![]() |
Markovits Teodóra
A posztmodern bűvészdoboz
Balla
D. Károly: Szembesülés
Lennék csupán magányos metafóra
Egy nem létező könyv lapjára róva...
(Fernando Pessoa)
Balla D. Károly költőként vált
ismertté mintegy két évtizede, a rendszerváltás környékén
pedig a kárpátaljai magyarság problémáit nyers
őszinteséggel feltáró publicisztikáival keltette fel a
figyelmet. Bár mindkét említett területen azóta is
változatlan intenzitással működik, két utóbbi kötetét
mégis prózaíróként jegyezte – Világvége (2002); Szembesülés
(2005) –, és ez, ha műfajváltást nem is, de bizonyos
hangsúlyeltolódást mindenképpen jelezhet: úgy tetszik, a
teljes absztrakció dimenzióit megnyitó költészet és a
világ dolgait azon realitásukban tárgyaló publicisztika
között megtalálni véli a számára legmegfelelőbb alkotói
közeget, és egyre jobban megveti lábát a fikció és a
valóság határmezsgyéjén. Illetve dehogy veti: folytonos
egyensúlyozó gyakorlatot mutat be, hol a tényszerűségektől
rugaszkodik a képzeletbe, hol meg ellenkezőleg, s eközben
játszi könnyedséget mutatva keveri, csúsztatja, meríti
egyiket a másikba.
Nem most kezdte e veszélyes terepen
mutatványait. Először Tarján Tamás hozta hírbe a
trükkregény fogalmával a Kortárs 1999/8. számában, amikor
is Élted volt regénye (1998) című művéről
megállapította: "Az író (...) oly rétegezetten ágyazza be
a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket,
hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy
olyan epikai játéktér, amelyben bármiféle »valóság«
feltételezése otromba találgatás, személyek, helyzetek,
sorsok, művek inszinuálása lehetne." Ezután jegyzi meg
zárójelben: "A valóságszintek e relativizálásának
műszavaként Milosevits Péter készülő habilitációs
előadásának vázlata a posztmodern trükkregény
terminus használatát ajánlja." Az említett előadás
szövege sajnos nem áll rendelkezésünkre, és az
irodalomtörténész azonos című egyetemi kurzusait sem
látogathattuk az ELTE-n, ám a 2000 című folyóirat 2000.
július–augusztusi számában közölt esszéből (Milosevits
Péter: Trükkregény) eléggé pontos elképzelésünk
lehet a fogalomról, és azt is megtudhatjuk, hogy
szóalkotását a kutató elsőként A szerb irodalom
története (1998) című monográfiájában használta,
amelynek, látjuk, ugyanaz a keltezése, mint a hírbe hozott
Balla D.-regényé. (A véletlen egybeesésnek természetesen
nincs különösebb jelentősége, de egyetlen példa erejéig
aknázzuk ki a "szerb párhuzamot". A zentai zEtna webmagazin
irodalmi akciója során magyar és szerb szerzők közösen
alkottak "négykezes" prózaműveket az interneten; a könyv
alakban is megjelent anyag – Citadella.doc: három
négykezes (2003) – tanúsága szerint a különleges
vállalkozás egyik résztvevője éppen Balla D. Károly volt,
aki Szamosztrel címmel Slobodan Ili´
társszerzőségében írt különös hangulatú elbeszélést.
Kell-e mondanunk, hogy álom és ébrenlét, nyers tapasztalat
és hipnózis alatti emlékezés, azaz valóság és fikció
ebben a műben is elválaszthatatlanul keveredik egymással?)
Aligha tévedünk, ha a szerzőnek a pécsi Pro
Pannonia Kiadó gondozásában most megjelent könyvét eddigi
legjelentősebb művének tartjuk, és úgy véljük, ezúttal
nem egyszerű és főleg nem egyszeri trükkről
van szó: magát a bűvészdobozt kaptuk a kezünkbe!
Száznál több szövegfragmentum található benne, és
magunknak kell eldöntenünk, közülük melyek a kártyalapok,
golyók, kendők, kockák, karikák, és melyek az ezekkel
bemutatható trükkök aprólékos leírásai. Az irodalmi
bűvészdoboz ugyanis épp attól izgalmas, hogy egyszerre
tartalmazza a nagy produkcióhoz szükséges eszköztárat
és a mutatvány titkába beavató algoritmust, miközben
e kettő megkülönböztetésének nem mindig könnyű feladata
is a bűvészinasra (az olvasóra) hárul.
Mert hát miről is van szó? A mű felszíni
rétegének tekinthető szerzői közlések több helyütt arról
tudósítanak, hogy az írónak egyfelől volt egy
elmesélhetetlen története, másfelől egy filológiai ötlete.
Ezek külön-külön is foglalkoztatták, majd felismerte, a
kettőt akár össze is kapcsolhatná. Így született meg a regényhiány
koncepciója, amelynek lényege az, hogy a könyvet a
megírhatatlan sztori kommentárjaival tölti meg: az
úgynevezett derivált szövegekkel. Ezek nem egyebek,
mint a feltételezett, de valójában nem létező regényhez
készült elő- és utószavak, jegyzetek, szómagyarázatok,
illetve a róla szóló kritikák, értékelések, továbbá más
adalékok, levél- és naplórészletek, sőt ábrák,
táblázatok... Ezek még kiegészülnek a könyv
keletkezéstörténetét rögzítő Werk számos
bejegyzésével, a szerző vallomásaival. Mindezek együtt arra
hivatottak, hogy közvetítsék számunkra a hiányzó regényt,
és az így szerzett másodlagos közlések révén mind
teljesebb és pontosabb képünk legyen róla: szerkezetéről,
az alakok rendszeréről, szövegtípusairól, nyelvezetéről,
idősíkjairól – no és persze arról, miről is szólna, ha
szólna, ha olvasható lenne, s nem hiánya révén jelennék meg
előttünk.
Mondhatnánk, ez így rendben is lenne. A dolog
szokatlan, a megvalósítás nehézkes, de végül is miért ne
lehetne egy fiktív művet a róla szóló értekezések,
kommentárok és a vele kapcsolatos történések formájában
bemutatni? Az effajta megoldások nem ismeretlenek a
világirodalomban, operált hasonlókkal Borges és Eco, Grendel
Lajos és Szepes Mária... Balla D. Károly munkája azonban
számos olyan egyedi vonást is tartalmaz, amely alighanem
megkülönbözteti (a maga által is gyakran aposztrofált) nagy
elődöktől. "Tiszta esetben" például mindig tudni lehet,
mi tartozik a másodlagos, a "nem létező" tartományba, és
ezzel szemben mi az, ami az elsődleges, a közvetlen szintről
az előbbit közvetíti, elmondja, magyarázza. Szerzőnknél
azonban ezt a határvonalat nem lehet kijelölni. Ez egyszerre
izgalmas és zavaró. A két szint egybemosásának
legszembetűnőbb jele, hogy mind a hiányzó, mind a kiadott
regénynek ugyanaz a címe, így amikor a könyvben a
különböző szövegek néven nevezik a művet (és ez több
százszor előfordul), némely esetben pontosan tudhatjuk,
melyikről van szó, máskor viszont ez egyáltalán nem evidens.
A posztmodern irodalomelmélet szakzsargonját alkalmazó,
stílparódiáknak is felfogható fiktív kritikák olvastán
például gondolhatunk arra, hogy tárgyuk a nem létező
Szembesülés, de felfoghatjuk úgy is – és az esetek
többségében inkább erről van szó –, hogy magára az
azonos című, kiadott könyvre vonatkoznak. Mivel pedig a
bírálatok éppen a bírált könyvben kaptak elhelyezést,
mindez valami végletekig vitt, dupla csavaros önreflexiónak
hat, a kint és bent egyszerre fogott egér olyan esetének,
amely már magát a szerzői ént is elmossa, kétségessé
teszi. Ezek az értékelések ugyanis jellemzően negatívak, és
igen sok éles, mondhatni, vitriolos megjegyzést tartalmaznak, a
szerzőt hol "egy letűnt, meghaladott írói attitűd"
képviselőjének, hol "a posztmodern normaelvárás buzgó
túlteljesítőjének", a művet pedig hol "a
jelentéstulajdonítást aláásó önreprodukciónak", hol
"rurális metafikciónak" nevezik; a zavarba ejtő bennük
pedig éppen az, hogy nagyon is hitelesen és pontosan mutatnak
rá a Balla D. által gyakorolt alkotásmód hibáira és
ellentmondásaira, szinte olybá hat, hogy aki ezeket a
mondatokat fogalmazta, élvezettel tette gúny tárgyává az
írásmű gyöngéit. Nyilvánvaló, hogy a kissé tudákos, ám
lényegre tapintó és kíméletlen műítész szerepébe nem
véletlenül tévedt a szerző, és attól sem kell tartanunk,
hogy tudata meghasadt. Nem Dr. Jekyll írja a regényt és Mr.
Hyde a gyilkos kritikákat! Sokkal egyszerűbb a megfejtés:
Balla D. a mű releváns összetevőjévé emelte a szakmailag
megalapozott, gonosz önkritikát. Ez a filológiai fogás
nemcsak feszültséget teremt, hanem előre és visszahatóan
újraértelmezi, újraértelmezteti a prózamű egészét.
Hasonló módon írják felül a
törzsszöveget a szómagyarázatok. A hagyományos, megszokott
értelmükben használt fogalmak és kifejezések a be-betoldott Hiánylexikon
szócikkei révén ironikus felütést, gyakran szinte ellenkező
értelmet kapnak. Hiába használ komolykodva valamelyik
fragmentum olyan szavakat, mint "attitűd" vagy
"házasság" vagy "kegyelet", ha később ez áll a
sajátos értelmező szótárban: "Attitűd – intellektuális
fakszni; Házasság – konszolidált magány; Kegyelet – a
káröröm legkifinomultabb fajtája". Persze olvashatunk
hoszszabb, nemritkán oldalakra rúgó szócikkeket, ezek olykor
önálló kisesszéknek, máskor egyperces novelláknak hatnak, s
mindannyiszor valahogy visszafeleselnek a voltaképpeni
regénynek.
És ezzel még korántsem jutottunk a végére
a különféle rétegezettségek, belső áttételek,
visszahatások bemutatásának, hiszen szót sem ejtettünk
arról, hogy a hiányzó regény ógörög környezetben
játszódik, így az utalások és kommentárok sokaságát át-
meg átszövik a mitológiai vonatkozások, ugyanakkor a szerző
az antikvitást hangsúlyosan anakronisztikus módon alkalmazza,
és gond nélkül ír olyasmit, hogy Oresztészék autója
Korinthoszból Athénba tartva Nyékládházánál kanyarodott
rá a 3-as főútra, mint ahogy Apollón delphoi jósnője,
Püthia is szemrebbenés nélkül kezd beszélni A minőség
forradalma című Németh László-eszszéről. Nem
említettük azt sem, hogy a Werk-szövegekben a szerző
sorra kibeszéli műhelytitkait, leleplezi saját
mesterkedéseit, kulcsot ad a megfelelésekhez. Egyáltalán nem
foglalkoztunk valóság és fikció viszonyával, holott a könyv
egyik központi témája éppen az a kérdés: hogyan
szerkeszthető meg a Nincs konstrukciója, miként fejthető ki
az abszolútummá emelt Semmiből a Valami, hogyan sarjad a nem
létező könyv lapjára rótt magányos metaforából végtelen
szövegburjánzás. A szerző ugyanis, midőn a hiányzó
regényt – Szentkuthy szavával – "ezerrezgésű
Semmi"-nek tekinti, egyszersmind a "rezgéselméletet" is
megadja értelmezéséhez.
Emlékezzünk: nem csupán a nagy trükk
eszközeit, hanem a mutatvány titkát is tartalmazza a
bűvészdoboz.
Ezek után alig illik rámutatni arra, hogy a Szembesülésnek
voltaképp még cselekménye is van, ha ez elég nehezen
követhető is, de két szál mindenképpen felgombolyítható.
Az elhallgatott történet hőse, Oresztész kétféle szellemi
örökség közt vergődik, és több alakban megjelenő
szerelmei, az Élektrák szembesítik környezetével és
önmagával, miközben kivezetik a lojalitás és ellenzékiség
közötti választás labirintusából. A hiányzó
cselekményregényre reflektáló esszéregény pedig magának a
szerzőnek a vívódásait beszéli el: hogyan küzd meg önnön
korlátaival, családi és közösségi beágyazottságával és
nem utolsósorban korábbi önmagával, miközben a maga
támasztotta írói kihívásnak igyekszik megfelelni.
S hogy sikerült-e ez a megfelelés? Bárki
egykönnyen eldöntheti: csak elő kell venni a bűvészdobozt,
összeállítani az asztalkát, rátenni a cilindert, letakarni a
kendővel, és kicsit körözni fölötte a varázspálcával.
Aztán be kell nyúlni a cilinderbe, s amit kirántunk belőle,
az lehetne akár egy óriási regény is.
Vagy ha nem, hát kisnyúl. (Pro Pannonia
Kiadó, 2005)