Kortárs

 

Czeizel Endre

Kassák Lajos családfájának és betegségeinek értékelése

Kassák Lajos egyaránt volt költő és prózaíró (hiszen életrajzi regényét, az Egy ember életét, amelyet 1924 és 1934 között írt, a magyar szépirodalom mérföldkövének tekintik), de a képzőművészetben is különleges hely illeti meg. A Magyarországon élő festők közül még leginkább Kassák művei találhatók meg a világ vezető modern múzeumaiban. Ráadásul politikai szerepvállalása sem hagyható figyelmen kívül. Mégis, ő magát elsősorban költőnek tartotta:

Költő vagyok, végtelen szomorúsággal a szívemben,
csavargó, aki nem tér meg az övéihez soha…

(Utazás a Felvidéken, 1937)

Megítélése ellentmondásos. Költői tálentumát sokan nem helyezik a legmagasabb szintre. Aczél Géza szerint ugyanakkor nincs még egy magyar költő, aki világviszonylatban annyira úttörőnek tekinthető, mint Kassák az 1921-ben írt és 1922-ben közzétett A ló meghal, a madarak kirepülnek című művével. (Pedig egyetlen idegen nyelven sem beszélt és olvasott.) De hadd idézzem az autentikus Nemes Nagy Ágnest, aki 1947-ben, az Összes versek megjelenésekor írta: „Kassák Lajos hatvan esztendeje arra emlékeztet bennünket, hogy a Nyugat-nemzedék kortársa ő, méreteiben is hatalmas munkássága olyan csúcsa a magyar költészetnek, melyre csak felfelé fordított nyakkal tekinthetünk, mint útjelző obeliszkre… Ady önálló, utánozhatatlan szimbólumrendszert teremtett, Babits a bonyolult értelem vonásait véste a magyar költészet arcára, Kassák pedig egy nagyméretűen egységes formába egy mindmáig egységes magatartást öntött belé maradandóan.” Kassák Lajos közösség- és iskolateremtő képessége is különlegesnek mondható, az ő munkatársaiból lettek a modern képzőművészet olyan nagy alakjai, mint például Moholy-Nagy László. Kreativitása, vagyis képessége az új irányzatok megtalálására ezért egyedülállónak tekinthető. Származását, a társadalom legalacsonyabb szintjéről, önerőből történő kiemelkedését minden értékelés hangsúlyozottan említi. Kassák Lajos genealógiai, vagyis családfaelemzése azonban mindeddig elmaradt. Testvéreinek sorsára is rányomta bélyegét különleges személyisége és társadalmi elkötelezettsége. Betegségeiről csupán félmondatos utalásokat találtam a róla szóló munkákban, s ő is elég szűkszavú e tekintetben írásaiban. Szerencsére fontosabb orvosi leletei – második feleségének köszönhetően – megtalálhatók a Kassák Múzeumban. Hálás vagyok Csaplár Ferenc igazgatónak baráti segítségéért, hogy e dokumentumokat megismerhettem. Kassák Lajos kórrajza is hozzásegíthet minket életének és művészetének jobb megismeréséhez, ahogy erre ő is utalt:

Mindenki ismerőse vagyok
és mégis mindenkinek idegen.
Keresd meg gyökereimet
számláld meg ágaimat
és a testvérem leszel.

(Mottó a Vagyonom és fegyvertáram című kötethez, 1963)

 

A családfa

Az apai ősök Kašak-Kaššak néven szlovák eredetűek, és 1722-ig vezethető vissza nyomuk. Németh István kutatásai szerint az apai ősök Árva megyében, mégpedig Zakosztolányban éltek, jobbágyként. A Dózsa-felkelés után Werbőczi Hármaskönyvének szigorú törvényei a jobbágyokat, így Kassák felmenőit is településükhöz: „rögükhöz” kötötték. A Zakosztolányban az 1722-ben bejegyzettek között található Andreas Kassak neve, ő akár a költő szépapja is lehetett. 1758-ban idősebb Georgius Kassak és fia, ifjabb Georgius Kassak szerepel a nyilvántartásokban. Nem kizárt, hogy ők voltak a költő ük- és dédapjai, de erre nincs bizonyíték. A szlovák eredetű Kassak családnév utólagos értelmezése szerint Kasa (kasa) – Kasak ’rossz tulajdonságú embert’ jelent. A szlovák családnevek a 15–16. században alakultak ki, és általában valamiféle emberi tulajdonságot jeleztek. Nagykosztolányban (amely önmagában is egy település, de így szokták nevezni a környező kisebb községekből, így Zakosztolányból, Dubovanyból, Pecsenadyból és Petőfalváról származókat is) rövid mássalhangzóval (š) ejtették és írták e családnevet. Később, így 1722 körül már gyakorta hosszú mássalhangzóként ejtették, és két s-sel vetették papírra a nevüket.

A nagyapa: Jano (János) Kaššak (I/1) Zakosztolányban született 1800. január 3-án. E településen még jelenleg is számos Kassák él. Jano Kaššak a szülőhelyétől alig néhány kilométerre lévő „tiszta tót” (szlovák) lakosú Ratkócra került, valószínűleg akkor tudott a földesura alá rendelt jobbágyságból szabadulni. Az első vasúti sínek lerakásánál dolgozott, később már vezetőként, úgynevezett „parti-fürer”-ként. Ratkócon 1830-ban nősült be a Melis családba. Melis Ilona (I/2) 1813-ban született. A római katolikus Jano Kaššak 1851. augusztus 23-án, tehát negyvenöt évesen diftériában halt meg, hasonló vallású felesége 1860. június 4-én, ő így negyvenhét évet ért meg. Mindketten a ratkóci temetőben nyugodtak, mégpedig feltűnően tekintélyes sírkő alatt, amely szegénységük ellen szólt. Kassák Lajos egyik fontos regénye, a Misilló királysága (1916, 1918) Ratkócon játszódik. Radnóti Miklós dédszülei is Ratkócon éltek.

Kassák Lajos a Sorok, ideges órákban (1918) írta:

…nekem is van olyan okos fejem
mint a nagyapámé volt aki, jó kalóz, ha beleszakadt is mesterségébe,
valahol a meszes kosztolányi hegyek között valódi tízezer pengőket hagyott
a négy szőke fiának.

Közülük az egyik volt édesapja, Kaššak István (II/5), aki 1844. február 3-án Ratkócon látta meg a napvilágot. Apja halálakor hét-, anyja halálakor tizenhat éves volt, ezért elemi iskolái után nem tanulhatott tovább. Ekkor először Bártfára ment, a ferences rendiek kolostorába, mert szerzetes szeretett volna lenni. E tervét azonban utóbb feladta, és bizonyára több állomáson át került Érsekújvárra. Hozzá még visszatérünk. Szüleinek két lánya ismert. Anna (II/9) Szobotka József (II/8) felesége lett. Ilonának (II/4) csak a nevéről tudunk. Nem kizárt azonban, hogy több lányuk is volt, megmagyarázva a Mikus Mártonnal, Ussák Mártonnal és Macsura Györggyel kapcsolatos rokonságot. Lehet azonban, hogy ők a szülők testvérei révén kerültek be a családba. Az egyik fiú, József (II/6) szolgának szegődött Szilárdra, az ottani földbirtokos, Malán János mellé. Megnősült, de később kihalt a család ezen ága. A többi fiú (II/3 és 7) sorsa nem ismert, bár Duboványban is éltek Kassákok, és egyik leszármazottjuk, Peter Kassak bizonyosan rokonságban állt e családdal.

Kaššak István – a költő édesapja – végül is magányosan érkezett Érsekújvárra, ahol az Arany oroszlánhoz nevű, Farkas-féle patikában lett laboráns (szolga). Ahogy Kassák Lajos emlékezett: apjuk sokszor „az éjszakán se jöhetett hozzánk haza, mert ő olyan munkásember volt, aki nemcsak a nappalaival, hanem éjszakáival is tartozott gazdájának” (A misztérium születése, 1940). Magyarul gyengén beszélt. Asszonyául Istenes Erzsébetet választotta.

Kassák Lajos édesanyja, Istenes Erzsébet (II/10) 1862. augusztus 16-án született Érsekújváron, katolikus és magyar származású családban. Szülei: Istenes István (I/3) szűrszabó (utóbb napszámos) és Jámbrikovics Mária (I/4) egész életüket Érsekújváron élték le 1874-ben és 1898-ban bekövetkező halálukig. Tizenegy gyermek maradt utánuk. Közülük „Mihály bácsi” (II/11), aki kazánkovács volt a vasútnál, és felesége: Gizella (II/12) jól ismert az Egy ember életéből. Utóduk nem lett, örökbe fogadott gyermekeikkel is elég rosszul jártak – az először, majd másodszor örökbefogadottakat visszavették tőlük, így csak a harmadszorra kapott fiút és lányt nevelhették fel. Malobiczky István (II/15) és felesége, Istenes Mária (II/16) voltak Kassák Lajos keresztszülei. A férfi napszámosként dolgozott a vasútnál, később iszákossága okozott gondot. Felesége huszonegy (?) gyereket szült. Köztük Nináról (III/17) igencsak rossz képet festett Kassák Lajos életrajzi regényében. Valamelyik fiuk révén unokájuk: Malobiczky Béla (IV/25) jogász és Makk Teréz hajadon takarítónő. Őket a hetvenes években még megtalálta Németh István Érsekújváron. Még „Lajos bácsi” (II/13) és Júlia (II/14) nevű felesége ismert, akik elköltöztek szülővárosukból, és semmit sem lehet róluk tudni. Így az Istenes család is kihalt Érsekújváron.

Kassák Lajos édesanyja, Istenes Erzsébet, ahogy fiának elmondta: „Férjhez mentem, mert ez így volt szokás, de soha semmit nem éreztem én abból, amit mások szerelemnek neveznek” (Egy ember élete). Mindez némi kiegészítésre szorul, mivel házasságukra csak 1893. május 10-én, első két gyermekük megszületése után került sor – Fábián János plébános állhatatos közbenjárására. Korábban, mint fiának szégyenkezve megvallotta, egy csapodár verklislegénybe volt szerelmes. A családban az édesanyát keményfejűnek és nyugtalankodónak mondták, aki szomorúságra is hajlott. Kassák Istvánnak és Istenes Erzsébetnek összesen négy gyermekük született. Gyermekeit, különösen egyetlen fiát („Aludj aludj én csöppségem / dúdolta anyám a bölcsőm felett…” – Rekviem egy asszonyért, 1963) nagy-nagy szeretettel és önfeláldozással nevelte fel. Analfabéta mosónőként „hajnaltól késő estig a teknő mellett állt”. Érzelgősnek nemigen mondható költő fia ezért emlékezett rá, a „Mutter”-ra, mindig oly meghatóan:

Emlékszem, emlékszem fekete kendődre,
fekete kendődben halovány orcádra
halovány orcádnak szívemben a mása,
bölcsőm ringatója, könnyem letörlője.
Könnyem letörlője, bölcsőm ringatója
vezéreld nyugtalan fiadat a jóra.

(Anyám címére, 1937)

Érdemes itt felidézni Schöpflin Aladár sorait Kassák Lajos édesanyjáról: „Proletárasszony, nincs meg benne a fölemelkedésnek sem akarata, sem képessége. Küszködő, gonddal és nélkülözéssel teljes sorsát mint adottságot viseli. Tyúkanyó, akinek mindene az anyai ösztön, szárnyai alá veszi a kicsinyeit, gondoskodik róluk, szenved értük, szakadásig dolgozik értük, ősi, öntudatlan jósággal és egyszerűségében meleg bölcsességgel. Családját folyton szaporítja, vők kerülnek szárnyai alá, majd meny is – ő mindig kész őket befogadni, értük dolgozni. Nem hiszem, hogy volna a világirodalomban a proletáranyának ilyen pompás képe” (mint ahogy Kassák az Egy ember életében megjeleníti). Illyés Gyula is különös tisztelettel írt Naplójegyzeteiben Kassák Lajos írástudatlan édesanyjáról, akinek odaadó segítsége nélkül költő fia nemigen lett volna képes írói tehetségének valóra váltására. Zelk Zoltán versben fejezte ki tiszteletét Kassák Lajos édesanyja iránt. Mint Kassák Lajos írta édesanyjáról: „Hetvenéves korában a hétéves dédunokájától megtanulta az ábécét, ha nem is az egészet, de úgy háromnegyed részét, s azóta betűzgeti, bontogatja az újságok vakablakait, lehetőleg félrevonultan, mint aki szégyenli erényeit, és olyan erőfogyasztással, mintha mankón bicegne végig a fél világon.” Az özvegyet hatvanévesen egy érzelmes portás – ahogyan maga nevezte: egy vén bakkecske – feleségül kérte, de ő elutasította (Anyám címére, 1937).

Kassák Lajos (IV/6) volt az első a gyermekek sorában, aki tehát a Nyitra megyei Érsekújváron jött a világra 1887. március 21-én, katolikusként. Hetvennyolc évesen így emlékezett szülővárosára: „Olykor-olykor… felködlik előttem a Nyitra folyó, ahol pecázni szoktam, a Berek erdő, ahol madarásztam, az Öreg-templom csodálatosan magas tornyával és párját ritkító három harangjával. Gyerekpajtásaim között éltem, rövid gatyában, mezítláb, s majdnem azt mondhatnám, boldogan… Jaj, csak ne feledkezzem meg Érsekújvár világraszóló produkciójáról. Minden alkalommal a város egyik cigánybandája a Himnusszal fogadta a beérkező gyorsvonatot, és a Rákóczi-indulóval búcsúztatta. Ez a muzsikaszó lett Érsekújvár nemzetközi híressége” (Emlékezés a szülővárosra, 1965). Így érthetők meg következő sorai is:

Szülőföldem
gumiszalaggal vagyok hozzádkötve
végletekig tágítom
de nem szakítom el

(Körséta, 1963)

Származásából adódóan Kassák Lajosnak erősen tótos volt a kiejtése. Orvosi szempontból érdekes édesanyja emlékezése: esténként „…bort ittunk nagy vizespoharakból. Én már teherben voltam veled, s ha kicsit többet ittam a kelleténél, akkor mindig elsírtam magam. Rád gondoltam, és egyszerre kijózanodtam” (Egy ember élete). A ma oly jól ismert magzati alkoholkárosodás tünetei azonban nem érzékelhetők Kassák Lajosnál.

Apja taníttatni szerette volna fiát, nem sok sikerrel: „valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek az érsekújvári plébánián / de éppen tíz esztendővel előbb sporni úr lakatosműhelyében ettem a füstöt” (A ló meghal, a madarak kirepülnek, 1922). Fia a négy elemi után az érsekújvári főgimnázium első osztályát még rendben kijárta. Az 1897/98-as tanév Értesítőjében hét kettes és három hármas található neve mellett. De közben rájött, hogy nincs kedve tanulni: „Húszéves koromig azt hittem, az ember minden értéke fizikai erejében fejeződik ki. Majdnem gyűlölettel kerültem az iskolát…” (Anyám címére, 1937) – és a második gimnáziumban megbukott két tantárgyból. Pótvizsgát tehetett volna, de nem kívánt élni e lehetőséggel. A megismételt II. gimnáziumi osztályban pedig mindenből megbukott (az elégteleneknek e különleges gyűjteménye az óbudai Kassák Múzeumban is megtekinthető)… Ahogy később emlékezett: „Az iskolát kiéltem, eluntam és otthagytam” – édesapja, akinek mindig kezet kellett csókolnia, kegyetlenül megverte. Lakatosnak állt, tehát önfenntartó lett: „…a vas és a tűz után vágyakoztam, nagyszerű elképzeléseim… voltak arról az intenzív és erőszakos munkafolyamatról, ahogyan, mondjuk, egy kovácslegény tűzbe teszi a vasrudat, aztán fehérizzón rácsapja az üllőre, és kemény ütlegeléssel lámpavasat, kocsitengelyt vagy szép S-alakzatot formál belőle…” (Anyám címére, 1937). Kassák István hamarosan teljesen elszakadt családjától: „az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza / később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és / kipisálta a sörrel / szerelmes lett egy öreg takarítónőbe / kihullott a haja csak a cigányokkal barátkozott” (A ló meghal, a madarak kirepülnek, 1922). Az apja ekkor a Kisfaludy utcában lakó férjes takarítónőhöz (II/2) költözött (nem lehet tudni, vajon elözvegyült-e, vagy elvált), és amikor meghalt, a halotti jegyzőkönyvben is ez a cím szerepelt. Az asszonynak két kőműves fia (III/3) és egy lánya (III/5) volt, akik elköltöztek Érsekújvárról. Az apa 1910-ben bekövetkező halálának oka marasmus senilis (bronchitis), ami nehezen értelmezhető. A marasmus senilis ugyanis aggkori végelgyengülést jelent, s ez egy hatvanhat éves férfi esetében legalábbis kérdéses. A bronchitis viszont hörghurutnak felel meg, így valószínűleg valamiféle tüdőgyulladás okozhatta halálát. Kassák Lajos nem ment el a temetésére.

Édesanyjának egyedül kellett tehát nagy-nagy szegénységben felnevelnie három leánygyermekét. Közülük a legidősebb, Mária (III/9) 1890. január 22-én született Érsekújváron, és 1971. június 21-én, tehát nyolcvanegy évesen halt meg Budapesten. Tizenhat éves korában egy érsekújvárosi vasutastól (III/18) házasságon kívül kislányt szült, aki az Ilona (IV/10) nevet kapta. Bátyja, Kassák Lajos ezért elég kegyetlenül elítélte. Édesanyja, lányaival együtt, e családi szégyen miatt is hagyta el szülővárosukat. A csonka család Budapestre költözött, ahol az édesanya hihetetlen – egy szoba-konyhás lakáson kívüli és belüli – erőfeszítései teremtették meg az alapját, ha szegényes körülmények között is, életüknek. Kassák Lajos egy ideig a maga útját járta, de Budapesten később e lakásban együtt laktak. Kassák Mária a fővárosban a Szabadkán született Bagó Béla (III/10) felesége lett, aki szervezett dolgozóként kivette a részét a kor munkásmozgalmából. Két fiúgyermekük született. Az elsőt (IV/11), megbetegedése után, a „Mutter” paraszti babonákhoz való ragaszkodása miatt, csecsemőként elvesztették. Így csak a második, Gyula (IV/12) maradt meg. Ő elektromérnök lett, majd politikai meggyőződése miatt a Szovjetunióba emigrált. Itt 1934-ben megházasodott, feleségének, Galjának volt már egy fia. 1938-ban elváltak, és Bagó Gyula 1945-ben tért vissza Magyarországra. Kezdetben a MASZOVLET (szovjet–magyar légitársaság) magyar igazgatója lett. Később a Kohó- és Gépipari Minisztériumban dolgozott. 1953-ban Moszkvában lett KGST-attasé, majd később Berlinben kereskedelmi tanácsos. 1953-ban vette feleségül Vendég Klárát (IV/13), két fiuk: Béla (V/6) Moszkvában és Gyula (V/8) Berlinben született, akik hét unokával (VI/1–7) ajándékozták meg őket. Bagó Béla később felesége korábban született Ilona (IV/10) lányát is nevére vette. Ő, Matics István (IV/9) asszonyaként, három gyermeket szült. Az elsőt, Katalint (V/1) csecsemőként vesztették el. István (V/2) nem alapított családot, míg Mária (V/4) férjhez ment, de gyermekük nem született. Később Ilona (IV/10) gondozta Kassák Lajos idős édesanyját is. Bagó Béla korán, negyvenhat éves korában mumpsz (?) miatt Pozsonyban meghalt. Özvegye a moszkvai emigrációban a később a Gulagon eltűnt Benkő Antallal (III/11) élt együtt, majd nevelte fel az ő négy gyermekét (IV/14) is.

A Kassák Istvánné született Istenes Erzsébet gyermekeinek sorában következő Teréz (III/14) 1893. október 4-én született Érsekújváron, és 1974. február 11-én halt meg Budapesten. Színésznő szeretett volna lenni. Az epreskerti képzőművész-szabadiskolában modellként dolgozott. Itt ismerkedett meg Uitz Bélával (IV/13), akitől teherbe is esett. Ezután a nagy hírű, de hányatott sorsú festőművész 1912 végén feleségül vette. Uitz Béla 1887. március 8-án született Mehalán (jelenleg Temesvár egyik külső kerülete e korábban önálló falu), sokgyermekes parasztcsaládban. Tizennégy éves korában Magyarország összes középiskolájából kitiltották. Extravagáns személyisége különleges képzőművészi tálentummal társult. Festőként, de főleg grafikusként az I. világháború előtt jelentkező konstruktivista irányzat egyik legkiválóbb képviselője. A neves műgyűjtő és kereskedő, Nemes Marcell (1866–1930) vette meg első kiállításának összes művét. 1916-ban Uitz rajzait kiküldte a San Franciscó-i világkiállításra, ahol ezek aranyérmet nyertek. Sógorságuknak is köszönhetően aktívan részt vett Kassák Lajos Tett, majd Ma című folyóirata köré csoportosuló avantgárd-forradalmi művésztársaságban. A tanácsköztársaságot nagy hatású plakátjaival szolgálta, így annak bukása után börtönbe zárták, majd emigrált. Először Bécsben élt. 1921-ben az akkor még párton kívüli Uitz Bélát kiküldték a Kommunista Internacionálé III. kongresszusára Moszkvába, amely nagy hatást gyakorolt rá. Itt ismerkedett meg a proletkult művészeivel, így Maleviccsel, Tatlinnal, El Liszickijjel, Archipenkóval, akik akkor a konstruktivizmus stílusában alkottak. (Chagall és Kandinszkij nevével és műveivel is ekkor találkozott először.) Később Uitz egy Genthon Istvánnak írt levelében a következőket közölte a konstruktivizmus hazai megteremtéséről: „Ha valaki a konstruktivizmust a Ma kebelén és Berlinben Kállai- és Moholynál megindította, úgy megint csak én vagyok az. Én voltam, aki életét kockáztatva átmentem Oroszországba, összeszedtem egy csomó fényképet, és leküldtem Kassáknak 1920–21-ben. Ott kezdődött a legpimaszabb expropriálás – Kassák egyszerűen ezen fényképek elhallgatásával, saját képarchitektúráját kezdte ezen fényképekből csinálni.” A sógorok viszonya ezután, érthetően, emiatt is megromlott, a fő ok azonban politikai szembenállásuk volt. Uitz később Párizsban élt, itt alkotta meg expresszionista General Ludd című rézkarcsorozatát, amely világhírűvé tette. 1926-ban eleget tett a Szovjetunió meghívásának, és családjával együtt Moszkvába költözött. A kommunista hatalom kezdetben megrendelésekkel támogatta, és 1930-ban az érdemes művész címmel is kitüntette. A szűk látókörű művészetpolitika vezérelte elvek később tálentumát gúzsba kötötték, sőt koholt vádak alapján 1938-ban le is tartóztatták. A börtönből másfél év után, 1939-ben szabadult. A hatvanas években több kiállítást rendeztek műveiből itthon, így az 1968-ban bemutatott gyűjteményt a „magyar népnek” ajándékozta. Pécsett állandó Uitz-múzeumot is létrehoztak, amely azonban később megszűnt. 1970-ben visszaköltözött Magyarországra, de lényegében már csak meghalni tért vissza szülőhazájába, mivel 1972. január 26-án elhunyt. Kassák Teréz és Uitz Béla első kisfia (IV/15) két hónapos korában meghalt. Második fiuk: ifjabb Béla (IV/16) 1915. január 1-jén született, a Szovjetunióban neves repülőmérnök lett, aki az űrkutatásban is szerepet kapott. Felesége (IV/17) két gyermeket szült. A Moszkvában született Albert (V/10) lézerfizikus lett, élettársi kapcsolatban él (VI/11), de gyermeküket (VI/8) két hónapos korában elvesztették. A Csisztopolban világra jött Veronika (V/12) postavezetőként dolgozik, házassága gyermektelen maradt.

Kassák István és Istenes Erzsébet legkisebb lánya 1899. június 14-én született Érsekújváron, és Újvári Erzsébet (III/16) néven vált ismert modern-dadaista költővé. (Írói névválasztásakor két motiváció vezette: egyrészt nem akarta bátyja családnevét használni, másrészt szülővárosára kívánt emlékezni.) Noha ő volt a család egyetlen fix fizetéssel rendelkező tagja, mégis, 1916-ban a Tettben már megjelentek első művei. Kassák Lajos szerint ezek a „szabadvers és a ritmikus próza közötti műfajt” képviselték, „a néger szobrok és barlangi rajzok” rokonaiként. 1921-ben a Ma kiadásában jelent meg első kötete, Kassák címrajzával és Georg Gross grafikáival. 1919-ben feleségül ment a zsidó származású, ugyancsak modern költőhöz, Barta Sándorhoz (IV/15). Barta Sándort sokan a proletárirodalom egyik úttörőjének tekintették. Kezdetben ő is szorosan kapcsolódott a Kassák szervezte Ma folyóirat köréhez. A tanácsköztársaság bukása után neki is Bécsbe kellett emigrálnia, itt azonban szakított Kassák „kispolgári anarchistának” bélyegzett irányzatával, és a szovjetorientált Akasztott ember, majd Ék, végül az Egység folyóiratok szerkesztője lett. 1925-ben kiutasították őket Ausztriából, ekkor a Szovjetunióba költöztek. Itt Barta Sándornak több műve jelent meg, amelyekben – Illyés Gyula értékelése szerint – próbálta követni a pártos elvárásokat. Így „egész élete átváltozások sorozata” volt, ami nem vált előnyére. Mégis, 1938 márciusában letartóztatták, és 1939-ben ő is a sztálini önkény áldozata lett. Felesége 1940. augusztus 11-én Moszkvában ugyancsak elhunyt. Halála okát lánya szklerózis multiplexben adta meg, míg a rokonok méhrákjára emlékeznek. A Szovjetunióba történő emigrációjuk után az ő pályaíve is megtört, már nem írt verseket, csak meséket gyermekeinek. Két gyermek maradt utánuk. Az idősebb Zsuzsa (IV/19) Bécsben született. Színésznőnek készült, majd a Madách Kamaraszínház igazgatójaként dolgozott. Első férje (IV/18) orosz repülőtiszt volt, második férje magyar újságíró (IV/20). Tőle egy fia (V/14) született, akit korán elvesztettek. Györgyből (IV/22) építészmérnök lett, háromszor házasodott meg, és két gyermeke közül Anikó (V/15) szülési sérült volt és korán meghalt (második felesége, Vadász Ágnes lányát, Katalint is nevére vette), míg fia, Máté (V/16) a harmadik házasságból származott.

Kassák Lajos édesanyja az 1930-as évek közepén követte két lányát a Szovjetunióba, de csak rövid ideig maradt ott. Hosszú élet adatott neki; 1951. január 16-án halt meg:

Kilencven évet élt, kilencven batyut
cepelt egy láthatatlan hegyre
harcban állt a sátánképű világgal
és puha kenyérrel táplált minket…

(Anyám, 1958)

 

Kassák Lajos szerelmi élete

Kassák Lajos tizenöt éves inasként a bordélyházban ismerte meg a szexualitást. Németh István oly gondosan próbálta feltárni Kassák Lajos fiatalkorának eseményeit, hogy e „házat” is felkereste, és történetét megírta: a világháború alatt akkora volt a forgalma, hogy csak jegyelővétellel lehetett bejutni. Később a kereslet alábbhagyott, és akkor az ablakokból „ma este még szűz vagyok” mondattal hívogatták a lányok a férfiakat-fiúkat. Kassák Lajos az első igazi társkapcsolatot a cigánytelepen, a „péró”-ban Verának köszönhette. Vera családjáról, a Spangelekről a hetvenes években már nem tudtak Érsekújváron. Kassák Lajos később is sikeres volt a nőknél (erről számos írása tudósít), amit ő elég sajátosan viszonzott. Így az Egy ember élete című könyvéből tudható, hogy Hegedűs Mária (III/4), addig szűz szeretője egy kislányt (IV/7) szült neki, Máriát. Kassák Lajos soha meg sem nézte… A kislány később meghalt, ő lehetett a költő egyetlen gyermeke. Bár Kassák öregen, a halál közelében feltett kérdése nem erre utal: „Hogyan engeszteljem meg / a nőket akiknek / gyereket csináltam…”

1908-tól kezdve harminc éven át élt együtt a nála két évvel idősebb Simon Jolánnal (III/2). Az ő alakja-személyisége különleges tiszteletet kelt az emberben a kortársak visszaemlékezése alapján. Simon András huszár őrmester és Hazafi Margit lányaként 1885. május 31-én, katolikusként született. Nagyon korán, tizenöt évesen Nagy János (III/1) asztalossegédhez kötötte életét. Három gyermekük született. A legidősebb, Rudolf (IV/1), aki kezdetben villanyszerelőként dolgozott, a II. világháború után a BM alezredese volt. Felesége két gyermeket szült. A középső, Nagy Etel („Eti”) (IV/4) jól ismert Vas István (IV/3) visszaemlékezéséből is. Belőle neves táncművész, majd 1935-ben a költő hitvese lett, de nagyon korán, harminckét évesen agydaganatban meghalt. A harmadik, legkisebb gyermek a Piroska (IV/5) nevet kapta, Londonba került, házassága gyermektelen maradt. Simon Jolán Kassákkal történt megismerkedése után mindent e „szövetségnek” rendelt alá: gyermekeit menhelyre adta, szavalóművészként elsősorban az ő költeményeit népszerűsítette, varrónőként ő kereste meg az étkezéshez és szobabérhez szükséges pénzt Bécsben és itthon, sőt, az emigráció éveiben ő „koldulta” össze a Kassák kiadásában megjelent folyóiratok nyomdai költségét is. Mindez sokakban csodálatot keltett. (József Attila verset is írt hozzá, és a férfi-nő „szövetségének” szép megfogalmazására is ekkor érzett rá.) Kassák is úgy érezte, hogy munka- és harcostársának, barátjának és szeretőjének, majd feleségének ismeri „minden porcikáját, tagjai formáját, színét, mozgását, a gondolatát, mielőtt még megszületne, a hangja muzsikáját, amivel kedvesen szidni és ügyetlenül hízelkedni szokott” (Hálaének, 1935). Simon Jolán szeretett volna közös gyermeket Kassák Lajostól, de a költő ehhez nem járult hozzá, mivel mint a Szénaboglya (1988) című naplószerű könyvében olvasható: „mindvégig védekeztem a családi szaporulat ellen”. Nem mindig sikeresen, mivel az 1928-ban – tehát húszéves együttélésük után – feleségül vett Simon Jolánnak önmagán elvégzett abortuszhoz is kellett folyamodnia. Később ezt is megbánta a költő:

Szobám falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszülted volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat…

(A hajnal fénytöréseiben, 1939)

A meg nem született, az elmulasztott gyermek álmában is gyötörte, és ennek több versében is hangot adott. Az egyikben egy kisgyermeket látott, aki „gyümölccsel kezében / és mosollyal az ajkai körül” közeledett hozzá:

Ki lehetett ez a gyermek
kérdeztem magamtól szomorúan.
Szólítani akartam,
de ő hirtelen elfordult tőlem.
Szétszórta gyümölcseit
s arca elé emelte tenyerét

(Egy álom visszfénye, 1939)

A harmincas években azután Simon Jolán már nem volt képes elviselni hányatott életüket. Kassák Lajos más kapcsolatait addig is nehezen fogadta el, de a harmincas évek közepén kibontakozó új Zsu-szerelmet és az ötvenéves Kassáknak a „másikhoz” írt sorait:

Idáig jutottam, óh kedvesem, lásd
tavaszban az őszülő férfi, ha megörül
őrültebb a kamasz legénynél…

(Az igazság kerülgetése, 1937)

– már nem tudta elviselni. (Kassák Lajos 1937-ben kiadott, Ajándék az asszonynak című kötetének költeményei az új múzsához szóltak.) Simon Jolán valamit tenni akart, és tervébe beavatta kisebb lányát, Etit, aki így emlékezett: „tarka, palóc szoknyát, fekete pruszlikot és kendőt” vásárolt. „Szerzett hozzá egy korbácsot is”, és elhatározta, „felöltözik ebbe a viseletbe, elmegy annak a nőnek a lakására, és ha majd szembekerül vele, előhúzza kosarából a korbácsot, és belevág az arcába”. De azután 1938. szeptember 26-án inkább magára nyitotta a gázcsapot a konyhában… Kassák költészetére eztán sokáig a bűnbánó vezeklés nyomta rá bélyegét: „…elment, mert nem bírta el kilengéseimet” (A telep, 1933). Huszonöt évvel a halála után már hiába írta a költő:

Ő halt meg akit nagyon szerettem
igaz hogy
sosem vallottam meg neki…
Féltem a haláltól
s nagyobb biztonságban éltem minden halandónál
oldalamon már az asszonnyal
aki elhagyta értem három gyermekét.

(Rekviem egy asszonyért, 1963)

 

Ekkor megismerte a magány és bűntudat mély bugyrait.

1946. március 26-án Kassák Lajos a nála huszonhét évvel fiatalabb, zsidó származású Kárpáti Klárát (III/7) vette feleségül, aki – kérésére – esküvőjük előtt megkeresztelkedett, és családnevét Karpelesről Kárpátira magyarosította. A kezdeti lelkesedés után – „A te szerelmed véd meg a világtól / egy vagyunk mi ketten, mint tűz és a lángja…” (Dalocskák Klárának, 1., 1958) – e kapcsolatban az idősödő költő is megtapasztalhatta a magára maradás szomorúságát:

Elmentél, itthagytál
jaj mit tegyek én most
üres a tányérom
a lámpám is kihunyt.

(Dalocskák Klárának, 5. 1958)

Kapcsolatuk azonban tartósnak bizonyult, és felesége Kassák Lajos haláláig, sőt utána is kitartott mellette.

 

Egészségi állapota

Kassák Lajos genetikai adottságai és sanyarú életkörülményei miatt sovány, vézna fiúcska volt. Az erős fizikai munkának köszönhetően később megizmosodott. A költő gyakorta emlegette munkáskezének tömpe ujjait. A rendőrségi nyilvántartás szerint termete: közép, arca: hosszas, szeme: kék, haja: sötétbarna. Paolo Santarcangeli emlékezete szerint: „Termete alacsony. Szeme is kicsi, inkább szűk, hihetetlenül világoskék, tekintete csak a távolba lát. Rajtam, a falakon és minden máson keresztülnéz, egészen a látóhatár pereméig.” Alacsony termete és hiúsága miatt hordott magasabb sarkú cipőt, és viselte jellegzetes „Kassák-kalapját”. Másságát fiatal felnőtt korában más külsőségekben is hangsúlyozta: fekete orosz inget viselt, és sötét színű haja is hosszú volt.

A halála évében, nyolcvanéves korában készült fényképe alá írta Kassák Lajos e sorokat:

Egy ember
kegyetlenül megformált ember
furcsa kalappal
a fején.
80 éves.
Megtöretlen.
Igazi csavargóhoz
vadnyugati farmerhez
vagy a kiközösített
hívőkhöz hasonló.
Valahol a világ végére került.
Mintha egyedül élne a földön
mintha nem is a földön élne.
Mély szemei
összezárt szája
mögé bújt…

(Egy fényképem alá, 1966)

Fiatal munkásként követte a többiek példáját: cigarettázott és sokat ivott. Mint a Szénaboglyában (1955) olvasható: „…ötéves koromban kezdtem cigarettázni, s most, hatvannégy év óta tartó szenvedélyemről majdnem lehetetlenség lemondani… Az érsekújvári öreg temetőben gyújtottam rá először a cigarettára. Igaz, hogy a vastag újságpapír tekercsben még nem dohány, hanem csak száraz falevél volt…” Tizenkét éves korában azonban – felnőttségének bizonyításaképpen – már igazi cigarettát szívott. Egészen élete végéig cigarettázott (napi harminc-harmincöt szálat), ami bizonyára erős szervezetének is árthatott. Az italozásról később volt ereje lemondani. Szerencséjére – ahogy írta – „természetemnél fogva sosem kívántam az italt” (Egy ember élete), ezért „letettem a kalapácsot, és letettem a borospoharat. Az egyik helyett könyvet, a másik helyett tollat vettem a kezembe” (Anyám címére, 1937). Nem vált ugyan absztinenssé, de a bor fogyasztása számára csupán a társasági szertartás része volt. Kassák Lajost tehát nem pusztította a nagy magyar költők e gyakori szenvedélye. A narkotikumnak számító gyógyszerek sem kísértették meg (sőt, még az álmatlansága ellen orvosok ajánlotta altatókat sem akarta beszedni), ahogy az öngyilkosság gondolatát is mindig keményen elutasította. Fiatalkorában erős fizikai munkát végzett, a sportolás így szóba sem jöhetett. Felnőttkorától kezdve azonban gyakorta hódolt a horgászásnak, és naponta sétált fél-egy órát.

Lelki alkata külön tanulmányt érdemelne. Mindenekelőtt erős és eltökélt akaratát kell kiemelni, amely minden akadályon keresztülvitte: „Olyan voltam, mint a jól termő, elhanyagolt, megműveletlen föld, és önmagamnak kellett megművelnem önmagamat.” Mindezt színezte mániás kedélye. Az utóbbira a túlzottan aktív, nyughatatlan, gátlástalan, feltűnően magabiztos (nemegyszer már hencegőnek tűnő, bombasztikus), barátkozó, sőt közösséget teremtő magatartás a jellemző. A tölgyfa levelei (1964) című kötet csaknem száz versét három hónap alatt írta. De még hetvenévesen is arról számolt be: „ötven verset írtam jóformán napok alatt, s azt hiszem, az ötven vers rólam és önmagáért beszél”. Mániás személyiségének „nyughatatlansága” életművének mennyiségén (harmincezer sor) is lemérhető. Mint vallotta: „a belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna…”, „a folytonos nyugtalanság szabta meg életem ritmusát”. Tudta: „…nagy bűn az én örökös nyugtalanságom. Mindig mást kívánok, mint amit adnak, mindig másfelé tartok, mint amerre irányítanak” (Vallomás, 1963). Lelki alkatának alakulásában a társadalomba való keserves beilleszkedése is szerepet játszhatott: „Hányszor felpanaszoltam már… idegenségemet ezen a földön, mintha véletlenül, sőt kimondottan akaratom ellenére kerültem volna erre a tájra, távoli rokonságomat is alig lelem meg emberekkel és tárgyakkal” (Anyám címére, 1937). Ehhez társult furcsa önzősége: a munkásokért, sőt az emberiségért kívánt élni és harcolni, de közvetlen családtagjaival, szeretteivel és barátaival szemben kíméletlennek, konoknak, kompromisszumképtelennek, diktátorhajlamúnak és ezért összeférhetetlennek mondták. Érezte ezt ő is: „nem könnyű pehely, hanem tüskés bogáncs vagyok, fájok magamnak, és megsebzem azokat, akikhez hozzáérek” (Egy ember élete). Különös kettősség élt benne: „Az egyik keresi a magányosságot, a másik nem szereti, ha magára hagyják.” De nemcsak személyisége és élete, a világ maga is szorongással töltötte el: „Olykor erőt vesz rajtam a vak véletlenek kegyeire bízott ember kétségbeesése.” Emiatt „érzelmes szomorúságok és elvadult, céltalan indulatok tartanak hatalmukban” (Hídépítők, 1942). Sajátos személyisége határozta meg kapcsolatát legközvetlenebb hozzátartozóival. Simon Jolánhoz fűződő viszonyáról írta: „Nem ismerem az istent és nem ismerem a szerelmet… Feleségem az én egyetlen barátom. Soha nem voltam bele szerelmes, de szeretem, mert ő tiszta üvegből van és úgy szól, mint a legfinomabb acélpenge. Az emberek azt hiszik, kegyetlen vagyok hozzá…” (Utószó. Tisztaság könyve, 1926). Éppen e magára kényszerített társkapcsolati modell miatt hihette: „Egyedül vagyok, bizony nyomorúságosan egyedül” (Csöndes kétségbeesés, 1935). Párja elvesztése után valóban meg kellett ismernie a Korai magányt (amely csak halála után, 1969-ben jelent meg), de azután hamarosan talált új feleséget.

 

Testi betegségei

Fiatalkorában inkább csak verekedésekből származó sérülései voltak. A túlfeszített munka és a gyenge táplálkozás azonban erős szervezetét is legyengítette, ezért később gyakorta szenvedte el a szokásos megfázásokat: „influenzákat”. Gyenge tüdeje a tbc-nek sem tudott ellenállni, éppen a tanácsköztársaság lázas napjaiban került be a csonttá-bőrré fogyott költő a Budakeszi Tüdőbeteg Szanatóriumba kezelésre. Sőt, az 1919. évi spanyolnáthát is megkapta Simon Jolánnal együtt, de túlélték. Beszállították őket a járványkórházba, ahol azután Kassák Lajosnak vörhenyére (skarlátjára = sarlachjára) is fény derült. Valószínűleg ez okozhatta azt a szívbelhártya-gyulladást, amely később a szív pitvarát és kamráját elválasztó kéthegyű (mitralis) billentyűk elégtelenségét idézhette elő. Kikerülése után, érthetően, olyan gyengének bizonyult, hogy túlhajtott politikai tevékenysége leverte lábáról, és a Pajor-szanatóriumba kellett beszállítani. (Itt írta meg nyílt levelét Kun Bélának hibás kultúrpolitikájáról, amely azután egy életre megpecsételte sorsát a kommunista mozgalmon belül.) Majd Keszthelyen töltötte betegszabadságát, és a tanácsköztársaság bukása után itt vették őrizetbe korábbi politikai szereplései miatt. A börtönből rossz egészségi állapotának köszönhetően szabadult ki, és akkor Bécsbe szökött, ahol ismét kórházi ellátásra szorult tüdőbetegsége és lelki meghasonlottsága miatt. A kórházban „szürke vasteknőkön” feküdtek összekeverten, ahol „jód és 3% borogatáslé” folyt alattuk, és ahol „az orvosok fényes és csörömpölő szerszámai” ellenére félt, mivel „ki ne őrülne meg a káposztafazékba esett kórházakban” (5. vers. Az ápolónők… 1921). Később prózában is megfogalmazta rossz emlékeit e bajáról: „…azok a kegyetlen hónapok jutnak az eszembe, mikor az egyik bécsi kórházban feküdtem tetőtől-talpig vizes lepedőkbe bugyoláltan, melyeknek az én lázaimtól kellett megszáradniok, tekintet nélkül arra, hogy állandóan köhögtem és majdnem megfulladtam a nehéz párnáktól – de életben maradtam…” (Anyám címére, 1937).

Felnőttkorában „epebaja” keserítette meg az életét, amelyet a röntgenfelvételen ki nem mutatható epekövei okozhattak. Emiatt többször is elzáródott az epehólyagot a béllel összekötő vezetéke, amely nagy fájdalmakkal, sőt nemegyszer lázzal járó epehólyag-tágulatot idézett elő. 1940 áprilisa és júliusa között fülműtétje miatt feküdt az akkori Zsidókórházban (Vigyáz rám az orvos, 1942), így jobban érthetőek bizonyos hasonlatai, például amikor békásmegyeri izoláltságára panaszkodott: „süket és süketítő világ annak, aki a város fiának született”. Felnőtt- és időskorában a szív és keringési állapota miatt szorult gyakorta orvosi kezelésre. Az 1919-ben elszenvedett szívbelhártya-gyulladás miatt szerzett szívhibája drasztikusan megváltoztatta szívhangjait is, amit Görgényi Frigyes dr. barátom személyes tapasztalat alapján igazol, és amely természetesen ezt az életfontosságú szervét az újabb veszélyekkel szemben is védtelenné tette. Először 1951-ben kórismézték mellkasi fájdalmai (ún. angina pektoriszai vagy sztenokardiái) alapján koszorúér-elmeszesedését. Az utóbbi szívizomzatának ártalmához és egy idő után meglévő szívbajával együtt általános keringési elégtelenséghez (ún. dekompenzációhoz), például alsóvégtag-vizenyőhöz vezetett. Ezért írta 1955 márciusában: „Rosszul működik a szívem és az epém. Nappal szorítást érzek az oldalamban, éjszaka, ha hosszú vergődés után elalszom, bonyolult, vészt jelző álmaim vannak.” Kitűnő orvosok (például Korányi András és Magyar Imre professzorok) kezelték, így szívinfarktusa csak évekkel később, 1959-ben lett. A jobb koszorúere záródott el: „Legalább 14 napig feküdnöm kell a szívem miatt. Ha nem dolgozhatom, valósággal elvesztem magam alól a talajt. Csak úgy magáért nem tudom élvezni az életet.” Így „az EKG precíz szerkezete” vigyázott rá, hogy ne adja meg magát a szíve (23. kórterem, 1962). De azért jöttek az újabb szívrohamok.

Ismét kórházi ágyon fekszem.
A kórlap ordítja
77 éves vagyok. Magányosan és kiszolgáltatottan…

(Május 4., 1968)

Az érelmeszesedés általánossá válása miatt jobb alsó végtagjain érszűkület is jelentkezett.

Életkorának előrehaladtával tüdőtágulata (ún. emfizémája, amely az erős dohányzás miatti idült hörghuruttal is kapcsolatos lehetett) és emésztési problémái (amelyben vastagbél-divertikulozisa, tehát béltasakképződése is szerepet játszhatott) is megkínozták, ízületeinek kopása pedig mozgását és járását nehezítette. Így gyakorta került kapcsolatba az orvosokkal, akiknek „érzékeny keze / úgy tapogatja testem / akár egy műanyagból készült / tárgyat. Élő vagyok még?” (Május 4., 1968). „Fiatal lányok, akiket sosem láttam / 24 deci vérrel ajándékoztak meg / s az orvosok azt remélik / egy reggel mint újszülött / ébredek fel / a rossz álmok gubancából” (Rossz esztendő, 1968). Emellett három Betegen című versében is vallott baljós gondolatairól. Tisztában volt sorsával:

Testemben hatvannyolc bús és komisz esztendő
terhével, miként nyája után a pásztor
baktatok egy csendes és sötét világ felé.

(Betegen, 1958)

 

Lelki bajai

Lelkiállapotára, mint utaltam rá, az erős akarat és a konokság volt a jellemző, amit mániás személyisége csak felerősített. Mégis, ő is panaszkodott némelykor „ideggyengeségeiről”, mivel a túlérzékenységéből adódó ingerlékenysége, időnkénti fáradékonysága („Mostanában hamar elfáradok. Nagyon is hamar. Pedig nem akarom beadni a kulcsot.”) és főleg álmatlansága („fárasztó vergődéssel múlik el háromnegyed éjszakám”) őt is megkínozta. Ebből adódóan ismertek szinte hisztériásnak mondható reakciói, így sűrűn idézik a történetet, hogy amikor Simon Jolánnak egy színházi próbája miatt korán kellett reggel felkelnie (ébresztőórájuk persze nem volt), égve hagyta a villanyt. A költő emiatt nem tudott elaludni, ami olyan dühreakciót váltott ki belőle, hogy a próbához szükséges ruhákat tartalmazó bőröndöt késével szétszabdalta. De második feleségének is sokszor kellett elviselnie „egész váratlan, vulkanikus kitöréseit”. Az Egy ember életéből ismert, hogy amikor a tanácsköztársaság bukása után börtönben volt, és egyik társát, öngyilkossága után, halottként is bilincsbe verték, olyan „idegrohamot” kapott, hogy ez is közrejátszhatott kiengedésében. Túlhajtott élettempója és társadalmi konfliktusai miatt később nála is jelentkeztek a „melankólia”, sőt depresszió tünetei: „mindent sötétebbnek láttam a valóságnál… gyakorta cserbenhagyott a lélek…” Sokak szerint lelki bajaiból származó kétségbeesése és szorongása elől „menekült” többször a képzőművészetbe. Kereste a magyarázatot is: „Ó szegénység és bánat / két gonosz testvér, milyen elszántan kísértek engem / a rossz és még rosszabb utak tüskebozótjai közt…” (Két gonosz testvérről, 1958), és küzdött ellene: „Megölöm bánatom / a fekete vaddisznót / ne túrjon ne taposson bennem / ne rágja szívemet…” (Készülődés a fény forrásához, 1958). Ezért is hitte, hogy „sötét egek alatt” él. Szerencsére a depresszióit viszonylag hamar felváltotta a lázas alkotás időszaka: „Sokat dolgozom. A múlt hetekben valamiféle tunya ördög fészkelte magát belém, annyi energia, értelem és ihlet sem volt bennem, hogy egy jó mondatot le írjak. Valamiféle betegség ez nálam, hogy időnként így elfásulok, megbutulok, aztán hajrá, megint se éjjelem, se nappalom, üldöz és nyomorgat a nagy szorgalom.”

Szélsőséges kedélye, illetve az ezek ellen való küzdelem magyarázatul is szolgálhat bizonyos reakcióira. Fiatalkorában: „Néha úgy volt, hogy búskomorság környékezett, máskor pedig, hogy eltakarjam természettől való félszegségemet, vad kiruccanásokba tévedtem bele” – amiket kezdetben megbánt vagy szégyellt, később inkább dacosan vállalt. Maga is kereste lelkiállapota időnkénti elsötétülésének az okait: „Hetek óta nem tudok dolgozni. Nem írok, nem festek. Alig ismerek fájdalmasabb állapotot ennél az időközönként egyre gyakrabban előforduló és semmiképpen nem kívánt tétlenségnél. Mintha valamelyik központi idegszálam felmondta volna a szolgálatot, mintha elvesztettem volna egyensúlyállapotomat, mintha nem tudnék tájékozódni a világban. Minden alkotó szellemnek megvannak az ilyen meddő periódusai, lassú, intenzív munka után érthetően bekövetkeznek a kimerültség bizonyos tünetei. Most azonban az elnémulásnak, kiégettségnek nem ilyen természetes formájáról van szó. A mostani depressziós fáradtság erőszakos külső beavatkozás következménye. Szemmel láthatóan, füllel hallhatóan azt mondhatnánk, senki sem bántott, kényelmes lakás falai melengetik a testem, megvan a mindennapi betevő falatom, s mégis tele vagyok szorongással, valamiféle lelki fuldoklás gyötör. Íme a társadalmi ember embertelenné vált helyzete a társadalomban.” Élete folyamán azonban valóban olyan súlyos összeütközései voltak a mindenkori hatalommal (1939. szeptember 25-től két hónapot töltött a budapesti gyűjtőfogházban köztörvényes bűnözők között), kortársaival és családtagjaival, ráadásul társadalmi szinten ezekből általában vesztesként került ki, hogy magam azt tekinteném abnormálisnak, ha mindezeket komolyabb kedélyhullámzás nélkül, a vereség és az elkeseredés érzése nélkül tudta volna megélni. Különösen Simon Jolán öngyilkossága után volt súlyos önvádakkal kísért depressziója. Legjobban talán következő verse fejezi ki érzelmeit:

Letűnt a nap, holtan szállt alá
rémületben hagyva a tájat, hol tündökölt.
Egy árnyék kúszik most a falon
macska, vagy asszony, vagy fa árnya
ablakom üvegére karcolja
egy ismerős arc rajzát
hogy lássam még egyszer őt
akit annyira szerettem
és elhagyott könyörtelen.

(Esti bánat, 1956)

Öregkori magánéleti konfliktusában elfogadta az egyoldalú kompromisszumot: „Én dícsérlek, te meg tűröd” (Részegítő sugallatok, 1956). Ugyanakkor második felesége – a költő halálára emlékező írásában – meghatóan szép szerelmi vallomást tesz.

Így hát, véleményem szerint, Kassák Lajos kedélyállapota ritkán lépte át a kórosság határát, amit az is bizonyít, hogy emiatt nem kellett orvosi kezelésben részesülnie.

 

Halála

Kassák Lajos élete teli volt súlyos testi és lelki megpróbáltatásokkal, jó testi és lelki adottságainak köszönhetően mégis megérte a nyolcvanadik évet. A nagy magyar költők között csak Illyés Gyula élt nála tovább egy évvel. Pedig hát Kassák rengeteget nélkülözött, sőt éhezett (bár az újabb kutatások szerint az éhezés egészségesebb, mint a túltáplálás…), a fertőző betegségek is gyakorta megkínozták, erős dohányosnak számított, és akkor még nem is említettük a lelki stresszeket: társadalmi kiközösítéseit és elhallgattatásait, Simon Jolán öngyilkosságát stb.

Második felesége a „Hold, hold, egyszer te is meghalsz” című naplórészletében olyan pontos beszámolót adott egészségének megromlásáról, hogy talán még az utólagos kórismézést is lehetővé teszi. 1967 májusában megint a szokásos szívgörcsei voltak, de az összkép új kórfolyamatra utalt. Gyakori és erős fejfájások kínozták (az agydaganatot, a szem zöldhályogját és a szokásos más okokat kizárták), az arca sárgásan megsápadt, a hasa bal oldalán időnként feljajdulást kiváltó fájdalmak jelentkeztek, és nagyon legyengült. A laboratóriumi vizsgálatok vérszegénységet (a vörösvértest-szám a már eleve alacsony 3,2 millióról a későbbiekben 2,35 millióra csökkent) és fokozott vérsüllyedést mutattak. A legijesztőbbek azonban a bőr és nyálkahártya vérzései voltak. Tudta: „Farkas ül az ablakom alatt / halálhíremet üvölti világgá”. 1967 júliusában súlyos vérszegénysége miatt került be a Kútvölgyi úti kórházba. A székletében is vérnyomokat találtak, ezért rosszindulatú daganatra gyanakodtak, és ennek fészkét keresték, de sikertelenül. Közben a bőrén folyamatosan újabb pontszerű bevérzések keletkeztek. Július 22-én, a röntgenvizsgálat során, a száján át elfogyasztott kontrasztanyag útját nyomon követve, egy döngölőfával nyomást gyakoroltak a hasára (akkortájt így próbáltak a hasüregben jobb látási viszonyokat elérni), ami Kassáknak nagy fájdalmat okozott. A vizsgálatot követően 1815 órakor hirtelen heves bordaív alatti fájdalom jelentkezett, amely a gyomor és mellkas felé sugárzott ki. Orvosai újabb szívinfarktusra gondoltak. Hamarosan eszméletét vesztette, és 1967. július 22-én 1930 órakor – munkaképesen és szellemileg szinte érintetlenül – halt meg.

A boncoláskor a halál okát a léprepedésben találták meg, amelyet valószínűleg a röntgenvizsgálat során a hasra gyakorolt túl erős nyomás idézett elő. A felesége panaszt is emelt az általa feltételezett gondatlanság miatt bekövetkezett halálozásért, de az akkori „pártkórház” rossz hírbe hozatalát „felülről” megakadályozták. Lépének esetleges kóros érzékenysége sem zárható ki, valamiféle vérképzést-véralvadást érintő rendszerbetegség részeként. Szerintem tüneteinek hátterében a vérlemezkék sajátos betegsége (az úgynevezett trombocitopénia) állhatott. E kórképnek ugyanis szinte minden tünete – gyengeség, nem specifikus fejfájás, vérzékenység (bélben, bőrben, de szinte mindenütt) és emiatt kifejezett vérszegénység, a lép kisfokú megnagyobbodása, fájdalma és fokozott sérülékenysége – jelentkezett Kassák Lajosnál. Ráadásul e betegség ötven- és hetvenéves korban szokott kialakulni, általában valamiféle vérképzőrendszeri betegség, például csontvelőfibrózis másodlagos következményeként. A szegycsontjából vett csontvelővizsgálat igazolta is ilyen jellegű érintettségét.

Kassák Lajos életereje bizonyára jó családi génjeiben kereshető, hiszen édesanyja is hosszú ideig élt, emellett mániás személyisége miatt a szokásosnál sokkal nagyobb tűrőképességgel rendelkezett. Az utóbbit jól jellemzi maga készítette sírfelirata is:

Éltem bár nem akarták hogy éljek
dolgoztam bár nem hagyták hogy dolgozzam.
Meghaltam. Mi mást tehettem volna.
Bocsássátok meg minden jóságomat.

(Sírfeliratom, 1958–1962)

 

Általános értékelés

Kassák Lajos költői tálentumának sem elődje, sem utóda (persze felnőttkort megért gyermeke sem ismert) nincs a családban. Így ő is jól beleillik a költői tálentum gejzírmodelljébe, amely szerint a szülőkben lappangó (recesszív) költőgének fiukban való összetalálkozása teremti meg a kivételes poétatálentum lehetőségét, ami azonban csak a kreativitásért felelős génekkel történő együtthatáskor válhat valóra. Hiszen nem elég „szép” verseket írni, „új időknek új dalaival” kell betörni a költészet világába – és erre Kassák Lajos kiváló példát kínál. Húga, Újvári Erzsébet is költő volt, ami jól megfelel a gejzírmodell várakozásainak – hozzátéve, hogy az ő költői kiválóságának megítélése még a szakemberekre vár.

A családfaelemzés alkalmas a közeli rokonok egymásra gyakorolt családi-szociális hatásának az igazolására is. Hiszen húgainak sorsát is jórészt Kassák életútja határozta meg. Mind Terézt (Uitz Béla), mind Erzsébetet (Barta Sándor) a Kassák köréhez tartozó művészek vették feleségül, de valószínűleg Mária sem találkozott volna férjével, Bagó Bélával Kassák munkásmozgalmi tevékenysége nélkül. Végül a családfaelemzés is aláhúzza az ismert tényt: Kassák a társadalom legaljáról önerőből küzdötte fel magát a „Parnasszus”, a művészi elit csúcsára. Joggal írhatta felmenő rokonságáról: „Derék munkások voltak, egy felvidéki kisváros mélyén éltek, alig tudtak valamit a nagyvilágról. Dolgoztak, ettek, ittak, ha volt mit, meggondolatlanul szaporították a családot, végül csendes kimerültségben meghaltak. Úgy mentek el, mintha itt sem lettek volna, mindössze néhány könnycsepp gurult utánuk, és elfelejtették őket” (Egy ember élete). S ezért is vallotta magáról, hogy „…én a dróthajú és pálinkátivó rokonaimhoz tartozom”.

A kivételes szellemi teljesítmény négy adottság együttesén nyugszik. Az első az általános értelmesség, amelynek Kassák Lajos nem volt híján – úgynevezett „józan paraszti esze” később igencsak pallérozott lett. A második a valamelyik specifikus mentális adottságban való kiválóság. Kassák Lajos kivételes költői adottságai nyilvánvalóak, sőt még a képzőművészetben is jelentőset alkotott. A harmadik a kreativitás, amely Kassák Lajosnál párját ritkította. Ebben „tanulatlansága” is segítette, mivel sokáig nem is ismerte a bevettet, az elfogadottat, és így ezek nem gátolhatták, vagy legalábbis nem befolyásolhatták természetes adottságainak kifejlését. Végül az első generációs energia és alacsony származása: a ki-, feltörési vágy is jelentősen motiválta lázadás fűtötte pályafutását, megmagyarázva második, Hirdetőoszloppal (1919) című kötetében megfogalmazott írói alapállását: az „öröm és akarat bitangoló híme”-ként „szent kurjantásnak jöttem és feleselő dacnak és pogány fáklyának”. E négy adottság azonban csak a külső tényezők hatására válhat képességgé, társadalmi teljesítménnyé. Közöttük is négy faktort szokás elkülöníteni. Az első a család, amely Kassák életében közvetlenül nemigen játszhatott szerepet tálentuma megnyilvánulásában. Édesanyja, majd később Simon Jolán azonban nagyon sokat segített neki művészi függetlenségének kivívásában. A második az iskola, amely nála figyelmen kívül hagyható. A harmadik a kortárs csoportok hatása. A mások életében oly fontos tizenéves kori hatások nála eltörpülnek, a művészi magára eszmélésekor viszont a kortárs költők és írók, de még inkább az elődök (Petőfi, Ady) megismerésének katartikus hatása döntötte el végső pályaválasztását. Végül a negyedik csoportba sorolható társadalmi hatások ellentmondásosak Kassák életművében. A munkásmozgalmi szerepe nélkül művészete bizonyosan virágba sem szökken, vagy legalábbis egészen más irányba fejlődött volna. Később viszont többszörös társadalmi kitaszítottságát súlyos sérelemként élte meg, ami azonban részben pozitív hatású dacreakciót váltott ki belőle.

Mindezek sajátos személyiségével és társadalmi konfliktusaival egyetemben magyarázzák meg a „Kassák-legenda” néven emlegetett életutat. Kassák Lajos igazi proletár volt, kiváló szellemi és jó testi adottságokkal (gondolok küllemére, fizikai erejére, egészségességére), valamint különleges közösségalkotó képességgel. Mindezek a társadalmi haladásért küzdők vezető posztjára predesztinálták, amit ő is érzett. 1915 és 1926 között itthon és Bécsben, majd visszatérte után 1928 és 1933 között sikerült is maga köré sajátos szervezetet létrehoznia. Sajnos, diktatórikus természete, hiúsága és alacsony termetéből származó komplexusa, tévedhetetlenségi hitére alapozott kinyilatkoztatásai és a társadalmi közeg ennek kiteljesedését megakadályozta. A munkásmozgalom, majd a művészi élet perifériájára sodródva Kassák személyiségének meglévő negatív vonásai – egoizmusa, rugalmatlansága, makacssága, önfejűsége – csak még inkább érvényesültek, megmagyarázva magánéletének keserveit is, például Simon Jolánhoz való viszonyát, az önmagára kényszerített gyermektelenséget stb.

Kassák egészségét vizsgálva kiemelhetők kiváló, veleszületett fizikai adottságai. Nem követte a magyar költők gyakori önpusztító életmódját, egyedül tizenévesen rögzült nikotinizmusán nem tudott úrrá lenni. Rá is jellemző a művészek szélsőséges kedélye, de nála ezen belül inkább a mánia dominált, megmagyarázva mennyiségileg is igen jelentős életművét. A kétpólusú kedélyállapot, az úgynevezett mániás depresszió I. típusának köszönhetően nála a depresszió inkább csak a betegségei miatti tétlenségkor és súlyos társadalmi vereségek reakciójaként jelentkezett. A költők többségénél a mániás depresszió II. típusa fordul elő, amelyre a depresszió a jellemző, és általában önpusztító életmóddal, nemegyszer öngyilkossággal jár. A Kassáknál jelentkező I. típus inkább a közvetlen környezetre, a legközelebbi családtagokra veszélyes…

Édesanyjának nyolcvankilenc, édesapjának hatvanhat év adatott (az életkor kiszámításakor a születési év a meghatározó), így ő – a galtoni számítás alapján – nyolcvan és fél évet remélhetett. S valóban nyolcvan és fél évig (nyolcvan év és négy hónapig) élt, tehát igencsak stresszdús élete megpróbáltatásaival is dacolni tudott. Itt említést érdemel még az is, hogy halála közvetlen kiváltásában az orvosi hiba sem zárható ki, viszont alapbetegsége hamarosan valószínűleg hasonló következményekkel járt volna.

Személyiségére a voluntarista magatartás volt jellemző. Szinte ideologikus alapon határozta meg életvitelét, és ezt erős akarattal érvényesítette, sok szomorúságot okozva ezzel közvetlen hozzátartozóinak. Elég Simon Jolánnal való kapcsolatára utalni, akit valójában nagyon szeretett, de igazán mély érzelmeit csak felesége halála után vallotta meg. Vezéri küldetéstudatát és művészi önmegvalósulását nem kívánta magánéleti problémákkal nehezíteni, ezért tudatosan lemondott a gyermekvállalásról. Időskorában azután keserűen tapasztalhatta meg biológiai halhatatlanságának „elkótyavetyélését”. Különösen szembetűnő e drasztikus születéskorlátozás nagyszüleinek magas gyermekszáma mellett, amely – csökkenő mértékben ugyan, de – még szüleiben és húgaiban is megnyilvánult. Tanítványaitól és harcostársaitól olyan kutyahűséget várt el, illetve követelt meg, hogy egy idő után „mozgalmában” magára maradt. Ugyanakkor számos művésszel, így Bálint Endrével, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszky Jánossal jó volt a kapcsolata. Mégis, Kassák Lajos is jó példa annak a hiedelemnek a cáfolatára, miszerint a kivételes tálentumok a szó hétköznapi értelmében úgynevezett „jó” emberek lettek volna. Így Kassák Lajos is megfelelt családi nevük értelmezésének… A nagy művészek elvitathatatlan érdeme, hogy szellemi képességeik csúcsra járatásával hozzájárultak az emberi kultúra fejlesztéséhez. A magánéletben és társadalmi tevékenységük során viszont ők is gyakorta hibázó emberek voltak. Mindezek azonban nem csökkentik teljesítményük értékét, csupán esendő emberi mivoltukat bizonyítják.

 

Köszönetnyilvánítás

Hálás vagyok Csaplár Ferencnek, a Kassák Múzeum igazgatójának ismételt és becses segítségéért, valamint Aczél Gézának szakmai kontrolljáért. Nagyon köszönöm Tölgyes Ernőné, született Matics Máriának és Bagó Gyulánénak, született Vendég Klárának a családjukról adott információkat. Végül sokat segített Bodnár Mária a szükséges Kassák-művek és az íróval kapcsolatos tanulmányok beszerzésével.

 

 

FELHASZNÁLT FORRÁSOK

Aczél Géza: Kassák Lajos. Irodalomtörténeti Könyvtár 42. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999.

Bajkay Éva: Uitz Béla. Szemtől szemben. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1974.

Barta Sándor: Ki vagy? Válogatott versek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962.

Csaplár Ferenc: Kassák önéletírása. Irodalomtörténeti Közlemények, 1976. 4. szám. 445–461.

Csaplár Ferenc: Kassák körei. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1987.

Czeizel Endre: Költők – gének – titkok. Galenus Kiadó, Budapest, 2000.

Ferenczi László: Én Kassák Lajos vagyok. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1987.

Illyés Gyula: Barátról szólva. Tanulmány és vallomás. In Barta Sándor: Ki vagy? Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962.

Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1973–1974. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Kárpáti Béla: A szerelmi válság. Napjaink, 1980. 1. szám. 12–16.

Kassák Lajos: Tisztaság könyve. Horizont Kiadó, Budapest, 1926.

Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére. Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner) kiadása. Budapest, 1945.

Kassák Lajos: Összes versei III. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1970.

Kassák Lajos: Egy ember élete III. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Kassák Lajos: Anyám címére. II. kiadás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Kassák Lajos: Emlékkönyv. (Szerk.: Fráter Zoltán és Petőcz András.) Eötvös Könyvek, MAHIR Zalai Nyomda, Zalaegerszeg, 1988.

Kassák Lajos: Szénaboglya. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Kassák Lajos: Válogatott versek. A magyar költészet kincsestára. Unikornis Kiadó. Budapest, 1995. (Az egyes versek írásának évszáma ebben található meg.)

Kassák Lajosné: „Hold, hold, egyszer te is meghalsz” (naplórészletek). Vigilia, 1977. 9. szám. 617–625.

Nemes-Nagy Ágnes: Kassák Lajos: Hatvan év. Köznevelés, 1947. 10. szám, 222–224.

Németh István: A regény befejezése dokumentumokkal. III. Irodalmi Szemle, 1974. 10. szám. 906–919., 1975. 1. szám. 71–80.

Németh István: A Kassák család emlékezete. Irodalmi Szemle, 1976. 4. szám. 113–118.

Rónay György: Kassák Lajos alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976.

Schöpflin Aladár: Kassák Lajos: Egy ember élete. Nyugat, 1932. In Pomogáts Béla (szerk.): A virágnak agyara van. In memoriam Kassák Lajos. Nap Kiadó, Budapest, 2000. 246–251.

Újvári Erzsi: Csikorognak a kövek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.

 

vissza