Kortárs

 

Kovács István

„Nagy idők síkján…”

HERMANN RÓBERT: AZ 1848–1849-ES SZABADSÁGHARC NAGY CSATÁI

Gyermekkorom meghatározó élménye volt az 1954-ben a Szépirodalmi Kiadó gondozásában napvilágot látott munka: A szabadságharc csatái. Akiben a könyv által 1848 iránt fellobbantott érdeklődés tartósnak bizonyult, és alkalma nyílt rá, bizonyára utánanézett a válogatás alapjául szolgáló „ötkötetes Gratzának”, Az 1848–49-iki magyar szabadságharc történetének, amelyben csak az illusztrációk összevisszasága volt zavaró. Szövege fegyelmezőbben hatott ránk, mint Jókai negyvennyolcas csataképei.

Hermann Róbertnek az új évezred küszöbén megjelent szép kiállítású, imponáló munkája a rendszerváltó és a rendszerváltoztatást követő nemzedékek számára részben ugyanúgy
az érdeklődést fellobbantó és a tudatot tápláló történeti-érzelmi forrást jelentheti, mint az ötkötetes Gratza. A tudásszerzést illetően azonban sokkal pontosabban eligazító tudományos-népszerűsítő olvasmány. Hermann Róbert kíméletlen szigorúsággal ragaszkodik a tényekhez. A tények az ő esetében a levéltári iratok ezreinek, történeti feldolgozások, tanulmányok, emlékiratok százainak elemző ismeretét jelentik. Források nélkül nem lehet történelmet írni – e „közhelynek” tetsző megállapítás többek között a főleg az 1848–49 erdélyi hadszínterével foglalkozó Gyalokay Jenőtől származik, akit Hermann Róbert nyugodtan vallhatna egyik mesterének. Stílusát tekintve azonban sokkal élvezetesebb, magával ragadóbb Gyalokaynál. Jól érzi, mikor kell a száraznak tetsző tényleírást egy-egy emlékiratból, esetenként dokumentumból vett idézettel színesíteni, szakirodalmi utalással hitelesíteni. Nem egy megjegyzése bizonyság rá, hogy olykor még tudományos jellegű munkában is helye lehet a humornak.

Hermann Róbert munkáját a Habsburg Birodalom és Magyarország 1848-as bemutatásával kezdi, kitér az utolsó rendi országgyűlés és az európai forradalmak kapcsolatára, a Batthyány- és a Szemere-kormány működésére és a magyar külpolitikai elképzelésekre. Ezt követően a magyar 1848–49 fegyveres küzdelmének minden kérdésére választ ad – a hadszíntértől és a közlekedési lehetőségektől kezdve a szemben álló erőkig, lebontva ez utóbbiakat a cs. kir. hadseregre, a nemzetiségiek fegyveres erőire, a nemzetőri intézményre, az önkéntes mozgó nemzetőrségre és a honvédségre. A honvédsereg genezisén, jellemzésén túl a honvédség és nemzetőrség között lévő alapvető különbségre is eligazító magyarázatot kapunk.

A címre utalva Hermann Róbert a bevezetőben jelzi, hogy könyvében nemcsak a szabadságharc tizenegy csatáját ismerteti, hanem az ütközetek közül huszonnyolcat is. A csata és az ütközet közötti különbség határozott kiemeléséből következik, hogy nem stílust színező rokon értelmű szavakról, fogalmakról van szó. Miután a hadászat lényegét a szerző röviden ismertette, gondolatmenetét az alábbiakkal folytatja: „A hadászathoz tartozott a hadtestek vagy azoknál nagyobb kötelékek, például hadseregek által megvívott csata, amely döntő módon befolyásolta a hadjáratot vagy az egész háború lefolyását. Az ütközet hadtestek vagy annál kisebb erők által vívott harc, amely nem befolyásolja döntő módon a hadjárat eredményeit.” Lényeges kiemelés az is, hogy „a csatákat természetszerűleg mindig a főhadszíntéren lévő főseregek (vagy azok nagyobb részei) vívták: a mellékhadszíntereken a mégoly nagy összecsapásokat is ütközeteknek nevezzük”. Ebből következően Bem Erdélyben csak ütközeteket vívott, jóllehet az 1849. augusztus 6-i nagycsűri/nagyszebeni ütközetben, amelyről egyébként a szerző nem ír, a magyar fél vesztesége halottakban és sebesültekben jóval nagyobb volt, mint a három nappal később vívott, döntőnek bizonyult temesvári csatában.

A tavaszi hadjáratnak is csak az április 6-i isaszegi és az április 26-i komáromi összecsapásai nevezhetők csatáknak. E fogalom-összevetés tükrében a szabadságharc sorsát eldöntő orosz főhadsereg mindössze egyetlen csatát vívott, július 15–17-én Vácnál. Az is igaz viszont, hogy az osztrák fősereghez beosztott Panyutyin tábornok vezette orosz gyaloghadosztály beavatkozása billentette Haynau számára győzelemre a június 20–21-i peredi és a július 11-i komáromi csatát, de a július 2-i komáromi ütközetben is ennek az orosz seregnek a fellépése mentette meg Schlik hadtestét a teljes vereségtől.

Azáltal, hogy egy-egy csata vagy ütközet ismertetésének bevezetőjében megtudhatjuk az előzményeket és a következményeket, szinte az egész szabadságharc eseményláncolata kirajzolódik előttünk. Valamennyi csata- vagy ütközetleírás – a térképvázlatok és a korabeli, különféle típusú illusztrációk mellett – a benne részt vett magyar, illetve ellenséges főszereplők portréjának megrajzolásával, a szemben álló erők és veszteségeik kimutatásával, illetve egy-egy jellegzetes tömör emlékiratrészlet közzétételével záródik. Jellegzetes, hogy míg az osztrák veszteségkimutatás viszonylag pontos, a magyaré többnyire elnagyolt, bizonytalan.

E táblázatok tanulmányozásából hasznos következtetések vonhatók le. Például arra nézve, hogy egy ütközet jelentőségét nem a veszteségek aránya határozta meg. A Perczel tábornok vezette közép-tiszai hadtest által vívott január 22-i szolnoki és 25-i ceglédi ütközetben mindössze néhány osztrák katona esett el, a Pest irányába végrehajtott hadművelet mégis óriási zavart okozott Windisch-Grätz budai főhadiszállásán. A pánik következménye volt, hogy a tábornagy visszarendelte a Görgei feldunai hadtestének üldözésében részt vett Csorich-dandárt a főváros védelmének erősítésére. Ennek révén a bányavárosokon át visszavonuló magyar sereg némileg tehermentesült. Az ugyancsak Perczel tábornok által vívott 1849. június 7-i kátyi csatában is csak néhány embert vesztettek az osztrákok… Ezúttal azonban – az emberveszteséget illetően – a magyarok szenvedtek katasztrofális vereséget. Ez sem volt híján következményeknek, jóllehet győzelmét a kelleténél is óvatosabb Jellačić nem használta ki. „A vereség után a [magyar főhadsereg részére – K. I.] ígért erősítéseket nem lehetett elvezényelni, mert attól lehetett tartani, hogy a délvidéki magyar erők védelmi vonala átszakad” – írja Hermann Róbert. Jellačić nem sokáig ülhetett Kátynál aratott babérjain, mert július 14-én súlyos vereséget szenvedett a szabadságharc egyik legkiválóbb honvédtábornoka, Vetter Antal déli hadseregétől. „A magyar fél számára az ütközet azzal járt, hogy alig egy hét leforgása alatt visszanyerte a Délvidéken a korábban elveszített kezdeményezést” – értékeli a győzelmet a szerző, hozzáfűzve: „Más kérdés, hogy ennek kihasználására már nem maradt elég idő, holott ha a magyar fősereg továbbra is Komáromnál marad, aligha valószínű, hogy a cs. kir. és az orosz fősereg dél felé folytatja útját. Ez pedig lehetővé tette volna, hogy Vetter még egyszer megverje Jellačićot, s esetleg visszafoglalja Titelt. Ezen a módon a felszabadult csapatokat Temesvár ostromára lehetett volna irányítani, s ha az erőd elesik, a Délvidéken a magyar fél olyan hadműveleti bázissal rendelkezik, amelynek minden erődje az ő kezén van. A szegedi koncentrációs haditerv katasztrofális következményei ekkor kezdtek megmutatkozni.”

A szabadságharcot megpecsételő orosz intervenció után a nyári hadjárat központi kérdése volt a haditerv. A június 26-án Pesten tartott haditanács még a hadügyminiszteri és fővezéri tisztet egyszerre betöltő Görgei tervét fogadta el, miszerint a magyar főerőt Pest–Komárom térségében kell összevonni, s Haynau ellen a döntést kicsikarni – az orosz fősereg megérkezése előtt. Győzelem esetén Bécset lehet fenyegetni, vereség esetén a komáromi erődítménybe behúzódni – hangzott a terv melletti érvek egyik legfontosabbika. Három nap múlva a Görgei távollétében összeült haditanács – a június 28-i győri vereség ürügyén – Dembiñski tervét fogadta el, miszerint a magyar erőket Szeged térségében kell koncentrálni, s ott kicsikarni a győzelmet. „Ennél rosszabb haditervet lámpással is nehezen lehetett volna találni. Szeged védtelen, nyílt terepen feküdt, az összpontosítandó fősereg számára a sánctábort csak a döntés után kezdték el építeni, s akkorára méretezték, hogy végpontjai kétnapi járóföldre voltak egymástól. Emellett ez a haditerv egyetlen pontra vonta volna a cs. kir. és orosz főerőket, amelyek így egész túlerejüket érvényesíthették volna” – értékeli a haditervet az azt ellenző kortársakhoz, így Görgeihez hasonlóan, Hermann Róbert.

Görgei, ha dohogva is, mindig engedelmeskedett a kormány utasításának. Ezt tette ezúttal is. Az, hogy július közepén Vácnál nem tudta áttörni a többszörös orosz túlerő reteszét, és Losonc, Rimaszombat irányába volt kénytelen elvonulni – lekötve az egész orosz fősereget –, potenciálisan a szegedi összpontosítás esetleges sikerét szolgálta. (Ehhez a déli magyar hadseregnek meg kellett volna vernie a Haynau vezette osztrák fősereget.) A háromnapos váci csata értékelése kapcsán Hermann Róbert kiemeli: az oroszoknak „sikerült megakadályozniuk Görgeit abban, hogy a Duna–Tisza közén nyílegyenesen levonuljon Szeged felé, s egyesüljön az ott gyülekező erőkkel. Ugyanakkor ha Görgei áttörése sikerül is, nyilván az orosz fősereggel a hátában vonul Szeged felé, azaz inkább ront, mint javít az erők arányán. (…) A váci csata és az azt követő visszavonulás hetekre elodázta a háború befejezését.” Az így nyert idő előnyével azonban a déli hadsereg nem tudott élni. Ennek fő oka az volt, hogy élére nem került rátermett fővezér. (Vetter elhárította e posztot.) Dembiñski kinevezése ezúttal is végzetesnek bizonyult. A kiszámíthatatlan generális protektorával, Kossuthtal is szembefordult azáltal, hogy a déli sereget Aradra szólító paranccsal mit se törődve Temesvár irányában vonult vissza.

A nyári hadjárat hősei közül Hermann Róbert két honvédtábornokot emel ki: Leiningen-Westerburg Károlyt és Poeltenberg Ernőt. Esetükben érezhető a távolságtartásra törekvő történész részvéte, rokonszenve. Ők már a tavaszi hadjáratban is kitüntették magukat, de a június végén és júliusban a Győrnél, Komáromnál, Vácnál és Miskolc környékén vívott csatákban és ütközetekben bebizonyították, hogy kiemelkedően jó hadtestparancsnokok. (Leiningen talán nagy hadvezér is lehetett volna.) Mindkettejüket júniusban léptették elő tábornokká, s mindkettejük életrajzában visszatérő fordulat, hogy a „szőlősi fegyverletétel után az oroszok őt is kiadták az osztrákoknak”, azaz felakasztásukért a felelősség az orosz felet (is) terheli.

A szerző összegzésében megjegyzi: „A magyar forradalom volt az egyetlen, amelynek – gyakorlatilag előzmények nélkül – sikerült megszerveznie a saját védelmét.” Ehhez nem a hasonló műveket lezáró kötelező fordulat miatt teszi hozzá: „A honvédsereg ellenállása nem volt hiábavaló.” Tudatosítanunk kell azt, hogy „Magyarország 1848–1849-es teljesítménye »visszahelyezte« az országot Európa térképére – oda, ahonnan az 1814–1815. évi bécsi békerendszer után eltűnt. A magyar hadsereg teljesítményének is szerepe volt abban, hogy Ausztria 1867-re felismerje: nagyhatalmi létét csak a magyarokkal való kiegyezés árán tarthatja fenn. Ha 1849-ben nem sikerült is döntetlennel befejezni a háborút, 1867-re az abszolutisztikus rendszer bukásával a birodalom két fele közötti paritás elve győzött.” (Zrínyi Kiadó, 2004)

 

vissza