Kortárs

 

Csűrös Miklós

Tornai József: Minden, ami virágzik

SZÉPHALOM KÖNYVMŰHELY, 1998

Huszadik verseskötete ez Tornai Józsefnek; a kerek szám akkor is kelt némi ünnepiességet, ha nem feltétlenül vágja magát haptákba sem a költő, sem az olvasó. Részben talán az élet és a mű kapcsolatára is utalhat az Emily Dickinsontól idézett mottó. Ha a fontos dolgokat, (ön)minősítéseket rangsoroljuk, akkor a költőség az első, de abban az egyben minden benne van.

Ciklusokra van bontva a kötet, ez a szerkezet távolabbról Baudelaire-re, közelebbről Adyra emlékeztet. A négy ciklusból az első és az utolsó (Isten-himnuszok, illetőleg Ó hal, mindenség-Krisztus) metafizikai kérdések köré rendeződik, a középső kettő a korban, a történelemben, a személyes élet megpróbáltatásai között hányódó embert világítja meg élesebb fénnyel (Egy mondat a szabadságról; Múzsám, te fény szívemben). Semmi mesterkéltséget sem találunk a felosztásban; a tagolásra annak van szüksége, aki nagyon is egységben látja a világot, összefüggő egészként éli meg és értelmezi az életét meg a létét, akinek alapélménye éppen a mindennek összefonódása mindennel: szerelmes a Nőbe, és tudatosítja a halál közelségét, egyszerre perlekedik társadalmi közösségével és a létező vagy nem létező istenséggel.

Tornai – „istenes” versei tanúsága szerint – elkerüli azt a másokat oly gyakran elsietett döntésekre késztető dilemmát, amely a hit vagy a hittelenség, a teizmus vagy az ateizmus közötti végleges választást írná elő. Természettudományokban otthonos modern emberként sutba vághatná a vallást, de ismeri a léleknek azt a kiirthatatlan szükségletét, amely a transzcendenciához fűzi, igényt támaszt benne a materiális, a tényszerűen magyarázható, ok-okozati kapcsolatokon túli spiritualitásra, magasabb szellemiséggel való találkozásra. Nem önátadó és nem tisztelettudó ez a vívódó vallásos költészet: „jó volt-e, paradoxon-isten, hogy ilyen összekavart világon / engedtél szabadjára, amilyen te vagy?” (Paradoxon-isten) Isten tehát nem felsőbbrendű lény, hanem a kaotikus földi világ tükörképe, az emberi tudat végtelenül sok változatának kivetülése, „a hívőnek kés, habókosnak kenyér, // voltál ígéret, voltál Golgota, (…) agyrém, reménység, csoda, / mindenség-semmin őrült szemfödél.” (Paradoxonok paradoxona)

Agnoszticizmusán kívül Tornai költői teológiáját szándékos eklekticizmus jellemzi (ebben mintha Gulyás Pál kezdeményezését folytatná). Koktélként készíti el magának legújabb italát buddhizmusból és kereszténységből, brahmanizmusból, a Zarathusztra-féle iráni meg a mózesi zsidó vallásból. Az Őszi áldomás hangneméből nem hiányzik az irónia, de tankölteményszerűség is van benne. A különböző vallási eszmék nem kioltják, hanem kiegészítik egymást. A „Ne ölj!”, „Ne paráználkodj!” és a többi parancs meghallgatása önmagában még nem elég, vannak magatartások, megoldások, válaszok, amelyekért bölcsebb lehet más forrásokhoz fordulni. Ehhez a nagy összefoglaló vershez bizonyosan gyakran fogunk még visszatérni. Leszűrt tudást tartalmaz, mégis csupa kétely; egymást erősítve küzd benne értelem és indulat; stílusa hol lakonikus, hol kifejtő, hol drámai. Ihletett fölfokozottság szellemi állapotában születhetett, s ennek a személyes-lírai motivációját megejtő egyszerűséggel fedi föl a vers: „ó idd, idd az élet közelítő / végének látomás-cseppjeit, mert kell neked.”

Egy mondat a szabadságról – a cikluscím Ilylyés-utalása az idézésnek, az összehasonlításnak, a világképek szembesítésének a stratégiáját vetíti előre. Illyés – maga is mintát követve és értelmezve – a zsarnokságról írta „egy mondatát”. Tornai most ugyanolyan patetikus haraggal ostorozza a rendszerváltozással megnyert, de hamar visszájára fordult „szabadságot”. A politikai ihletésű, publicisztikai elemeket is magával sodró szöveget részben a csalódásból fakadó irónia élteti műalkotásként; de nincs szó vagdalkozásról, az érett költő színét is, visszáját is megvizsgálja az átélteknek és értelmezéseknek. Az „ős-tűz”, amelyben élünk, elemészthet, de lobogós „ajándék-élet” is; a szabadság: kiűzetés, egyszersmind felelősség és föladat.

Jellegzetesen szemlélteti Tornai viszonyát a magyar költészet egyik szívós hagyományához Vörösmarty híres versét parafrazeáló „ellenverse”, A merengőhöz. Mindvégig csaknem szó szerint idézi az eredetit, csak azokat a változtatásokat kurziválja, amelyekkel a sajátjává tulajdonítja a szöveget, s megfordítja jelentését. Vörösmarty fiatal menyasszonyát (talán önmagát is) óvja a nagy romantikus álmoktól, a végtelen, az elérhetetlen, a képzelet világától. Az ellenvers „javításai” következetesen szembeszállnak ezzel a kényszeredett „kispolgári filozófiával” (ahogy a szakirodalom – idézőjelben – mondja); ellenkezőleg, kérik, biztatják, sürgetik a megszólítottat, hogy a képzelet, a merengés lélektágító erejével a gazdagabb létezés, „a szebb, reményesebb távol” bizalmát szuggerálja. Szállóigévé szilárdult sorok alakulnak a lemondás helyett a vágyat, a reményt, a merész perspektívát igenlő szentenciákká: „ábrándozás az élet megáldója”; „a látni vágyó napra föltekint”;az egész világ a mi birtokunk”. Az ideig-óráig megfáradt és óvatoskodó Vörösmartyt korábbi (és későbbi) nagyromantikus önmagával szembesítik ezek az átalakítások, azzal a látnokkal, aki a Tündérvölgy nyitányában így vezet be világába: „Mit tudtok ti hamar halandó emberek, / Ha lángképzelődés nem játszik veletek? / Az nyit menyországot, poklot előttetek: / Belenéztek mélyen, s elámul lelketek.” A magyar lírában a kései verseket – főleg az Őszikék nem mindig pontosan értelmezett sugallata nyomán – általában melankolikus és humoros sztoicizmus hangolja egyneművé; Tornai szakít ezzel a tradícióval, a jövőre és a megújulásra szavaz, a „világnyi ábrándokra”, a szerelem és a kései beteljesülés varázslatára.

Az Egy mondat a szabadságról ciklus bővelkedik emlékezetes versekben (Sokminden; Arany János ma így mondaná; „Categoria methapysicae”; Mit építesz a pillanatnak?). Motívumrendszerében összeszövődik a szerelem és a halál eszméje, olyan zenei szerkesztésmódot imitál, amely egy fenséges és fájdalmas dallam hosszan kitartott előkészítésével kelt feszültséget: a változatos futamok, ritmusok, gondolatok bár kavarognak, de egy irányba tartanak, fölcsigázzák a várakozást a főtéma iránt, amelybe majd beletorkollanak. Ez a főtéma a kötet harmadik ciklusában szólal meg: Múzsám, te fény szívemben (L. E.-nek, aki már halott). Azóta, a Holdfogyatkozás (1999) című kötetében Tornai nagyszabású lírai rekviemben fejezte ki ragaszkodását, elszakadni nem tudását a szerelem és gyász ikerélményétől.

Pótolhatatlan veszteség érte, eszmélete a halott kedves emlékéhez tapad, és fölbukkan ennek az örök emberi tapasztalatnak, léthelyzetnek archetipikus őse, Orpheusz és Eurüdiké mítosza. Költőként nem bénította meg a végzetes csapás; „múzsája” lett a halott, olyan gyászciklus megírására ihlette, amelyről a magyar versolvasónak Szabó Lőrinc és A huszonhatodik év ötlik először az eszébe, de míg az csupa szonettből áll, Tornai rekviemje különböző formájú és modalitású versek együttese. Ez nem mellékes különbség; már Csokonai célzott hasonlóra a Lilla-ciklus és Himfy összehasonlításakor.

Az arckép- és jellemfestés, illetőleg az életrajzot elbeszélő és az életformát fölidéző mozzanatok ebben a műfajban nem a költői realizmus, hanem a költői mágia célzatára vallanak: föltámasztani és életben tartani a halottat, testközelbe hozni a távolit, visszanyerni az eltűnt időt a szavak ereje révén; vagy, amikor még vélhetően az élőt szólongatják a versek, különválasztani a jó és a rossz, a szép és a bántó élményeket; a szent és a profán mérlegén a szentet érzékelni-érzékeltetni súlyosabbnak. „Kettévált lény, Nágárdzsuna: / jobbik képe bennem lángol, / másik, a torz rajtam kívül, / agyrémnél is tépázottabb. / Elhessentem, de hajnalban / két zöld szem hív, zöld szakadék, / Nágárdzsuna, Nágárdzsuna.” Lábjegyzetben a költő megjegyzi, hogy Nágárdzsuna „a tökéletes üresség hirdetője a korai buddhizmusban”. A keleti filozófiára való utalást hozzáillően egészítik ki a Bartók és Balázs Béla nyelvére, dramaturgiájára emlékeztető reminiszcenciák (nem utolsósorban verstaniak és ritmikaiak). Férfi és nő harcában a férfi tragikus odaadása, áthevítő, fölélesztő, életadó princípiuma (illúziója?) diadalmaskodik, legalábbis a költői szubjektumban. „Jég-torlaszos szívet”, „jégtömbbirodalmat” melenget, és látomásában „a jég-zajlásos Szibéria-szívből / Szemirámisz függőkertjei / égig-virágzanak” (Szemirámisz).

Romantikus és szimbolista szerelmi költészeti hagyományokat idéz ez a koncepció; és egy igen konkrét – Tornai által régen folytatott – belső vitát is fölújít Szabó Lőrinccel, aki a Semmiért Egészen-ben a férfiönzésnek, „a végzetes önszeretetnek” pokoli példáját adta, „az istenkísértő féktelenséget, önbálványozást” tette szinte vonzó példává (persze a költészet, „az indulat lefegyverző hatásával”). Az idevágó ellenvers címe: Mindenért mindent; esszéprózában is kommentálja a költő ezt a verset, ami mindig azt sejteti, hogy a jelentése, a mondandója, a fogalmi üzenete legalább annyira fontos számára, mint a műalkotás önmagában vett tökélye. A „tanítja Dosztojevszkij” refrénű szakaszt például nagyon valószínűen a félreérthetetlen didaxis szándéka íratta bele. A szerelem Tornai költészetéből kibontható értelmezése két átütő erejű szakaszban így olvasható: „Aki szeret, visszaszökik / a Paradicsomi lét sugarába, / kitör a férfi-nő himnusz / teremtés előtti elragadtatása”. A másik passzus szóról szóra vitatkozik Szabó Lőrinc híres-hírhedt aforizmáival, fölszólításaival, hasonlataival: „Nem »két önzés titkos párbaja«, / hanem a szóba-nem-törhető etika, / nem a »törvényen kívül állata«, / hanem ősanya és ősapa, / nem a »lecsavart lámpa zsarnoka«, / hanem fénnyé dicsőült éjszaka / és két lélek van a pusztában maga.” A szerelemnek, fejtegeti Tornai a vershez illesztett glosszában, csak a felszínét alkotják férfi-nő hatalmi viszonyai vagy a féltékenység relációi, lényege a teljes vagy részleges transzcendálásban van, abban, hogy „ki tudunk nyílni vele egy másik lénynek, szent nászban (hierosz gamosz) egyesülve vele”.

Nem csak Eurüdiké mítosza dereng át a lírai regény „cselekményén”: Kirké varázslata is, Vénusz újjászületése is; Szerelemdal szólítja meg (Csokonai modorában és verselésére utalva) „a poharazó nimfát”, és az élmény kimeríthetetlensége, a változatok, ellentétek és párhuzamok litániás sorolása határozza meg a ciklus poétikáját. Fölszított erotikának, a „mély-pokol-történetnek” és az üdvözülésnek nem is ambivalenciája, hanem paradox egysége és az őszinte, személyes megnyilatkozás „aranyrobbanásai” világítják be ezt a szerelmi költészetet, amely a racionálisnak gondolt megfontolásokat elhárítva a „káprázó téboly” igézetében talál rá legihletettebb hangjára; és a veszteség, a fájdalom és a bűntudat, a Paradicsomból való kiűzetés verseiben, például a Misztérium-rózsában, amely egyszerre szólaltatja meg az élőtől és a halottól vett végső búcsút, és erőltetés nélkül növeszti apokaliptikussá a magára maradt férfi – Ádám, az ember – magányát.

Az utolsó ciklusban, az Ó hal, mindenség-Krisztusban mintha a bölcsesség, az összegyűjtött tudás pajzsával próbálná föltartóztatni a költő a tragikus sorscsapások zuhatagát. Vége, vége, ismételgeti baljós halmozással, de A tücskök „kifeszített ezüst-húrjaikon muzsikálnak / az Örökéjben”. A Csantavér-kisciklusban látszólag játékos költői kísérletre vállalkozik. Anekdotikus témát dolgoz föl több változatban. Bácskai falujába hazatérő lánnyal találkozik a vonaton, akinek a községe neve és a helységnév asszociációi a szimbolikus jelentésű „ősi nő” képzettársítását ébresztik benne; nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy megfogja és a leszállásig el se engedje a kezét. Szótáraink szerint 1462-ben szerepel először írásos okmányban a Chontafeyer helységnév; a csont akkor számnév volt, a fehér a talaj színére utalt. Gyönyörű archaikus szó, vonzó fiatal nő, Bácska felé tartó vonat, kézfogás: nem a költő mondja ki, hanem a motívumok szövődése tünteti föl a szemérmes tárgyias vallomást a magyar történelem és nyelv múltjához. A versnek (verseknek) erotikus asszociációs rétege is van: fölcsúszott ruhácska, buggyanó mell, galagonyabokor kar, „csantavéri nimfa”; mégis a kézfogás gesztusa, a testvériség jelképe marad nyomatékosabb – minden variáció ezzel az emblémával végződik.

A védekezően filozofáló, kiegyenlítő szándéknak keserű cáfoló ellenpéldáit is lehet idézni a kötet zárófejezetéből. Példázatszerű versek szólnak kiszolgáltatott állatok végzetéről: A nász (fordítás Conrad Aikentől), Ó hal, mindenség-Krisztus. A növényszimbolika sem biztatóbb. „Gyorsan hajt a muskátli, a bodza, / a százszorszép. / Fény-orgonák / dördülései a mellemen.” (Fény-orgonák) A vegetációval teremtett kapcsolat filozófiai következményeit – aligha véletlenül – a kötetcímet adó versben összegezi Tornai. Mit jelent hát, hogy Minden, ami virágzik?

Gyanút keltő cím, slágerekre és jelszavakra is emlékeztet; alkalmazásához iróniára és bátor dacra van szükség. A virágról való gondolkodás szükségszerűen kétpólusú: az elhervadást, kiszáradást, elrothadást is jelképezik a virágok („mintha a halál írna velük / romlott-zöld parancsokat nekünk”), és a folytatódó életnek, az újjászületésnek is jelképei („nap-köntösbe öltözött himnusz / tavasszal”). De a vers, a jól ismert halál–újjászületés szimbolikán túllépve, a virág és virágzás motívumát antropomorfizálja, és kozmikussá tágítja. A szinte fölismerhető női portrét, sőt az egyesülő férfi és nő kettős arcmását rejti el a következő sorokban: „a virág lába, a virág szeme, a virág öle, / a virág haja, a virág selyemmintás húsa, / a virág zenélő ujja, a virág ajkai, melyekkel újra meg újra férfivá és nővé csókolja / a Mindenség-horizontot”. A virág-jelkép átlényegül, esztétikai, mitikus és vallásos-eszkatológiai jelentéssel gazdagodik: „a virág szépség, / a szépség virág: ez a virág-tan” (nyilvánvaló a keatsi áthallás és a nem kiélezett vita a „Szép: igaz” bölcsességével). A virágok: „lét-szívek”, a szerelem: „mindennapi elszakadás és misztikus találkozás”, sőt képzeletbeli föltámasztás, hasonlatba rejtett apokrif Krisztus-életrajz-imitáció: „harmadnapra / paradicsomi szirmokkal-bibével újra / megnyitotta kelyhét és illatozott”. Tornai legjobb verseiből kihallik annyi hit, emelkedettség és szellemiesített erotika, hogy igazolni képes kordivattal nem törődő látomását és vallomását.

 

vissza