Papp Ágnes Klára
Komáromi Gabriella:
Elfelejtett irodalom
Fejezetek a magyar gyermek- és ifjúsági próza
történetéből: 1900–1944
Móra, 2005
Gyermek- és ifjúsági prózáról írni
nem könnyű dolog. Az irodalomtörténésznek sokszor olyan
szempontokat kell érvényesítenie, amelyek elvben
összeegyeztethetetlenek az autonóm művek elemzésével – a
gyakorlatban mégis felmerülnek; egy sereg olyan kérdéssel
kell szembenéznie, amelyek nehezen megválaszolhatók anélkül,
hogy a kutató át ne gázolná tudományágak, módszertani
iskolák határait, itt mégis ilyen formában vetődnek fel.
Számot kell vetnie azzal, hogy a kor gyermekekről kialakított
képe, pedagógiai szándékai (és a pedagógiában
tükröződő ideológiája) milyen erősen befolyásolják a
születendő műveket. Vagy azzal, hogy a megemlített könyvek
nagy része nem jelentős, nem maradandó, mégis fontos lehet
hatása miatt: ez esetben ki kell alakítania az elemzés során
egy olyan szempontrendszert, amely nem vész el a
hatásvizsgálat és a szociológia útvesztőiben, mégis egész
műcsoportokat, típusokat képes leírni (például a
leányregény poétikai jellemzőit, funkcióját, sikerének
okát). De fel kell vetnie azt az elméleti szempontból talán
kényes, de ez esetben elkerülhetetlen kérdést, hogy a kor
eseményei, a világháború, Trianon stb. hogyan tükröződnek
a regények világában: közvetlenül (teszem azt, hogyan
üdvözli az őszirózsás forradalmat Rókáné polgártárs),
gondolkodásmódjukban, sőt közvetve hogyan befolyásolják
témaválasztásukat (például a történelmi ifjúsági
regények kor- és hősválasztását) a politikai fordulatok.
A problémák magából a vizsgált anyagból
következnek: a "gyermekirodalom", az "ifjúsági
irodalom" nem esztétikai kategória, nem jelent minősítést
arra nézve, értékes-e vagy értéktelen az idetartozó mű. De
még csak nem is műfaj vagy műforma, hanem a befogadó felől
meghatározott műcsoport, amelynek megvannak a maga műfajai,
típusai, lektűrjei és remekművei. Tulajdonképpen poétikai szempontból
fából vaskarika: mert beszélhetnénk-e – egyetlen típust
értve rajta – "felnőttirodalomról" mondjuk Edgar
Wallace-tól Gide-ig, Rejtőtől Kosztolányiig? Természetesen
nem. Ez esetben azonban olyan meghatározó egyrészről a
gyermekolvasó igénye, sajátos nézőpontja, befogadásának
módja, másrészről az ezt kiszolgáló óhatatlanul felnőtt
irodalmi intézményrendszer (az írótól a kiadón át a
gyermek számára üdvös olvasmányokat meghatározó
pedagógiáig), hogy ez a fából vaskarika mégiscsak
létrejön. És ha ezt az irodalomelméleti abszurdot
vizsgáljuk, akkor egyszerre kell figyelemmel lenni a
befogadóra, hiszen jellegzetes nézőpontja mentén jön létre
maga a típus; a korra, társadalomra, amelynek kívánalmait –
épp sajátos kimondott vagy elhallgatott pedagógiai
jellegénél fogva – sokkal erősebben tükrözi, mint az
egykorú "felnőttirodalom"; és a műtípusokra, műfajokra,
a művek egyéni kvalitásaira. Magyarán a
gyermekpszichológiától a befogadásesztétikán és
szociológián át az intézményrendszerek történetéig sok
minden színesíti a képet. Mindezt azért írom le, hogy
érzékeltessem, milyen speciális problémákat kellett
megoldania a monográfiának ahhoz, hogy egyáltalán
megközelíthesse a vizsgált anyagot.
Pedig az anyag – az 1900 és 1944 közötti
ifjúsági próza – nagysága további nehézségeket szül. Az
anyag nagyságát példázza, hogy – noha a szó szoros
értelmében egész könyvtárnyi anyagot dolgoz fel a szerző
– magam is kapásból tudok mondani olyan korabeli (ma is
élvezhető!) gyerekkönyveket, amelyek még csak meg sem
említtetnek a kötetben. Komáromi Gabriella elsőrendű célja
épp ennek a területnek az alapos feltérképezése:
áttekinteni, utakat vágni az áthatolhatatlan dzsungelben,
lehetővé tenni a további, kisebb részleteket feltáró,
elmélyülő kutatásokat, sőt, utat mutatni ezekhez, felidézni
az elfelejtett irodalmat. Egyszerre figyelemmel lenni az
értékesre és a sikeresre – hiszen a kort éppúgy jellemzi,
ha nem jobban, az utóbbi, mint az előbbi. Igazi sziszifuszi
munka – azzal a jelentős eltéréssel a mitológiai
történettől, hogy ezt a követ sikerül felgörgetni a
csúcsra. A szempontrendszer és az anyag sokrétűségét úgy
oldja fel a monográfia, hogy többször, több irányból fut
neki a vizsgálatnak. Először történeti szempontból – ezen
belül is külön kitérve az intézményrendszer történetére
(a gyerekirodalommal foglalkozó könyvkiadókra, a
gyereksajtóra, a témával foglalkozó korabeli szakirodalomra)
és a korabeli olvasóra. Második nekifutásra a gyerek- és
ifjúsági irodalom műfajait veszi sorra a "mesétől a
regényig" (arra is választ keresve, miért épp azok –
például a leányregény, a történelmi regény – lettek
népszerűek). Harmadjára néhány reprezentáns, máig
maradandó és sikeres (javarészt kötelező irodalommá
avanzsált) művet elemez Komáromi Gabriella az Egri
csillagoktól a Kincskereső kisködmönig.
Mindeközben alkalma nyílik, hogy az anyag
rétegezettségét érzékeltesse a klasszikustól a kor
elvárásait színvonalasan teljesítő és a jól megírt
kommersz művön át az erőltetett, tendenciózus tanmesékig
és a csapnivaló hitványságig. Nemcsak olyan remekműveket
elemez, mint a Pál utcai fiúk vagy a Légy jó
mindhalálig!, hanem – és ez talán még érdekesebb –
például Sebők Zsigmond Mackó uras mesekönyvei sikerének
nyomába ered: nem bírál, nem is nosztalgiázik, hanem okokat
keres a háború előtti hihetetlen sikerre és ennek
feltámaszthatatlanságára. Felidézi az egykori gyermek
olvasók vélekedéseit (például Németh Lászlóét),
megpróbálja összefoglalni, milyen világot láttatnak és
hogyan Sebők Zsigmond népszerű mesekönyvei, keresi a mai és
a korabeli befogadók nézőpontjának eltéréseit ("Furcsa
utókori jelenség például, hogy amit stílusában ironikusnak
érzünk, az szándéka szerint akkoriban patetikus volt").
Vagy hogy más, de ehhez kapcsolódó kérdést említsünk:
beszél a gyermekirodalom világában különösen jellemző
jelenségről, könyvek "elhalványulásáról": "Az ilyesféle
»fakulás« nem a mű önértékén múlik, nem is az író
szolgál rá a felejtésre, tán még a regény és mai olvasója
között sem támadna kommunikációs zavar. A könyv teremtett
világa és a mienk között vált valamiképpen bonyolulttá a
kapcsolat. (Többnyire irodalmon kívüli – politikai,
ideológiai, pedagógiai – okokból.)"
A monográfia egészén végighúzódik egy, a
legjobb értelemben véve gyakorlatias szempont: a kiadás, az
értékmentés szempontja. Mit lenne érdemes újra
megjelentetni, mi az, amit feltétlenül meg kellene menteni a
feledéstől, melyek azok a könyvek (lásd a fent
említetteket), amelyek feltámaszthatatlanok. Egész fejezetek
foglalkoznak a (változatlan formában vagy némi
átdolgozással) felfedezésre méltó művekkel. Komáromi
kimazsolázza a kor gyermekirodalmából a megőrzésre
méltókat, megkeresi gyenge pontjaikat, és felhívja a
figyelmet értékeikre, sőt, szükség esetén az átdolgozásra
is konkrét javaslatokat tesz. Felidézi a századelő
meseirodalmát, gyermekkönyvművészetét. (Általában
törekszik arra, hogy ne csak az írókat, hanem – legalább
említésszerűen – a jelentősebb illusztrátorokat is sorra
vegye, lásd a Mülbeck Károlytól Róna Emyig című
fejezetet. De itt többről van szó: a szecessziós, szimbolista
gyermekirodalom esetében a kép és a szöveg sokszor egyetlen
alkotást hozott létre, mint Lesznai Anna művészetében,
Balázs Béla és Kozma Lajos együttműködésében, a
gödöllői iskola alkotóinak műveiben.) Az első
világháború előtti idő kivételes a gyerekirodalom
szempontjából. A kor irodalmában a mese kiemelt jelentőségre
tett szert, és jelentős írók (Krúdy, Babits, Kaffka Margit)
olyan műveket hoztak létre, amelyek a "felnőttirodalom"
teljes jogú tagjai, és épp ezért megmaradásuk nem jelentett
gondot. Komáromi Gabriella azonban sorra veszi a gyermekirodalom
újra megjelentethető darabjait is. A Hájas Muki kalandjait
(Gombos F. Albin tollából): "Hájas Muki kalandjai ...
jórészt irodalmi »plágiumok«, pontosabban: az
olvasmánybéli kalandok bájosan bumfordi másolatai";
Aszlányi Károly – a rendszerváltás idején újra kiadott
– szellemes gyerekregényeit (Kalandos vakáció, Az Északi
Park felfedezése); Schlöpflin Aladár ördögfiókáit (Az
ördögfiókák) vagy a Szilárd János által írt,
méltatlanul feledésbe merült Jópipákat, "a magyar
ifjúsági próza egyik legjobb kópéregényét". De nem
egyszerű felsorolásról van szó, mert a könyvek által
felvetett – a feledésnek nem az értékekben rejlő – okaira
is kitér a szerző. Az ördögfiókák kapcsán arra,
hogy "ahogy például az ún. legendamesék se kerültek
évtizedeken át gyerekeink olvasókönyvébe, antológiáiba,
ugyanúgy kevés esélye volt egy olyan gyerekkönyvnek is a
feltámadásra, amelyben misztikus, vallásos motívumok
bujkálnak (például ördög, pokol, kénköves láng,
tömjénfüst stb.), bár híre-nyoma sincs benne vallásos
áhítatnak, példabeszédnek". Vagy Tamás István ma is
eleven, ámde kiadatlan Szabadkai diákokjáról szólva
azt latolgatja: "Szabad-e írni, könyvet kiadni két nép
érdekellentéteiről az ifjúságnak, vagy megtehetjük, hogy
félelemből, tapintatból, óvatosságból a népek
testvériségéről szóló szép mesévé oldjuk ezt a XX.
századi históriát." A kérdés aktuális – sőt egyre
aktuálisabb.
A megőrzés szempontja azért is fontos, mert
a gyermekirodalom – praktikusságánál, fogyasztóhoz
kötöttségénél fogva is – alárendeltebb szerepet játszik,
és ezért kevésbé őrzi, dolgozza fel a kollektív emlékezet.
De ezen túl, a kötet tárgyát képező, ’45 előtti
gyermekirodalom, az utána következő történelmi változások
következtében, sokkal nagyobb mértékben ki volt téve a
feledésnek. Különösen igaz ez az ifjúsági történelmi
regényre. Noha a művek háttérbe szorulása részben annak
tudható be, hogy – a trianoni sokkhatás után – az
ifjúsági irodalom pedagógiai beállítottsága miatt ezek a
művek javarészt tendenciózus, programszerű művek lesznek,
szoborrá merevedett történelmi alakokkal: "A Rákóczi-kor
regényei egyébként rendre azt bizonyítják, hogy a
történelem szoborrá merevedett, mindig azonos arcú, hangú,
mozdulatú főhőseiről kegyetlenül nehéz ifjúsági regényt
írni." Persze itt is vannak kivételek, mint Könyves Tóth
Kálmán vagy Geréb László regényei (A Thököly árvák,
Mátyás király lantosa), melyeket Komáromi Gabriella
szerkesztői szeme némi felfrissítés után kiadhatónak lát.
Vagy Rákosi Viktor azóta megjelent regényei. De csoda-e, hogy
épp ezek a kor gondolkodásmódját, történelemszemléletét
oly erősen őrző művek süllyesztőbe kerültek? Inkább az a
csoda, ha egy-egy közülük újra megjelent az
ötvenes–hatvanas években, mint Szentiványi Jenő A
kőbaltás embere vagy Fehér Tibor Aranykakasa.
Persze épp ez ügyben az Elfelejtett irodalom első,
1990-es megjelenése óta sok minden változott. Nemcsak
annyiban, hogy bizonyos, akkor még csak "ajánlott" könyvek
időközben újra napvilágot láttak (más kérdés, hogy a
rendszerváltás óta elszabadult gyermekkönyvdömpingben ez
mennyire jutott el a fogyasztókhoz), hanem annyiban is, hogy a
gyermekirodalom, a mese témája – többek közt épp Komáromi
Gabriellának köszönhetően – sokkal központibb, vitatottabb
kérdése lett az irodalomtudománynak, mint 1990 előtt.