Kortárs

 

Szabó Gyula

Betűbalzsamok

RÉSZLETEK A TÉKOZLÓ TÉKA CÍMŰ OLVASÁSTÖRTÉNETBŐL

Az asztalomon álló Márai-Napló az 1956-os évszámnál van szétnyitva, miután az 1955. évi jegyzéseit egy külön szálon, a deportálások sorsfonalán is áttekintettem. Itt most attól feszül egy külön szál, hogy az év éppen 1956. Kezdek beleolvasni, tavasszal: „Nem félek többé a haláltól. Mintha azt mondanák: menjek át ebből a szobából – ahol világos van, ismerem a méreteket és a berendezést – a szomszédos szobába, ahol sötét van. Nem félek ettől a sötét szobától: ugyanannak a lakásnak egyik helyisége. Nem lehet más. • Hófúvás, öles hó. Március dereka. Ilyen volt a hófúvás tizenkét év előtt, a német csapatok budapesti bevonulása után néhány nappal – amikor elhagytuk a budai lakást és elmentünk falura. Akkor szűnt meg minden, ami jó volt, érdemes volt, amihez közöm volt.” 1944 márciusi hava itt az emlék, a mindenestől kifordult időben közeli láthatár volt akkor már a deportálások vésze is, de 1956-ban közvetlenebb sorskérdések forognak a naplójegyzések „csillagai” között: „Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők… • A Zsoltárok, reggel. Nem igaz, hogy »meg kell bocsátani…« Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba. Nem igaz, hogy nem kell haragudni. A Sorsot, az Isten Közönyét el kell fogadni, zúgolódás nélkül. De az Isten reánk bízta a jót és a rosszat, tehát az igazságtevést is. Igazság nélkül nincs »alázat« – csak gyávaság van. A Gonoszt meg kell semmisíteni, itt a földön, emberi akarattal, tervvel, furfanggal, erőszakkal. Földöntúli térfogatokban csak az Isten bír a Gonosszal. • Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát – lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja. • A Halál hangtalanul jár közöttünk, nesz nélkül, csendesen. Nem tudom még, mit akar, de már kezdem ismerni fortélyait, ötleteit… • A bolsevisták most nekikezdtek bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus »módszerei« voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben, a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus, – de arról mindenki hallgat, hogy a »kommunizmus« mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti ezeket a Módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású… • Egy repülőgép lezuhant a new yorki part közelében, hetvennégyen meghaltak. Az újságok dicsérik a lezuhant gép rádiósát, aki mindvégig »nyugodtan« adott helyzetjelentést… Néha úgy érzem, minden, amit évek óta írok, ilyen »nyugodt« helyzetjelentés… • »Ez most a mi forradalmunk!« – kiáltották tegnap Posnanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdettek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták, néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin-válsággal kapcsolatosan az időlegesen színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni. De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban, azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma. Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi – soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, sem a maga ügyének… • Tíz embernek írni! – sóhajtotta Kosztolányi húsz év előtt. Optimista volt. Hol az a tíz ember?… • A könyvtárból Liszt »Magyar Rapszódiájá«-nak lemezét hozom haza: a borítólap idézi Liszt weimari idejéből az elmefuttatást a cigányokról. Bartók egyszerűen megtagadta azt a lehetőséget, hogy a cigányoknak bármiféle közük lenne a népzenéhez. Liszt elhitte a cigányoknak, hogy nemcsak zenélnek, hanem zenészek is – és ez csakugyan valószínű. Azt írja, ez a különös nép »egy arasznyi földet sem kívánt soha birtokolni, de egy órát sem volt hajlandó feláldozni az idejéből mások számára«. Ha ez igaz, akkor cigány vagyok. Nem vágyom «ingatlan»-ra és mindig, mindent feláldoztam azért, hogy az időm felett én rendelkezzek. • A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust. • Az oroszok csakugyan rejtélyesek. »Érthetetlenek«, mint a nyugati diplomaták motyogják. Éjjel elolvastam Csehov »Pirosruhás hölgy« című regényét. Csehov a három Nagy Orosz között a legfegyelmezettebb; tudatosabb, mint Dosztojevszkij; művészibb és mértéktartóbb, mint Tolsztoj. Ez a fegyelmezett és mély művészi ösztönnel író Csehov leír egy világot, az olvasó elé állít hús-vér embereket, akiknek gondolkozásmódját, cselekedeteiket, reflexeiket, életmódjukat egyáltalán nem lehet »megérteni«… Európai ruhákat viselnek, de nincs egyetlen európai ember, akinek reflexei és cselekedetei hasonló élethelyzetben hasonlóak lennének: talán ázsiai sincsen!… Ez a meglepő, érthetetlen orosz ember egyformán veszélyes környezete és az egész világ számára. Most kezdjük »megérteni« az orosz irodalmat… • Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.”

Márai Naplója olyan sajátságos napló, hogy tulajdonképpen épp a kalendarisztikus naplózás van száműzve belőle, de az ‘56-os forradalom kitörésekor a sajátságosban az lett a sajátságos, hogy papírra került a pontos dátum egyetlen megállapítás kíséretében, amely egy aranymondás egyszerű módosításával telibe talált, utána meg amennyi esemény viharzott Magyarországon két héten át, úgy nem mozdult a naplós kéz egyetlen betű jegyzésére sem, hogy aztán egyszerre egy interkontinentális repüléssel naptári napok szerint megeredjen a naplózás nyelve: „November 7. – Nyolc óra repülés után, az óceán és a felhők felett, hirtelen robban fel a fény. A gép Nyugatról átbillent Kelet térfogatába. Nem »hajnalodik«, – hanem egyszerre vakítóan fénylik a világ. Vastag, gyapjas felhőzet felett repülünk. Az égbolt olyan kék, mint ahogyan még soha nem láttam. Még két órát repülünk így… Aztán a mélyben derengeni kezd valamilyen barna, ismerős anyag. Szárazföld. Európa. Skóciában szállunk le, Glasgow közelében. Félóra séta a repülőtéren, a rács mögött, ahová egyenruhás nők terelik az utast. Ez a rács már ismerős, európai. Szitál a köd. Félóra múltán tovább… Tizenhat óra repülés után sima leszállás Münchenben. Az utcákon félárbocra eresztett zászlók, gyászünnepély Magyarországért, tüntetők. • München, november 10. – A menekültek beszélnek. Egyik – mérnök – néhány nap előtt még látta Budapesten öcsémet. Egy másik azt mondja: »Kérem, most már késő. De volt itt néhány nap… október huszonháromtól november másodikáig… amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott… a Nagy Imre-kormány… miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?« Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata… Megint, következetesen: »Nagy Imre látta, hogy baj lesz, az oroszok készülnek valamire, bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a varsói szerződésből, kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt…« Megint többen beszélnek egyszerre. Ugyanazt mondják…” Ez már nem is a naplóíró Márai, inkább szavak sokaságát jegyző riporter a honfitársai között, akik majdnem mind ugyanazt hajtogatják következetesen: „… Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett; egészen másfajta ember, mint ahogy a »szabadságharcost« elképzelik. Ezekből az emberekből az elmúlt évek kilúgoztak minden romantikát. Csak tényekről beszélnek: »Ha október huszonhárom és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november negyedikén végrehajtani Budapest ellen a mészárlást… Amikor a világszervezet megfigyelői ott vannak…« Ezt többen is mondják… A valóságról beszélnek, nyugodtan. »Kérem« – mondja egy idősebb ember, ügyvéd – »nagyon gyorsan történt minden. Azt hittük, hogy az oroszok beleegyeztek a tényekbe, olyasféle státuszunk lesz, mint Ausztriának. Vagy valami hasonló. Október harmincadikán Moszkva elismerte, hogy a szabadságharc jogos volt, bejelentette, hogy kivonják a csapatokat és az ország szabad lesz. Tudtuk mi, hogy a határon ott marad az orosz. Talán a szabad választásokba sem egyezik bele… De reméltük, hogy legalább szabadon kijelölhetjük a személyeket, akiket aztán nem éppen szabad választási módszerrel, de megválasztunk. Ha abban a tíz napban bejön az Egyesült Nemzetek küldöttsége Magyarországra, ahogy Nagy Imre és a prímás kérték, az oroszok kénytelenek lettek volna tárgyalni. És akkor minden másképp alakulhatott volna, a szovjetvilágban is. Most késő« – mondja egyszerűen… • Nápoly, november 15. – A gép magasan az Alpesek felett repült az ideúton, telihold fényében. A mélyben az Alpesek kékesen, havasan fénylettek. Nápolyban sirocco. Az utcákon hangszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: »Ungheria, Ungheria!« Ez a kiáltás hangzik a Vesuv alatt a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral ezt kiáltja: »Ungheria!« És: »…mortificazione…« Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat. • Róma, november 16. – Z., – diplomata, olasz, – ezt mondja: »Ne higyjen ezeknek a manifesztusoknak, a kommunista értelmiségiek meaculpázó krokodilkönnyes nyilatkozatainak. A kommunisták örülnek annak, ami most Magyarországon történik.« Idegesen beszél. Sokat tud, sokat látott… • München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó pensióba. Egy menekült – orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett – : »Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.« • Egy másik menekült – mérnök – ezt mondja: »Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság, vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert, vagy fegyveres segítséget ígértek.« Hallgat, gondosan keresi a szavakat: »De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.« Megint hallgat. Nyugodtan, csendesen mondja: »Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.« • Shannon. November 28. – Éjjel után az írországi repülőtér várótermében. Az utasok lökdösik egymást; ez itt »szabad kikötő«: mindenki tülekszik, olcsó pálinkát, parfőmöt vásárolnak… • Ez itt az utolsó félóra Európában. • New York, december 4. – Hőség. A Hudson felett meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja: »Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.«”

Utolsó jegyzés a Naplóban 1956-ban. A magányos emigráns röpködött egyet Európában a világraszóló magyar felkelés viharának sodrában, és menekülttömegek között, új emigránsok sok tízezres áradásának sodrával visszaszállt az emigráns amerikai létbe. 1950-ben még Európában volt, Olaszországban, de már akkor papírra vetette: „Az emigráns, aki a »hazamenésre« gondol: nem igazi emigráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.” Sokat írt, sokat dolgozott, és sokat élt is, de könyveinek összessége vele együtt volt „emigráns” végig, egy jó négy évtizedes koron át, más fegyver híján mintegy azt fogta kezében azzal a tántoríthatatlan eltökéltséggel, amitől nyolcvankilenc évesen sem tágított, 1989-ben sem, amikor a halálos fegyver már a keze ügyében volt: „Teljes, »feltétel nélküli« fegyverletétel részükről, mindent kiadnak, könyvet, cikket, mindent, az »életművet«… Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van.” Képtelenül sokáig tartott, amíg a megszállás elleni tiltakozásként tiltotta művei honi kiadását, s a képtelenséget tetézte, hogy a valóságos hadsereg mellett a „felszabadító hadseregről” megjelentetett könyvek sokasága is megszállta ugyanakkor az országot, mint egy betűhadsereg.

1956-ban mi is Magyarországon kívül éltünk, de keletre tőle, nem nyugatra, amit az is jelzett, hogy amikor ujjainkon az ’56-os aranygyűrűvel a rugonfalvi esküvőnkre készültünk, az almási szülőházat, ahol egy kerek asztalon a Gondos atyafiság második kötetét írogattam, meglepték karhatalommal az adóvégrehajtók, szüleim adóhátralékának fejében lefoglalták többek közt az én galambszürke vőlegényi ruhámat is, a foglalási jegyzőkönyv írásakor a kéziratomat félrébb takarították az asztallapon, „nehogy belekeveredjék az is a jegyzőkönyvbe”, minek folytán regény helyett pillanatnyilag leveleket írtam az esetről Bukarestbe s Kolozsvárra is, a hozzám nőtt szürke terepnoteszbe szintén „belenaplóztam” egy külön lapra leghátul: „1956. márc. 7. Adófoglalás – otthon töltött alkotási szabadságom idején lefoglalták vasárnapi rend ruhámat. Nagy István – nyugtán – Sebők Dénes”, és ennek folytán Földes László a kiadói munkahelyemről küldhette az esküvői gratulációs szavai között azt a jópofaságot is, hogy „Adó fejében lefoglalt ünneplőruhád helyett öltözz frakkba, ami ilyen alkalmakkor a felső tízezernél kizárólag szokás”… Ősszel pedig, immár november 4-e után, az Utunk november 10-i számában napvilágot látott Harmadnapos özvegyember címmel egy részlet „a Gondos atyafiság című regény készülő II. kötetéből”, amikor a lap első oldalán mintegy helyzetképként A rádió mellett című cikkben egyebek mellett olvashattuk: „Több mint két hete már, hogy hajnalban az első és késő éjszaka az utolsó kézmozdulat a rádió kapcsolóját keresi. Az esti órák csendjében, vagy ebédszünetben, szabad óráinkban beszáguldjuk a világot az éter hullámain, amelyek ismerős és idegen hangzások sokaságában sodorják felénk a jól ismert szavakat: magyar, Ungarn, vengri és Budapest, Budapest… Érzelmeink ellentétesek, mert ilyenek voltak maguk az események is… ” Valóban fogták akkor a kezek szüntelenül a rádiókapcsoló gombot, nekünk például Irmával pillanatnyilag még jól is jött, hogy a Székely Jánosék helyébe való költözésünk halasztódott, mert a cselédszobás lakásunk mellett minden szabad óránkat a Márkosék rádiója közelében tölthettük, ugyanakkor azonban térbelileg száguldozva is forogtunk a rádiógomb körül, mert volt úgy, hogy egyik nap, november 2-án még Zilahon tartottunk találkozót az ifjúsággal, mindjárt másnap, 3-án este, az ötvenéves Horváth Imre ünneplése alkalmával Nagyváradon Simon Magdáék lakásán hallgattuk a Mindszenty-beszédet, s bár a taglózó hír még másnap is Váradon talált, mi Irmával 7-én már a rugonfalvi háznál találkoztunk apámmal, mert időnk elmenni Almásig nem volt, apám azonban felkerekedett, s eljött hozzánk Rugonfalvára, miután számukra otthon jóformán az volt a „rádiógomb”, amit én a leveleimben folyamatosan írtam az eseményekről, de amellett ekkor már szükségét éreztük annak, hogy szóban többet mondjak, s amennyire lehet, „tápláljam bennük a reményt”, hogy „nincs minden veszve”… A levélbeli tudósítás a találkozásunk után tovább folytatódott, s így tápláltam a reményt akkor is, mikor levelemen 1956. nov. 20. volt a dátum: „Édes jó Szüleim! Bizonyára már nyugtalankodnak értünk, hiszen már 10 napja, hogy Édesapámtól Rugonfalván elváltunk… Ne aggódjanak, jól vagyunk, a levél csupán azért késett meg, mert szerettem volna valami örömteljes hírt is közölni, de hiába, Magyarországon a helyzet változatlan, már nagyon-nagyon idegfeszítő, a Kádár-kormány ígér mindent, amit abban a helyzetben kommunista kormány csak ígérhet, de a munkások nem bíznak, s a sztrájk tart tovább. S közben állandóan folynak a tárgyalások a munkásküldöttségek és a Kádár-kormány között, a küldöttségek követelik Nagy Imrét, a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, a szabad választásokat – a kormány nem zárkózik el mereven a követelések elől, de feltételül szabja, hogy álljon helyre a rend, a fegyelem, vegyék fel a munkát, s miután a politikai-gazdasági élet normálissá vált, lehet szó majd követelésekről. Nagy Imrében már most benne volnának, de, amint mondják, ez nem rajtuk, hanem Nagy Imrén múlik. Szóval idegfeszítő huzavona, veszik fel a munkát, meg nem is, alkudozás, néha-néha fel-felcsapó tüntetés a deportálások ellen (amit különben tegnap az ENSZ is tárgyalt), a kormány cáfolja a deportálást és így tovább. Ebben a helyzetben nagy megkönnyebbülés volt Tito pénteki (azaz csütörtöki, de a pesti rádió pénteken közvetítette) beszéde, mely a magyar és szuezi kérdéssel foglalkozott. Tito végre kimondta mindazt, amit mi érzünk és gondolunk, csak persze azzal a különbséggel, hogy ő a kulisszatitkokat is tudja, amiből néhányat ki is tálalt. Részletesen nem térhetek ki a beszédre, pedig kár, mert a mi sajtónk nagyon tudatosan csonkítva tálalja, de a lényeget egy mondatban is ki lehet fejezni: Tito az összes kommunista pártokat a lenni vagy nem lenni kérdése elé állította és a lenni feltételéül a sztálinista klikkek és vezetők (akik az egész szocializmus ügyét veszélyeztetik) félreállítását szabta meg. Nem véletlen, hogy a csütörtöki beszédről mai napig (kedd) úgy hallgattak nálunk, mintha nem hallották volna. Ma végül alaposan megkopasztva ismertették a beszédet, mert tovább már nem lehetett kitérni előle. A helyzet tehát ma itt tart (boldogok a lengyelek, mert ők a magyar forradalom tüzén úgy sütik a pecsenyéjüket, hogy csak úgy gyűl a nyál az ember szájában), s hogy jó úton, megnyugtatóan fog alakulni, abban én nagyon bízom, csak az az aggasztó, hogy a harc még rendkívül hosszú és kemény lesz, s a legjobban a magyar nép adta és adja meg az árát. Magunkról már örvendetesebb dolgot is írhatok: holnap, holnapután költözünk az új lakásba. Székely János megy Vásárhelyre, s a lakását átadta nekünk, a családja már le is ment, ő is csomagol, úgyhogy a hét végéig már mi is berendezkedhetünk. Egyelőre innen-onnan összeszedünk valami bútort… Végre tehát, ha nem is véglegesen, megoldódik a régen várt és esedékes lakásproblémánk, úgyhogy ezután kolozsvári látogatásuk nem fog hálóhely- és férhelynehézségbe ütközni. Mikor berendezkedtünk, újból írunk, addig is szeretettel csókoljuk mindannyiukat…”

A „véletlen keze” megőrzött otthon, a szülői háznál egy ilyen levelet, amely nyíltan vallott arról a bizakodásról, hogy bármilyen terrorhatalommal sújtottak a forradalomra Pesten, a kommunista erőszak többé már nem tarthatja fenn magát ott sem, ahol sztálinista klikkek vannak még hatalmon, s ha a tragikus fordulatok között jött az az örvendetes változás is, hogy végre új lakásba költözhettünk, még az is erősíthette bennünk a reményt, hogy jobbat várjunk, s ne a sztálinista erőszak hosszú évtizedeire rendezkedjünk be. Így közeledett a végéhez életünknek az a legdöntőbb esztendeje, amelynek első napjára a jegygyűrűinkkel keltünk, s amellyel egészében olyan emlékezetesen eljegyeztük magunkat, hogy még könyvek tékánkba jegyzését is elmulasztottam abban a lázas torlódású időben, amely különösen nyártól, az áprilisi „nagy könyvvásárt” követő hetekben és hónapokban sodort valóságos új életként magával az újabb boldog új esztendőig.

Új lakásban kezdtük az új esztendőt, de alig fészkeltük bele magunkat a mélyföldszintes szobánkba, már készülődtünk soron következő alkotási szabadságom jóvoltából a székelyföldi téli életre, legelőbb az almási szülőházhoz. Január 16-án azonban még helyben lehettünk, amit igazolni látszik az a „könyvészeti tény”, hogy ha vásároltam aznap három új könyvet, a tulajdonjegyzési „hagyományom” folytatásaként-„felújításaként” bele is írtam mindháromba, hogy 1957. I. 16., amiben a hónap római számos jegyzése újdonság volt az addigiakhoz képest, maga a beírás helye pedig a legutóbb kezdett szokás szerint az előlapsarok, ahol a nevemmel együtt hitelesítődött, hogy tulajdonomba került Leonyid Szolovjov A csendháborító, Anatole France Jelenkori történet és Schiller Ármány és szerelem című műve.

 …Ármány és szerelem: a Schiller-könyvecske címét itt akár címszóul is vehetném egy kalandos kitérőhöz, amelyre a „Sors hatalma” térített, mintha ezen a ponton egyszerre leckéztetni akart volna: látva, hogy már igen vastagodó kézirathalommal körözök jó idő óta egy olyan körben, hogy „könyvek sorsa”, „létsorsok a könyvekben”, „ifjúságom könyves évei” stb., „gondoskodott” róla, hogy ne rugaszkodjam mind csak a múltba életem jelenleg hordott bőréből! A kitérés fordulata előtt a Tékozló téka írásának ezen az itt elkezdett lapján azzal akartam folytatni a szót, hogy megvéve 1957 januárjában a három újabb könyvemet, pillanatra még az is szemembe tűnt, hogy az ’56-os vihar képes volt olyan – szinte észrevétlen – nyomot is mutatni a könyveken, hogy egy könyvkiadói váltás zavaraival hozzám került 1956. augusztus 26-án egy Dosztojevszkij-gyűjtemény az Orosz Remekírók sorozatban mint „Európa Könyvkiadó Budapest 1957” kiadású könyv, utána meg 1957. január 16-án a Schiller-könyvecske a Világirodalmi Kiskönyvtár sorozatának újabb darabjaként olyan „árulkodó jelt” viselt, hogy belső címlapján egy külön beragasztott papírszelettel – gyaníthatóan az „Európa” nyomát tüntetve el – igazított arra a régi kiadóra, hogy „Új Magyar Könyvkiadó Budapest, 1956”… Erről a zűrös mellékszálról úgy terveztem az egyenes vonalra való térést, hogy újból a tékalistámhoz fordulva kezdem kiolvasni a listámból, hogy „Kolozsvár. 1957. febr. 7.” tulajdonjegyzéssel még vettem antikváriumból egy Tolsztoj-kötetet (És a fény világít a sötétben), ám azután egész június közepéig ismét egy hosszú űr állt be a könyvespolcon, ami nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy az új esztendőben elkezdett újabb alkotási szabadságommal beleültem saját könyvemnek, a Gondos atyafiság II. kötetének a továbbírásába, ami a szokott módon azzal járt, hogy jórészt a székelyföldi téli fészkekre húzódtunk. A visszatérülésnek ez a medre annál vonzóbb lett volna számomra, mivel szemem előtt szétbontva várta sorát egy levél Keresztesi Évának abból a postaküldeményéből, amit Mátyás hozott volt a szüretünkre ősszel Budáról, s ez a szembesülés a saját hajdani levelemmel többek közt azért volt érdekfeszítő, mert épp 1957 februárjából való lévén az Évukától visszajött levelem, azzal betöltődött egy űr előttem magára a regényírási folyamatra vonatkozólag is. Legutóbb, amikor a Képek a Kutyaszorítóból első könyvét írva ezt az időszakot bogarásztam, még csak bizonyos homállyal próbáltam felidézni, hogy 1957-ben hol s mivel töltöttük az alkotási szabadságom téli heteit… Most a Budáról kézhez kapott levelem jól megvilágított egy biztos nyomot, de mielőtt a „tékás témámban” rátérhettem volna erre a nyomra, az írás az idei március 1-jén az Ármány és szerelemmel hirtelen félbeszakadt… Akkor félbeszakadt Kolozsváron, s jelen sorokkal a folytatást – mármint az elkalandozó kitérőt – ma kezdtem Budán, Mátyáséknál, Keresztesi Éva szomszédságában: 2003. március 24-én, házasságunk (1956. március 24.) negyvenhetedik évfordulóján…

Maga a valóságos, a lábon járó kitérő tulajdonképpen a február 13-i napon kezdődött mint a „Sors hatalmának” intése: aznap reggel korán, 8 óra előtt indultam el egy igen fagyos, mínusz 14 fokos hidegben egy kórházi vizsgálat megejtése végett, amiből egy olyan vándorló útjárás kerekedett, hogy február 13-ától máig, március 24-éig már a hátam mögött hagytam öt kórházat: kettőt Kolozsváron, egyet Székelyudvarhelyen s kettőt itt, Budapesten, ami azt jelenti, hogy úti távolságként is bejártam egy rövidebb utat Kolozsvártól Udvarhelyig, s onnan egy jóval hosszabbat „fel” ide, Budáig. A kitérés története mint szorosan vett jelenkori történet – óhatatlanul eszembe jut az otthon „hoppon maradt” könyve Anatole France-nak – egy külön könyvet is diktálhatna a kezem alá, ha elmerülnék jobban benne, de talán még így is a széttörésig fogja feszíteni az olvasástörténeti síkon terjedelmesedő írásnak a kereteit. Ha bomlik a keret, a szükség bontja, mindamellett tartom a pixet, hogy a kalandos történetben a szorosan szükségesnél ne kalandozzék messzébb… A kezdetnél kezdve idestova egy esztendeje volt az, hogy a folyékony anyagcserém kezdett nem tökéletesen működni, ami az őszi szüret idejére odáig fokozódott, hogy már a must jóízű csorgása is vizeletes ingereket erősített azon túl, hogy anélkül is a szokottnál gyakoribbak és egyre sürgősebbek lettek a hólyagürítések. Varga Mihály – a szó legszorosabb értelmében családi orvosunk, Irma valóban testvéri unokatestvére, szívbajaim fő kezelője évtizedek óta – panaszaim őszi megvallása nyomán gyógyteás kúrát látott jónak, s el is kezdtem a napi egyszeri-kétszeri teázásaimat. Tartott ez akkor is, amikor a karácsonyi–újévi ünnepek alkalmával családunk mindkét szárnyával – Mátyásékkal Budáról s Ágiékkal Udvarhelyről – eggyé népesedve ünnepelgettünk a kolozsvári szülői háznál. A szétszéledések után azonban hamarosan bizonyossá vált, hogy a gyógyteák hatása jóformán csak annyiban volt jótékony, hogy a több folyadéktól gyakrabban hajtott a szükség a félrevaló helyre. Ekkor vizeletvizsgálat alapján Misi gyógyszeres kezelést kezdett házilag, több rendben is antibiotikumos tablettákat vetve be a fertőzés megszüntetésére, ami átmeneti kisebb javulás után egyszer csak olyan fordulatot mutatott, hogy már szabad szemmel láthattam a vizelet véresedését. Így végül ütött az órája annak, hogy Misi február 12-én a Kolozsvártól kissé odébb eső kisbányai körzetéből telefonon szólt nekem, hogy másnap reggel 3/4 9-kor legyek ott a „zsidó kórházban”, ahol orvos barátjával megbeszélte esetemet s a kivizsgálás klinikai elkezdését, egyelőre belgyógyászatilag, urológiai osztály nélkül. Szokatlanul hideg lett 13-ára, csütörtökre kelve, de keltem szorgalmasan, s a mínusz 14 fokos fagyban pontos időre bebuszoztam Fodor doktorhoz, a nagypiac közvetlen szomszédságába, ahol telefonbeszélgetésünk szerint találkozandók voltunk Mihállyal. Ott laboratóriumi vizsgálatra a belgyógyászat egyetlen magyar alkalmazottja – így mutatkozott be – igazán kedves nővérként várt, és vizeletet vett tőlem, miközben én vártam Misi megjelenését. Misi fél óra eltelte után még nem volt ott a találkán – mondta később, hogy indulása pillanatában egy agyvérzéses beteget vittek hozzá –, Fodor doktor viszont a román orvosok szívélyes nagyvonalúságával telefonon értekezett a Clujana kórházának egyik urológusával, Giurgiu doktorral, s egy cédulát is adva kezembe küldött engem abba a „cipőgyári” kórházba, amely a mi fiatalkorunk bajai idején szinte otthonos kórházunk volt az ottani magyar orvos barátok révén mint a híres bőr- és cipőipari üzem, a „Dermata”, illetve utána a „Herbák János” névvel működő gyár kórháza. Három-négy évtizeddel korábbi emlékeim nyomán bizalommal indultam a legrövidebb útvonalon a kórházi irányba, remélve, hogy útközben vagy Misi ér utol az autójával, vagy felszállok valamelyik megállóban a fő közlekedési vonal valamelyik járművére (busz, trolibusz), de mindkét reményem foszladozott addig, míg egy megállóval a leszállásom előttitől rászántam magam a metszően fagyos hidegben egy kis várakozásra, minek folytán sikerült az utolsó szakaszt busszal téve eljutnom a valaha sokat járt „Herbák térre” (hivatalosan máig Május l. tér). A téren minden a régi helyén volt, vettem is az irányt egyenesen a kórházi épület felé, amelyről azonban már messziről lerítt, hogy egészen lepusztult, használaton kívüli állapotra jutott, mintha bombázás érte volna. Megzavart a kép, mert számomra az volt a „Herbák-kórház”, ahol ugyancsak voltam fekvőbeteg jó négy évtizede, amikor sokunk közkedvelt orvosa, az örökké jó hangulatú Both Laji a mellhártyámról lecsapolt egy adag „húslevest” az anyám nagy megnyugvására, akit erősen aggasztottak a köhécseléseim… A pillanatnyi zavaron úgy léptem túl, hogy fordítottam az irányt az utcácska másik oldalán lévő alacsonyabb épület felé, amely Both Lajiék idején ugyanannak a „Herbáknak” a klinikai része volt, s amelynek láttán ismét utolért a kórházi nosztalgia, mert az is én voltam, aki 1974 októberében egy szívrohamos tünet után egyenesen az unitárius doktorunkhoz autóztam végig a városon Irmával, s így Both doktor lett az, aki életem első EKG-ját megcsinálta itt, s azzal együtt igen elkomolyodva s szinte hitetlenkedve közölte velünk, hogy az elektrokardiogram infarktust mutat. Nagy riadalommal vonultam akkor befekvésre a Klinikák szívgyógyászati osztályára, s az apám szívhalálának emlékével, akit utolsó idején szintén ott kezeltek, ahol ezúttal engem, eléggé meg is rendült volt a bizalmam a jövő iránt. Évekkel később azonban az ismétlődő szerencsék folytán már lehetett az akkori bajt első infarktusként számon tartani, azzal a történelmi körülménnyel együtt, hogy első szívrohamom épp abban az időpontban sújtott, amikor Ceauşescu a „Napoca” nevet adományozta nagy helyszíni fesztivitással a „municípiumunknak”… Ez az első infarktusdiagnózisom emlékét őrző épület teljes épségben, változatlan külsővel állt a helyén, csupán az a változás torpantott meg itt újból, hogy a régóta esett hóban még a bejárati kapunál sem volt semmi nyoma járásnak, s egyáltalán semmi életjel nem volt a hajdani klinika körül… Kérdezősködésekkel, a másik útra térítésekkel egy kisebb kanyar után végül rátaláltam az újabb kórházi-klinikai – „municípiumi” – épületkomplexumra (szemrevételezésem szerint a szocialista korszak virágzóbb idején építhették), kerestem és megtaláltam Giurgiu doktort, aki egy nagyobb csoportú rendelési sor végén előzékenyen fogadott a Fodor-cetlimmel, de mindjárt közölte is, hogy családi orvosom küldő cédulája nélkül nem tehet semmit, tehát másnap reggel térjek vissza orvosom papírjával. Misinél lett volna cédula külön rám való tekintettel is, de Misi nem volt sehol, a kocsiját sem láttam kinn a parkolóban, s így aztán egy kudarcos hátraarccal elindultam a semmit sem engedő fagyban vissza a térre, a közforgalmi járatok forduló végállomása felé. Akkor már végképp ráértem nosztalgiázni, méghozzá nem a kórházi „rosszakat” idézve fel, hanem azokat a könyvtári „jókat”, amelyek már-már megállítottak az üzemi főkapu melletti szerény épületecske előtt, ahol a város egykori legjobb üzemi könyvtárosnőjeként „Virág elvtársnő” olyan lelkesen tevékenykedett, hogy az irodalmat, a művelődést, a könyvolvasást valósággal „szétvirágoztatta” a bőrmunkások között: találkozókat, felolvasásokat, dedikálásokat is gyakran szervezett, s ezen a futószalagon számomra még olyan babér is termett, hogy Virág Ilona – felbuzdulva azon a sikeren, amit az Anna Karenina dramatizálásával arattak – a Gondos atyafiság bizonyos részeit is előadatta a műkedvelő fiatal színjátszók csoportjával…

Hazafelé már simább volt az út: a járatok rendesebben beindultak, egy trolibusszal hamar eljutottam a Széchenyi térre, onnan a Szamos-hídon át fordultam a Dacia utcába, a Dónát-negyedi buszaink túlparti megállója felé. Ott a piros lámpajelzéssel éppen állt az út forgalma mindkét irányban, minélfogva legkézenfekvőbb volt, hogy az egyetlen – előremenő – sávon álló kocsisor között átillanjak a szokott módon a megállónkba, miközben a közlekedési beidegzettségekkel az üres sávokra is vetettem balra-jobbra egy biztosító pillantást. S mindezzel együtt az történt, hogy amint bal lábammal egy iramos lendülettel leléptem a járdáról, ugyanott az üres szélső sávon olyan sebességgel jött balról a semmiből egy kocsi, hogy az érzékeléseimmel jóformán nem is észleltem, s csupán mintha a bal lábam fogta volna fel a halálos veszélyt, egész valómmal visszarándultam a belelendülésből a járdára, bal lábal a jobb láb mellé, s azzal mintha gyökeret is vertek volna a lábaim a járda aszfaltjába: egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egy olyan gázolási veszélyt ép bőrrel meg lehetett úszni. A reggel óta tartó mászkálástól már el voltam gémberedve, de most egyszerre megdermedtem, meghűlt a vér bennem, s hosszú percekig mozdulni sem tudtam. Ilyen testközeli suhintását soha nem éreztem addig a halálnak, s elképedve emésztgettem a helyzetet, hogy egy másodperc töredéke alatt elvághatott volna a kasza, s már-már nem hittem a szememnek, hogy nem látom magamat a járdaszélen vérbe fagyva, körül csődület, s mivelhogy mai kórházi túrám szükségessé tette, a személyazonossági igazolványomat kivételesen ott találják a kabátzsebben, ami ilyenkor jól fog, hogy a hozzátartozót mielőbb értesíteni lehessen. Miután némileg ocsúdtam, egyik ép gondolatom a természetemtől egyébként idegen miszticizmus körébe imbolygott: lehet, valami felsőbb erő mentett meg, valami őrzőangyal kapott a hónom alá, s rántott hátra a járdára, mert másként hihetetlenül valószerűtlen az egész megmenekülés. S ha külső erő játszott közre, az akkor lehet valami jel a jelenlegi hólyagbajom rejtélyére nézve is, talán egyfajta biztatás, hogy ha valami komolyabb vész lappang ott, nem lett volna értelme a visszarántásnak, hiszen akkor jól jártam volna azzal, hogy egy gázolás megment későbbi szenvedésektől, a mentő kéz viszont azt a jelt adta le, hogy ostobaság lett volna egy ballépéstől veszni, mikor a hólyagomból nem leselkedik rám semmi komolyabb baj. Külön megfordult a fejemben, hogy egy szavam nem lehetett volna, ha elütnek, mert nyilvánvaló, hogy itt egy gyalogjáró szabálytalankodott. Végül is maradtam azzal a megkönnyebbüléssel, hogy ha az infarktusok sorával már régóta számlálgattam, hogy újra és újra kaptam életajándékot, a mai szerencsémmel teljes bizonyosságú az a tény, hogy ismét lett egy ráadás az életemben… Hazaérve a reggeli kalandból, az életráadás esetéről nem számoltam be Irmának – halasztottam későbbre, mert egyelőre még magam is eléggé a hatása alatt voltam –, így is jól elszontyolodott Irma amiatt, hogy eredménytelenül fázódtam néhány órát a fagyban. Bennem a hőmérsékleti fagy ekkor már szinte eljelentéktelenedett a másik vérfagylalás mellett, de azért örömmel kezdtem vetkőzni a jó házi melegben, s majdnem berzenkedve fogadtam Misit, miután becsengetett, s ajtónyitásommal együtt kezdte kérdezni-mondani, hogy hol vagyok, mindenütt keresett a „Herbákban”, már beszélt az urológia főorvosával is, aki vár vissza minket, ha van kedvem most még egyszer visszamenni vele a kocsival… Én kedvetlenül morgolódtam, hogy mára elég volt a sikertelen túra, amilyen szerencsétlenül alakult az egész – az urológia mára nem is volt tervben, végül mégis ott kötöttem ki, de ott is kellett volna az ő cédulája stb. –, aminek némi szemrehányó alhangja is lehetett, de aztán eszembe jutott, hogy a buszmegállónál milyen „nagy szerencse” ért ma engem – 13-a volt a napunk, de csütörtök –, s kezdtem öltözködni, hogy akkor haladjunk a kórházi úton, ha már beleindultunk. Ez az út már nem volt közlekedési élmény – csak ott melegedett nekem a hely, ahol a Dacia utca előremenő sávja a buszmegállónál vezetett tova –, a kórházban Misi már tudta a járást az urológiai osztályra, ott azonban várni kellett egy jó darabig, mert Coman főorvos épp operált. Mikor onnan kijött, elküldött minket egy fiatal orvossal a klinikai részlegre urológiai vizsgálat végett, ott végbélen át prosztatavizsgálat, ekográfiai képek az ernyőn, a fiatal doktor mutogatta s magyarázgatta Misinek a látottakat… Egészében az a diagnózis jött ki, hogy a prosztata megnagyobbodott, de tumor nincs, a húgyhólyagban egy nagyobb kő van eliminálatlanul, a jobb vesében némi homok látszik, de kövek nincsenek a vesékben… Visszatértünk a kórházba Comanhoz, a kísérő doktorunk beadta az eredményt, s aztán egy csoporttal együtt vártunk-vártunk a főorvos ajtaja előtt. Bennről társaságos hangzaj hallatszott sok nevetéssel, végül távoztak a vendégek, de velük együtt Coman is derűsen tovatűnt, és vártunk-vártunk még jó ideig, Misi zavartalan nyugalommal, én hovatovább háborgósabban. Aztán visszatért a főorvosunk, miközben várakozó társaink a várást elunva csaknem mind tovaszéledtek, de mi is Misivel mintha ott sem lettünk volna, észrevétlenekként ácsorogtunk tovább… Mért nem megyünk be?, kérdeztem Misitől, aki végtére is orvos, kolléga, nem páciens… Nem hívott, mondta Misi rendíthetetlen nyugalommal, de bennem akkor már egy kis forrpont támadt attól, hogy a mi drága jó Misink, doktor Varga Mihály egy ideje már a médiákon is elhíresült az ő kisbányai-falusi rendelőjével, ahova az ország minden sarkából tolonganak – általában előzetes lista szerint – a páciensek a mindenféle testi nyomorékságukkal, mert ő amellett, hogy a leglelkiismeretesebben végzi a körorvosi ellátást a kiterjedt, nehéz vidéki körzetében, a külön „pesti talpalásokkal” szerzett manuálterápiás tudománya révén nyomorékok garmadáját gyógyítja meg, teszi rendbe legtöbbször egyetlen helyrenyomkodással, köztük orvosokat, s olyanokat is, akik kórházi kezelések és akár műtétek után sem jöttek helyre stb., itt pedig ácsorog ő türelmesen a csodatevő kezeivel tétlenül, mert nem hívták… Végre az asszisztensnő – valóban szabályosan – beinvitált a főorvosi szobába minket, s Coman szívélyes diskurzussal azt ajánlotta a vizsgálati eredmény alapján, hogy feküdjem be a kórházba. Kissé vonakodtam, de kevés rábeszélés után úgy egyeztünk, hogy hétfőn befekszem, s a főorvos a névjegykártyájára rá is jegyezte a beutalási kézjegyét „17”-ére, hétfőre. Alapjában véve megnyugodva távoztunk a kórházból Misivel: amitől titokban tartottunk – „daganat”, „rosszindulatú”, „rák” –, az nem forog fenn, csupán egy bennrekedt hólyagkőtől kell megszabadulni, ami időnként fertőzésekkel vacakol. Mindamellett nekem volt egy olyan kis rosszindulatú kívánságom, hogy urológiai főorvosom bár egy deréknyomorékodás folytán kénytelen legyen feliratkozni legközelebb a kisbányai (Báişoara) diszpenzár előjegyzési listájára… Otthon – addigra már odatelt az idő – egy jóízűt ebédeltünk hármasban, s amellett, hogy a 13-i nagy napnak megvolt végre a klinikai eredménye is, bennem kétszeres volt a megnyugvás: a végzetes balesettől való megmenekülésem titka hallgatott a bensőmben, de most már kezdett egyértelműbben arra pozitívosodni, hogy a fél nap pár órája alatt elkerültem egy nagy bajt kinn, s benn sincs az a nagy baj, amire – otthon mindhárman megvallottuk – titokban gondoltunk, tehát a külső baj szerencsés elkerülése mindenestől jó jelnek könyvelhető el… Mihály azonban volt annyira doktor, hogy a következendőkre is gondoljon, s előre figyelmeztetett, hogy hétfőn ne felejtsem el magammal vinni a kórházba az infarktusaim kardiológiai bizonyítványát, mert az én esetemben altatásra nem kerülhet sor öt infarktus után, viszont – magyarázta – a húgycsövön keresztül történő katéteres műtéthez a gerincérzéstelenítés kockázatmentesen alkalmazható. Volt nekem elég másolati példányom abból a sűrűn gépelt, egész oldalas kardiológiai bizonylatból, amellyel az ötödik infarktus után, 1987 elején a kiváló ember és szívgyógyász Olinic Nour doktor kibocsátott az ő mintaszerű kardiológiai osztályáról, s amely az utolsó eset orvosi leírása mellett az infarktusos előzményeket is tartalmazta. Az értékes papír másolatai már addig is haszonnal szolgáltak időnként, többek közt olyankor – vagy három-négy esetben –, ha a Romániai Írók Szövetségénél a szociális segélyezés bizottsága előzékenyen ajánlotta, hogy folyamodjam gyógykezelési támogatásért a nyomorúságos nyugdíjam mellett (valóság, hogy három alapgyógyszerrel évtizedek óta folyamatosan élek), s mindannyiszor juttatott is némi összeget, aminek fő értéke a törődés volt, miként azoknak a figyelmes pénzküldeményeknek is, amiket húsvéti-karácsonyi ünnepek – sőt: születésnap! – idején hozott a posta az Írószövetségtől, a szelvény levelezési margóján az alkalomnak megfelelő jókívánsággal… Mindezen túl most, közelebbről bizonyos „emlékeztető” is volt számomra az „Olinic-dokumentum”, amint ráeszméltetett, hogy hosszú jótékony szünet elteltével – tizenhat év után! – a kórház újból bevonult az életembe, jobban mondva: készültem újból a kórházi „bevonulásra”…

A hétvége azonban egyelőre szabad volt, írhattam tovább a „tékás passzusokat”, s részben még terjeszthettem is, miután legutóbb a Kortárs két terjedelmes részletet közölt a decemberi–januári számában, úgyhogy a Kortárs-példányok pillanatnyilag épp Mihálynál voltak olvasnivalók Kisbányán, a hegyek között… Közben pénteken egy megfelelő pillanatban arra is sort kerítettem, hogy az előző napi nagy titkomat egy jópofa mókázással megvalljam Irmának: „Ahhoz képest elég jól vagyunk – mondtam neki a tévé előtt ülve –, hogy tegnap óta özvegy lehetnél.” Láttam rögtön, hogy nem kellett volna ilyen direktben nyilvánítani az elégedettségemet a tegnapi nap szerencsés fordulatai után, de az eset részletes elbeszélése közben végül Irma is átvészelte a helyzetet, és megnyugodott abban, hogy teljes épségben lát maga mellett… Ezután szombaton külön száma lett a szabad hétvégének, hogy jelentkezett telefonon Magyarországról – valahonnan a szatmári határövezetből – egy férfi, s előadta, hogy a fia végzős bölcsész Pesten, március végén vonul be katonának, de azelőtt le kell adnia a vizsgadolgozatát, s minthogy témául az én írói munkásságomat választotta, a jórészt készen álló dolgozat befejezése előtt szeretne felkeresni, hogy beszélgessünk… Őszintén sajnáltam, hogy épp ilyen alkalmatlan pillanatban továbbította az apa a fia kérését, de közölnöm kellett, hogy hétfőtől kórházi beutalóm van, s végül úgy egyeztünk, hogy mivel a kórházi befektetés előreláthatóan nem fog sokáig tartani – négy-öt napot mondott a főorvos –, majd még felhívnak, és sort kerítünk a találkozásra…

Eljött hétfő, február 17-e, s korán reggel indultam a kórházi batyummal… A három pont helyett itt lehetne újabb utazási bonyodalmakat részletezni – például hogy a 41-es busz, amely a negyedünket direkt járatként csúcsidős napszakokban összeköti a Május l. térrel, színét sem mutatva meghazudtolja azt az információt, hogy 7 óra előtt megy a negyedünkből a reggeli utolsó arrafelé –, de ezúttal a minimálisra szorítom annak a másik bonyodalomnak az idézését is, hogy miután fél 9-kor a helyszínen voltam, mivel töltöttem népes társaságommal együtt az időt ebéd után fél 2-ig, amikor még mindig nem voltam ágyba fektetve, s csak miután az épp arra járó Giurgiu doktornál reklamáltam, intéződött el aránylag hamar, hogy ágyhoz jutottam, igaz, a „kiutalt” szobaszám változásával… A szobában az ötödik ágy várt engem üresen, közvetlenül a mellékhelyiség ajtaja mellett, amely ajtónak a párja túl a másik oldalon egy női szoba betegeinek biztosította ugyanúgy a járást ugyanannak a mellékhelyiségnek a tükrös mosdókagylójához, zuhanyozójához, illetve WC-fülkéjéhez… Emellett kissé meghökkentő meglepetés volt még, hogy a megviselt, szakadozott ágyhuzatokkal tisztára vetett ágyamban a kora reggel óta megfáradt fejem nem talált párnára, ami akkor sem volt vigasztaló, ha láttam, hogy társaimnak is vagy otthonról hozott párnácskáik vannak, vagy – talán kettőnek – alig párnának nevezhető kórházi „gyűreményeik”. Ennek a „párnás viszontagságnak” hamarosan lettek tanulságos fejleményei, de a fő dolog az volt, hogy nyughelyhez méltó nyugalmamnak egyik elemeként vettem a gondolatot, miszerint néhány éven belül ez a mi országunk is az Európai Unió tagja lesz, másik elemként pedig összehajtogattam tábori módon a régi, infarktusos fekvések viseltességét nem tagadó, de még mindig jó puha flanelköpenyemet, s ráterítve az egyik törülközőmet, kész volt a párna, és így végre kinyújtózhattam rövidnek remélt gyógyulásom kórházi nyughelyén… Mindezzel „párhuzamosan” kezdtem hozzászoktatni magam ahhoz is, hogy nemcsak szobatársaim, de még kintről, a folyosóról is időnként férfi rendű betegek a fejemnél látogatják a fő helyet, ha éppen nem foglalt a túloldalról rájáró női rendű betegek részéről. Ez a „forgalom” az éjszakára nézve is biztató kilátásnak ígérkezett, de hát az vesse a követ másra, gondoltam, aki nem fut maga is több ízben az éjjeli órákon sürgős szorultsággal a megváltó kagyló felé… Sok további részletezés újabb mellőzésével: az én helyzetem az ötinfarktusos bizonylat bemutatása nyomán első pillanattól aggályosnak tűnt mint műtéti eshetőség az orvosok szemében, mindamellett a vizsgálatokat elkezdték, szegény Irma is utánam hozta még a hétfői ágynyerés boldog órája előtt Fodor doktortól az akkorra elkészült laboratóriumi eredményeket, hogy azzal is időt nyerjünk, s az első nagyviziten, kedden a kockázat latolgatása közben megegyeztünk, hogy másnap közösen döntünk, amihez még további kardiológiai és urológiai vizsgálatok szükségesek. Sor is került egykettőre szív- és vesehólyagfilmezésekre, lett így újabb EKG-szalagom és röntgenfilmem, melyek közül az utóbbi, mint kevésbé „egykettőre” történő, emlékezetesebb maradt annál, hogy elnyelje a három pont süllyesztője: ültem-ácsorogtam ugyanis a klinikai részleg hideg-huzatos földszinti folyosóján egy csaknem csődületes csoporttal egy óra hosszányit – a páciensek jó része melegen öltözött külső volt, kisebb számban voltunk mi, benn fekvők a pizsamás-köpenyes vékonyabb öltözékünkkel –, s mire a láb már jól el volt gémberedve térdig, szólt a metsző kijelentés, hogy „mára végeztek” – 12 óráig tartott a hivatalos program –, amit én a maradék társaimmal ellentétben nem tudtam szó nélkül hagyni, s egy erélyesebb fellépéssel közöltem, hogy az én operálásomról holnap a rendelt röntgenfelvétel alapján döntenek az osztályon – ami a megegyezésünk szerint igaz is volt –, s így az én filmemet utolsónak még elkészítették… Aztán másnap, szerdán – a határozás napján – reggeltől estig híre nem volt – legalábbis nálunk, a folyosóvégen – a főorvosi vizitnek, az esti órákban viszont vidám mulatozás, dalolás („Mulţi ani tráiascá!”, „La mulţi ani!”) éltette feltehetően a főorvost, a valamilyen évfordulóját ünneplő osztályvezetőt a szobája felől hallatszóan… Csütörtökön ebéd után Irma ott volt nálam látogatóban, s 3 óra előtt már elmenni készült, amikor a főorvos a nagyvizites sleppel megjelent a szobánkban, a fő asszisztensnő nyomban rá is szólt szigorúan Irmára, hogy lépjék ki a folyosóra, én kikísértem Irmát, s utána az egészen váratlan fordulat az volt, hogy amint visszatérve álltam a főorvos kíséretének tagjai között, ő hozzám fordulva közölte, hogy tekintettel a kockázatra, nem végeznek műtétes beavatkozást, hanem gyógyszeres kezelésre hazabocsátanak. Meglepett a határozat, de örültem, hogy szabadulhatok… Irma addigra már távozott, én a fiatal szalonorvostól sietve megkérdeztem, hogy „máris mehetnék haza?”, s ő igennel felelve fogott is hozzá, hogy kiállítsa a kibocsátócédulát… Erre első gondolatom a civil ruhám volt, a meleg utcai öltözékem az alagsori raktárban, s hozzá még az is szemem elé rémlett, hogy a hétfői átöltözés után mintha délutáni 3 órát láttam volna zárási időpontként az ajtón. Az órámon is most pont 3 óra volt, futottam a lifthez, még a szépséges lifteslány is segítő drukkolással nyomta meg a gombot nekem, de már az sem segített, a raktárajtón már távolról láttam a biztonsági rácsozatot… Pillanatra egészen úgy hatott az a vasrács, mintha egy szabadulót hirtelen bezártak volna, s ezután már ráértem felcsellengeni az osztályra, mert olyan meglepetésre immár nem volt mód, hogy az Irma meleg nyomában hazatoppanok… Fordultam arra a „másik oldalamra”, hogy még egy éjszakát a mellékhelyiség ajtajánál „portáskodom”, miközben kártyás telefonon leadtam a hírt haza Irmának, ami – hogy mehetnék haza, de nem mehetek – számára is egyszerre volt öröm és bosszúság… Másnap – február 21-én, pénteken – aztán a lehető legkorábban készen voltam a menésre, s vonultam ki kétszeres szabaduló érzéssel az alig nyolc nappal előbb tűvé tett kórházból. Nyertem ismét egy szabad hétvéget, visszaülhettem ifjúságom jegyzett és jegyezetlen könyveivel az 1956-os időbe, csupán az a kellemetlen kórházi emlék zavarta a hétvégi kedvet, hogy a radiografálás lábdermesztő órája visszaütött a hólyagomba, s vizelési viszonyaim a kórházi kibocsátás után újból alább romlottak arról a javult fokról, amellyel a „Herbák János” utódkórházába befeküdtem…

A nyerés orvoslásilag végül is azt jelentette, hogy egy sor rossz tapasztalat szerzése mellett elvesztegettem egy hetet, a betegség továbbra is kezeletlen maradt. Ekkor mozdult a telefonszálakon családunk két szárnya: Mátyás hívott Budapestre, Ági hívott Udvarhelyre, s én hajoltam az udvarhelyi irányba, miután ott Ági egyik napról a másikra meg is beszélte a dolgot az orvosokkal – nem utolsósorban ott volt Sanyika, az immár tíz éve hirtelen elment édes bátyám fia –, akik a kőeltávolítást nem ítélték olyan aggályosnak, mint kolozsvári kollégáik, s mindezen túl még vonzott engem Ágiék felé az a hagyomány, hogy én az elmúlt télvégeken is mindig tettem egy apai-nagyapai látogatást náluk, minélfogva az egész „ruccanást” vehettem most úgy, hogy az amúgy is „esedékes” látogatással egyben az „ökörhúgyas járásaimnak” is a végére járok… Pár nap múlva – Zsuzsa és András külön nagy örömére – meg is született az elhatározás, s egy héttel a kórházi szabadulásom után, 28-án már a zsebemben volt a nyugdíjkedvezményes vonatjegy Segesvárig, s azzal együtt ugyancsak telefonon már meg volt beszélve az Irma másik jó unokatestvérével, Benedekfi Ferivel, hogy mint tavaly, most is előmbe jönnek keresztúri iskolánk kocsijával a segesvári állomásra – ahol közel négy órát kellett volna rostokolni az udvarhelyi székely vicinális indulásáig –, s intézik az utazást tovább.

Vasárnapra, március 2-ára volt jeggyel együtt beütemezve az út, s szombaton, a másnapi útra kelés előtt még az is telefon volt, hogy Magyarországról ismét jelentkezett Juhász Pál – ekkor már értettem a határon túli távolból a nevet –, s kérdezte, hogy most jöhetnének-e hozzánk a fiával. Ezúttal még kellemetlenebb helyzetbe hozott a kérdés, mint két héttel előbb, mert újból azt kellett felelnem, hogy pillanatnyilag megint lehetetlen, meg van véve a vasúti jegy, indulok az udvarhelyi kórházba stb. Ő ugyancsak bánkódva mondta, hogy a fia leutazott Pestről, éppen most érkeztek haza a nyíregyházi állomásról, s még azt is megkérdezte, milyen távolságra van Udvarhely Kolozsvártól, mert ők készek másnap korán úgy indulni, hogy az autóval levisznek Udvarhelyre, s így az úton tudnánk beszélgetni a fiával. Ez így már egészen megindított, s mondtam, hogy ha másnap délelőtt idejében nálunk tudnak lenni, a vonatom déli két óra utáni indulásáig jutna idő beszélgetésre… Úgy is lett, a két Juhász már tíz óra tájban csengetett az ajtónkon. Idős és ifjú Juhász Pál volt a két nem tágító magyarországi látogató, Baktalórántházáról érkeztek, s a nehezen összejött találkozás egészen jól sikerült időtöltés lett pár órán át. A fiú dolgozati témája elsősorban A sátán labdáihoz kapcsolódott, s így a látogatás annyival inkább el volt találva, mert most már a tavalyi csíki megjelenés jóvoltából a sorozat V. kötetét is mutathattam és dedikálhattam ifjú Juhász Pálnak, azzal a külön szóbeli ajánlással, hogy a kötethez írt Előszókban a sorozat sorsát is nagyjából összefoglaltam szoros összefüggésben az öt infarktussal. Emellett mindkét Juhásznak dedikáltam A névtelen katona rakásaiból is egyet-egyet, sőt egy egész nyomdai csomaggal – 50 példánnyal! – meg is toldottam az adományt: ha már kocsival vannak, vigyék magukkal, s ajándékozzák a Nyírségben a könyvet akárkinek, amint itthon is nagyjából így terjesztettem – főként székelyföldi iskoláknak küldözgetve – árusítás nélkül, miután a Püski Kiadó annak idején, 1994-ben tiszteletdíj fejében bőkezűen juttatott 1000 példányt a könyvből… Az apával mindezek közt az lett az egészen közös témánk, hogy a szívinfarktuson kívül melyikünk miként vesződik a vizeléssel, a vesekővel, s a közös bajok szolidáris légkörében én még annak is nekibuzdultam, hogy sokesztendei vesekőgyűjteményem kincséből egy mintát véve találomra, bemutattam: miként szoktam a köveimet egy-egy papírdarabba fogva naplószerűen krónikázni… Derűs emlékű időként repült el a nyírségi vendégeinkkel töltött néhány óra, aztán Irmával kitaxiztunk az állomásra, ahol azzal a biztatással váltam el tőle, hogy Udvarhelyről hamarosan egészségesen jövök haza, megszabadulva attól az egyetlen kövemtől, amelyik nem ment el magától a rengeteg többihez hasonlóan… Segesváron a jókedvű hangulat még fokozódott, amint Ferivel s a sofőrködő iskolaigazgatóval, Gergely Györggyel üdvözöltük egymást, úgyhogy egyéb szellemességeim között nekik is elsütöttem, mint azelőtt már Irmának s Mátyásnak, hogy engem a húgybajjal most azért ver a sors, mert jó pár évvel ezelőtt gyártottam volt azt a szójátékot, hogy „hanyagcsere a szagmenházban”. Emellett azonban voltunk komolyak is, mert lévén az idén újból esedékes egy gimnáziumi jubileum – 200-ikat ünnepeltünk 10 évvel ezelőtt, 210-ikre készülünk most –, Gyuri előadta a tervét, hogy egy fényképes albummal szeretné láthatóvá eleveníteni az iskola utóbbi száz évének történetét, össze is gyűlt már jelentős anyag, mondta, majd Feriéknél mutatta is a többnyire már időrendbe rakosgatott képanyagot, s véleményemet meg segítségemet kérve, kérése nem szorult ismétlésre, mert szinte diákosan lelkesedtem a képes iskolatörténetért, és segítésképpen egyebek mellett ígértem, hogy átnézem és kiválogatom az én nem kevés keresztúri diákképeimet is az album számára… Keresztúrról „váltott lóerőkkel” értem Udvarhelyre Ágiékhoz, mivel Csaba, a volt vőnk Andrással együtt értem jött. A hazai világban már maga a kilátás is egészen egyszerű volt, Ági örvendezve újságolta, hogy meg van beszélve, holnap délben vár Sanyika a poliklinikán Csongvay doktorral együtt, s ott is voltam délben, az urológus sebész Csongvay Zsolt átnézte a kolozsvári kibocsátási dokumentumokat, prosztatámat is megvizsgálta a már ismert módon, s végül közölte, hogy éjszaka ügyeletes lesz, én este 7-re menjek be az ambulanciára, s legelőbb megcsinálja a tükrözést, amit Kolozsváron nem csináltak… Estefelé, indulás előtt hármasban ültünk otthon Ágival s Andrással, s csintalan kedvében Andris egy nagy számmal produkálta magát elsősorban nekem: feltéve a hallgatókat a fülemre a kiválasztott kazetta „vadnyugati” ritmusával, az egész számot úgy játszotta el, hogy fülemben a zenebonával nézhettem a száján az angol szöveget és az előadó Eminem magahányó testmozgását-gesztikulálását mint tökéletes szinkront, amivel olyan sikert ért el nálam, hogy valósággal „könnyben úszott két szemem pillája” a sokkszerű nevetéstől… Kevéssel később a legellentétesebb véglete volt ennek a pillanatnak az a másik, amikor Csongvay doktor produkciójaként a szétpeckelt-legúzsozott lábam közt ment fel a húgycsövemen a tükrös kábel a hólyagomba, s a képernyőn elkezdődött a hajnalhasadásosan vörös vetítés a vizelet és benyomott folyadék gomolygásával, amihez egyszer csak az a diagnózismódosító szövegszinkron társult, hogy „hát ez bizony nem kő, hanem egy tumor”… Szabadulva a kipeckelés kötelékeiből, Csongvay doktor szobájában nyugodtabb körülmények között, asztalnál ülve hallgattam a tárgyszerű közléseket, miszerint öt infarktus ide, öt infarktus oda, a feltehetően rosszindulatú daganatot el kell távolítani, ami még azután is később kiújulhat stb., s ha úgy határozunk, másnap fekhetem be az osztályra… Az új diagnózishoz képest a katétertől megkínzott húgycsövem csípéseit szinte semmibe vettem, noha a rövid útszakasz Ágiékig heves vizelési kényszerem mellett túl hosszúnak bizonyult – szerencsére sötét volt, s a vasúti végállomás térszögletébe húzódva könnyíthettem magamon –, igaz, lassan is mendegéltem hazafelé, húzva az időt, hogy minél később kelljen megvallani Áginak a valót, s mindezzel együtt mondogattam a bandukolás ritmusában – alig másfél órája dőledeztem a kacagástól András nagy számát élvezve –, hogy „vége víg Andrásnak”… Hazaérve jóformán még be sem léptem az ajtón, Ági már kiáltotta a kérdését felém az előszobába, s talán jó, hogy nem láttam az arcát, amint igyekeztem közömbös hangon felelni: „Hát egy kicsit rosszabb a helyzet…” Persze fülemben voltak azok a szavak is, hogy „ettől lehet élni évekig, csak időnként ellenőrizni kell”, amit siettem továbbítani Áginak, s aztán kezdtük legelőbb a telefonálást Kolozsvárra s Budapestre, hogy az új hír tudatában megszülessék a „családi határozat”… Sok tanakodás nem lett belőle, mert Mátyás egyszerűen közölte, hogy reggel indul az autóval, Kolozsváron maga mellé veszi Irmát, jönnek Udvarhelyre értem, ha lehet, estére vissza is térünk Kolozsvárra, s másnap, szerdán – az már március 5-e – tovább Pestre… Úgy történt minden, ahogy Mátyás határozott, amihez helyben Udvarhelyen még járult az a vizsgálati cédula, amit Csongvay doktor „2003. III. 3” dátummal állított ki az udvarhelyi diagnózisról – („Szabó Gyula 72 éves Kolozsvár Betonia út 9. Cistoscopia: a húgyhólyag kapacitása csökkent, a nyálkahártya vérbő. A jobb urether szájadék fölött 3 x 3 cm-es infiltratios tumor látható, felületes necrozissal. Dg: Tu vezicei urinare…”) –, Mátyás pedig másfelől szinte mentőszolgálatként érkezett azzal az újsággal, hogy telefonon már megbeszélte a dolgot a telki magánkórház urológus orvosnőjével, aki csütörtökön reggel korán vár vizsgálatra… Napokban számítva rövid lett volna az idő az udvarhelyi hétfő estétől a telki csütörtök reggelig, engem azonban a hétfőről keddre forduló éjszaka Ágiéknál egy hosszú órákkal teljes epizóddal lepett meg, amit egy véletlenül nálam levő használt borítékon pár szavas jegyzésemmel meg is örökítettem: „Az este – 2003. márc. 3-án este – 3/4 8-kor hólyagvetítés közben Csongvay doktor: nincs kő a hólyagban: daganat van. Éjjel 2 óra tájban jobb oldali vesében vesekőkrízis fájdalma jelentkezik, reggel 7 tájban megszűnik, s délután 4,10-kor kipottyan a bilibe a vizelettel a kő – a »nóta« az esti hólyagnézésig arról szólt, hogy a vesékben pillanatnyilag nincs kő (ecográfia!), viszont »láttak« egyet a hólyagban.” Ez így most már valóban nagyon cifra volt nekem. Annyival cifrább, mivel bízva a kolozsvári klinikai látásban, az éjjeli keserves vesekrízis idején egy szem nem volt nálam abból a fájdalomcsillapító-görcsoldó „Fortral” nevű pirulából, amellyel 2000 őszén egy hónapnyi ideig tudtam tűrhetően viselni a vesekőkrízist, miközben a követ elhordoztam Budára is Mátyásékhoz s onnan ismét haza, „egyik hazából a másikba”, míg végül hajlandó volt távozni veséből-hólyagból egyaránt. Diazepám mindig szokott nálam lenni, bár jó alvó természetemmel ritkán hívtam segítségül, hétfőn este azonban, a diagnózis hatása alatt szükségesnek éreztem a diazepámot, s annál roszszabb volt az ébredés a mély alvásból az éjfél utáni órán arra a hihetetlen érzésre, hogy vesekő mozdult a jobb oldalon… Ez a mozdulás így aztán kellő hatást gyakorolt rám, hogy öt kerek órán át ne hunyjam le a szemem, ami alatt – hol az ágyban görcsölődve, hol fenn járva – volt alkalmam az élet groteszk vonásaként felidézni magamban, hogy alig tegnapelőtt délelőtt a két Juhász Pálnak már-már régi kedves emlékként mutogattam egy tárolt vesekövemet, mint akinek a közeljövőben semmi kilátása sincs arra, hogy újabb vesekővel bajlódjék… Veseköveim ilyen képtelen bonyodalmai között – ott nincs kő, ahol van, ott van kő, ahol nincs – már egészen keservesnek éreztem az egész húgyfüggőségemet (milyen „úri bajok” voltak ehhez képest a most egyszerre ismét előtérbe került infarktusok, gondoltam), s egy kis öröm akkor vegyült az ürömbe, amikor ötórás vesződés után reményen felül elmetsződött a fájás, majd ennek a biztató „hírnökségnek” a nyomán délután már szememmel láthattam az apró veteménymaghoz hasonló képződményt. Majdnem boldogságnak mondható érzéssel könyveltem el, hogy vesekőtől legalább most egyelőre biztosan nem kell tartani semmilyen formában, s a könyvelés nem is volt üres szó, amint szokásom szerint egy darabocska szükségpapírba csomózva tároltam a világosbarna apró ékességet mint udvarhelyi emléket: „Udvarhely 2003. III. 4. délután 4.” Késő délutánra, mire jött Mátyás Irmával, ily módon el volt rendezve minden, ami „udvarhelyi fordulat” volt, magát az elment követ szinte ajándékként mutogattam Irmáéknak, s még azelőtt Sanyikának is, aki elhozta doktor Csongvay Zsolttól a diagnóziscetlit, minek láttán a lefolyt változások viszonyai között egészen természetesnek ítéltem azt a metamorfózist, hogy a diagnózispapíron kolozsvári lakcímem „Petúnia utcája” – alighanem „elváltozott” mammogásom nyomán – „Betonia út” formát kapott…

A szerdai napunk – március 5-én a déli óráktól – az adott helyzethez képest egészen jobbra fordult azzal, hogy beülve a kényelmes, légkondicionált autóba kolozsvári lakunkból nekiindultunk a budai útnak. A határon túl aztán még egyet fordultunk jobbra, miután Mátyás a maga kitapasztalt útvonalán úgy kormányozott az M3-as autópálya irányába, hogy Berettyóújfalunál rátérve a debreceni útra, minket Irmával mintegy turistákként vitt végig a számunkra ismeretlen útszakaszon. Így jutottunk el csakhamar Derecskére, amely helységnév másfél évtizeddel ezelőtt már kezdett volt otthonosan forogni a nyelvünkön, mint olyan magyarhoni település, ahova Ágiék telepedtek volna a ’80-as évek végén, ha a jóváhagyást idejében megkapják: lakás, tanári állás várta itt akkor őket a debreceni ismerőseink jóvoltából, s bár a karácsonyi „diktátorrepülés” után kiderült, hogy Csíkban a jóváhagyás készen is állt, a „boldog fordulat” nyomán – amikor már nagyobb hatósági akadályok nélkül is lehetett volna tovaszállni – végül is lemondtak derecskei jövőjükről… Így maradt ismeretlen hely nekünk Derecske – most csak a veszett fejsze nyeleként vetettünk pillantást többek közt a derecskei iskolaépületre is –, s tovább Hajdúszoboszló már némileg ismertebb helyként következett, lévén, hogy a fürdőhelyen Mátyás külön kitérővel helyszínelte nekünk a képeken már látott szállodát, ahol Ágiékkal a tavalyelőtti nyáron együtt nyaraltak, s ahol akkor Andris a filmkockák bizonysága szerint is rekordokat ugrált a medencébe… Elhagytuk azután jobbra Balmazújvárost, Veres Péter szülőhazáját, de nem hagytuk el a Hortobágy közepét, és utána – már túl a Tiszán, Tiszafüreddel átellenben – azt a Poroszlót, amelyet az Irma édesanyja szinte haláláig emlegetett mint olyan messzi világot, ahova őt kislányként a nagyokkal együtt „menekítették” az 1916-os román betöréskor a székelyföldi Rugonfalváról… Később elhagytuk szintén jobbra Gyöngyöst, amit viszont apám emlegetett sokszor a finom szőlőjével együtt, miután őt a ’16-os betörés többek közt Gyöngyösre vetette ugyancsak menekült gyermekként… Ennek az egész magyarországi útszakasznak külön turisztikai látványossága volt az a rengeteg hóhalom és mindenfelé fehérséggel terülő hó, amely a március eleji időben egy az egyben A puszta télen jól ismert képét mutatta nekünk, holott a hátunk mögött még a Királyhágó vidékét is jóformán téli fehérség nélkül hagytuk… Az utolsó szakaszon, az autósztrádán már kerekei is alig voltak a járműnek, úgy szálltunk, s mikor Budán betoppantunk Mátyásék lakába, az épp harmadik évébe lépett Márton olyan természetes egyszerűséggel fogott a pillantásába minket – „Pápé, Irma” –, mintha nem múlt volna el két hónap azóta, hogy utoljára láttuk egymást Kolozsváron.

Új napra kelve az én vándorhólyagos ámokfutásom egy új és szép szakaszon folytatódott: korai napfényben autóztunk Mátyással kifelé a városból a budai hegyek-erdők hullámútjain Budakeszi és Telki felé, s a megbeszélt időpontra ott voltunk a Telki Magánkórház puszta mezőből kimagasló épületében, a nagy, tágas, földszinti hall-folyosón, az egészségügyi világnak egy olyan pontján, amely a kolozsvári Municípiumi Kórház („Herbák”) emlékével a fejemben egészen érzékletesen léptékezte azt a fogalmat, hogy ég és föld. Itt többszörösen otthon éreztem magam. Legkézenfekvőbb otthonosság az volt, hogy jó két évvel előbb Márton unokánk itt jött a világra – Mátyás benn a falu között a tanácsházat is mutatta, ahol Szabó Mártont anyakönyvezték –, és így bennem nyomban megfogant a képzet, hogy a Telki Magánkórházban ezen a március 6-i napon, az én vizsgálati dátumomon egybehajlik családfailag a születő ág és a kihaló ág. Emellett az én tumoros ágamon ugyanitt jó ómenként otthonosítottam magamba azt a tényt, hogy az urológus-sebész orvosnő neve Almási – dr. Almási Mária –, ami az ambuláns lap legelső helyén is jó összhangot képezett hamarosan: „Név: Szabó Gyula Született: Homoródalmás, 1930. 09. 11… Orvos: Almási Mária dr”… A laboratóriumi vizsgálat eredményére egy ideig várni kellett a mintavétel után – órákban kevesebbet, mint Kolozsváron napokban –, amely idő alatt lehetett a kényelmes kanapéról a szemünk előtt „zajló” haléletet szemlélni a jókora akváriumban, vagy a cukrászdai részlegen kávézni-süteményezni, s ha véletlenül papírdarab is hányódott a kabátzsebben, az alapos vizsgálatok végeredményeképpen egy kis summázó firkálással zárni lehetett egy sorsdöntő út- és életszakaszt: „Márc. 2-án, vasárnap utazás Udvarhelyre. – 3-án este 8 előtt 10 perccel Csongvay Zsolt doktor hólyagtükrözés közben közli: kő nincs a hólyagban, de van daganat (kolozsvári diagnózis alapján abban a reményben mentem Udvarhelyre, hogy endoscopos műtéttel megszabadulok a kőtől, s kész). (Meglepetésszerű epizód: akkor éjjel 2 órától »rendes« vesekőkrizis a jobboldali vesében, reggel 7-kor – anélkül, hogy fortrallal csillapíthattam volna a görcsöket – a fájdalom megszűnt, s délután a kavicsot kivizeltem.) Telefonálás Mátyásnak, aki 4-én indult Pestről értem, Kvártól Irmával együtt jöttek, estére haza Kvárra. 5-én (reggel) a Kossuthon Sztálin haláláról diskurzus – 50. évforduló –, nekem pedig »csángós pályakezdésem« 50. éve) Mátyással Budára estére. 6-án telki kivizsgálás: kockázatos 5 inf.-os szívvel a daganateltávolító műtét, de előbb-tutóbb az az egyetlen »egészséges« megoldás. A prostata jó nagy, de az gyógykezelhető – a vizeletvacakolás a prostatanagyobbodás miatt jelentkezett, s ez a tünet vezetett rá végül is – Udvarhelytől kezdve – az igazi bajra: a hólyagdaganatra. Ezek után: dönteni arról, hogy bizonyos »halálos kockázattal« mentsük-e az életet – illetve próbáljuk menteni tán még évekre, vagy? A kérdés azért furcsa, mert némi vizelési kellemetlenségtől eltekintve (aminek gyógyítására felírták a gyógyszert) a lehető legjobban érzem magam, farkasétvágy stb. Például a Márton »szülőházában«, a Telki Kórházban várakozva a vizsgálatok eredményeire Mátyással (az akvárium szemközt a halaival szórakoztatott), a »vízhólyagomból« még ilyen »telki sorok« is »felbuzogtak«: A szívemmel sikeres élethalálharcot víva, végül is rút orvsággal húgyhólyagom visz a sírba? (Kérdés a halálhoz.)” Pillanatnyilag ez volt az ideológiám, szoros összefüggésben testem két legfőbb szervén – a szíven és húgyhólyagon – keresztül a kardiológiával és urológiával. A kérdés valóban „élére volt állítva”, bár a műtéti időpont egyelőre halasztódott későbbi rögzítésig, tekintettel arra, hogy az orvosnők fontosnak ítélték az ötinfarktusos szív előzetes erősítését, s a szívgyógyász Wladika Zsuzsanna dr. az évtizedek óta folyamatosan tartó gyógyszerezést többletezte most az ednyttel (ugyanezzel a „telki terápiával” belépett életembe „alsóbb szinten” a „Prostamol uno 1x1”-féle gyógykezelés, miután hólyagom táján olyan kerti termésem lett, hogy „prostata jókora zölddiónyi”). A telki kirándulással az ámokfutás egy kis átmeneti nyugvópontra jutott, ami saját személyemet illetően tulajdonképpen a rendíthetetlen nyugalom állapota volt, mert egyrészt – valahol a hortobágyi pusztaságon pár szóban el is mondtam előző nap Irmának s Mátyásnak – én negyvennégy éves koromban egy nagy ráadást kaptam a sorstól azzal, hogy az első infarktus nem volt végzetes, s azután a ráadások még külön szaporodtak is a tovább számolt infarktusokkal immár hetvenkét éven túli életkorig (tehát: „ha meghalnék is, éltem eleget reményen felül”), másrészt pedig a hetvenkét éven túli szívemmel még mindig éreztem magamban annyi szív- és életerőt, hogy teljes nyugalommal tekintettem a műtét elé, mint aki az aggályosan hangoztatott kockázat ellenére meggyőződéssel hiszi, hogy tizenhat éve baj nélkül verő szíve nem fogja cserbenhagyni a „bajban”…

Irmát az agitatív szavaim kevésbé nyugtatták, de én a további napjaimat Mátyáséknál – Márton igazán nem unalmas társaságában – a kikapcsolódás, a nyaralás idejeként éltem: ültem fenn a Balogvár utcai magaslaton, mint egy várfokon, kilátással lenn a pesti laposságban az Országház kupolájára (a lombtalan fák még nem függönyözték az ország közepére eső kilátás panorámáját). Közben egy sétával sor került arra is, hogy a pár percnyi közelségben lakó Keresztesi Évukát meglátogatva, köszönettel visszajuttattam neki a hajdani leveleimet – köztük az otthoni íróasztalon fénymásoltan sorára váró 1957. február 24-it –, jókora diskurálással elevenítve egyben fiatalságunk hőskorát, melynek „osztályharcos praktikáitól” ma már „kiadós patikák” választanak el mindkettőnk egészségápolásában. Ugyancsak közben megfordultam a Kortárs szerkesztőségében – éppen keddi napon, mikor híre nem volt ott egyetlen szerkesztőnek sem –, aminek fő eredménye az volt, hogy kérésemre adtak két rend példányt a Tékozló téka két terjedelmesebb részletét tartalmazó decemberi–januári Kortárs-számból, amit így szintén eljuttathattam Évukához, hogy olvassa ifjúkorunk régmúltbeli látleletét ilyen „tékás elevenítésben” is… Számomra ugyanakkor hamarosan körvonalazódott a közeljövőm azzal, hogy a fültapadós telefon révén megszületett a döntés: március 17-én befekszem Kőbányán a Bajcsy-Zsilinszky Kórházba, és 18-án – éppen szegény „Sándorunk” neve napján – meglesz a műtét. A kőbányai kórház úgy került fel kórtörténeteim hosszú listájára, hogy Almási doktornő időnként ott is sebészkedve, a kevésbé borsos fizetésekre való tekintettel oda programált. Ezzel most már a kocka el volt vetve, a készülés az időpont kitűzésétől kezdve főleg a „lelki lábon állás” erősítését jelentette, s ezen belül főleg azt, hogy én egyfolytában vertem a lelket Irmába. Esküdni nem esküdtem, de fogadkoztam és vállaltam, hogy nem lesz semmi bajom, s 16-án este, lefekvés után az 1%-os kockázat lehetőségét csak azért ismertem el négyszemközt, magunk közt, hogy annak leple alatt határozzunk végleg a többször osztott-szorzott témánkban: a temetkezési helyünkre nézve. Tervezéseinkben tulajdonképpen Almás és Rugonfalva volt a választási lehetőség, s én most – úgy is, mint aki követi az „asszony” óhaját – a rugonfalvi temetőnek azt a magaslati dombját határoltam be végső nyughelyünkül, ahol Irma nagyanyja és édesanyja fekszik két hadiözvegyként az idegen földek ismeretlen helyein porladó férfiaik nélkül, s körülöttük a temetkezési tágasság szinte hívólag kínálja nekünk a páros sírhelyet, ahonnan egyben a legtágasabb rálátás esik a közvetlen szomszédságban arra a keresztúri egybeölelő tájra, amely tulajdonképpen az almási–rugonfalvi egymásra találásunk útját a legkezdetibb ponton egyengette. Az almási temetőben már többször nézegettük, hogy ott a családi körben számunkra nincs sírhely, a sírok egészen egymásra zsúfolódtak azon a meredek részen, ahol a „Kurta” családunk nyugszik, s ha már eleve a családtól távol kellene keresnünk a porladás helyét, egyúttal elmehetünk Rugonfalváig, amely gyermekeinknek ugyanolyan szülői hely anyai ágon, mint apai ágon Almás, amin túl még az a körülmény is húzhat egy keveset az anyai ág irányába, hogy utódaink a kegyeleti látogatásaikat könnyebben tehetik majd a rugonfalvi temetőbe, mint a vesződségesen járható utakon a félreeső almásiba. Ha már olyan gazdag életünk volt, hogy két jó otthont nyújtott nekünk egyszerre két szülői hely, végül is könnyű (?) volt az egyetlen végrendelkezési tárgyban a hamvaimmal úgy rendelkezni, hogy a kettő közül az egyik legyen örök nyughely nekem, a másik meg maradjon örök szülőföld…

Kissé fonák érzés volt március 16-án ilyen gyászkörülménnyel vetni számot, hiszen egyébként éppen egy ünnepi szezon utóhangulatában lettünk volna, ami számunkra annyival újdonságosabb volt, hogy túl a 72., illetve a 68. éven, mi Irmával életünkben először értünk budapesti helyszínen március 15-i ünnepet, s bár a ritka alkalomban benne volt az a groteszk elem, hogy húgyhólyagnak és pisilésnek köszönhetően jött el nekünk az ünnepi „pestelésünk” – a groteszk helyzet ilyen szót lopott nyelvemre –, a televízió gombnyomásaival szinte a gondtalanságig menően bekapcsolódtunk az első alkalom nyújtotta légkörbe, s egészében véve ünnepien szórakoztunk a parádézások láttán, a szónoklások hallatán, a kokárdák viselési módjain stb. A szórakozást nálam néha megzavarta egy-egy ingerlő mozzanat, ha például az egyik kapcsolással olyan Nemzeti dalt fogott a fülem, hogy a „szavaló Petőfi” – lehet, a „Rabok legyünk vagy szabadok?” éles kérdésfelvetésének hatása alatt – olyan sorokat is kérdőleg élezett, hogy „Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete?”, vagy „És mi mégis láncot hordunk?” (eredetiben: „És mi mégis láncot hordtunk!”)… Mindeközben egyszer még háborgásra is nyílt alkalmam, amikor a marosvásárhelyi ünnepségről jelentkező régi tévés ismerős, aki ráadásul épp Vásárhelyről illeszkedett át az anyahonba, úgy emlegette a ’48-as emlékekkel Marosvásárhelyt, hogy Petőfi ott töltötte az utolsó éjszakáját, ami akkor is felborzolta volna a „fülemet”, ha szememmel nem láttam volna számtalanszor a keresztúri Gyárfás-kúria falán az emléktáblát az ott töltött „utolsó estéről”, mert ha soha nem járok Székelykeresztúron, akkor is bárhol, bármilyen vonatkozó könyvben, Petőfi-életrajzban stb. csak azt olvashattam volna, hogy a keresztúri volt az utolsó éjszakája Petőfi Sándornak 1849. július 30-án. Nem tudom, a keresztúriakban indultak-e tiltakozások az utolsó éjszaka elorzása miatt, de bennem még echót is vert a tiltakozás, amint emlékemben hozzákapcsoltam, hogy 1999-ben, a Petőfi-jubileum évében egyszer a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságja két óra alatt többször is arról emlékezett, hogy Petőfi július 31-én elesett „Fehérgyarmaton”. Mindemellett a „keresztúri háborgásom” most hamar háttérbe szorult abban a fennforgó léthelyzetben, hogy számolva a kockázat 1%-os esélyével éppen azt testamentumozgattam Irmának, hogy egy rugonfalvi temetkezéssel végül is egészen közel lennék ahhoz az utolsó éjszakás Keresztúrhoz, ahol az Almásról tovavezérlő vágyaim beteljesedtek, s ahol a timafalvi temetőben kegyelettel ápolnak egy Petőfi-síremléket is, jóllehet ő oda általános vélemény szerint csak legendailag van eltemetve.

 

vissza