség Tanácsának azt a felvetését
is elutasította, hogy a két kantonból – a kaunasziból és a
vilnaiból – álló Litvánia lépjen föderációra
Lengyelországgal. A lengyelek viszont abba nem mentek bele, hogy
a két kanton Lengyelországtól független litván államként
egyesüljön. A kérdésben végül a lengyelek döntöttek:
Közép-Litvániát 1922-ben beolvasztották Lengyelországba.
Emiatt Litvánia és Lengyelország között a II. világháború
előestéjéig hadiállapot volt. Békekötésre 1938-ban is csak
a lengyel fél nyomására került sor. A litvánok a
lengyelekkel szemben ezért voltak tartózkodóak a
rendszerváltozást követően, s ez napjainkban is
érzékelhető.
A
rigai béke és Piłsudski bocsánatkérése
A fegyverszünet
az október 12-én kötött megállapodás szerint október
18-án lépett érvénybe. Piłsudski ezt az időt arra
használta, hogy a front túloldalára minél nagyobb ukrán
erők jussanak át, amelyek Petrula vezetésével még egy
kísérletet tehetnek a független Ukrajna megteremtésére. A 4.
lengyel lovasdandár elfoglalta Korosztenyt, amely fontos
közelekedési csomópont volt Kijev felé. Több ezer foglyot
ejtett, és néhány páncélvonatot zsákmányolt. Ekkor esett
el a 8. lovastüzérosztály parancsnoka, a magyar Boul Artúr
alezredes, akinek utolsó mondatát feljegyezték bajtársai:
"Így hálálom meg Lengyelországnak az 1848-as magyar
szabadságharcnak nyújtott segítségét."
A lengyel
hadseregnek az 1920-as háborúban 17 ezer katonája esett el,
míg a sebeikben és betegségben elhaltak száma meghaladta a 30
ezer főt. 114 ezer volt a sebesültek száma, és a hadifoglyok
közül 16 ezren soha nem tértek haza. A csellengők,
dezertálók száma megközelítette a 40 ezer lelket. Ehhez
tudni kell azt is, hogy a lengyel nemzet 1920-ban egy olyan
hadsereget állított fel, amelynek létszáma meghaladta a 900
ezer főt.
A békeszerződést
Rigában – többfordulós tárgyalás után – végül 1921.
március 18-án írták alá. Ebben Lengyelország lemondott a
közösen meghúzott határtól keletre eső területekről, a
szovjet-orosz és a szovjet-ukrán fél pedig a nyugatra fekvő
részekről. A két fél kölcsönösen elismerte az egymás
területein élő lengyel, illetve orosz és ukrán nemzeti
kisebbségek nyelvi, kulturális és vallási jogait, s
kötelezte magát, hogy amnesztiában részesíti az ugyanezen
nemzetiségű politikai foglyokat. A bolsevik tárgyaló fél
arra is kötelezettséget vállalt, hogy Oroszország és Ukrajna
visszaadja mindazokat a múzeumi, könyvtári és levéltári
gyűjteményeket, haditrófeákat, amelyeket 1772 után
szállítottak Lengyelországból Oroszországba. Azt is
vállalta, hogy jelentős összegű kártérítést fizet
Lengyelországnak azon a címen, hogy a Lengyel Királyság is
hozzájárult gazdasági teljesítményével a háború előtti
Oroszország gyarapodásához, amelynek "eredményei" utóbb
köztulajdonba kerültek. A két fél kilátásba helyezte, hogy
a békeszerződés ratifikálása után mielőbb felveszi a
diplomáciai kapcsolatokat.
Miután Petrula
csapatait a bolsevik haderő 1920 végére szétverte és kiűzte
Ukrajnából, a megkötött békével Lengyelország végleg
elismerte Szovjet-Ukrajna létét. Piłsudskinak az önálló
Ukrajnáról szőtt álma egyszer s mindenkorra szertefoszlott.
Volt annyi erkölcsi ereje, hogy 1921. május 15-én
ellátogasson a szczypiornói táborba, ahová a Lengyelországba
visszahúzódott ukrán és belorusz fehér tiszteket a
nemzetközi egyezményeknek megfelelően internálták.
Tisztelgett a két sorban felsorakozott tisztek előtt. Uraim,
kérem, bocsássanak meg nekem – mondta.
Piłsudski
számára ezzel a mondattal ért véget az 1920-as háború.
A lengyel nemzet
minden tekintetben felkészültnek bizonyult arra a nagy
változásra, amelyet az I. világháború és az azt lezáró
nagy európai átrendeződés lehetősége kínált. Képviselői
ott voltak Berlinben, Bécsben, Moszkvában, de Párizsban is és
mondhatni – Ignacy Paderewski, a politikai főszerepet is
vállaló zongoraművész és zeneszerző révén – a világ
összes meghatározó pontjain, várva azt, hogy bármiként
alakul is a nagy erőpróba kimenetele, ne lehessen lesöpörni a
lengyel ügyet a tárgyalóasztalról. Ehhez szükség volt a
"lengyel kérdés" fegyveres képviseletére – az
egymással szembenálló német, az osztrák–magyar, az orosz,
a francia hadsereg oldalán és az amerikai hadsereg soraiban –
légióként, önálló hadosztályként, hadtestként,
hadseregként vagy önkéntesként. E csapatok katonáit sajátos
hálóként fogta össze az egész Európára kiterjedő, jól
megszervezett konspiratív Lengyel Fegyveres Szervezet. Amikor
bekövetkezett 1918 ősze, és elhangzott a haza
helyreállítására szólító parancs, továbbításában a
Lengyel Fegyveres Szervezet mintegy idegrendszerként
működött, s a nagyvilágban szétszóródott lengyel
alakulatok megindultak Varsó, Krakkó és Poznań felé. Úgy,
ahogy ezt Wyspiański is megálmodta drámáiban. A hazahívó
és a hadba hívó parancsszót Piłsudski adta ki. Életével
és tevékenységével – minden hibája ellenére is – ő
tett szert olyan tekintélyre, hogy a sorsdöntő órában még
politikai ellenfelei is hallgattak rá. A lengyel–ukrán
egymásrautaltságot jelképező legendabeli bárd, Vernihora
szerepét azonban nem tudta eljátszani, s az aranykürt
hangjait, amelyek egy föderáció létrehozására
szólították volna fel a hajdani lengyel–litván állam
népeit, az érintettek nagy része az adott történelmi
körülmények között hamisnak érezte... vagy nagyothallott...