Szántó F. István
A halandó költőien lakol
Lányi András: Létezik-e?
Ha nem lenne félreérthető, s ha nem
járatódott volna le maga a szó, úgy fogalmaznék: Lányi
András az elmúlt másfél-két évtizedben elsősorban
politizáló értelmiségiként vált ismertté (nem is
annyira "szakmai" berkekben, mint) a szélesebb
nyilvánosság számára, hisz – mint emlékezhetünk rá –
egyebek mellett tevékeny szerepet vállalt a tervbe vett
Bécs–Budapest Világkiállítás, majd a nagymarosi
vízlépcső elleni demonstrációkban, harcolt a Roosevelt tér
fáiért s általában a lakható Budapestért, szervezkedett a
Szigetköz és a hazai ipar megmentése érdekében, legutóbb
pedig a Zengő hegyi tüntetések egyik szónokaként láthattuk
a tévéhíradókban. Ismerjük tehát őt, de félő, nem
annyira a művein keresztül, mint "informálisan", tehát,
finoman fogalmazva is, féloldalasan. Nos, e féloldalas
beállítás szerint Lányi András elszánt és megalkuvást nem
ismerő "alternatív", aki mindent epés kritikával illet,
ami modern életünktől elválaszthatatlan: az atomerőműveket
és a bevásárlóközpontokat; az erőltetett metróépítést
és az araszoló gépkocsisorokat a Rákóczi úton; a hazai
politikai elitet és a szexipart; az olcsó lektűrt és a
valóságshow-kat; a médiát és a mobilfóniát; a pancsolt
hazai bort és a dömpingáron importált tajvani csirkét; a be-
és lenyúlásokat, a kis (a nagy) magyar privatizációt; a splendid
isolationt, a gőgös individualitást és a plázafeelinget,
az egyenarcokra kiülő egyenboldogságot a fogyasztás
mesterséges paradicsomaiban; a sokoldalúan műveletlen
szocialista embertípust, de kapitalista pandanját, a
szemellenzős szakbarbárt, a "profit" is. Szóval,
sugallják a közvéleményt formáló erők, olyan izgága
valakit ismerhettünk meg személyében, akivel szemben
tulajdonképpen legjobb az óvatos távolságtartás...
Bár jelen írás egyik legfőbb célja, hogy
árnyalja és pontosítsa ezt a féligazságokon nyugvó
összképet, el kell ismerni: az effajta vélemények Lányival
és munkásságával kapcsolatban látszólag
megalapozottak. Mert – kívülről nézve – Lányi valóban
fáradhatatlan szervezőnek látszik, aki – úgy képzeljük
– megállás nélkül jön-megy, sürög-forog, felszólal itt,
nyilatkozik ott, vitatkozik és telefonozik, nyílt levelet
fogalmaz, vagy vitairatot gépel – egyszóval s pesties
szlenggel élve: pörög ezerrel. Aminek fényében még
hihetetlenebb s egyszersmind tiszteletre méltóbb az, ami
bennünket most a leginkább érdekel: hogy szerzőnknek mindeme
közéleti tevékenysége s az ezzel párhuzamosan gyarapodó
publicisztikai életműve mellett egyre gazdagodik és
terebélyesedik írói (elsősorban esszé- és tanulmányírói)
munkássága is, melyet – épp az elméleti igényesség
miatt, és például ellentétben a publicisztikusabb-líraibb
megszólalásfajtákkal – könyvtárazás és hosszas
morfondírozás nélkül, csak úgy, a képletes vagy a
valóságos kávéházi szegleteken indulatból, fél kézzel
odakenni-összehozni egyszerűen lehetetlenség volna. Pedig az
elmúlt tíz évből nem emlékszünk olyan Lányi-könyvre, ahol
a rövidebb lélegzetű publikációk, alkalmibb, akár két
kávé között is papírra vethető újságcikkek
társaságában ne lettek volna jelen azok a feltűnően
szerteágazó témájú (filozófiai, politikaelméleti,
létfilozófiai, történelmi, szociológiai,
irodalomtörténeti, befogadáselméleti-esztétikai stb.
problémákkal foglalkozó) nagytanulmányok, melyek elsősorban
az elmélyülésre hajlamosabb olvasók számára szolgáltak
(és szolgálnak) termékeny továbbgondolásra, nemritkán
vitára sarkalló gondolatokkal. S bár elvileg igaz lehet, hogy
e két (publicisztikus-lírainak, illetve tárgyias-elméletinek
nevezhető) megszólalásfajta nem ugyanazt az olvasói réteget
célozza meg, s közöttük nemigen képzelhető el átjárás,
furcsa módon Lányi András műveiben e két megszólalásmód
nemhogy nem hatálytalanítja, hanem egyenesen felerősíti
egymást. Ennek egyik nyilvánvaló oka, gondolom, az a
szerencsés helyzet, hogy ha egy érzékeny, filozófiailag
iskolázott és írói vénával is megáldott szerző
publicisztikára adja a fejét – Szabó Dezső és Kosztolányi
éppúgy jó példa lehet erre, mint manapság Karátson Gábor,
Esterházy Péter vagy Czakó Gábor –, akkor az a valaki, jó
esetben, a könnyebb(nek látszó) műfajokban is "hozza" a
tőle megszokott színvonalat. (Persze nem minden a tehetség,
nem minden a műveltség, nem minden az intellektus – hiszen
mindezek, ha úgy alakul, gond nélkül aprópénzre is
válthatók, amire szintén számos példával szolgál mind a
múlt, mind a jelen közélete, irodalom- és eszmetörténete.)
Lányit azonban egyelőre – s félő, ez már nála így is
marad – jó sorsa, ízlése, a maga elé állított etikai
mérce, no meg közéletünk jelen állapota megóvta attól,
hogy "bértollnokká", a bal- vagy jobboldali, a
"demokrata", a "szocialista", a "polgári", a
"konzervatív", a "liberális", a "nemzeti
liberális", esetleg az "anarchista" eszmék szócsövévé
váljék, s főleg hogy az ezen eszméket jól-rosszul
képviselő-propagáló tömegpártok uszályába kerüljön. Nem
csupán a politikai pártoktól tudott független maradni (ami
bizony egy közszerepet vállaló értelmiségi esetében nem kis
szó), hanem azoktól az ideológiáktól is, melyeket a hatalmat
gyakorló modern tömegpártok képviselnek.
Lányi ma is ugyanaz a magánzó, ugyanaz az
ellenzéki, mint volt az "ántivilágban" és a
rendszerváltást övező időkben. A pontosság kedvéért – s
a "szocializmusban mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek"
analógiájára – talán úgy kéne fogalmaznunk: még ugyanazabb...
A szó eredeti értelmében vett "ellenzékin" pedig a
meghatározóan kritikai beállítottságú értelmiségit
értem, amely szerepre már csak azért is érdemes (lenne)
odafigyelnünk, mert manapság az ilyenből (jobbára) erős
deficit mutatkozik, és mert a szűkebb értelemben vett
humánértelmiségi olyan viszonyok közepette él, ahol a
"mértékadó" (értsd: jó píárral és remek
médiakapcsolatokkal rendelkező), a közvéleményt valamilyen
szinten mégiscsak befolyásolni tudó értelmiségi körök és
"kánoncsinálók" inkább érzik feladatuknak, hogy
évente-kétévente felfedezzenek, majd "bevezessenek"
("piacra dobjanak") egy-egy ügyeletes "költőtitánt"
vagy "prózazsenit", mintsem hogy valóban fontos és
megkerülhetetlen gondolatokat és kérdéseket felszínre hozó
(élet)műveket népszerűsítsenek. Ez talán részben
magyarázat is arra, hogy az olyan típusú gondolkodói
életutak, amilyet például Lányi András járt be, az
útközben felmerülő problémák, valamint az azokra adott
válaszkísérletek (s ez utóbbi még fájdalmasabb) miért
sikkadhatnak el szinte észrevétlenül, holott ezek többnyire,
de Lányi esetében bizonyosan, igencsak égetőek. S nem
kizárólag a szerző sors- és létkérdéseiként: az írásom
elején olvasható hevenyészett lista, amely, távolról sem a
teljesség igényével, ízelítőt adott a Lányit
foglalkoztató témákból, legalábbis jelzi, hogy e témák
bizony a legmindennapibbak, és szinte valamennyiünket (ha nem
is egyformán, de) érintenek. Kérdéses persze, hogy egy
humánértelmiséginek kell-e, szabad-e papírral igazolható
"szaktudás" nélkül hozzászólnia, illetve "szakmai
gyakorlat", "skill" nélkül mintegy
"belekontárkodnia" e bennünket érintő (és sokszor
javarészt a mi vérünkre menő) ügyekbe. Tény, hogy az ilyen
értelmiségi magatartást (magán a humánértelmiségen belül
is) sokan gyanakodva és ferde szemmel nézik. De az is tény,
hogy Lányi írásaiból, gondolataiból semmit sem ért az, aki
azt az indulatot, azt az értelmiségi-gondolkodói (ha tetszik:
már-már hamleti) drámát nem érzékeli, amely pedig ott
lappang Lányi minden be(le)szólásának,
"belekontárkodásának" a hátterében. Számára ugyanis
– publicistaként, esszé- és tanulmányíróként, de nem
utolsósorban civilként, az ottliki "ürgeként" – nem
más és nem kisebb a tét, mint "az emberhez méltó létezés
olyan kiváltságos – de manapság irgalmatlanul elnyomott –
tágasabb lehetőségeire hívni fel a figyelmet, amelyek
lényünk sajátos világra-nyitottságából adódnak".
Erre alább majd még visszatérünk. Előtte
azonban hadd illusztráljam néhány Lányi-idézettel az
elhangzottakat: "Nem lehet jó az a társadalom, amely az
egyéni választások illuzórikus függetlenségére hivatkozva
személytelen kényszerintézményekre bízza az egyéni
törekvések közötti közvetítést: a társadalmi üzem
megszervezését." Vagy: "Civilizációnk olyan hajóhoz
hasonlít, amelyen a navigációs fülkét a parancsnoki hídtól
hermetikusan elzárták, az utasteret pedig tükörfal veszi
körül, amelyen egyetlen látvány, az utasok saját képmása
ismétlődik a végtelenségig, megfosztva őket minden
kilátástól, bármerre haladnak is." Egy másik példa az
előző, az Együttéléstan címet viselő, a Liget kiadásában
1999-ben megjelent kötetéből: "Csak a leglaposabb
leegyszerűsítés, a legkihegyezettebb poén, a legkönnyebben
megjegyezhető hazugság tarthat igényt sikerre a
televízióban. Nem arra tudniillik, hogy a közönség
figyelmére méltassa, hanem hogy a közfigyelem
befolyásolásának technológusai egy beszédmódot
tévékonformnak találjanak. Alkalmasnak arra, hogy a
figyelmetlenségre szoktatott nézővel elhitesse, hogy szórakoztatják
vagy éppen tájékoztatják valamiről. Még pontosabban:
alkalmasnak arra, hogy elnyerje a nézettségi indexre
spekuláló hirdetők tetszésére spekuláló televíziós
társaságok tetszését." És még egy gyöngyszem, újra a
legfrissebb könyvéből: "A ma uralkodó gyakorlatban azonban
a politika alig több jövedelmező üzletágnál, ahol a
közvélemény befolyásolására fordított befektetéseket a
sikeres vállalkozó a hatalom eszközeinek kisajátítása
útján kamatoztatja."
Aligha kétséges: Lányi erősen kritikai
élű megjegyzései, illetve az ezekből kihallható (elszánt,
kíméletlen vagy – ami nem teljesen ugyanaz, hiszen
kétségkívül valamiféle érzelmi érintettségre utal – vigasztalan)
hang nem mindenki fülében cseng jól. Gyanítom, nem kevesen
vannak olyanok, akik akár ellenszenvesnek, sőt ellenségesnek
találják a Lányi megütötte hangot. (Talán még azok közt
is, akiknek érdekeit/érdekeltségeit a szerző nem
közvetlenül sérti.) Mindenesetre nem csodálkoznék, ha Lányi
András neve is szerepelne egy – létező?, informális? –
B-listán, más, az "elit(ek)", "a közfigyelem
befolyásolásának technológusai" számára non grata,
általuk nem szívesen látott szerzők társaságában. (Félő
azonban, hogy egy aktuális "B-lista" létére vonatkozó
feltevés hátterében is csak az az illúzió áll, amely az
értelmiségi lét súlyának, befolyásának
túlbecsüléséből táplálkozik. Mert – nem mintha
visszasírnám a "régi", "szép" időket, de – hol van
manapság egy rendes betiltott szerző vagy mű?... És vajon nem
azért nincsenek-e ilyenek – ez különben indirekt módon
Lányinak a jelenünkről adott, meglehetősen lehangoló
diagnózisát támasztja alá –, mert azon politikai,
kultúrpolitikai, piaci, tömegtájékoztatási erők, amelyek
hathatós módon képesek alakítani korunk arculatát, s
melyeket Lányi nem győz műveiben ostorozni, úgy, olyan pimasz
nonchalance-szal néznek át az ilyen kritikákon, mint az
üvegen?)
Úgy vélem azonban, Lányi valóban sokszor
nagyon sarkosnak, nagyon sommásnak tűnő megfogalmazásai,
tegyük fel: helytálló látleletei aktuális viszonyainkról
mégsem azért és attól figyelemre méltóak, mert
"objektív" igazságot fejeznek ki, mert maradéktalanul
megfeleltethetők a "valóságnak", hanem mert a bennük
levő érzelmi-indulati többlet a befogadót valamilyen
állásfoglalásra készteti, mi több: kényszeríti. S a saját
véleményalkotás és állásfoglalás imperatívuszának
terhéből, amit a Lányi-szöveg az olvasó vállára rak,
semmit nem vesz el a tény, hogy a szerző diagnózisa esetleg
ebben vagy abban a konkrét esetben tévesnek bizonyul...
Meggyőződésem tehát, hogy – legyenek bár
szociológiailag hajszálpontosak – a Lányi-szöveg izgalmát
önmagában aligha garantálnák "a miben és hol élünk"
témakörében megfogalmazott definíciós kísérletek. Már
csak ezért is szükséges kitérnünk Lányi
írásművészetének egy másik fontos sajátosságára: arra,
hogy e definíciókat nem egy "szakember", egy szociológus
veti papírra, objektíve, pozitivistán, sine ira et studio,
hanem egy – nagyon is hús-vér, ezért nagyon is szubjektív, olykor
pedig nagyon is elfogult, sőt indulatos – író. A
szavaknak arra a sajátos (a "teremtés" értelmében minden
további nélkül "művészinek" is nevezhető)
használatára gondolok, amely – hasonlóan a szépirodalmi
nyelv befogadásának-megértésének hatásmechanizmusaihoz –
új és váratlan felismerésekhez, "aháérzésekhez"
juttatja olvasóját. Lányinál nem ritkák és nem
véletlenszerűek az ilyen s ehhez hasonló fordulatok (a
kurzivált alakok az én kiemeléseim): Magyar Állami Könyvelhárító
Vállalat; eurózis; kibern-etika; a test – nyílás;
de hol van már a tavalyi show; kétségben az
erő; a halandó költőien lakol; kísértet járja be
Európát, a konzumizmus kísértete; szólásszabadság
van – szavunk sem lehet. E szórontó – s egyidejűleg
persze: szóteremtő – módszer, mely vagy egy-egy betűhiba,
"elütés" szándékos beiktatásával jön létre, vagy
egy-egy naiv-népetimológiai alak tudatos alkalmazásával,
vagy, leggyakrabban, közismert frazémák értelmének
kifacsarásával, erősen emlékeztetheti az olvasót a
"nyelvrontás", a nyelvvel való – a "posztmodern
kánon" némely jelentősebb szerzőjénél valóban nem
teljesen öncélú – "játék" most divatos technikáira.
Ám súlyos félreértés volna ezekből a példákból arra
következtetnünk, hogy a Lányi-féle beszéd- és
gondolkodásmód az úgynevezett "posztmodern" vagy
"szövegirodalom" címkéje alá lenne sorolható. Épp
ellenkezőleg. Lányi ugyanis elegánsan mellőzi ezt az egész
öndefiníciós-öngerjesztős problémakört, a "mi a pálya,
mi mostanság a menő, ki kanonizál kit és miért"
diskurzusának belügyeit... (Különben csak remélhető, hogy a
jövő irodalom- és eszmetörténete egyszer talán majd
feltárja, vajon mitől lehetett az, hogy miközben a posztmodern
írástechnikák, az "anything goes", az
ideológiamentesség, a történetiség felszámolása, a lét,
úgymond, alig elviselhető könnyűsége stb. stb. szinte emberi
ésszel felfoghatatlan szabadsággal ajándékozták meg a
posztmodern szerzőt és olvasóját, akit immár sem idő- vagy
térbeli, sem tematikai korlátok nem kötöttek, aki szabadon
kalandozhatta volna be a teljes múlt, jelen és jövő általa
tetszőlegesen kiválasztott szeletét/szeleteit Amerikától
Óceániáig, a Jurassic Parktól az Alfa holdbázisig; nos, hogy
ez nálunk miért hozta magával – mindenfajta előzetes
várakozásunkra rácáfolva – a legfullasztóbb
belterjességet, levegőtlenséget, beszűkülést,
kisszerűséget, szekértáborozást, békaegérharcot, viharokat
egy pohár vízben...) De ha már az (esetek nagy részében
ideológiai köntösbe bújtatott lét)harcnál tartunk,
meg kell jegyeznünk: bár Lányitól egyáltalán nem áll
távol a harciasság – mint az egyik vele készült interjúban
olvassuk, írni is csak "önvédelemből" tud, hisz amit
"tervszerűen csinálna", az "meddő, görcsös
piszmogás" –, s azt is tudjuk, ha kell, minden további
nélkül kiáll a valóságos vártákra (szónokként például
sok-sok ezer ember elé vagy a rendszerellenes tüntetők
élére), a hangadó magyar értelmiség kialakította
játéktéren, a Kulturkampf informális-virtuális
lövészárkaiba mégis ritkán ereszkedik alá. Nem mintha adott
esetben ne lenne (meg a) véleménye, és nem mintha
véleményét félelemből, szeméremből vagy jól felfogott
érdekből véka alá rejtené. Hanem mert – a látszat
ellenére – Lányi András szemlélődő, morfondírozó,
reflexióra hajló, egyszóval filozofikus alkat. S ha mindezt
jól érzékelem (különben nehéz lenne nem érzékelni, s
talán nem is annyira, nem is elsősorban az egy-egy konkrét és
aktuális cél érdekében mozgósított publicisztikájában,
mint a majdnem kizárólagosan mindig létfilozófiai témájú,
nagy erudícióval – s főleg persze kedvvel, szeretettel,
szívvel, vagyis a "lélek mélységéből" – megírt
nagytanulmányaiban, például A hely helyreállítása
című írásának alábbi néhány sorát szemügyre véve:
"Vagy ittlétünk maga volna a lét sérülése? A világló
öntudat – a lobogó fájdalom eksztázisa – büntetésünk?
S a léten létezésünkkel ütött seb ápolása és gondozása,
vagyis a helyrehozatal mint jóvátétel, minden
tennivalónk?") – nos, akkor talán érthető, mit neveztem
feljebb a gondolkodás (és a gondolkodó!) drámájának,
hamleti szituációjának. Azt a helyzetet, amikor valakit –
vonzódásai, hajlamai ellenére – valamilyen megnevezhetetlen
erő (sors? karma? kategorikus imperatívusz?) lök, taszít
számára kevésbé kívánatos terepre és helyzetekbe,
amelyeket azonban mégis vállalnia kell. Kimondva-kimondatlan,
függetlenül egy-egy konkrét írás konkrét tárgyától,
Lányi minden sora ebből, a hamleti (értsük úgy: értelmiségi)
dráma feloldhatatlan feszültségeiből – az írástudói
felelősségvállalás dilemmáira, s egyáltalán: egy oly
hosszú ideig majdnem kizárólagos érvényességű
értelmiségi szerep időszerűségére (esetleg
meghaladottságára) vonatkozó, sokszor egyértelműen meg sem
fogalmazott kérdésekből, ki sem mondott kételyekből –
születik. Nem véletlen (bár ez a téma külön tanulmányt
érdemelne), ha Lányi – aki "makacsul ragaszkodik" ahhoz,
hogy a "felvilágosodás emancipációs programja" ma is
érvényes, hogy "létezik jó társadalom, hogy a társadalmi
rend legitimitását csakis jósága igazolja, s hogy a
társadalmi rend akkor jó, ha kedvező feltételeket teremt
ahhoz, hogy az emberek olyan lényhez méltó módon élhessenek,
akivel, mint Heidegger fogalmazott, egyedül a szabadság
rendelkezik" – oly közel érzi magához az effajta (a
mából nézve esetleg "ósdinak" látszó) kérdésekkel
viaskodó s jórészt e kérdések megoldhatatlanságába
belerokkanó XIX. századi magyar elődöket: Széchenyit,
Aranyt, Jókait, Görgeyt, akiknek külön könyvet is szentelt (A
kettészakított üstökös, Liget, 1992), az Én és a Te
dialógusát kezdeményező Bubert, az értelmiség számára a
diakónia (a szolgálat) feladatát szorgalmazó Lévinast, a
dolgok "elevenére" rátapintani igyekvő fenomenológusokat,
Heideggert, Jonast, Gadamert, de a magyar szellemi élet, az
utóbbi időben sajnos újra háttérbe szoruló/szorított,
"harmadikutas" hagyományának jeles képviselőit is:
Bibót, Németh Lászlót vagy Polányi Mihályt, akik az
individualizmus és a kollektivizmus nyilvánvaló vakvágányai
helyett a konvivializmus (együttéléstan) lehetséges útját
próbálták kijelölni. Hogy e különben sok tekintetben
széttartó, más és más észjárású, célú, hátterű
filozófiai, lét- és politikaelméleti beszédmódokat hogyan
lehet mégis közös nevezőre hozni, és egy közös cél
érdekében mozgósítani, arra Lányi már ez idáig is
jelentős gondolkodói-teoretikus életműve kitűnő példa, s
melynek felfedezésére vagy újrafelfedezésére csábítanám
az – elsősorban a saját Világa iránt érdeklődő
– olvasót. Ekkor, s ezt bizton állíthatom, nem csupán arra
fog rádöbbenni a bátor felfedező, hogy "több dolgok vannak
földön és egen", vagy hogy miként lehet régi-új
tartalommal feltölteni az olyan kiüresedett szavakat, mint közélet,
közjó, közügyek, hanem jó eséllyel tud újra be- vagy
visszakapcsolódni abba a hagyományba is, abba a közös
emlékezetbe, amelyet az utóbbi időkben nem győztek
relativizálni befolyásos elméletalkotók a Vattimo-féle
"gyenge gondolat" jegyében, de amely – "a kölcsönös
megértés nyelvi-szimbolikus feltételeiről gondoskodva" –
Lányi szerint mégis a jövő zálogát jelentő, "sikeres
együttműködés mintáit őrzi". Azáltal, hogy a befogadó
ily módon részese lesz a hagyomány értelméről folyó
(formája szerint ugyan monológ, de lényege szerint:) párbeszéd
szabadságának, maga is szabaddá és döntéseiben autonómmá
válik. "Hiszen" ahogy Lányi korábbi könyvei, úgy e
legfrissebb is annak igazságát kívánja szavakba önteni, hogy
"a megértés intenciójától elválaszthatatlan a részvét
(részvétel a mások életében), a kímélet (lenni hagyni az
idegent), a rokonszenv (a felismert rokonság) és a felelősség
(felelni tudás, megszólítottság)." (Új Mandátum –
Hanga Kiadó, 2003)