Kortárs

 

Szántó F. István

A halandó költőien lakol

Lányi András: Létezik-e?

 

Ha nem lenne félreérthető, s ha nem járatódott volna le maga a szó, úgy fogalmaznék: Lányi András az elmúlt másfél-két évtizedben elsősorban politizáló értelmiségiként vált ismertté (nem is annyira "szakmai" berkekben, mint) a szélesebb nyilvánosság számára, hisz – mint emlékezhetünk rá – egyebek mellett tevékeny szerepet vállalt a tervbe vett Bécs–Budapest Világkiállítás, majd a nagymarosi vízlépcső elleni demonstrációkban, harcolt a Roosevelt tér fáiért s általában a lakható Budapestért, szervezkedett a Szigetköz és a hazai ipar megmentése érdekében, legutóbb pedig a Zengő hegyi tüntetések egyik szónokaként láthattuk a tévéhíradókban. Ismerjük tehát őt, de félő, nem annyira a művein keresztül, mint "informálisan", tehát, finoman fogalmazva is, féloldalasan. Nos, e féloldalas beállítás szerint Lányi András elszánt és megalkuvást nem ismerő "alternatív", aki mindent epés kritikával illet, ami modern életünktől elválaszthatatlan: az atomerőműveket és a bevásárlóközpontokat; az erőltetett metróépítést és az araszoló gépkocsisorokat a Rákóczi úton; a hazai politikai elitet és a szexipart; az olcsó lektűrt és a valóságshow-kat; a médiát és a mobilfóniát; a pancsolt hazai bort és a dömpingáron importált tajvani csirkét; a be- és lenyúlásokat, a kis (a nagy) magyar privatizációt; a splendid isolationt, a gőgös individualitást és a plázafeelinget, az egyenarcokra kiülő egyenboldogságot a fogyasztás mesterséges paradicsomaiban; a sokoldalúan műveletlen szocialista embertípust, de kapitalista pandanját, a szemellenzős szakbarbárt, a "profit" is. Szóval, sugallják a közvéleményt formáló erők, olyan izgága valakit ismerhettünk meg személyében, akivel szemben tulajdonképpen legjobb az óvatos távolságtartás...

Bár jelen írás egyik legfőbb célja, hogy árnyalja és pontosítsa ezt a féligazságokon nyugvó összképet, el kell ismerni: az effajta vélemények Lányival és munkásságával kapcsolatban látszólag megalapozottak. Mert – kívülről nézve – Lányi valóban fáradhatatlan szervezőnek látszik, aki – úgy képzeljük – megállás nélkül jön-megy, sürög-forog, felszólal itt, nyilatkozik ott, vitatkozik és telefonozik, nyílt levelet fogalmaz, vagy vitairatot gépel – egyszóval s pesties szlenggel élve: pörög ezerrel. Aminek fényében még hihetetlenebb s egyszersmind tiszteletre méltóbb az, ami bennünket most a leginkább érdekel: hogy szerzőnknek mindeme közéleti tevékenysége s az ezzel párhuzamosan gyarapodó publicisztikai életműve mellett egyre gazdagodik és terebélyesedik írói (elsősorban esszé- és tanulmányírói) munkássága is, melyet – épp az elméleti igényesség miatt, és például ellentétben a publicisztikusabb-líraibb megszólalásfajtákkal – könyvtárazás és hosszas morfondírozás nélkül, csak úgy, a képletes vagy a valóságos kávéházi szegleteken indulatból, fél kézzel odakenni-összehozni egyszerűen lehetetlenség volna. Pedig az elmúlt tíz évből nem emlékszünk olyan Lányi-könyvre, ahol a rövidebb lélegzetű publikációk, alkalmibb, akár két kávé között is papírra vethető újságcikkek társaságában ne lettek volna jelen azok a feltűnően szerteágazó témájú (filozófiai, politikaelméleti, létfilozófiai, történelmi, szociológiai, irodalomtörténeti, befogadáselméleti-esztétikai stb. problémákkal foglalkozó) nagytanulmányok, melyek elsősorban az elmélyülésre hajlamosabb olvasók számára szolgáltak (és szolgálnak) termékeny továbbgondolásra, nemritkán vitára sarkalló gondolatokkal. S bár elvileg igaz lehet, hogy e két (publicisztikus-lírainak, illetve tárgyias-elméletinek nevezhető) megszólalásfajta nem ugyanazt az olvasói réteget célozza meg, s közöttük nemigen képzelhető el átjárás, furcsa módon Lányi András műveiben e két megszólalásmód nemhogy nem hatálytalanítja, hanem egyenesen felerősíti egymást. Ennek egyik nyilvánvaló oka, gondolom, az a szerencsés helyzet, hogy ha egy érzékeny, filozófiailag iskolázott és írói vénával is megáldott szerző publicisztikára adja a fejét – Szabó Dezső és Kosztolányi éppúgy jó példa lehet erre, mint manapság Karátson Gábor, Esterházy Péter vagy Czakó Gábor –, akkor az a valaki, jó esetben, a könnyebb(nek látszó) műfajokban is "hozza" a tőle megszokott színvonalat. (Persze nem minden a tehetség, nem minden a műveltség, nem minden az intellektus – hiszen mindezek, ha úgy alakul, gond nélkül aprópénzre is válthatók, amire szintén számos példával szolgál mind a múlt, mind a jelen közélete, irodalom- és eszmetörténete.) Lányit azonban egyelőre – s félő, ez már nála így is marad – jó sorsa, ízlése, a maga elé állított etikai mérce, no meg közéletünk jelen állapota megóvta attól, hogy "bértollnokká", a bal- vagy jobboldali, a "demokrata", a "szocialista", a "polgári", a "konzervatív", a "liberális", a "nemzeti liberális", esetleg az "anarchista" eszmék szócsövévé váljék, s főleg hogy az ezen eszméket jól-rosszul képviselő-propagáló tömegpártok uszályába kerüljön. Nem csupán a politikai pártoktól tudott független maradni (ami bizony egy közszerepet vállaló értelmiségi esetében nem kis szó), hanem azoktól az ideológiáktól is, melyeket a hatalmat gyakorló modern tömegpártok képviselnek.

Lányi ma is ugyanaz a magánzó, ugyanaz az ellenzéki, mint volt az "ántivilágban" és a rendszerváltást övező időkben. A pontosság kedvéért – s a "szocializmusban mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek" analógiájára – talán úgy kéne fogalmaznunk: még ugyanazabb... A szó eredeti értelmében vett "ellenzékin" pedig a meghatározóan kritikai beállítottságú értelmiségit értem, amely szerepre már csak azért is érdemes (lenne) odafigyelnünk, mert manapság az ilyenből (jobbára) erős deficit mutatkozik, és mert a szűkebb értelemben vett humánértelmiségi olyan viszonyok közepette él, ahol a "mértékadó" (értsd: jó píárral és remek médiakapcsolatokkal rendelkező), a közvéleményt valamilyen szinten mégiscsak befolyásolni tudó értelmiségi körök és "kánoncsinálók" inkább érzik feladatuknak, hogy évente-kétévente felfedezzenek, majd "bevezessenek" ("piacra dobjanak") egy-egy ügyeletes "költőtitánt" vagy "prózazsenit", mintsem hogy valóban fontos és megkerülhetetlen gondolatokat és kérdéseket felszínre hozó (élet)műveket népszerűsítsenek. Ez talán részben magyarázat is arra, hogy az olyan típusú gondolkodói életutak, amilyet például Lányi András járt be, az útközben felmerülő problémák, valamint az azokra adott válaszkísérletek (s ez utóbbi még fájdalmasabb) miért sikkadhatnak el szinte észrevétlenül, holott ezek többnyire, de Lányi esetében bizonyosan, igencsak égetőek. S nem kizárólag a szerző sors- és létkérdéseiként: az írásom elején olvasható hevenyészett lista, amely, távolról sem a teljesség igényével, ízelítőt adott a Lányit foglalkoztató témákból, legalábbis jelzi, hogy e témák bizony a legmindennapibbak, és szinte valamennyiünket (ha nem is egyformán, de) érintenek. Kérdéses persze, hogy egy humánértelmiséginek kell-e, szabad-e papírral igazolható "szaktudás" nélkül hozzászólnia, illetve "szakmai gyakorlat", "skill" nélkül mintegy "belekontárkodnia" e bennünket érintő (és sokszor javarészt a mi vérünkre menő) ügyekbe. Tény, hogy az ilyen értelmiségi magatartást (magán a humánértelmiségen belül is) sokan gyanakodva és ferde szemmel nézik. De az is tény, hogy Lányi írásaiból, gondolataiból semmit sem ért az, aki azt az indulatot, azt az értelmiségi-gondolkodói (ha tetszik: már-már hamleti) drámát nem érzékeli, amely pedig ott lappang Lányi minden be(le)szólásának, "belekontárkodásának" a hátterében. Számára ugyanis – publicistaként, esszé- és tanulmányíróként, de nem utolsósorban civilként, az ottliki "ürgeként" – nem más és nem kisebb a tét, mint "az emberhez méltó létezés olyan kiváltságos – de manapság irgalmatlanul elnyomott – tágasabb lehetőségeire hívni fel a figyelmet, amelyek lényünk sajátos világra-nyitottságából adódnak".

Erre alább majd még visszatérünk. Előtte azonban hadd illusztráljam néhány Lányi-idézettel az elhangzottakat: "Nem lehet jó az a társadalom, amely az egyéni választások illuzórikus függetlenségére hivatkozva személytelen kényszerintézményekre bízza az egyéni törekvések közötti közvetítést: a társadalmi üzem megszervezését." Vagy: "Civilizációnk olyan hajóhoz hasonlít, amelyen a navigációs fülkét a parancsnoki hídtól hermetikusan elzárták, az utasteret pedig tükörfal veszi körül, amelyen egyetlen látvány, az utasok saját képmása ismétlődik a végtelenségig, megfosztva őket minden kilátástól, bármerre haladnak is." Egy másik példa az előző, az Együttéléstan címet viselő, a Liget kiadásában 1999-ben megjelent kötetéből: "Csak a leglaposabb leegyszerűsítés, a legkihegyezettebb poén, a legkönnyebben megjegyezhető hazugság tarthat igényt sikerre a televízióban. Nem arra tudniillik, hogy a közönség figyelmére méltassa, hanem hogy a közfigyelem befolyásolásának technológusai egy beszédmódot tévékonformnak találjanak. Alkalmasnak arra, hogy a figyelmetlenségre szoktatott nézővel elhitesse, hogy szórakoztatják vagy éppen tájékoztatják valamiről. Még pontosabban: alkalmasnak arra, hogy elnyerje a nézettségi indexre spekuláló hirdetők tetszésére spekuláló televíziós társaságok tetszését." És még egy gyöngyszem, újra a legfrissebb könyvéből: "A ma uralkodó gyakorlatban azonban a politika alig több jövedelmező üzletágnál, ahol a közvélemény befolyásolására fordított befektetéseket a sikeres vállalkozó a hatalom eszközeinek kisajátítása útján kamatoztatja."

Aligha kétséges: Lányi erősen kritikai élű megjegyzései, illetve az ezekből kihallható (elszánt, kíméletlen vagy – ami nem teljesen ugyanaz, hiszen kétségkívül valamiféle érzelmi érintettségre utal – vigasztalan) hang nem mindenki fülében cseng jól. Gyanítom, nem kevesen vannak olyanok, akik akár ellenszenvesnek, sőt ellenségesnek találják a Lányi megütötte hangot. (Talán még azok közt is, akiknek érdekeit/érdekeltségeit a szerző nem közvetlenül sérti.) Mindenesetre nem csodálkoznék, ha Lányi András neve is szerepelne egy – létező?, informális? – B-listán, más, az "elit(ek)", "a közfigyelem befolyásolásának technológusai" számára non grata, általuk nem szívesen látott szerzők társaságában. (Félő azonban, hogy egy aktuális "B-lista" létére vonatkozó feltevés hátterében is csak az az illúzió áll, amely az értelmiségi lét súlyának, befolyásának túlbecsüléséből táplálkozik. Mert – nem mintha visszasírnám a "régi", "szép" időket, de – hol van manapság egy rendes betiltott szerző vagy mű?... És vajon nem azért nincsenek-e ilyenek – ez különben indirekt módon Lányinak a jelenünkről adott, meglehetősen lehangoló diagnózisát támasztja alá –, mert azon politikai, kultúrpolitikai, piaci, tömegtájékoztatási erők, amelyek hathatós módon képesek alakítani korunk arculatát, s melyeket Lányi nem győz műveiben ostorozni, úgy, olyan pimasz nonchalance-szal néznek át az ilyen kritikákon, mint az üvegen?)

Úgy vélem azonban, Lányi valóban sokszor nagyon sarkosnak, nagyon sommásnak tűnő megfogalmazásai, tegyük fel: helytálló látleletei aktuális viszonyainkról mégsem azért és attól figyelemre méltóak, mert "objektív" igazságot fejeznek ki, mert maradéktalanul megfeleltethetők a "valóságnak", hanem mert a bennük levő érzelmi-indulati többlet a befogadót valamilyen állásfoglalásra készteti, mi több: kényszeríti. S a saját véleményalkotás és állásfoglalás imperatívuszának terhéből, amit a Lányi-szöveg az olvasó vállára rak, semmit nem vesz el a tény, hogy a szerző diagnózisa esetleg ebben vagy abban a konkrét esetben tévesnek bizonyul...

Meggyőződésem tehát, hogy – legyenek bár szociológiailag hajszálpontosak – a Lányi-szöveg izgalmát önmagában aligha garantálnák "a miben és hol élünk" témakörében megfogalmazott definíciós kísérletek. Már csak ezért is szükséges kitérnünk Lányi írásművészetének egy másik fontos sajátosságára: arra, hogy e definíciókat nem egy "szakember", egy szociológus veti papírra, objektíve, pozitivistán, sine ira et studio, hanem egy – nagyon is hús-vér, ezért nagyon is szubjektív, olykor pedig nagyon is elfogult, sőt indulatos – író. A szavaknak arra a sajátos (a "teremtés" értelmében minden további nélkül "művészinek" is nevezhető) használatára gondolok, amely – hasonlóan a szépirodalmi nyelv befogadásának-megértésének hatásmechanizmusaihoz – új és váratlan felismerésekhez, "aháérzésekhez" juttatja olvasóját. Lányinál nem ritkák és nem véletlenszerűek az ilyen s ehhez hasonló fordulatok (a kurzivált alakok az én kiemeléseim): Magyar Állami Könyvelhárító Vállalat; eurózis; kibern-etika; a test – nyílás; de hol van már a tavalyi show; kétségben az erő; a halandó költőien lakol; kísértet járja be Európát, a konzumizmus kísértete; szólásszabadság van – szavunk sem lehet. E szórontó – s egyidejűleg persze: szóteremtő – módszer, mely vagy egy-egy betűhiba, "elütés" szándékos beiktatásával jön létre, vagy egy-egy naiv-népetimológiai alak tudatos alkalmazásával, vagy, leggyakrabban, közismert frazémák értelmének kifacsarásával, erősen emlékeztetheti az olvasót a "nyelvrontás", a nyelvvel való – a "posztmodern kánon" némely jelentősebb szerzőjénél valóban nem teljesen öncélú – "játék" most divatos technikáira. Ám súlyos félreértés volna ezekből a példákból arra következtetnünk, hogy a Lányi-féle beszéd- és gondolkodásmód az úgynevezett "posztmodern" vagy "szövegirodalom" címkéje alá lenne sorolható. Épp ellenkezőleg. Lányi ugyanis elegánsan mellőzi ezt az egész öndefiníciós-öngerjesztős problémakört, a "mi a pálya, mi mostanság a menő, ki kanonizál kit és miért" diskurzusának belügyeit... (Különben csak remélhető, hogy a jövő irodalom- és eszmetörténete egyszer talán majd feltárja, vajon mitől lehetett az, hogy miközben a posztmodern írástechnikák, az "anything goes", az ideológiamentesség, a történetiség felszámolása, a lét, úgymond, alig elviselhető könnyűsége stb. stb. szinte emberi ésszel felfoghatatlan szabadsággal ajándékozták meg a posztmodern szerzőt és olvasóját, akit immár sem idő- vagy térbeli, sem tematikai korlátok nem kötöttek, aki szabadon kalandozhatta volna be a teljes múlt, jelen és jövő általa tetszőlegesen kiválasztott szeletét/szeleteit Amerikától Óceániáig, a Jurassic Parktól az Alfa holdbázisig; nos, hogy ez nálunk miért hozta magával – mindenfajta előzetes várakozásunkra rácáfolva – a legfullasztóbb belterjességet, levegőtlenséget, beszűkülést, kisszerűséget, szekértáborozást, békaegérharcot, viharokat egy pohár vízben...) De ha már az (esetek nagy részében ideológiai köntösbe bújtatott lét)harcnál tartunk, meg kell jegyeznünk: bár Lányitól egyáltalán nem áll távol a harciasság – mint az egyik vele készült interjúban olvassuk, írni is csak "önvédelemből" tud, hisz amit "tervszerűen csinálna", az "meddő, görcsös piszmogás" –, s azt is tudjuk, ha kell, minden további nélkül kiáll a valóságos vártákra (szónokként például sok-sok ezer ember elé vagy a rendszerellenes tüntetők élére), a hangadó magyar értelmiség kialakította játéktéren, a Kulturkampf informális-virtuális lövészárkaiba mégis ritkán ereszkedik alá. Nem mintha adott esetben ne lenne (meg a) véleménye, és nem mintha véleményét félelemből, szeméremből vagy jól felfogott érdekből véka alá rejtené. Hanem mert – a látszat ellenére – Lányi András szemlélődő, morfondírozó, reflexióra hajló, egyszóval filozofikus alkat. S ha mindezt jól érzékelem (különben nehéz lenne nem érzékelni, s talán nem is annyira, nem is elsősorban az egy-egy konkrét és aktuális cél érdekében mozgósított publicisztikájában, mint a majdnem kizárólagosan mindig létfilozófiai témájú, nagy erudícióval – s főleg persze kedvvel, szeretettel, szívvel, vagyis a "lélek mélységéből" – megírt nagytanulmányaiban, például A hely helyreállítása című írásának alábbi néhány sorát szemügyre véve: "Vagy ittlétünk maga volna a lét sérülése? A világló öntudat – a lobogó fájdalom eksztázisa – büntetésünk? S a léten létezésünkkel ütött seb ápolása és gondozása, vagyis a helyrehozatal mint jóvátétel, minden tennivalónk?") – nos, akkor talán érthető, mit neveztem feljebb a gondolkodás (és a gondolkodó!) drámájának, hamleti szituációjának. Azt a helyzetet, amikor valakit – vonzódásai, hajlamai ellenére – valamilyen megnevezhetetlen erő (sors? karma? kategorikus imperatívusz?) lök, taszít számára kevésbé kívánatos terepre és helyzetekbe, amelyeket azonban mégis vállalnia kell. Kimondva-kimondatlan, függetlenül egy-egy konkrét írás konkrét tárgyától, Lányi minden sora ebből, a hamleti (értsük úgy: értelmiségi) dráma feloldhatatlan feszültségeiből – az írástudói felelősségvállalás dilemmáira, s egyáltalán: egy oly hosszú ideig majdnem kizárólagos érvényességű értelmiségi szerep időszerűségére (esetleg meghaladottságára) vonatkozó, sokszor egyértelműen meg sem fogalmazott kérdésekből, ki sem mondott kételyekből – születik. Nem véletlen (bár ez a téma külön tanulmányt érdemelne), ha Lányi – aki "makacsul ragaszkodik" ahhoz, hogy a "felvilágosodás emancipációs programja" ma is érvényes, hogy "létezik jó társadalom, hogy a társadalmi rend legitimitását csakis jósága igazolja, s hogy a társadalmi rend akkor jó, ha kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy az emberek olyan lényhez méltó módon élhessenek, akivel, mint Heidegger fogalmazott, egyedül a szabadság rendelkezik" – oly közel érzi magához az effajta (a mából nézve esetleg "ósdinak" látszó) kérdésekkel viaskodó s jórészt e kérdések megoldhatatlanságába belerokkanó XIX. századi magyar elődöket: Széchenyit, Aranyt, Jókait, Görgeyt, akiknek külön könyvet is szentelt (A kettészakított üstökös, Liget, 1992), az Én és a Te dialógusát kezdeményező Bubert, az értelmiség számára a diakónia (a szolgálat) feladatát szorgalmazó Lévinast, a dolgok "elevenére" rátapintani igyekvő fenomenológusokat, Heideggert, Jonast, Gadamert, de a magyar szellemi élet, az utóbbi időben sajnos újra háttérbe szoruló/szorított, "harmadikutas" hagyományának jeles képviselőit is: Bibót, Németh Lászlót vagy Polányi Mihályt, akik az individualizmus és a kollektivizmus nyilvánvaló vakvágányai helyett a konvivializmus (együttéléstan) lehetséges útját próbálták kijelölni. Hogy e különben sok tekintetben széttartó, más és más észjárású, célú, hátterű filozófiai, lét- és politikaelméleti beszédmódokat hogyan lehet mégis közös nevezőre hozni, és egy közös cél érdekében mozgósítani, arra Lányi már ez idáig is jelentős gondolkodói-teoretikus életműve kitűnő példa, s melynek felfedezésére vagy újrafelfedezésére csábítanám az – elsősorban a saját Világa iránt érdeklődő – olvasót. Ekkor, s ezt bizton állíthatom, nem csupán arra fog rádöbbenni a bátor felfedező, hogy "több dolgok vannak földön és egen", vagy hogy miként lehet régi-új tartalommal feltölteni az olyan kiüresedett szavakat, mint közélet, közjó, közügyek, hanem jó eséllyel tud újra be- vagy visszakapcsolódni abba a hagyományba is, abba a közös emlékezetbe, amelyet az utóbbi időkben nem győztek relativizálni befolyásos elméletalkotók a Vattimo-féle "gyenge gondolat" jegyében, de amely – "a kölcsönös megértés nyelvi-szimbolikus feltételeiről gondoskodva" – Lányi szerint mégis a jövő zálogát jelentő, "sikeres együttműködés mintáit őrzi". Azáltal, hogy a befogadó ily módon részese lesz a hagyomány értelméről folyó (formája szerint ugyan monológ, de lényege szerint:) párbeszéd szabadságának, maga is szabaddá és döntéseiben autonómmá válik. "Hiszen" ahogy Lányi korábbi könyvei, úgy e legfrissebb is annak igazságát kívánja szavakba önteni, hogy "a megértés intenciójától elválaszthatatlan a részvét (részvétel a mások életében), a kímélet (lenni hagyni az idegent), a rokonszenv (a felismert rokonság) és a felelősség (felelni tudás, megszólítottság)." (Új Mandátum – Hanga Kiadó, 2003)