Chován István
Jónás Tamás:
Apáimnak, fiaimnak
Magvető, 2005
Verseskötetek után prózai írásokat
tartalmazó gyűjteménnyel jelentkezett Jónás Tamás. Az Apáimnak,
fiaimnak szövegeit terjedelmi és műfaji sokszínűség
jellemzi: a néhány oldalas rövidtörténettől a hosszabb,
szinte kisregény terjedelmű elbeszélésig terjed a skála.
Szerzőjük figyelmesen, lírikusi érzékenységgel szemléli
környezetét, és olyan világot jelenít meg, melynek alakjait
a legalapvetőbb emberi érzések mozgatják.
A könyv történetei napjaink vagy a
közelmúlt Magyarországán játszódnak. Megjelennek bennük
szegénységben élő, kiszolgáltatott figurák, egyszerű,
sokszor csak ösztöneik által vezérelt, vegetáló emberek. E
szövegek szociografikus ábrázolásmódja
feszültségteremtésével Móricz Zsigmond vagy Tar Sándor
prózavilágát idézi meg. Sötét tónusú, indulatokat rejtő
közeg ez. A naturálisan valóságanalóg elbeszélésekkel
szemben állnak a múltba visszatekintve elmondott, az
emlékezés szűrője által finoman megszépített történetek.
A Senza tempo talán az egész kötet legsikerültebb
darabja: elbeszélője a gyermekkorába tekint vissza. A
felbukkanó emlékfoszlányok, a töredékesség, a teljességgel
többé meg nem ragadható múlt nosztalgikus távlata líraivá
teszi az elbeszélést: "Mert nagyapám, azt mesélik, nem
szeretett dolgozni. Miért is szeretett volna? Nem szeretett
igazán dolgozni ott senki. Ahol olyan szépek az erdők,
fáradtak a völgyek, ahol a patakok a szerelemről csevegnek
esténként, s ahol olyan bódító illata van a tavasznak, a
kora nyárnak, s ahol olyan pompás, gazdag mezők terpeszkednek
szégyentelenül, igazán ki szeretne ott dolgozni?"
A retrospektív beszédhelyzetű, egyes szám
első személyű történetmondó kísérletet tesz múltjának
rekonstruálására, falusi gyökereit keresi. E múltat azonban
csak mozaikokból építheti fel. Számba veszi a falu lakóit, a
hozzájuk kapcsolódó élményeit. Gyermeki énjének jellegadó
vonásai: a kíváncsiság és a szeretetvágy. A szereplők az
egymástól elkülönített, de címmel el nem látott
szövegegységekben újra meg újra viszszatérnek, alakjuk
újabb jellemvonással gazdagodik, átértelmeződik. A Senza
tempo ezért novellafüzérként is olvasható. A szöveg
zárlata formális csupán: a történet nem záródik, nem is
záródhat le. Az elbeszélő bizonytalanságban hagyja
olvasóját, a realitás álommal vegyül, a mű világa
egyénileg megélt világként tárul fel: "Csak hosszú évek
múlva tudtam meg, mi történt akkor. Nagymama átszaladt a
házába, hogy kenyeret hozzon nekem, de ráomlottak a rozzant
falak, szörnyethalt. Míg lázálomban forgolódtam, Katinka
édesanyja ápolt, sokáig azt hitték, meghalok én is. (...) S
akkor elképzeltem, hogy a kis sereg benyomakodik Margit néni
házába, aki nyugtalanul forogni kezd a dikón. – Mit akartok
tőlem? Bűnösök vagytok, mind! – S azok vészjóslóan
hallgatnak. Csak így lehetett."
A történet visszatér kiindulópontjához, az
első jelenethez, a szerkezet körkörössé válik. Talán ezzel
is azt példázza a szöveg, hogy a múlt csak parciálisan
ragadható meg, befejezett elbeszélésként nem mondható el
újra.
Az Apáimnak, fiaimnak tematikailag
gazdag kötet. Szereplőinek fontos élménye a közösségből
való kiszakadás, a vágyakozás, a boldogság megtalálása és
megragadása. Meghatározó számukra a másokhoz való viszony:
az apa és fiú közötti mindig ellentmondásos (Sátán,
Fiam szemében). A Sátán a sűrítés és a
kihagyás poétikai eszközeivel él, műfaja rövidtörténet.
Az első mondat ("Az apja átvágta a hároméves Janika
torkát.") sokkoló hatású, de később átértelmeződik. Az
apa így menti meg Janika életét, hiszen annak a torkán akadt
egy falat alma. A feszültség, a felgyülemlett agresszió a
későbbiekben visszájára fordul. Tizenhét esztendősen Janika
hidegvérrel, kegyetlenül vágja bele apjába a kést a
konyhában. A szöveg befejezése nyitott, az auktoriális
elbeszélő a legcsekélyebb kommentártól is tartózkodik,
sokkoló tényszerűséggel mondja el az eseményeket. A Sátán
az első írás, a Fiam szemében pedig a záró, így az
apa-fiú kapcsolat mintegy formálisan is keretbe foglalja a
kötetet. A Sátán tárgyilagos elbeszélői hangjával
szemben az utóbbié meghatottan személyes, amikor a
történetmondó édesapa gyermeke jegyzetfüzetét találja meg,
és próbálja értelmezni. A bizalom azonban itt is elvész
kettejük között, amikor a kilencéves kisfiú észreveszi apja
cselekedetét: "Fiam jelenik meg egy idő múlva az ajtóban,
nem szól, nem kérdez, kicsit szomorú, észrevette, hogy
beleolvastam a füzetébe. Tiltott tükörbe néztem. – És
soha többet nem láttam azokat az írásokat."
A boldogságra való törekvés és e cél
elérhetetlensége talán azokban az elbeszélésekben érezhető
leginkább, amelyekben hangsúlyosan jelenik meg férfi és nő
viszonya. Szerelemnek ritkán nevezhető e viszony, inkább testi
egymásrautaltságnak. A nő, akivel folyton szeretkeznem kell
emberi kapcsolatai a fizikális érintkezésre redukálódnak
csupán, szereplői nem is ismerik egymást. A Szerelem egy
kétségek közt vergődő, féltékeny férj monológja, aki
megszállottan keresi felesége hűtlenségének bizonyítékait.
Bizalmatlansága szinte teljesen tönkreteszi kapcsolatukat:
"Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod, ami van, elfogadod, hogy
ezt a játékot úgy kell játszani, azokkal a szabályokkal,
amiket ő talál ki. Ha titkolózik, hadd titkolózzon,
asszisztálnod ugyan nem kell az egész nyomorú szerelmükhöz,
de teret adsz neki: hadd raboljon, öljön, hazudjon, amíg
akar." A szöveg – mint Jónás Tamás szövegei oly gyakran
– nem ad megoldást a problémára. Formálisan zárul le
csupán: a kétségek, a bizonytalanság megmarad.
A 12 férfi a nyers brutalitás
ábrázolása. A történet egy buszmegállóban játszódik.
Munkások várakoznak fásultan: "...a fájdalom is
beletelepedett a szemekbe, igazi, férfias fájdalom, a
tűréshatár fájdalma, a várakozás fájdalma – tűrni
kellett a hó végi pénztelenséget, várni kellett az
ötödikére." Takácsot, aki még új a faluban, a többiek
látszatverekedéssel teszik próbára, a beavatás azonban
tragikusan, Takács halálával végződik. Míg a 12 férfi az
emberi lét kisszerűségét ábrázolja kérlelhetetlenül,
addig a Felelőtlenek a céltalanságot. Néhány fiatal
autóval tart Szerbia felé. Az utazás toposzához Jónás
elbeszélésében egyszerre nagyon sok képzet kapcsolódik. Az
úton lét élménye a köztességé is egyben: a biztos,
megszokott, de egyben unalmas otthon és a kiszámíthatatlan, ki
nem tűzött végcél közötti állapoté. Az utazás
függetlensége, szabadsága jelképes értelmű is. A szereplők
keresik önmagukat, életcéljukat. Lázadóan szembefordulnak
múltjukkal, de nincs határozott cél előttük, sem térben,
sem időben. A szöveg elbeszélésmódja a film formanyelvéből
is táplálkozik. A gyors helyszín- és időpontváltások
között rövidek az elbeszélői közlések, és pergőek a
párbeszédek, ezzel is a szcenikusságot hangsúlyozva. A
történet hirtelen félbeszakad, befejezetlenül ér véget,
szereplői képtelenek bárhová is megérkezni.
A Hűség-tremoló az elválások és
egymásra találások novellája. Magyar Sanyi és Szép Eszter
kényszerű elválása, Sanyi és Kalára Márti kapcsolata, majd
Eszter visszatérése balladai feszültséget teremt hármójuk
között. A drámai jelleget erősítik a rövid mondatokból
építkező párbeszédek is. A cselekmény Sanyi és Eszter
meghitt együttlétével zárul, amit a részeg Márta
indulattól fűtött megjelenése zavar meg. Jónás Tamás
hősei soha nem lehetnek maradéktalanul boldogok, de szűnni nem
akaróan munkál bennük az erre való törekvés, ahogyan Magyar
István fogalmazza meg fiának: "Mindig van valaki, aki
szeresse az embert. Ha nem rögtön, majd később. Egyensúlyban
van a világ, kisvilág, nagyvilág egyaránt!"
A kötet címe az adományozás, a testálás
gesztusát rejti magában. Architextuálisan a testamentum
műfajára is utalhat. Jónás Tamás szövegei egy korántsem
tökéletes, de talán éppen ezért nagyon emberi világot
hagynak örökül olvasójuknak.