Kortárs

 

Beney Zsuzsa

Az Utolsó versekből

Szélbeverte ablak mögött a hó
pilléi, pihéi, kavicsok kavarognak,
a padlón nő a hó, mint papírok
foszlányai gyűlnek elolvasatlan.

Pedig csak egy foszló szál, a tekintet
szakadt vége sodródik a szobában.
De ez teremtett formát, alakot,
olvasható anyagot a világból.

Porból lettünk, és majd hóvá leszünk.
Beszivárgunk, honnét jöttünk, a földbe,
mint víz, mint csillogó, kékes elem.
Bennünk fordul az anyag más anyaggá.

Nem szeretni jöttünk, nem tudni jöttünk,
hanem hogy bennünk lássa a világ
ahogyan a megolvadt hó sarában
eltűnik az anyag és az anyagtalanság.

*

A múlt fáj-e vagy hiánya? Ahogy
kékes lánggal a kettő összeolvad.
A jóvátehetetlen múlt s a semmivé
porló visszateremtő látomás?
A képlékenyen ránk fagyott idő.

A létező nem mindig létezik.
Néha csak láng, tűz és korom határán.
Néha csak füstfelhő a levegőben.
Néha két besüppedt szempár között
nem múlt és nem jelen. Elmúlhatatlan.
Majd eljön az idő, amikor nem hiányzik
sem a lét, sem a nemlét, sem a múlt.
Elpárolog az emlék és az élet.
A nemlét szétfoszlik kezünk között.

Ez az évszak már a levéltelen
puszta fáké. Versek nélküli évszak.
A szavak alján hazugság zörög.
A nyitott szem előtt köddé foszlik a látvány.

*

Az elgurult toll nyomán a vonal
lecsúszik a papírról. A tű hegye
le-letörik az öltésben. Szétfoszlik a selyem
a kanapén. Molyfelhők zsonganak.

Már széttörték a cserepet, amelynek
darabjait illesztik majd szememre.
De még látom őket s a rajtuk át
derengő sós, esős alkonyatot.

És őket, akik a nemlétezés túlsó
partjain porladnak. Már nincsenek.
Miénk a köztük járó álmodás
rejtélye: kín és öröm keveréke.

Ott, ahol már halványul a határ
létünk völgye s nemlétünk bérce közt,
hol közel és távol összemosódik,
alszik a test, lassanként testtelen.

*

Levelemnek olvasója a sírban.
Könyörgésem nem hallja senki már.
Az írás így lesz tiszta szó, a szó
hangvilla rezgése. Így fordul át
az ősz a télbe. Hófedte jelenbe.

*

Ha a lét misztikus váza beomlik
s egyetlen porszemmé zsugorodik,
mint mi sivatagi homokszemekké –
a léttelen eksztázis hol lebeg?

S az ég lebeg-e majd, kéken, fehéren,
nagy szürke hófelhőktől terhesen,
ha csak a szél hajtja, mert a napisten
részegen ide-oda csúszkál kocsijában?

Látják-e majd a tulipánt helyettem?
Milyen a szerelem, hogyha a lelkem
sár, por, talajvíz lesz csak, és a test
tőlem függetlenül olvad át a tavaszba?

És addig így, lassan porladni el
pisla szemekkel látva kihunyását
a pisla szellemnek: a vonalak
össze- és szétcsúszását. Még előttem.

 

vissza