Kortárs

 

Egyed Péter

Bretter György: A felőrlődés logikája

Bretter György második magyarországi gyűjteményes kötetén a külső címlap magyarázó alcíme Esszék, tanulmányok, a belső címlapon pedig ezt találjuk: Esszék, értelmezések, jegyzetek – kis következetlenségével ez így együtt adja ki a kötet tartalmát, amint azt a kiadást szorgalmazó és az Utószót jegyző Tóth László írja: e válogatás jellemzője, hogy mellőzi a szerző ideológiakritikainak minősített írásait, a mítoszról szóló esszéket a budapesti válogatás egyik ciklusát követve közli, egyébként itt ismét együtt vannak az életmű legpregnánsabbnak ítélt darabjai. Tóth László írása méltatja Bretter hetvenes évekbeli könyveinek, esszéinek, stílusának hatását – főleg a nem magyarországi magyar irodalom és filozófiai esszéírás fiatalabb nemzedékeinek körében.

Ez a gesztus is utal arra – magam is minden lehető alkalommal igyekszem megfogalmazni, tudatosítani –, hogy Bretter György még kortársunk. Ez azt jelenti, hogy a vele kapcsolatos emlékek még nem tokozódtak be, eszméi, célkitűzései, gesztusai, hivatkozásai itt vannak közöttünk, tanítványai és egykori munkatársai igyekeznek a legeredetibb 20. századi magyar gondolkodók egyikét továbbra is távol tartani az enyészettől. Hogyan lehetséges ez?

A kérdésnek más a kontextusa Magyarországon és más Erdélyben. (Hogy Erdélyben milyen, arról a Korunk 1999/5. számában írtam. Emez írásom gondolatainak és értelmezéseinek egy részére – stilárisan is – vissza kell térnem, amennyiben saját – persze az 1979-es tanulmány óta folyamatosan alakuló, bővülő – interpretációmat érvényesnek tartom.)

Igen fontos az a látlelet, amelyet Tóth László a bretteri hatástörténet pillanatnyi állásáról nyújt, ebben ugyanis egy fenomenológiai kiindulópont lehetőségét véljük felfedezni. Olyan értelemben, hogy mivel a térség gondolkodói igazából még nem néztek szembe – a teória eszközeivel persze – azzal, hogy milyen lét az átmenet, tranzíció, posztfreudizmus és -kommunizmus, ezért nehéz, ha nem éppen lehetetlen azokat a gondolatokat recipiálni, amelyek – Bretter módján – a lehetetlent is mindig a lehetséges hiposztazációjában tartják. „…bár író- és filozófuskörökben neve, egy-egy gondolata, munkája időnként még mindig hivatkozások tárgyát képezi, ezek közt olyan írása is akad, amely nyomtatásban máig nem jelen(hetet)t meg, születésének, illetve elhalálozásának elmúlt évi (kerek) évfordulóit mély csend kísérte; bár a magyar irodalom és művelődés (újból visszaállított) egysége lassan egy-másfél évtizede szerencsére kezd egyre inkább evidencia lenni (ha nem is minden területen és vonatkozásban), ebből az egységből Bretter – igaz, nem csak ő – mintha rendre kimaradna, s továbbra is jobbára csak a romániai magyar irodalom, romániai magyar író idézné őt (elég megnézni eddigi recepcióját)…”

Bármennyire igaza van is Tóth Lászlónak, még sincs teljesen és árnyaltan igaza – gondolom, eléggé bretteries stílfordulat ez. Én ugyanis éppen azt látom, hogy legkevésbé Romániában hivatkoznak Bretterre (a szónak abban az értelmében, hogy gondolatait használnák). Magyarországon azonban igen: nemrégiben napvilágot láttak Heller Ágnes naplójegyzetei, Vajda Mihály is megírta a maga visszaemlékezéseit – szándékunkban áll többeket is összegyűjteni. Nyíregyházán bejegyzett Bretter György Egyesület van, melynek animátoraival (vö. Mester Béla, Papp Tibor) együtt szerveztünk Kolozsváron egy-két érdekesebb rendezvényt (ugyanakkor Kolozsváron az egykori híres Gaál Gábor Kör ma Bretter György Kör néven működik), satöbbi. A tanítványok sem maradtak hűtlenek hozzá: Tamás Gáspár Miklós visszatérő stílusfordulata, hogy volt egyszer Kolozsváron egy B. Gy. nevű filozófus, aki azt mondta, hogy… (Apropó: írásom fogalmazása közben bukkanok TGM egyik mondatára: „Az egyetlen komoly elméleti művet a kelet-európai átmenetről Michel Heury írta: Du communisme au capitalisme. Theorie d’une catastrophe, Paris; Odile Jacob, 1990.” Ez lábjegyzet a Szocializmus, kapitalizmus és modernség című tanulmányhoz. In: Törzsi fogalmak. Atlantisz, Budapest, 1999. II. 442.) Van itt egy érdekes hermeneutikai probléma, amelyre Claude Karnoouh hívja fel a figyelmet: annak a megértéséhez, ami van, sem a szocializmus, sem a kapitalizmus létező elméletei nem szolgáltatnak semmilyen kiindulópontot, az örökség elemei – félelem, hiány, nacionalizmus, hazugság, erőszak (amelyhez most már hozzátehetjük a proletár akaratot és kollektivizmust) – inkább csak a tiszta, működő negativitás.

Molnár Gusztáv gyakran idézi – mostanság éppen geopolitikai összefüggésekben – Bretter felfogását a történelmi alternatívákról. (Ez a híres tétel: az itt és mást egyik jelentése.) Idézzük fel Bretter eredeti gondolatait egyik híres esszéjéből: „…az alternatívák keresése mindig fellazítja a kollektív tudat elfojtó reflexeit, s akkor felbukkan a mélyből mindaz, ami lehetett volna, de nem valósult meg. A meg-nem-valósult ilyenkor szembekerül a történelmileg kialakulttal, s élőként alakítja a jelent, amely kénytelen tudomásul venni saját árát: ahhoz, hogy épp ilyen legyen, valamikor el kellett tipornia a másik alternatívát, s most újra viszonyulnia kell ahhoz, ami régen halott: alakját ez a viszony határozza meg s nem saját logikája. Logikája – viszonya a máshoz, a meg nem valósulthoz.” (Gondolatok Berzsenyiről) Ez Bretternek az ún. Atlantisz-tézise, nyíltan tagadja a marxi fejlődéstörvényt, a totális immanenciát, közli velünk, hogy nem a termelőeszközök társadalmi tulajdona (államosítás), nem az osztályharc, a munkásosztály és a párt vezető szerepe a történelem fejlődéstörvénye, nem a Szovjetunió és a szocialista tábor népeinek megbonthatatlan egysége a jelen, hanem az a viszony, amely ezt a reális immanenciával összekapcsolja (magántulajdon, a szabad társadalom és intézményei, a valóságos állami viszonyok – azaz a „szerződést” nem lehet kihagyni). Természetesen ez az alternatívagondolat a hetvenes–nyolcvanas években igen erőteljesen figyelmeztetett a fennálló efemer voltára, ez volt konkrét, kontextuális jelentése. Nem idézik azonban éppily gyakran Bretternek azt az elképzelését, amelyet mintegy feltételéül szabott e gondolatnak, nevezetesen, hogy a reális immanencia a jelennel kapcsolatos reflexióból származik egyrészt, másrészt hogy eredeti nyelvezetben jelentkezik. „Itt és most ma, és holnap is ma, és holnapután is ma, ez a jelenlét.” (Laokoón, a néma) „…a másfajta beszéd lehetőségének a felmutatásával a másfajta élet lehetőségének a felmutatása.”

De térjünk vissza a kontextushoz, a kemény hatalmi-politikai összefüggésekhez (Mester Béla, a könyv bevezetőjének szerzője – Menekülés az ideologikus mondat labirintusából – is figyelmeztet arra, hogy a Bretter-esszék-tanulmányok olvasatának hermeneutikájához nem elég csupáncsak a szöveg).

Gondolom, már maga az alternatívagondolat is feltételezi (tegyük sietve hozzá: Bretter nagyon népszerű előadó volt, debatter, gyakorlatilag vitaklubot vezetett a lakásán, vagyis szellemi központ volt), hogy a hatalom helyi képviselői nagyon is orrontották a bretteri szabadgondolat kénkőszagát, amely természetesen a konfraternitáshoz tartozó tanítványokat és híveket is belengte, azonban e gondolatok nem-marxista jellegét nehéz lett volna bizonyítani, hiszen Mesterünk – marxista volt! (Azaz a maga később ideológiakritikának nevezett módszertanával menetelt – akárcsak Althusser és Garaudy – az ezen vétetésű filozófia, tudomány, ideológia és utópia partjai felé.)

Bizonyos védettséget biztosított neki a múltja: éppen a hagyatékának rendezgetése közben (ma az Országos Széchényi Könyvtárban), a kolozsvári Igazságba írott cikkeit olvasgatva (ugyanis itt dolgozott 1954–1958 között) jöttem rá arra, hogy szabályos leninista-ifjúkommunista volt ekkoriban (a cselekvés évei!) – persze, hangsúlyozom, a mi körülményeink között. (Kortárs visszaemlékezésekben feltűnik ifjú alakja mint valami Ifjúmunkás Szövetség bizottmányi ülnöké, meg a tejhozam növelése érdekében is írt valamilyen novellafélét.) De Bretter a hetvenes években – hogy úgy mondjam – aktívan lázította is környezetének legveszélyesebb elemeit. Egy alkalommal kikísértem az állomásra, talán 1975-ben, éppen a Budapesti Iskola, a Lukács-tanítványok valamelyikének az érkezését várta. (Közismerten baráti viszonyban volt Heller Ágnessel, Vajda Mihállyal és az azóta elhunyt Fehér Ferenccel. Ők azután is jártak Kolozsvárra, hogy 1973-ban az MSZMP grémiuma párthatározatban ítélte el őket „a marxizmus pluralizálásáért” – lám, a magyar elvtársak együtt haladtak a korral: nem revizionizmus avagy dogmatizmus, hanem pluralizálás. Később azért – feltehetőleg a magyar belügy kérésére – Bretter barátainak egyikét-másikát csak kitiltották Románia Szocialista Köztársaságból, Bretter meg – vélhetőleg román–magyar belügyi konszenzus alapján – nem utazhatott Magyarországra. Jó atyám, Egyed Ákos történész mesélte el nekem, hogy egy alkalommal együtt utaztak Bretter Györggyel a magyar határig, ahonnan – az ő legnagyobb megdöbbenésére – Bretter már indult is vissza Kolozsvárra.)

Mesterünk közismerten és köz-meg-nem-értetten jó viszonyt ápolt Kolozsvár akkori két veszélyes apparatcsikjával. Megkérdeztem, hogy miért teszi. Erre a kérdésre aztán furfangos mosolyával csak annyit válaszolt: ja, kedves P., ha uralni akarod, némileg kézben is kell tartanod a Sátánt. Mindehhez azonban még azt is hozzá kell tennnünk, hogy Bretter nem érte meg a nyolcvanas évtizedet, a teljes sötétséget, a „hadifogságot”, sőt lényegében a cenzúraviszonyok alapvető megváltozását (a hagyományos állami cenzúrát 1977 júliusától kezdve felváltotta a párt-, azaz a közvetett belügyi cenzúra). Ezután nyilván még inkább működött az öncenzúra is – meg mindaz, ami a társadalmi nyilvánosságból megmaradt. Az írásmód belső derűje és bretteri kedélye elképzelhetetlen lett volna e korszakhatár után, amikor is – pontos cenzúrautasítások híján – az apparatcsikoknak a közvetlen „megelőző” önkényeskedés útját kellett választaniok, mely út kétségtelenül meg is felelt „sátáni” alaptermészetüknek. Bretter György „valami elől” is meghalt.

E sorok írója sokat gondolkodott azon, hogy vajon értelmes célkijelölés-e az: a bretteri gondolatokat valamilyen módon „tovább”-gondolni?! Hogy van-e a torzóban maradt életmű „folytatásának” valamilyen esélye? (Hiszen, ha meggondoljuk, 1977-ben, amikor meghalt, csupáncsak negyvenöt éves volt.) Hajlunk arra – figyelembe véve stiláris eredetiségét, fordulatosságát is –, hogy e gondolatforma be van zárva a csillogóan egyedi szubjektivitásba – végképp. Valamilyen formában azonban mégis él a bretterizmus – ámbár nem szívesen írom le a szót. Ha meg kellene határozni mibenlétét, azt mondhatnánk, hogy ez kérdező gondolkodási stílus, és olyasfajta premisszákat tartalmaz, mint a miért mondja így?, milyen az állítás hogyanja? – végeredményben pedig csak oda jutunk, hogy leginkább a nyelvfilozófiájában tartalmazott intenciófelfogás oldaláról közelítsük meg a bretteri filozófia kemény magját. Úgy gondolom, hogy Bretter nyelvfilozófiai rendszere rekonstruálható, s ezt a munkát el lehet végezni (én folyamatosan, húsz éve, az 1979-ben Bukarestben az Itt és mást címmel megjelentetett gyűjteményes kötet elé írt előszavam felismerései óta kísérletezem vele). Nem ez a megfelelő alkalom, hogy reprodukáljam a fárasztóan ezoterikus szakterminológiát; aki foglalkozni akar vele, megtalálja a Korunk idézett, ez évi számában – egy vázlatát. A lényeg az, hogy Bretter szerint egy kijelentés koncipiálása (az alany–állítmány viszony) az állítmányban olyan intenciómozzanatokat tartalmaz, amelyek 1. nem engedik meg az alany létmódját (X mint X van); 2. nem engedik meg az állító szabadságát arra, hogy az intenciótól független állítmányt hozzon létre (amelyben tehát ő szabad: etikailag szabad, és szabad mint cselekvő). Valószínűleg ilyen irányban képzeli el a dolgot Mester Béla is, amikor a nyelvfilozófiával párhuzamos cselekvésfilozófiáról-elméletről beszél, az én olvasatomban viszont a dolog bonyolultabb, a szubjektum fenomenológiájával kapcsolatos, roppant gazdag 20. századi irodalmat is involválja, és ismeretelméleti megfontoláshoz is vezet. Persze azt is jelzi, és ezt soha nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a nyelvi jelentés-elfedés köznyelvi konszenzusa a tettcselekvés, egy megtörténés jelenségrajza maga a jelentés – a nyelvben megtörténni azonban nem nyelvi automatizmus. E ponton úgy látom, hogy Bretter a nyelvi kijelentés szerkezeti elemzésében egy nagyon sok tényezőt tartalmazó összefüggés felé indult el, és ilyen értelemben tudom olvasni az Újabb és Még újabb adalékok a konvenciók lélektanához című kísérletét, amely a mátrix-algebra szigorával tárja fel a reális kijelentés (folyamat) belső rendszerviszonyait, s mintegy az állíthatóság empirikus terjedelmét vizsgálja. A föntiekkel azonban nem állítom, hogy a cselekvés-, a történelem-, a mítoszelméletek, a hermeneutika és a metakritika irányába ne lehetne ugyanilyen érvénnyel továbbgondolni egyet s mást.

Tóth László szerint Bretter szépíró (vagy az is) volt. Hát igen, sokak számára, joggal, Bretter egyszer s mindenkorra s örökké a Temetés Zsögödön szerzője. Azonban ez a csodálatos írás – amely esztétikai stilizáltságánál fogva szuperjelként működik – mégis egy nagyszerű, antológia-nagyságrendű filozófiai esszé. Ez is. Maga a stiláris alakzat is megdöbbentő, hiszen – gondoljuk csak végig – mi lesz, mi lehet a zsögödi temetés gyászoló gyülekezetéből Jackson Pollock vásznára vetítve?! Avagy: vetítsük csak rá-ki Pollock „homályos formáit”, melyet csak „rémült önkereséseinek lázában” pillantott meg, a [székely] gyászoló gyülekezet szigorú proxemikája és emez előbbi mit ad ki? Két látványforma kollíziója olyan feszültségmezőt hoz létre, amely a személyes részvétel kihívásával valamely döntés felé sodor, vagy egyszerűen: valamilyen szigorú észrevétel felé – a szó apperceptív fegyelmének értelmében. Vegyük tehát észre, hogy amaz Egy – Isten – a szó mítoszi megközelítésmódjának értelmében le lett rögzítve: „Nyilván örök időkre építették: Istenre bízták, hogy a tiszteletére épített hajlékot megóvja a veszedelmektől: gyengeségükben rendkívül erősnek tetszenek, amikor vár helyett annak építenek templomot, aki már utolsó reményük. És az építkezésben van talán egy kis furfang is: az Isten most már nem bújhat ki a felelősség alól, kénytelen nyáját védelembe venni, ha az emberek őt tették utolsó bizalmuk letéteményesévé.” Hogy az Isten elszenvedhet bizonyos attribúciókat az embertől, ez a késő-schellingi filozófia egyik nagy feltétele, egy módszertani szabadság-posztulátum, ezért aztán nem is nagyon tanítják a schellingi filozófiát például az olasz egyetemeken. Persze itt ismét a régi szabadságról van szó, ámde – s hadd következzenek a teológiai fekvések – az ember felé tartó „kommunikációban” Isten is megengedőleges, ha szeretetével porig is fosztja, mégis, hagy egy kis pihenőt, esélyt – a közösségnek –, amint azt Keresztes Szent János sugalmazza. Ezek a kis templomok tehát valamiféle megélhető szerződés eredményei is a (székely) ember és az ő istene között. (Ne beszéljünk etnoszról, de végül is azt se feledjük el, hogy a dolog – hogy úgy mondjuk, dramaturgiailag – Csík-Zsögödön történik.)

A „dolog” második felvonásában aztán bekövetkezik az igazi furfang, belép a tempó, azaz Idő: „Éppen ezért van ezeknek a templomoknak valami bájosan [a „bájos” személyes Bretter György-szó – de figyeljük meg a követő alliterációkat is!] játékos jellegük is: becsapják Istent, elhitetik vele, hogy legalább a reménytelenségben hisznek: noha metafizikai igényt fejeznek ki, attól a néptől, amely ide hordotta bánatát, mi sem áll távolabb, mint a fájdalomban való tehetetlen elmerülés. Ez a nép minden bizonnyal többre becsüli az életet, mintsem a metafizikai kínokat: az űr, a Semmi érzése, úgy tetszik, elkerülte a múltban is, a jelenben is. Az élethez való ragaszkodás oly erős, hogy ez az évszázados vidék, amely gyakorlatilag elkerülte a jobbágysors mélységeit is, szinte nem rendelkezik műemlékekkel templomain kívül. A jelen érzése mindig kiszorította a jövőbe vetett esztelen bizalmat.”

A permanenciában aztán növények meg élőlények vannak, ámde azt a fajta megjelenést, amelyben „levelekre csillanna a fény”, avagy „fenyőtüskék meresztenék karmocskáikat” – ilyesmiket nem találunk. Azonban sziklákat, fenyőket, Hargitát – igen; meg egyvalakit, aki a gödrök fölé görnyedő látványából tanul valamit. Hogy ez a tanulság az ő számára a reménnyel kezdődik és a szolidaritással végződik, az itt mindegy – a tanulás gesztusáról van szó, mely kifejezést Bretter György mindig egy szinkópás ütemben használta.

„… az életben elgyötrődött öregek mágikusnak tetsző következetességével tarisznyával felszerelve bolyonganak a havasokban, asszonyok kilométereket gyalogolnak borvízért, mindenütt a természet törvényét keresik önmagukban.” Törvényt, amellyel nem lehet azonosulni, melyet viszont fel kell lelni a világban – kell valamilyen perspektíva mindehhez.

Alighanem tehát a fentieket is tovább lehet gondolni, azonban nem ez volt demonstratióm tétje.

213 szövegben sorolja fel Mester Béla a Bretter-írások számát – és még mindig van közöletlen. Reménylem, hogy a továbbgondolás esélyei ezzel az új kötettel nőnek, azaz perspektívákat nyernek. A kiadó nyilván mindent megtett, ami rajta állt, a szöveggondozás érdekében; sajnos, el kell mondanunk, hogy a szövegek tele vannak ortográfiai hibákkal, sőt van különböző kiadásokon átvonuló kategóriahiba is. Bízzunk abban, hogy lesz ötödik – legteljesebb – kiadás, szöveggondozott változat. (Enciklopédia Kiadó–Ister Kiadó, 1998)

 

vissza