Kortárs

 

Kántor Lajos

Köszöntjük a Széchenyi-díjas irodalomtörténészt.

Időutazás, vélt derült időben

A HÚSZ ÉVE ELHUNYT CS. SZABÓ LÁSZLÓRA EMLÉKEZVE

A múlt század ötödik évtizedében, pontosan 1942 tavaszutóján Budapesten élő írók indulnak Kolozsvárra, könyvnapra. Az előző évben Móricz Zsigmond járt itt, ezt a csapatot – amelyben Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Márai Sándor és Szabó Lőrinc is részt vesz – a magát kolozsvárinak valló Cs. Szabó László vezényeli. A második bécsi döntés után vagyunk nem egészen két évvel, az alkalom, a hangulat azonban még mindig ünnepi. (A közel egy hónapon át tartó kolozsvári Művészeti Hetekről Poszler György, az ugyancsak innen származó irodalomtörténész professzor írt összefoglaló tanulmányt 2001-ben.) A már fővárosi illetőségű Csé – barátai így szólították, ma is így emlegetik az európai horizontú, élete végéig erdélyi, kolozsvári lokálpatriótának maradt esszéírót – lelkesen kalauzolja írótársait a kincses városban, mindenekelőtt a történelmi-művelődéstörténeti kincseket akarva tudatosítani a jeles vendégekben. Ahogy korabeli, Mátyás bölcsője, Jósika sírhelye című írásában megörökíti, a társaság a New York (ma: Continental) kávéház teraszán ül, a Fő tér sarkán. Alkalmas hely – visszatérően alkalmas, mindmáig – az emlékezésre, a múlt számbavételére. Cs. Szabó 1942-ben így elmélkedik róla:

„Akkorára szabták ki ezt a teret, mint máshol egy várost. Amikor felmérték, Spalato még körülbelül belefért Diocletian palotájába s Arles egy római arénába. Évszázadok múlva Párizsban mertek ilyen terekre gondolni. S a vakmerő arányérzék nemzedékről nemzedékre továbbszállt, a csoda szívósan megismétlődött. A dédunokák óriás temploma méltó volt a dédapák óriás teréhez. Ülök a teraszon, s káprázva szoktatom magam a méretekhez. Igen: ez a Piazza hiányzik Pestről. Pest, a főváros sose merte eltanulni az előkelő nagyvárosi fellépést Kolozsvártól.”

Itt érzi jól, igazán itthon magát Csé, kolozsvári gyerekkorára emlékezve persze, de olyan helyekre is, mint a kassai dóm, a párizsi Odéon könyvállványos árkádjai, a Quai Voltaire, egy kis tér a Frari előtt, a firenzei Trinità híd, a római Piazza Navona – vagy az elképzelt Kína, egy tudós házában.

(Harminchat évvel a könyvnapi hazalátogatás után, londoni emigárciójában idézve fel a híres teret és a délnyugati sarki New Yorkot, már nem csupán a régmúlt, Mátyás király, Bethlen Gábor és Bocskai jelenik meg a történelemből, hanem a XX. század eleje, a két világháború közti korszak is: „A Nagy Piac s a Bel-szén, azaz Jókai utca sarkán áll a már pesties, Pesten nagykörúti stílusú szálloda, a legelőkelőbb; osztálytudatos tiltó zsinórral kétfelé választott éttermét Hunyady Sándor fanyar iróniája megörökítette kitűnő írásai közül a legkitűnőbbek egyikében. Viszont teljes volt az egyenlőség a járdán végighúzódó kávéházi részen, az alacsony rács mögött. Törzsasztalnál ült zsirardikalapban, prokonzuli ábrázattal Isac Emil, román ügyvéd és politikus, Octavian Gogával, a költővel együtt Ady barátja, de három nagybátyámé is. Akkorákat köszöngettek egymásnak, hogy végül magamban megtettem házi románomnak, félig-meddig családtag lett. A piros szőnyeges szállodakapuban meg-megjelent őszülő kecskeszakállal, magasra gombolt, vastag angol zakóban törzsvendégünk, a Fejedelem; dedikált fényképét apám az íróasztalán őrizte. Kihalásra ítélt, utolsó sarj, főrendiházi tag, egyenes [vagy oldalági?] ivadéka egy tragikus végű trónszerzőnek, aki – mint annyi kapkodó, buzogányos főúr, ki tudná megmondani, mi: szerencsevadász-e vagy balkezes országmentő? – az át se melegedett fejedelmi székből csizmájával egyenest a hóhérjáig csúszott abban a síkos vérben, amit egymásra fenekedő címeresek vadkan dühe a padlóra ontott.”)

A barátoknak rögtönzött, ám nagyon is tudatos, 1942-es városnéző sétából természetesen nem maradhat ki a Házsongárdi temető és a Farkas utca, a kolozsvári panteon. A hegyoldalban fölkeresik „a holland-magyar nyomdász”, Misztótfalusi sírját, a Wesselényi-kortárs sportember, Kendeffy Ádám kőoroszlánjait, az amerikai utazó, Bölöni Farkas Sándor magas oszlopon álló mellszobrát. A Farkas utcában ugyanez a história elevenedik meg. „Ez a mi Via Sacránk – magyarázza az íróvendégeknek Csé. – Itt állt Báthory István egyeteme, ez meg Mikes Kelemen és Jósika Miklós iskolája. A szemközti sarok valamikor a jezsuitáké volt, az ő helyükre költözött később Szebenből a főkormányszék s az országgyűlés. Itt orkánlott Wesselényi, itt gyűjtött tagokat Aranka György a nyelvművelő társaságnak, itt járt kézről kézre Bölöni Farkas amerikai utazása.” Az utcát záró református templom és a kollégium felé haladva Csé megmutatja Apáczai Csere János feltételezett házát. Aztán társul hozzájuk László Dezső, a belvárosi gyülekezet lelkésze, a Glasgow-ban tanult teológus, az Erdélyi Fiatalok korábbi szerkesztője, és most már ő mesél a régi kollégiumi tanári házakról, ahol a fiatal Gyulai Pál, a történész Szilágyi Sándor és Áprily Lajos lakott; a kollégiumi kapu fölött pedig Bethlen Miklós, az emlékíró.

A leírás hitelét növeli a „túlfeszített húr” megvallása, a látogatók ironikus megjegyzéseinek az idézése. (Illyés: ebben a házban „…született Pascal. Mert hogy Emese, Nimród és Attila ebben a városban született, azt már megtanultuk egy tömör félórában.”) Cs. Szabónak szeme-füle van a séta alatt barátaira csakúgy, mint a régi-új környezetre. Ez igazolódik az Erdélyi Kör és a Hitel szerkesztői által szervezett kerekasztal-beszélgetés hangulatának megörökítésében is. Rangos résztvevők (Csé név szerint csak a „magyarországiakat” említi, a kolozsváriak, erdélyiek jellemzésében az összegezést tartja fontosnak): Márai, Féja Géza, Veres Péter, Darvas József… Az erdélyi arcok „üdén virítanak” a megviselt magyarországiak közt. Legalábbis így látja, ezt állítja Cs. Szabó. „Csak Veres Péter sima, harmonikus arca illik e szenvedésben kisimult, élénk erdélyiek közé. Pedig ő a gondolatait még láthatólag nehezen szoktatja ehhez a világhoz. Kérdései mögött mindig ott vigyáz az alföldi parasztlét, az erdélyiek feleletében mindig ott feszül a nemzetiségi kérdés: a puszta nemzeti lét. Kérdés és felelet barátságosan és szeretettel, de majdnem mindig elkerüli egymást.” Itt már a magyarázatot is keresi a találkozás leírója: „Kérdés és felelet esdetlen szeretettel csúszik el egymás mellett, s közben megerősít egy régi gyanúmban. Mindnyájan csak egy darabot látunk a haza sorsából. Veres Péter a balmazújvárosit, Darvas József az orosházit, Márai amit a kassai boltívek alatt, én amit a kolozsvári lábasházakban tanultunk s láttunk. A népi és urbánus címszavakból kipergett az értelem, szemérmetlenül vigyorog ki mögülük a kiadói érdek és a nézők heccelő kedve.” A haza, a nemzet közös dolgait még nem sikerül együtt látni, ehhez be kell tömni a szakadékokat „a megrögzött és önvédelembe merevült életformák közt”. Vissza kell menni 1526-ig, ahol abbamaradtak a dolgok. „Évszázadokig szinte emberenként külön nádasban védekeztünk, a magány mentett meg minket, az egyenként magunk köré vont vizesárok, az »életmentő tunyaság«. Legalább egy fél évszázad kéne ahhoz, hogy úgy összeálljunk, mint a nyugati nemzetek. Mert nemzetnek hívjuk ugyan magunkat, de ez a nemzet csak most töltődik fel a magyar szigetek közt.”

Nem vitatva itt Cs. Szabó László magyar történelmi vázlatát – például az „életmentő tunyaság” szerepéről (Ady, ugye, ezt alapvetően másképp látta!) –, az 1942-es kolozsvári utazás történetének egy fontos mozzanatát ide kell még kapcsolnunk. A szállodában megkeresi az írót egy régi kolozsvári barátja, hogy föltehesse neki a kérdést: „mi lesz velünk a második világháború után?” A kérdező a kisebbségi élet tapasztalataira hivatkozik, egyúttal pedig az írók (nemzeti) felelősségét hangsúlyozza. Választ vár tehát a régi kolozsvári baráttól – aki most kiváló kollégák társaságában jött gyermekkora, ifjúsága városába. Tehát: „Mondd, mihez tartsuk magunkat? Mit gondoltok Magyarországról a háború után?” Késik a felelet, az író először tanácstalanul néz látogatójára, aztán megismétli, amit az Erdélyi Kör és a Hitel kerekasztal-beszélgetése kapcsán leírt: „Kérj harminc év magyar szabadságot és kímélni időt a sorstól. Akkor kiheverjük Mohácsot s minden következményét, Trianont is.”

Nem harminc év – kettő is alig adatott; és a háború, Hitler árnyékában (sztálini fenyegetettségben), ugyan miféle szabadságban?

Kolozsvár és Budapest, Erdély és Magyarország érdemi párbeszéde évtizedekre megszakadt. Az átjárások – íróké is – nem szűntek meg teljesen, bár hosszú időn át akadoztak. Épült (romlott) egy külön világ. Erről szólnak Kolozsvár regényei (no meg a versek, hellyel-közzel a drámák, az esszék) sokféleképpen – Cs. Szabó 1942-es optimizmusától meglehetősen távol esve. A Fő tér sarkából szétnézve pedig, derült időben is borús gondolatai támadnak az embernek.

 

vissza