Kortárs

 

Chován István

Jónás Tamás:
Apáimnak
, fiaimnak

Magvető, 2005

 

Verseskötetek után prózai írásokat tartalmazó gyűjteménnyel jelentkezett Jónás Tamás. Az Apáimnak, fiaimnak szövegeit terjedelmi és műfaji sokszínűség jellemzi: a néhány oldalas rövidtörténettől a hosszabb, szinte kisregény terjedelmű elbeszélésig terjed a skála. Szerzőjük figyelmesen, lírikusi érzékenységgel szemléli környezetét, és olyan világot jelenít meg, melynek alakjait a legalapvetőbb emberi érzések mozgatják.

A könyv történetei napjaink vagy a közelmúlt Magyarországán játszódnak. Megjelennek bennük szegénységben élő, kiszolgáltatott figurák, egyszerű, sokszor csak ösztöneik által vezérelt, vegetáló emberek. E szövegek szociografikus ábrázolásmódja feszültségteremtésével Móricz Zsigmond vagy Tar Sándor prózavilágát idézi meg. Sötét tónusú, indulatokat rejtő közeg ez. A naturálisan valóságanalóg elbeszélésekkel szemben állnak a múltba visszatekintve elmondott, az emlékezés szűrője által finoman megszépített történetek. A Senza tempo talán az egész kötet legsikerültebb darabja: elbeszélője a gyermekkorába tekint vissza. A felbukkanó emlékfoszlányok, a töredékesség, a teljességgel többé meg nem ragadható múlt nosztalgikus távlata líraivá teszi az elbeszélést: "Mert nagyapám, azt mesélik, nem szeretett dolgozni. Miért is szeretett volna? Nem szeretett igazán dolgozni ott senki. Ahol olyan szépek az erdők, fáradtak a völgyek, ahol a patakok a szerelemről csevegnek esténként, s ahol olyan bódító illata van a tavasznak, a kora nyárnak, s ahol olyan pompás, gazdag mezők terpeszkednek szégyentelenül, igazán ki szeretne ott dolgozni?"

A retrospektív beszédhelyzetű, egyes szám első személyű történetmondó kísérletet tesz múltjának rekonstruálására, falusi gyökereit keresi. E múltat azonban csak mozaikokból építheti fel. Számba veszi a falu lakóit, a hozzájuk kapcsolódó élményeit. Gyermeki énjének jellegadó vonásai: a kíváncsiság és a szeretetvágy. A szereplők az egymástól elkülönített, de címmel el nem látott szövegegységekben újra meg újra viszszatérnek, alakjuk újabb jellemvonással gazdagodik, átértelmeződik. A Senza tempo ezért novellafüzérként is olvasható. A szöveg zárlata formális csupán: a történet nem záródik, nem is záródhat le. Az elbeszélő bizonytalanságban hagyja olvasóját, a realitás álommal vegyül, a mű világa egyénileg megélt világként tárul fel: "Csak hosszú évek múlva tudtam meg, mi történt akkor. Nagymama átszaladt a házába, hogy kenyeret hozzon nekem, de ráomlottak a rozzant falak, szörnyethalt. Míg lázálomban forgolódtam, Katinka édesanyja ápolt, sokáig azt hitték, meghalok én is. (...) S akkor elképzeltem, hogy a kis sereg benyomakodik Margit néni házába, aki nyugtalanul forogni kezd a dikón. – Mit akartok tőlem? Bűnösök vagytok, mind! – S azok vészjóslóan hallgatnak. Csak így lehetett."

A történet visszatér kiindulópontjához, az első jelenethez, a szerkezet körkörössé válik. Talán ezzel is azt példázza a szöveg, hogy a múlt csak parciálisan ragadható meg, befejezett elbeszélésként nem mondható el újra.

Az Apáimnak, fiaimnak tematikailag gazdag kötet. Szereplőinek fontos élménye a közösségből való kiszakadás, a vágyakozás, a boldogság megtalálása és megragadása. Meghatározó számukra a másokhoz való viszony: az apa és fiú közötti mindig ellentmondásos (Sátán, Fiam szemében). A Sátán a sűrítés és a kihagyás poétikai eszközeivel él, műfaja rövidtörténet. Az első mondat ("Az apja átvágta a hároméves Janika torkát.") sokkoló hatású, de később átértelmeződik. Az apa így menti meg Janika életét, hiszen annak a torkán akadt egy falat alma. A feszültség, a felgyülemlett agresszió a későbbiekben visszájára fordul. Tizenhét esztendősen Janika hidegvérrel, kegyetlenül vágja bele apjába a kést a konyhában. A szöveg befejezése nyitott, az auktoriális elbeszélő a legcsekélyebb kommentártól is tartózkodik, sokkoló tényszerűséggel mondja el az eseményeket. A Sátán az első írás, a Fiam szemében pedig a záró, így az apa-fiú kapcsolat mintegy formálisan is keretbe foglalja a kötetet. A Sátán tárgyilagos elbeszélői hangjával szemben az utóbbié meghatottan személyes, amikor a történetmondó édesapa gyermeke jegyzetfüzetét találja meg, és próbálja értelmezni. A bizalom azonban itt is elvész kettejük között, amikor a kilencéves kisfiú észreveszi apja cselekedetét: "Fiam jelenik meg egy idő múlva az ajtóban, nem szól, nem kérdez, kicsit szomorú, észrevette, hogy beleolvastam a füzetébe. Tiltott tükörbe néztem. – És soha többet nem láttam azokat az írásokat."

A boldogságra való törekvés és e cél elérhetetlensége talán azokban az elbeszélésekben érezhető leginkább, amelyekben hangsúlyosan jelenik meg férfi és nő viszonya. Szerelemnek ritkán nevezhető e viszony, inkább testi egymásrautaltságnak. A nő, akivel folyton szeretkeznem kell emberi kapcsolatai a fizikális érintkezésre redukálódnak csupán, szereplői nem is ismerik egymást. A Szerelem egy kétségek közt vergődő, féltékeny férj monológja, aki megszállottan keresi felesége hűtlenségének bizonyítékait. Bizalmatlansága szinte teljesen tönkreteszi kapcsolatukat: "Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod, ami van, elfogadod, hogy ezt a játékot úgy kell játszani, azokkal a szabályokkal, amiket ő talál ki. Ha titkolózik, hadd titkolózzon, asszisztálnod ugyan nem kell az egész nyomorú szerelmükhöz, de teret adsz neki: hadd raboljon, öljön, hazudjon, amíg akar." A szöveg – mint Jónás Tamás szövegei oly gyakran – nem ad megoldást a problémára. Formálisan zárul le csupán: a kétségek, a bizonytalanság megmarad.

A 12 férfi a nyers brutalitás ábrázolása. A történet egy buszmegállóban játszódik. Munkások várakoznak fásultan: "...a fájdalom is beletelepedett a szemekbe, igazi, férfias fájdalom, a tűréshatár fájdalma, a várakozás fájdalma – tűrni kellett a hó végi pénztelenséget, várni kellett az ötödikére." Takácsot, aki még új a faluban, a többiek látszatverekedéssel teszik próbára, a beavatás azonban tragikusan, Takács halálával végződik. Míg a 12 férfi az emberi lét kisszerűségét ábrázolja kérlelhetetlenül, addig a Felelőtlenek a céltalanságot. Néhány fiatal autóval tart Szerbia felé. Az utazás toposzához Jónás elbeszélésében egyszerre nagyon sok képzet kapcsolódik. Az úton lét élménye a köztességé is egyben: a biztos, megszokott, de egyben unalmas otthon és a kiszámíthatatlan, ki nem tűzött végcél közötti állapoté. Az utazás függetlensége, szabadsága jelképes értelmű is. A szereplők keresik önmagukat, életcéljukat. Lázadóan szembefordulnak múltjukkal, de nincs határozott cél előttük, sem térben, sem időben. A szöveg elbeszélésmódja a film formanyelvéből is táplálkozik. A gyors helyszín- és időpontváltások között rövidek az elbeszélői közlések, és pergőek a párbeszédek, ezzel is a szcenikusságot hangsúlyozva. A történet hirtelen félbeszakad, befejezetlenül ér véget, szereplői képtelenek bárhová is megérkezni.

A Hűség-tremoló az elválások és egymásra találások novellája. Magyar Sanyi és Szép Eszter kényszerű elválása, Sanyi és Kalára Márti kapcsolata, majd Eszter visszatérése balladai feszültséget teremt hármójuk között. A drámai jelleget erősítik a rövid mondatokból építkező párbeszédek is. A cselekmény Sanyi és Eszter meghitt együttlétével zárul, amit a részeg Márta indulattól fűtött megjelenése zavar meg. Jónás Tamás hősei soha nem lehetnek maradéktalanul boldogok, de szűnni nem akaróan munkál bennük az erre való törekvés, ahogyan Magyar István fogalmazza meg fiának: "Mindig van valaki, aki szeresse az embert. Ha nem rögtön, majd később. Egyensúlyban van a világ, kisvilág, nagyvilág egyaránt!"

A kötet címe az adományozás, a testálás gesztusát rejti magában. Architextuálisan a testamentum műfajára is utalhat. Jónás Tamás szövegei egy korántsem tökéletes, de talán éppen ezért nagyon emberi világot hagynak örökül olvasójuknak.