Kortárs

 

Heller Ágnes

Bicikliző majom

Kőbányai János interjúregénye

A MEGVÁLTOZOTT IDŐK KORTÁRSÁNAK KIEMELT TÖREKVÉSE KÖZELMÚLTUNK MEGISMERÉSE, MEGISMERTETÉSE, HŰ DOKUMENTÁLÁSA. EZÉRT IS KÜLÖNÖS ÖRÖMMEL KÖZÖLJÜK HELLER ÁGNES ÉLETEMLÉKEZÉSÉT: 1956-IG HÁROM FOLYTATÁSBAN. A KÖNYVNEK SZÁNT MÉLYINTERJÚ LÉTREJÖTTÉT KŐBÁNYAI JÁNOS KÍVÁNCSISÁGÁNAK, INSPIRÁLÁSÁNAK ÉS MUNKÁJÁNAK KÖSZÖNHETJÜK. ELFOGULATLAN ÖNÉLETÍRÁS PERSZE NEM LEHETSÉGES, S EZ ÍGY JÓ, HISZEN BÁRMI TÉNY VAGY DÖNTÉS VALÓDI ÉRTELMÉT A SZEMÉLYES SZFÉRA, A VILÁG ÉS KÖRNYEZET SAJÁTOSAN EGYÉNI INTERPRETÁCIÓJA ADJA MEG. EGY DOKUMENTUMÍRÁS ANNÁL FONTOSABB, MINÉL REPREZENTATÍVABB, ÉS ANNÁL HITELESEBB, MINÉL SZÉLESEBB KÖRBEN KÉPES KOHERENSEN MŰKÖDTETNI SZERZŐJE ÉRTÉKRENDJÉT (AKÁR ANNAK KORÁBBI MEGGYŐZŐDÉSE ELLENÉBEN IS). ELMÚLT FÉL SZÁZADUNKRÓL SAJNOS (NYILVÁN NEM VÉLETLENÜL) MÉG SZÁMOTTEVŐ ÍRÁSOS EMLÉK IS KEVÉS AKAD, HÁT MÉG ILYEN REPREZENTATÍV ÉS HITELES EMLÉKIRAT. REMÉNYKEDJÜNK, HOGY KEDVET CSINÁL MAJD MÁSOKNAK IS, S HOGY E MOZAIKOKBÓL, MINT KIRAKÓS JÁTÉKBÓL, EGYSZER MAJD CSAKUGYAN KIRAJZOLÓDIK AZ EKKOR ÉS ITT ÉLŐK VALÓSÁGOS EMBERI TÖRTÉNETE IS. ÉPÍTVE ÍGY MAJD A MA DÉVA VÁRÁT, AZT AZ ANNYIRA HIÁNYZÓ NEMZETI ÖNISMERETET IS, AMELY (ÉS EZ ALIGHA TÚLZÁS) AZ ÉLETKÉPES JÖVŐ ALAPFELTÉTELE. A KORTÁRS, LEHETŐSÉGEI SZERINT, MESSZEMENŐEN TÁMOGATJA AZ EZT ÍGÉRŐ VÁLLALKOZÁSOKAT, S MINDEN HASONLÓ KEZDEMÉNYEZÉST KÖSZÖNETTEL FOGAD. (A SZERK.)

Nincs termékenyebb kapcsolatteremtő erő a véletlennél. És talán nincs a mélyben célirányosabban érlelődő fókusz sem nála, amely létrehozhatna egy találkozást és belőle kibomló viszonyt. A véletlen olyan védőréteg, amely csak azért fedi tárgyát, hogy próbának és nyomásnak vesse alá az általa irányított találkozások alanyait – hogy dialógusuk tárgya a találkozásból kibontható lényegre koncentrálhasson.

A Bicikliző majom című interjúregénynek alapanyagául szolgáló 32, egyenként 90 perces kazettát megtöltő beszélgetést Heller Ágnessel a véletlen szülte. Az idegen című esszégyűjteménye elé (Múlt és Jövő Könyvkiadó, 1996) szerettem volna vele egy húsz-harminc oldalas interjút készíteni. Kiadóként túl karcsúnak tartottam a kötetét, s ezért gondoltam, hogy saját, különös életútjával is értelmezzük az azonosság–idegenség iránti érzékenységét és az abból kiinduló általános érvényű fejtegetéseit.

Már a második magnós beszélgetés során kiderült, hogy nem hatvan-hetven oldalas „nyersanyagunk” lesz, amelyből majd húsz-harminc oldalas sorsinterjút írok (tíz-húsz hasonlót készítettem különböző „híres emberekkel”, így hát van némi rutinom benne), hanem valami „más”. Miután felismertük a beszélgetés termékeny funkcióját, a véletlenről gyorsan lefejtettük a lényeget rejtő hámréteget, ejtettük az eredeti tervet, és belevágtunk a beszélgetés két hónapig tartó, heti kétszeri, hét-nyolc órás „üléseket” tartó folytatásába (melyek alatt rituálisan megiszogattunk egy-egy üveg pezsgőt), s amelyről már az ötödik-hatodik kazetta táján tudtam, pedig darab ideig nem mertem kimondani: ebből regény lesz. Heller Ágnes életének és korának regénye – amelynek kiáradását, szerkezetbe rendeződését az én érdeklődésem sarkallja, irányítja. Ezért az annyira áhított, s ezért eddig el sem kezdett, saját „igazi” regény fikciós szabályai szerint kérdéseim ehhez a regényhez gyűjtöttek, bányásztak, rendeztek anyagot.

Érdeklődésem egyaránt fakad a saját életemből, amelyhez Heller Ágnesnek, tudtán kívül, írásaival oly jelentős köze volt. Semmi sem legitimálhatja, igazolhatja vissza jobban egy gondolkodó munkáját, mint hogy képes megváltoztatni egy másik ember életét. (A talmudi parabolát parafrazeálva: Ha egy ember életét megváltoztattad, mintha az egész emberiség életét változtattad volna meg.) De az oknyomozó kíváncsiság a nemzedékem, a Heller Ágnesétől cezúrálisan különböző nemzedékem érdeklődéséből is fakad, hiszen eredendően érdekelnek bennünket az előttünk járók tapasztalatai. Így válhat a hatás szervesen beépíthetővé, a követés vagy a leválás (megtagadás) alkotóan sajáttá: igazi énné. Hiszen a tény, hogy eszmélkedő korom három, hősként tisztelt bálványa Szörényi Levente, Jancsó Miklós és Heller Ágnes lehetett, az egyaránt a ’68 és a „hatvannyolcasság” tengelye körül homogenizálódó kor és az attól teljesen el nem választható személyiség folyománya. Ezek a látszólag oly különböző területen alkotó személyiségek egyaránt foglalkoztak valamiképp az „érzéki-erotikus” beat-hippi kultúrával, a kiscsoportos együttélés messianisztikus ábrándjaival; a kommunával vagy az emberarcú (reform)szocializmus evilági esélyeivel s benne a hatalomhoz való viszonyulással. Tehát olyasmivel, ami meghatározta, lefedte a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején saját értékrendjét kialakító és önmagát „megcsinálni” kénytelen magyar fiatalembert. (Jellemző, hogy író nincs, azóta sincs, a váltakozó intenzitással, de változatlanul világító vagy hunyorgó iránytű-csillagok között.)

Heller Ágnes műveinek, különösen az ifjú Marxot interpretáló, az elidegenedés elméletét alkalmazó és aktualizáló írásai közvetlenül is rányomták bélyegüket az életemre. Huszonegy évesen megjelenhetett volna egy írásom a Valóságban, ha hajlandó lettem volna kihúzni a Hellert rajongva idéző szövegrészeket. (Egy ilyen megjelenés élménye ma már alig értelmezhető – Az elidegenedett sport című cikk később a Kulin Ferenc szerkesztette Jelenlét című egyetemi folyóiratban látott napvilágot.) Aztán sajátos módon egy szemeszterrel később vehettem át saját diplomámat is, mert az ő és Márkus György munkáinak valamennyi hivatkozását, sőt tanításaikat a jogban alkalmazni kívánó, a korabeli jogelmélet-tankönyvet kritizáló Az elidegenedett jog című disszertációmból mindent, csaknem száz oldalt, ki kellett hagyni-húzni, hogy 1974-75-ben megfelelhessek az egyetem ideológiai követelményeinek. Ez az indulás máig meghatározta azt az idősebb korban egyre kellemetlenebb, de változatlanul termékenynek tartott marginalitást, ami pályámat azóta is jellemzi.

Minden elismerésnél, sikernél nagyobb díjnak tartom, hogy a sorsom megajándékozott „vonzásaim és választásaim” ifjúkori bálványainak barátságával. Közülük Heller Ágnessel a legkésőbb ismerkedtem meg személyesen (a Múlt és Jövőnek kért cikkek okán-ürügyén, a folyóirat indulásakor, egy New Yorkba címzett levél révén), noha anyámnak kolléganője volt a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban, s így a legendája is élt a családunkban, sőt lányával, Hermann Zsuzsival együtt bandáztunk, „ifjú-művészeztünk” a hetvenes években.

Amikor őt kérdeztem, saját eredetemről is kérdeztem, hiszen mint ama „félrecsúszott nyakkendőben”, gondolatai, s ami ezzel egy: az életútja-fejlődése, személyiségének varázsa belém, a hatvannyolcas magyar nemzedék egyik tagjába is beépítődött. Amikor enyém lett a zsákmány (minden interjú, minden fotó – Susan Sontag mondja – az), az 1200 oldalnyi nyersszöveg, amelyet egy-két újabb kazettával még igyekszünk, ha nem is tökéletessé, de véglegessé kerekíteni, és elvarrni a roppant szereplőgárdát felvonultató anyag szétfutó szálait, felsóhajthattam: Ez egyszer sikerült! Annyi, de annyi ősömmel nem találkozhattam az időben, pedig találkozhattam volna; annyival nem beszéltem, beleértve a saját szüleimet is, pedig a jövő(m) csak ilyen interakciókból válhat folyamatossá.

Heller Ágnes, megértve a véletlennek mint „médiumnak” a hívását, segítő partner és maga is médium volt a kollektív regényírásban, amely az ő kommentáló mélysége és nyitottsága folytán több is lett, mint az ő saját, egyébként tényeiben és szakadatlan újraindulásaiban is páratlanul különös „narratívája”. A második világháború utáni magyar értelmiség egyik meghatározó komponensének, a zsidó vagy zsidó származású értelmiségiek regényévé. Sőt, az ő és második férjének, alkotótársának, Fehér Ferencnek magasabb és szélesebb nézőpontja, kapcsolatrendszere miatt is hiszem: az egész magyar értelmiség regényévé.

Abban a reményben indítom el közös munkánkat, hogy több hasonló beszélgetéshez nyújt kedvet és mintát. A Kortársban való közléssel pedig az egymás mellett keletkezett, de egymással csak a sorvadás jelenségében aktívan kapcsolatban álló gettók falán szeretnék rést ütni, hogy rajta át újra éltető anyagcserét közvetítő oxigén áramolhasson.

K. J.

 

Tüzet látok, nagyon szép tűzszikrákat, az ég fekete és gyönyörű. Az anyám hangja: „Ági, ne hajolj ki az ablakon, szemedbe megy a korom.” A mozdony lassít: ssss, sss, ss, s. Anyu megismétli: „Ági, ne hajolj ki az ablakon, mert szemedbe megy a korom.” Anyu énekel: „ahol a sárga villamosok járnak, a boltok bezárnak, ott van Budapest.” Mégis kihajolok az ablakon, és meglátom a fényeket. Rettenetesen nagy öröm fog el: ott van Budapest. Ez az öröm mindig megmaradt, ha meglátom Budapest fényeit: ott van Budapest, ahol a sárga villamosok járnak. Otthon vagyok. Itt az otthonom. Szőlőt eszem, a szőlő édes, álmos vagyok, és elalszom a szőlő ízével a számban.

Ez az első emlékem.

Apai nagyanyám tizennégy testvér egyikeként látta meg a napvilágot Bécsben. Az apja zsidó tanító volt. Hogyan nevelt föl tizennégy gyereket? Máig is titok. Mind életben maradtak. Egyesek közülük Bécsben maradtak, más részük átjött Magyarországra. Mások Brünnbe költöztek, és csehvé lettek. A tizennégy testvér erős szolidaritással kötődött egymáshoz, az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Mellernek hívták őket, nem Hellernek. Meller Zsófiának hívták a nagymamámat. A Mellerek közül sokan lettek műtörténészek, ügyvédek, üzletemberek. Meller Ernő nagybátyám a szegedi főrabbi lányát vette feleségül: Anna nénit. Előkelő, jó családokban mozogtak, noha egyik sem emelkedett jómódra, mert a pénzük nagy részét fiatalabb testvéreik taníttatására fordították. Apámat Móric nagybácsi nevelte: fizette az egyetemi taníttatását, hiszen nagyanyámnak erre nem tellett. Ő ugyanis még egész fiatal asszony korában özvegyen maradt három pici gyerekkel. Férje, aki szintén tanító volt, tuberkulózisban halt meg, harmincas éveinek elején, apámnak alig volt emléke róla, mert négyéves volt csupán, amikor árván maradt.

Nagyanyám a bécsi egyetemre járt, az első női egyetemi hallgatók egyikeként történelmet és német irodalmat tanult. Függöny mögött ülve hallgatta az előadásokat. A fiúk állandóan fölhúzták a szoknyáját. Jobban tanult, mint a fiúk, akik fölhúzták a szoknyáját. Egy idő után inkább azt kérdezték tőle, mit olvassanak szemináriumi dolgozataikhoz. Okos asszony volt, parancsoló egyéniség. Utolsó, etikáról szóló könyvemben lefestettem a személyiségét. Névvel szerepel a könyvben, angolul már megjelent; magyarul Személyiségetika lesz a címe. Miután férjhez ment, egymás után szülte a gyerekeket. A két nagynéném és az apám között egy-egy év a korkülönbség. Ha a nagyapám nem hal meg, másképp alakul a nagymamám élete: minden bizonnyal ő is tizennégy gyereket szült volna. Így viszont azt a hármat el kellett tartania. Pénzt kellett keresnie. Jelentkezett a hatóságnál: tanítani szeretne. Egy Modor nevű magyarországi kisvárosba helyezték el, amit most Modrának hívnak, és Szlovákiához tartozik. Nemrégiben pozsonyi barátaim elvittek oda. Régóta szerettem volna megnézni, milyen az a város, ahol apám nevelkedett, hiszen sokat mesélt róla. Járták a Kis-Kárpátokat, szedték a szamócát, az epret, az áfonyát, a gombát; abból egészítették ki a háztartás menüjét. Alig hagyták el a városfalat, máris a hegyekben találták magukat. Ez 1993-ban is hasonlóképp történt. Kimentünk a városkapun, és azonnal beléptünk az erdőbe, pontosan úgy, ahogy apám emlékezett rá. Apám tízesztendős koráig nevelkedett Modoron. Nagymamám a polgári iskolában tanított, nevelte a három gyereket. A legkisebbik gyerek diftériát kapott, és meghalt. Később, valamilyen felettesével szembeni konfliktus miatt, nagyanyám áthelyezését kérte. Újvidéken kapott új állomáshelyet, ami ma megint csak nincs Magyarország területén. Ott, a Királyi Katolikus Főgimnáziumban tanult tovább apám, kiváló eredménnyel. Sok történetet mesélt Újvidékről is, de nem annyit, mint Modorról, mert azt jobban szerette. Ügyvédnek tanulni feljött Pestre. Nem akart ügyvéd lenni. Sok minden más érdekelte. Filozófus vagy zenész szeretett volna lenni, gyönyörűen zongorázott, koncerteket is adott. Minden akart lenni, csak ügyvéd nem. Viszont Móric nagybátyja csak ezt a pályát volt hajlandó finanszírozni. Móric maga is ügyvéd volt, arra gondolt, hogy az apám veszi át az irodáját, neki nem volt gyereke.

Apám 1911-ben tette le az ügyvédi vizsgát. (Diplomáját megőriztem, s nemrégen a fiamnak ajándékoztam, aki bekereteztette és kiakasztotta a pesti irodájában.) Az első világháború alatt hadbíróságon teljesített szolgálatot. Bevonulásakor eldöntötte, hogy mindenkit fölment. Ugyanis statáriális bíróságra helyezték, ahol ha valakit bűnösnek találtak: vitték akasztani. Mindenkit fölmentett. Egyszer került csak bajba. Egy fiatal, ideg-összeroppanásos katona bevallotta, hogy megölte a parancsoló tisztjét. Nem lehetett felmenteni, sőt maga kérte, hogy végezzék ki. Mit csináljon? Hiszen megfogadta – nem tudom, kinek, de megfogadta –: soha senkit nem ítél halálra. Szerencséje volt. Meghozta ugyan a halálos ítéletet, de IV. Károly király épp akkor lépett trónra. Apám azonnal táviratozott, kegyelmet kért és kapott elítéltje számára. A trianoni békeszerződéskor a nagymama nyugdíjaztatását kérte, és Budapestre költözött apámhoz, később a lányához, Gréta nagynénémhez, aki festőnő volt. Rossz festőnő, de nagyon aranyos asszony, férje, Ehrenhaft Gyula, szintén osztrák zsidó. Jóval később jött Magyarországra, mint apám, már felnőtt emberként. A Pester Lloydnak írt közgazdasági cikkeket, majd annak betiltása után a Neue Zürcher Zeitung budapesti tudósítója lett. 1944 áprilisában, súlyos tüdőgyulladással, letartóztatták és bebörtönözték, ahol meghalt. Édesapám anyanyelve a német volt, de négyéves korától magyarul is tanult, imádta a magyar nyelvet. A nagymama az iskolában németül és magyarul tanított, de egyre inkább magyarul. Gyönyörűen beszélt, nem volt akcentusa, mint apámnak, viszont, szemben az apámmal, aki a magyar költészetbe volt szerelmes, a nagymama az irodalomban Goethénél és Thomas Mann-nál maradt. Németül olvasott elsősorban, jóllehet magyarul tanított. Számára a költészet nyelve a német maradt. Ahogy Magyarországon ironikusan mondják: „Grossmutter liesst Goethe”, nos, ez az én nagyanyámra tökéletesen illett. Nem múlt el nap egy kis Goethe-olvasás nélkül. A második világháború alatt jelent meg Thomas Mann József-regényének negyedik kötete Svájcban. Nagymama komoly energiákat fektetett bele, hogy azonnal meghozassa, noha akkor már nyolcvanhatodik esztendejét taposta. Hangsúlyt helyezett rá, hogy minden jelentősebb német regényt azonnal elolvashasson.

Az a gyanúm, hogy semmilyen zsidó nevelést nem adott gyerekeinek, bár maga egy zsidó tanító gyereke volt. Humanistának tartotta magát a szó és fogalom Thomas Mann-i értelmében. Morálisan rettentő szigorú volt. Nagyon szemtelen gyermek voltam, ő volt az egyetlen ember, akinek nem feleseltem vissza. Ha nagymamám mondott nekem valamit, megcsináltam. Ha azt mondta, „ez nincs rendben”, az nem volt rendben. Anyám pofozkodott, kiabált, de nem volt tekintélye előttem. A nagymama föl sem emelte a szavát, csak ennyit mondott: „Ági, ez így nincs rendben”, és én soha többé azt nem csináltam, mert az úgy nem volt rendben. Láttam, amikor régi tanítványai – ötven-hatvan év közötti nénik – jöttek meglátogatni. Éppoly tisztelettel néztek „Zsófi nénire”, mint kisgyerekként én, éppoly szent tisztelettel. Amikor Hermanntól 1962-ben elváltam, és a bíróságon kérdezték a személyi adataimat, az egyik népi ülnök megkérdezte: „Nem rokona véletlenül Hellerné Meller Zsófia?” „De, a nagymamám.” „Zsófi néni unokája?” Elkezdett áradozni: a Zsófi néni ilyen volt, a Zsófi néni a legnagyszerűbb tanár a világon. Legendája volt. De zsidó nevelésről szó sem volt apám családjában, zsidó nevelést csak az anyám kapott.

A Trianon utáni Magyarországon apám élete olyan lett, mint a partra vetett halé. Semmifajta politikai erő nem felelt meg neki, egy ideig a Polgári Demokrata Párthoz csatlakozott, de Rassayékkal sem tudott igazán rokonszenvezni. Politikus alkat volt, mégis kívül maradt minden politikai csoportosuláson. Rosszul érezte magát ügyvédként is. Nem volt kedve a szakmához, utált pénzt keresni. Nem is tudott, nem is értett hozzá. Félig-meddig úgy kezdett élni –  ahogy manapság mondanák –, mint egy hippi. Nem volt állandó állása. Ügyvédi irodát tartott ugyan fönn, de nem nagyon akadtak ügyfelek. Eleinte az I., aztán az V. kerületben nyitott irodát, ami egyúttal a lakásunk is volt. Az egyik szoba szolgált irodaként, de csak nappal, mert éjszaka én aludtam benne. A néhány kliens inkább vitte a pénzt, mint hozta. Például egy „nagy” feltaláló, akiben apám hitt, vagy egy rablógyilkos, akinek ártatlanságában ugyancsak bízott. Felmentetett valakit, akit rablógyilkosságért akartak elítélni, erre nagyon büszke volt. A frissen szabadult férfi megcsókolta a kezét, ez volt a fizetség. A pénzkereseten kívül minden más élénken foglalkoztatta. Matematikai képleteket oldott meg, regényeket írt. Hold Péter és a véletlen című detektívregénye meg is jelent. Egy rádiumrablás körül zajlik a cselekmény, mert ő Rutherford atomstruktúra-elméletét állítólag hamarabb fedezte fel, mint maga a tudós, akiről elnevezték. Sacco és Vanzettiről is írt egy regényt, az kéziratban maradt. Témaválasztása is mutatja, hogy mindig a kisebbségért, az elnyomottakért állt ki. A pénzt anyu kereste mint kalapos, apám meg elmélkedett. Ez is régi zsidó tradíció. A hászid és a hippi nagyon közel áll egymáshoz. Apám nem a Talmudot tanulmányozta, hanem a matematikát, vagy regényeket írt és olvasott, hosszasan sétált velem, és mindenről magyarázott. Anyám pedig, mint afféle jó zsidó aszszony, magára vette a való élet minden nyűgét és terhét.

Életében egyetlen embert szeretett, az apámat. Mélyen tisztelte, felnézett rá, és mindent megtett érette. 1927-ben házasodtak össze, bizonyára 25-ben vagy 26-ban ismerkedtek meg. Én 29-ben születtem, kétéves házasság után. Mi hozta össze ezt a két embert? Hiszen egészen más típust képviselnek, más a társadalmi talaj, a hagyomány, más a családi háttér. Alighanem a vidámság kötötte őket össze. Mind a ketten utálták a szomorúságot. Az anyám energikus, az apám tűnődő természet volt, s mindkettejüknek ünnepet jelentett a létezés minden jól és hasznosan eltöltött pillanata. Gyerekkorom szegénységben telt el. Apám nem keresett egy fityinget sem, a kalaposságból nagyon keveset lehetett behozni. Hol az áramot kapcsolták ki, hol a gázt, hol egész napra nem volt mit enni. Lett volna elég ok a szomorúságra. De ha egyszer az apám egy darab csokoládét hazahozott, táncot jártunk. Olyan remek mulatság volt fölbontani, megízlelni. A Hét krajcárban ugyanazt az érzést, hangulatot láttam viszont, ami nálunk is uralkodott. Azt a hét krajcárt valahogy elő lehet teremteni. Fáztunk, mégis tudtunk tüzelőt venni, és begyújtottunk. Odaálltunk a tűzhely elé, amely biztatóan dohogott, és mindnyájunkban szétáradt a boldogság és a meleg. Mindennek tudtunk örülni. Ez a képesség, ez a természet hozta össze ezt a két egészen különböző embert, az epikureust és az energikust.

Anyám háttere messzebbre követhető az időben. A családnak ez a része teljesen más szellemi és gazdasági hátteret képviselt, mint az apai oldal. Dédanyám nemhogy németül nem tudott, de gondolkodásának horizontján teljesen kívül állt a nem magyar világ. Gyönyörű történeteket mesélt arról, hogy amikor Veszprém mellett honvédok bujdostak, ő és a többi kislány miként spóroltak, loptak az ebédjükből, és hogyan eresztették le egy kötélen a sziklabarlangban bujdosó honvédoknak. A dédikém, amikor Budapestet 1943-ban az amerikaiak bombázták, azt hajtogatta, hogy ez semmi, mert akkor is a pincébe kellett vonulni, amikor Lamberget megölték a hídon. Százegyedik évét taposta. Számára a történelem akkor végződött, amikor Lamberget megölték a hídon. Petőfi, 1849 elején Füreden járva, Pipiskének szólította őt. „Hogy vagy, Pipiske?” – kérdezte a költő az ötéves kislányt, igaz, mindenki így szólította, mert népszerű volt a kisleányok között. Az összes kislány emlékezett Petőfire, hiszen nagy hírnévnek örvendett, és a kislányok csak úgy nyüzsögtek körülötte. Dédanyám ismerte Ferenc Józsefet is: a nagy Petőfi-rajongása nem zavarta abban, hogy objektívan meg ne állapítsa: „Ferenc József igen szép ábrázatú, fess legényember volt.” Dédi gyönyörűen énekelt népdalokat. Legtöbbjüket tőle tanultam.

Apámat és engem el kellett tartani, anyám kitanulta a kalaposmesterséget, és nyitott egy kis boltot, egy Kilvády Ilona nevű asszonnyal, akivel együtt tanult. A Bécsi utcában, az udvarban, egy kis lyukban. Ott dolgozott napi tizennégy-tizenhat órát. Kilvády Ilona, anyám legjobb barátnője keresztény volt, később férjhez ment egy Hoványi nevű fiatalemberhez, aki a nagytétényi sertéshizlalda főintézője lett. Ennek köszönhettük, hogy 1944-ben nem éheztünk, mert Hoványiék mindig dugtak, hoztak, küldtek valami finomat.

Rám nem kellett vigyázni. Apám egész nap otthon maradt. Az „irodájában”. Többnyire együtt is főztünk: összeütöttünk egy paprikás krumplit, vagy fölmelegítettük a tejbegrízt, és megfeleztük. Akárcsak a 8 Órai Újság lapjait. Egyik oldalt apám olvasta, a másikat én, az ebéd alatt megcseréltük, és rettenetesen jól szórakoztunk. Megbeszéltük az újság híreit. Tízéves koromban fél kilencről kilencre tették át az iskolakezdetet, ekkor írtam egy levelet a 8 Órai Újságnak, amely úgy kezdődött, hogy „a kilencórás iskolakezdet ellen szeretnék fölszólalni, s ebben az ügyben az igen tisztelt szerkesztőség támogatását kérném”. Levelem megjelent Ági nem akar későn ebédelni címmel, ez volt az első publikációm. Hétéves koromban kezdtem rendszeresen olvasni. A Robinson Crusoe gyermekkiadása volt az első könyvem. Fél évig olvastam. Aztán a Grant kapitány gyermekei következett, ez is fél évig tartott, naponta egy-két oldalt haladtam. Vécére is magammal vittem, ha nem hagytak békén. Csináljak ezt-azt, takarítsak, mosogassak, mossam el és vigyem vissza az üveget. Csak olvasni akartam. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, az összes családtag könyvtárát végigettem.

A család mindkét ága muzikális volt. Apám zongorázott, ifjúkorában hangversenyeket is adott; volt, aki azt mondta, úgy zongorázott, mint Liszt Ferenc. Ha ez minden bizonnyal túlzás is, nekem nagyon tetszett. Nem volt hangszerünk, de nagynénéméknek igen, s ha átmentünk hozzájuk, mindig megkértem, nyissa föl a zongora fedelét. A Beethoven-szonátákat ma is mindig úgy hallom, ahogy ő adta elő. Anyám fivére énekeseket is kísért, ez volt a foglalkozása, neves énekeseket is korrepetált. Hegedülni tanultam, de nem voltam jó: cincogtam. Nekem szépnek tetszett, de mindenki másnak belerepedt a füle. Először Mádai Pista bácsi, valamikor a Filharmonikusok vagy Magyar Hangversenyzenekar, a legnagyobb magyar zenekar koncertmestere tanított. Miután zsidónak született, nem lehetett első hegedűs, helyét Tátrai Vilmos foglalta el, aki addig második hegedűsként szerepelt. (Komor Vilmos számított csak kivételnek. Első világháborús hősként a zsidótörvények idején is dirigálhatott, agyon volt dekorálva kitüntetésekkel, csak úgy csengtek-rengtek, ahogy fölemelte a pálcát.) Pista bácsit nem nagyon szerettem, mert erőszakosan korrepetált, ráhúzott a vonóval az ember körmére, ha nem csinált valamit jól. Később egy Zseni néni nevű asszonyhoz, anyám egyik barátnőjének nővéréhez jártam. Finom református úrinő, aranyos asszony volt; szívességből, barátságból ingyen foglalkozott velem, és nála nagyon szerettem hegedülni tanulni. Tizenöt éves koromig hegedültem. Akkor abbahagytam mindent, mert a mozgalom – akkor éppen cionista voltam – és a tudomány mellett döntöttem. Abbahagytam a táncot is, pedig Berczik Sári tánciskolájának reményteli növendéke voltam már ötéves korom óta. Ha minden jól megy, az Opera balettkarában táncolhattam volna. Széchenyi-díjam átadásán találkoztam újból vele. Ő is kapott egy díjat, Köztársasági Érdemrendet, hosszú táncpedagógiai munkásságáért. Utána Göncz Árpád büféfogadást adott, odamentem hozzá: „Sári néni, nem ismer meg?” „Persze, persze, Ági, te vagy!” Rám néz, megcsóválja a fejét: „De kár érted, te olyan tehetséges voltál.” A világ minden koncertjére sikerült belógnom. A Vigadóban tudtam, miként lehet a jegyszedő lába között besurranni. Mindenütt gondosan kidolgoztam a trükkjeimet. Csak az Operába volt képtelenség ingyen bejutni. Nagybátyám már akkor gyűjtött lemezeket, amikor a gramofon is újdonságnak számított. Lassan forgó, zörgő-börgő masina volt. Amikor Wagner-operákra mentünk három évvel idősebb unokabátyámmal – együtt jártunk Operába, a jegyet a szülők megvették, de ők nem jöttek el, mert az már túl sok pénzbe került volna –, Bandi bácsi előkészített bennünket. Föltette a lemezt, Wagner esetében a motívumokat is eljátszotta nekünk, hogy azonosíthassuk őket. Így Jancsi meg én alaposan felkészülve mentünk az Operába. Jancsi is elpusztult ’44-ben…

Aztán átköltöztünk a pesti oldalra. A Lipótvárosba. A Szemere utcai iskolába írattak át. Itt az osztály fele zsidó gyerek volt: jómódúak, gazdagok, a másik fele keresztény, főleg katolikusok; protestánsok már kevesen, ők voltak a szegények. Én meg ott maradtam, két szék között a pad alatt, szegénynek és zsidónak. A zsidó lányok szívesen barátkoztak volna velem mint zsidó lánnyal, de mind gazdagok voltak, ilyen volt az apuka meg olyan a textilkereskedés; idegennek éreztem magam közöttük. És voltak lányok, akik nem álltak velem szóba, mert zsidó lány voltam. Egyvalaki mégis szóba állt, Bánfalvi Marika, egy szép, szőke hajú kislány. Egyszer még meg is hívtak magukhoz, de aztán tudtomra adta, hogy a családja nem szeret zsidókkal keveredni. Ők nem zsidók.

Mivel itt a gyerekek fele zsidó volt, tanítottak nekünk hittant. Mindenféle hittant oktattak: zsidót, katolikust, erre jártak a legtöbben, evangélikust és reformátust, ez utóbbi kettőt kevesebben látogatták. Reicher Mary barátnőmmel elhatároztuk, hogy tanítónkkal, Herzog bácsival kitolunk. Olyan kérdéseket teszünk fel neki, hogy elszégyellje magát, hogy ne tudjon válaszolni. Ateista rosszcsontok voltunk. „Honnan tudta Jákob, melyik gyereke van Ráheltől, melyik Leától, amikor a gólya hozza a gyereket?” Szegény Herzog bácsi irult-pirult. Ez addig tartott, amíg a Reicher Mary családja át nem tért katolikus hitre. Mary nemcsak katolikus hittanra kezdett járni, de azonnal szenteskedő is lett. Szentképeket gyűjtött, azokat csókolgatta. Szent Katalin-, Szent Erzsébet-képeket. Pfuj! Megfogadtam, hogy ettől kezdve én is becsületesen tanulom a zsidó hittant, és nem piszkálom Herzog bácsit. Vagy nem hiszünk a vallásban, vagy hiszünk, de olyan nincs, hogy egyik pillanatban hiszünk, a másikban nem.

Sohasem jöttek értem az iskolába, mindig egyedül mentem haza. Egyszer azonban apu ott állt a kapu előtt. „Apu, mi a baj?” „A németek elfoglalták Ausztriát.”

A tény, hogy zsidó vagyok, olyan természetes volt számomra, mint a nevem. Tudtam, hogy Heller Áginak hívnak, tudtam, hogy zsidó vagyok, tudtam, hogy magyar vagyok, tudtam, hogy budapesti vagyok, és azt is tudtam, hogy lány vagyok. Ezek olyan természetes fogalmak, melyekkel magam és a világomat leírtam, hogy soha kérdésessé nem tettem őket. Legalábbis gyerekkoromban nem. Az embert sem a miliő, sem a vele született genetikai kód nem határozza meg teljesen, mivel az egyes ember éppen e két meghatározottsággal szembeni konfliktusok sorozatában alakul személyiséggé. Az individuum nem része a társadalmi rendszernek, és nem része a genetikai-biológiai rendszernek, hanem maga is önálló rendszert képez. Természetes volt számomra, hogy zsidó vagyok, de ugyanúgy természetes volt az is, hogy nem vagyok vallásos zsidó. Azaz: a zsidóság inkább valami történelem, valami, amit magamon viselek, de nem az, amit én választottam. Apám nemcsak hogy nem vallotta magát zsidónak, de úgy érezte, semmi köze hozzájuk, mert neki csak az emberiséghez van köze. Hagyományos felvilágosító volt. A történelem ellen élt. A XX. században időszerűtlen ez a felvilágosító attitűd, és ezt ő maga is tudta. Gyakran emlegette, hogy neki a francia forradalom első szakaszában kellett volna élnie. Akkor tudta volna, hova tartozik, most viszont sehova sem tartozik. Kívül áll a jelenkori történelmen. Apám XVIII. századinak határozta meg önmagát, és ebben az értelemben nem volt zsidó. Ugyanazt vallotta, amit Lessing Bölcs Náthánja, amit Hannah Arendt különben joggal helytelenített is nála: „ember vagyok”. Az apám szerint ő ember, és ez az emberi mivolt az, amit univerzalitásnak nevezünk, és ez számára sokkal fontosabb minden más meghatározásnál. Magyarsága fontos volt neki, abban az értelemben, hogy a nyelvben élt. Ebben semmi születési meghatározottság nem játszott szerepet. Magyarsága választott volt abban az értelemben is, hogy a nyelvet is választotta. A költészetet is, amiért oly lelkesen rajongott. Folyton magyar verseket szavalt nekem. Ugyanakkor a zsidóság hosszú ideig olyasvalami volt neki, amivel nem tudott mit kezdeni.

Kivéve a zsidóüldözést.

Minél inkább fokozódott a zsidóüldözés, annál inkább újraválasztotta zsidóként magát. Amit gyerekkorában nem választott. Az első világháború előtt és után ez neki semmit nem jelentett. A proletárdiktatúrát, a Tanácsköztársaságot gyűlölte, emigrált is miatta, mert nem viselte el a bolsevizmusnak még a szagát sem. A Gömbös-kormány országlásakor kezdte zsidónak választani magát. A zsidókat üldözték, és ő szolidáris azokkal, akiket üldöznek. Ez hozzátartozott ember mivoltához és méltóságához, tehát ahhoz az univerzalitáshoz, amely azokkal azonosítja magát, akiket üldöznek. Akkor is a zsidókkal azonosította volna magát, ha történetesen nem születik annak. De zsidónak született, ezért eggyel több oka volt rá, hogy magát a zsidósággal azonosítsa. Egyszer véletlenül hallgattam ki egy beszélgetést a Személynök utcai ház lépcsőházában. Ezt a történetet mesélem el a Morálfilozófia előszavában, mert igen mély nyomot hagyott az életemben, a jellememen. Apámat különböző barátai rá akarták venni, hogy keresztelkedjen ki. Ezek a barátok egyébként vallásos zsidók voltak, és azt mondták neki: „Te megteheted, Pali, mert úgysem vagy zsidó, neked tökéletesen mindegy.” Erre apám azt felelte: „Keresztény sem vagyok. Én nemcsak a zsidó istenben nem hiszek, hanem a keresztényben sem.” Reprezentatív válasz. Nemcsak annyit jelentett, hogy én a zsidóságot újraválasztom, hanem valami mást is: akkor cserélj vallást, ha hiszel egy másik vallásban. Apám válasza nemcsak a zsidóság vállalását jelentette, hanem valamilyen módon a kereszténység vállalását vagy becsülését is. Hiszen a kereszténységet is elkötelezettségnek tekintette. Ne legyen senki csak azért keresztény, mert érdeke fűződik hozzá. Csak igazi meggyőződésből. Enélkül kikeresztelkedni: hazugság.

Második menetben azt mondták a barátai: legyen rám tekintettel, hiszen gyereke van, nincs egyedül, a gyerek érdekét meg kell védenie, hátha az ő életét megmentheti… Megmakacsolta magát. „Az ember nem hagy el egy süllyedő hajót.” Ezzel maradandó mintát adott: igen, az ember nem hagyja el a süllyedő hajót. Ez is univerzalizmus. Nem azt mondta, hogy én nem hagyom ott a zsidóságot, azt mondta, az ember nem hagy el egy süllyedő hajót. Az emberről volt szó. Én, mint ember, nem hagyom ott a zsidóságot, amíg az süllyedő hajó. Ha a zsidók volnának többségben, és mondjuk a kereszténység lenne az üldözött, nyugodtan otthagyhatnám. Morális elkötelezettségből maradt meg zsidónak, és akadályozta meg, hogy a család kikeresztelkedjék. Mindenki más nagyon szívesen megtette volna, ő makacsul nemet mondott: nem, nem, nem. Kevés ember értette meg a döntését. Ezt a makacsságot. Egy ateista? Mért nem? Hát ezért. Nem. Morális okokból nem. Süllyedő hajót nem hagyunk ott, veszendő ügyet nem hagyunk ott, azokkal szolidarizálunk, akiket üldöznek, és ha minket üldöznek, akkor is szolidárisak vagyunk a fajtánkkal. Nagyon gyakran látni ma a liberális értelmiséget, amint boldogan szolidarizál minden más kisebbséggel, kivéve a sajátját. Minden más kisebbség a világ másik részén található, senki sem fogja őket nem liberálisnak tartani, ha az Afganisztánban élő kisebbséggel szolidarizálnak. Mihelyt azonban a saját nemzetük-népük egy részével, kisebbségével szolidarizálnak, akkor az olyan nem liberálisnak tűnik. Rosszul hangzik a füleknek. Itt „objektíven” „illik” „viselkedni”. Apám igazi univerzalista volt; azt vallotta: az ember nem hagy el egy süllyedő hajót, az ember az elnyomott kisebbséggel szolidarizál, függetlenül attól, hogy maga odatartozik-e vagy sem. És attól, hogy én odatartozom, nem kell nekem kevésbé vállalnom a szolidaritást ezzel a kisebbséggel…

 

Az erősödő antiszemitizmust úgy éltük meg, mintha nem rólunk lett volna szó. A „fasiszta”, a „náci” szavakról, fogalmakról, amelyeket családi körben hallottam, tudtam vagy inkább éreztem, hogy fenyegetőek. Pici gyerek voltam, amikor apám elmesélte a bécsi munkáslázadás leverésének történetét. A gúnydalt vele fújtam: „Dollfus, a kis kancellár mindig kettős boton jár”, és már ’33-tól kezdve apám otthont nyújtott a menekülteknek. Aztán végre megtalálta élete célját. Ügyvédként járni kezdte az internálótáborokat. Vegyes házasságokat intézett, hogy letelepedési papírokat szerezzen. Nem egy menekült nálunk kapott szállást. Először Németországból jöttek. Zsidók és nem zsidók, baloldaliak. Azután jöttek az osztrákok és végül a lengyelek.

Jakob Bruno Németországból menekült német zsidó volt. Apám látta el iratokkal, hogy továbbmehessen Latin-Amerikába. Szegények voltunk, de nem olyan szegények, mint később, mert anyám hozománya még kicsit kitartott. Nem jutott sok pénz ételre. Amikor anyám megkérdezte Jakob Brunót, mit kérne ebédre, mindig azt válaszolta, hogy Salzkartofelt, azaz: sós vízben főtt krumplit. „Az a kedvencem” – mondta. „Nem kér valami mást?” „Nem. A sós vízben főtt krumplit, azt szeretem a legjobban.” Mindennap ezt ettünk, mert a Jakob Bruno ezt kérte, azt hazudta, hogy ez az egyetlen kedvenc étele. Dachauból jött. Politikai is lehetett, mert először politikaiakat internáltak Dachauba. Dachauból valahogy kiengedték, és azonnal átszökött Magyarországra. 1945-ben jött tőle egy levél Argentínából apám címére. Onnan köszönte meg a segítséget. Apám már nem élt.

Apám néhány embert kihozott a kamenyec-podolszki turnusból is. Iratokat hamisított, névházasságokat szervezett. Alkoholistákat szerzett, akik hajlandóak voltak húsz fillérért a nevüket adni egy házassághoz, és így sok nő megúszta Kamenyec-Podolszkot, amiről akkor még nem tudták, pontosan mi fán terem, de érezték, hogy jót nem jelenthet. Apám, aki most végre teljes lélekkel a hivatásának élt, és szerencsés állampolgársága és fizimiskája révén jobban belelátott a dolgok menetébe, mint sokan mások, mindezek ellenére rettenetesen naivan látta a jövőt. „Ha jönnek a németek, a hegyekbe vonulunk, és partizánok leszünk, nem megyünk el, ellenállunk” – hajtogatta. Versenyturistaként bükki barlangokat ismert, ahol el lehetett volna rejtőzni. „Ellenállunk!” Bízott a magyarokban. „Jó. Rettenetes, ami most Magyarországon történik, de német megszállás nélkül nem fogják kiirtani a zsidókat.” Ezt jól látta. „A magyarok nem fogják kiirtani a zsidókat. Elveszik a lakásukat, elveszik a pénzüket, az állásukat, de nem fogják őket kiirtani. Csak a németek. Ennek következtében ellen fogunk állni, ha bejönnek. Végül is megnyerjük a háborút.”

Az angolok, az amerikaiak! Később sajnos már azt is hozzátette, eleinte nem akarta, és az oroszok. Utálta a Szovjetuniót, de a végén kénytelen volt remélni, igen, az oroszok is. A németeket le fogják verni, ez a rendszer nem győzhet. Bízott abban, hogy Párizst nem foglalják el. S amikor mégis megtörtént a katasztrófa, először láttam búskomornak. Aztán: „Sztálingrádot nem foglalják el.” Ez legalább teljesült. Magyarország egy hipotetikus demokratikus országként lebegett előtte, mint egy álomország, amely azzal nyeri meg a háborút, hogy elveszíti. A nagymama köre is hitt abban, hogy a németek elveszítik a háborút. Ők inkább a kultúrában éltek, és ezért mindegy volt, hogy hol élnek. Vége lesz a lidércnyomásnak. Eltűnik, el fogják söpörni. Mindent, ami Magyarországon 1919 után történt, beleértve a proletárdiktatúrát is, őrületnek tekintették. A végén valahogy ki kell józanodni. A történelem nem maradhat örökké őrült.

Ilse Bilsovszky Csehországból menekült, ő is nálunk lakott egy ideig. Szép nő volt, és egy német követségen dolgozó tiszt szeretője lett a háború alatt. Anyám egyszer fölvitt a közös lakásukra, valamilyen iratot kellett fölvinni, mert mi gyanú felett álltunk. Ott láttam egy képet egy asszonyról és két kisfiúról. Kérdeztem anyámat, kik ezek. Az úr, akihez jöttünk, annak a felesége és a két kisgyereke. Zsidók voltak, deportálták és valószínűleg megölték őket. A férfi sorsukra hagyta őket. Elvált zsidó feleségétől és zsidó gyerekeitől, de utólagos lelkifurdalásból csatlakozott hozzánk. Akár egy elég jó színdarab alaphelyzete is lehetne. Ez a német katonatiszt lelkifurdalásból választott zsidó szeretőt, aki bevitte őt az összeesküvésbe. Ő, a tiszta fajú árja, a meggyőződéses hitlerista, aki elárulta szeretteit, a történet végén az életével fizet azért, hogy zsidó életeket mentsen.

Őt is bevonták az Ilse Bilsovszky és még egy nő szervezte menekítési akcióba, amelyben apám is fontos szerepet játszott. Az összesküvés központja egy eszpresszó volt a Váci utca és a Petőfi Sándor utca közötti kis utcában. Innen irányították a mátrai szanatóriumokat, panziókat, ahol főképp lengyel, de más nemzetiségű menekülteket rejtegettek, s az országhatárokon kívülre juttatásukkal is foglalkoztak. Ezt a magyar hatóság tudta, s talán az angolokkal való tárgyalás miatt hunytak szemet felette. Amikor ütött a német megszállás órája, az egész társaságot letartóztatták. Apámat április 19-én egy fekete kocsiba tuszkolták, és fölvitték a Sváb-hegyre, a Majestic Szállodába, a Gestapóhoz.

A német katonatisztet agyonlőtték, Ilse Bilsovszkyval és a másik nővel nem tudjuk, mi történt. Agyonlőtték őket vagy sem, soha többé nem kerültek elő. Az apámról kiderült, hogy magyar zsidó. Német bíróság nem volt arra illetékes, hogy perbe fogja és kivégeztesse. Formálisan tartották magukat a törvényhez: átadták őt a magyar hatóságnak, amely viszont mint zsidót betette a csepeli internálótáborba…

 

1939-ben kerültem a zsidó gimnáziumba. Szeptemberben, amikor az iskolába beléptünk, de nem a beiratkozáskor, kitört a háború. Tudtuk, hogy lesz. Volt egy kis naptáram, ahová beírtam, hogy e napon már háború lesz. Tudtuk, hogy Hitler egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk. Szlovákiából, Csehországból menekült osztálytársaink, akik valahogy Magyarországon tudtak maradni, mint például Sussman Edit, elmesélték: deportálnak, gettósítanak. Mindez ott dolgozott a tudatunkban. Olyan erősen, hogy kialakult bennünk a meggyőződés: ha elvisznek, megölnek. Nem tudtuk, milyen formák között, de az, hogy előbb-utóbb elvisznek és megölnek, axiomatikus igazságnak számított. Nem éljük túl. Éppen azért, mivel többségünkben megvolt az az érzés, hogy aligha fogjuk túlélni a háborút, nagy valószínűséggel fiatalon fogunk meghalni, kialakult bennünk egy hangulat, hogy nem törődünk vele. Olyan életet élünk, amelyben arra koncentrálunk, ami a legjobban érdekel minket. A tanulásra. A beszélgetésekre, könyvekre.

Az első millennium idején, 1000-ben, amikor a világ pusztulását várták, mesélik, hogy mindenki abbahagyta a munkát, mindenki mindenkivel összevissza szeretkezett, ittak, bacchanáliákat rendeztek, várták a világvéget. Mi másképpen vártuk a mi világunk végét. Méltósággal. Bruszt lengyel közgazdász felesége mesélt egy történetet a varsói gettóból. Egy zsidó család az utolsó évben megkérte a férjét, tanítsa a gyerekeket lengyelre, cserébe naponta egy vekni kenyeret adnak, mert pékek voltak az illetők. Brusztné azt kérdezte: „Megőrültek? Most akarják a gyerekeket lengyelre tanítani? Nem tudják, mi az Umschlagplatz, nem tudják, mi fog önökkel történni?” Az apa lesöpörte őt a válasszal: „Asszonyom, tudom, mi az Umschlagplatz, tudom, hova fogunk kerülni, de amíg élünk, legyünk tanult emberek, akár két hónapig is. A gyerek tanuljon, mielőtt meghal.” Ez volt a mi pszichológiánk is: amíg élünk, legyünk tanult emberek. Amíg élünk, éljünk normálisan, humánusan. Legyünk tele humorral. Addig ismerkedjünk fiúkkal, legyenek barátaink, és minden folyjon úgy, mintha a bennünket körülvevő világ normális volna.

Odahaza sokat beszéltek a zsidótörvényekről. Az iskolában: nem. Az iskola olyan volt, mint egy menedékhely. Kívül állt a külső világon, ahol mindenki félelem és rettegés nyomása alatt élt. Tanáraink azt akarták, hogy az iskola paradicsom legyen, ahol átléphetünk a félelem, a rettegés falain. Ők nem hozták be a zsidótörvényeket. A Bibliáról meséltek és a magyar irodalomról. Latint oktattak, mintha semmi sem történt volna. És mindenekelőtt: gondolkodni tanítottak. Ezért tartottuk ezt az iskolát, még a háború legborzalmasabb pillanataiban is, olyan szépnek és jónak. Felfogtam: rezervátum ez, ahol az abnormális világban normálisan lehet élni.

Rieger Richárd matematikatanár, aki később fizikát is oktatott, a legnagyobb tanáregyéniség volt, akivel életemben találkoztam. Nem engedte, hogy tankönyvet vegyünk a kezünkbe, táblára írva mindent ő magyarázott el nekünk. Soha egyetlen képletet sem tanultunk tőle, minden képletet velünk vezettetett le. Nem számoltunk ki semmit. Képleteket kellett felállítanunk. A számolást elvégzi a számológép. Az egyszeregyet már tudjuk. Kis számológép-könyvecskénk volt, szorzókönyvecske, gyökvonáskönyvecske, függvénytáblázat. Használtuk, de ez sem volt olyan fontos. „Lányok, gondolkozni!” Ez volt a lényeg. „Lányok, gondolkozni!” Amikor egy problémát felvázolt, és fölírta a táblára a paramétereket, kiállt a katedrára, mint egy karmester, és kiadta a jelszót: „Lányok, gondolkozzanak!” És akkor gondolkoztunk. Egy kéz a levegőben. Aztán a második kéz, a harmadik, a negyedik. Várt. Nem volt elég. Amikor már huszonöt kéz lendült a levegőbe, és sikoltoztunk: „Tanár úr!”, „Tanár úr!”, és rohantunk előre a katedrára: „Tanár úr!”, „Tanár úr!”, csak akkor mutatott rá a szerencsés szólistára: „Jöjjön ki a táblához!” A folyamat, amikor tizenöt-húsz perc alatt a lányok gondolkoztak, és mindegyik egymás után, segítség nélkül rájött a megoldásra, és az egyik kimehetett elmondani a megoldást, az élet legszebb pillanatai közé tartozott.

Nem hiszem, hogy nagy matematikus lett volna; pedagógus volt, aki hitt abban, hogy akkor tölti be maradéktalanul a hivatását, ha mi gondolkozunk. 1944. március 19-én ő kopogott be. Bejött franciaórán az osztályba. Csodálkoztunk, mit keres itt óra alatt. Azt mondta: „Lányok, álljanak fel, pakoljanak össze, és menjenek haza. A németek ma megszállták Magyarországot.”

Megmaradt. Sokszor találkoztam vele a Kossuth téri menzán. Ott ettük együtt az előfizetéses menüt. Tanári nyugdíjból élt, a felesége is tanárnő volt, aki szintén a Zsidó Gimnáziumban tanított, franciát. Egyszer valami probléma adódott, az előfizetéses menüt a következő héten nem adták ki, mert két ünnepnap volt azon a héten. Rieger Richárd összeráncolt, öreg arccal állt ott. Amikor ezt megmondták neki, ránézett a jegykiadóra, és megállapította: „Ebben nincsen ráció.” Valóban nem volt. Rieger tanár úr számára mindenben rációnak kellett lenni.

Kandel tanár úr hittanra oktatott. Bár sokat bosszantottam Herzog bácsit, de a végén mégis komolyan vettem a tárgyat. Ennek ellenére ateistaként kerültem a Zsidó Gimnáziumba, ahol heti öt órában oktattak hittant. Ebből kettő zsidó történelem, kettő bibliaolvasás és egy imádságóra volt. Kandel Sámuel elbeszélgetett minden új diákjával. Mint afféle kis tízéves lázadó megálltam előtte a folyosón, és nem haboztam megnyilatkozni: „Tanár úr, én nem hiszek Istenben.” Legyen csak mindenre elkészülve, milyen forradalmi és lázadó természetet kap tanítványul. Samu bácsi rám nézett, és elmosolyodott. Nagyon édes mosolya volt. Megkérdezte, hallottam-e a történetet, ami azzal a jó, derék rabbival történt ukrán földön a pogromok idején. Nem hallottam semmilyen történetet, ingattam a fejem. S akkor elmesélte a történetet, amelyet jól ismerünk még Moses Mendelssohntól s előtte Hilléltől: a pogromok idején az ukrán atamán a rabbinak azt mondja: megkegyelmez az életének, ha a zsidó vallás lényegét összefoglalja, amíg fél lábon áll. A rabbi így felelt: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad”, és letette a lábát… Te is szereted felebarátaidat, mint önmagadat? Mondtam: igyekszem, nem tudom, mindig jól szeretem-e őket, de igyekszem. Megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Akkor te jó zsidó vagy. Isten számára az a fontos, hogy jó zsidó legyél. Az Istennek nem fontos, hogy te hiszel-e benne, vagy sem, csak az, hogy megtartsd a törvényeit. Ha hiszel Istenben, az neked jó, ha nem hiszel, az neked rossz. Istent ez nem érdekli, az ő szemében te jó zsidó vagy.” Megszégyenültem. Később megtudtam, hogy ez a kis anekdota a zsidó vallás korrekt leírása. Ugyanis azt hittem, hogy ez Kandel Samu tanár úr egyéni értelmezése. Nagyon-nagyon hosszú időre rá írtam egy cikket a Vigiliában A forradalmi kereszténységről címmel. Szerepelt benne az a gondolat, hogy „nem az a fontos, honnan merítjük az erőt, hanem az, mihez”. Kandel Samu tanár úrtól tanultam. Már akkor megértettem: igenis meríthetem a vallásból az erőt, és meríthetem másból is az erőt, mondjuk a categoricus imperativusból, a feltétlen belső erkölcsi parancsból. Ezt ugyanis négyéves koromban apám elmagyarázta nekem, milyest beszélni tudtam. Apám ateistának hitte Kantot. Mindegy, hogy én abból merítem az erőt, amit Kant mondott, vagy amit a zsidó tradíció Kandel Samu bácsin keresztül nekem átad. Az a fontos, mit csinálok, tudom-e szeretni a felebarátaimat, mint önmagamat. Vagy: be tudom-e az Erkölcsi Törvényt teljesíteni? Erről van szó, és nem a forrásról. Ezt tízéves koromban pontosan megértettem, beteljesítve Immanuel Kant meglátását, aki hangsúlyozta, hogy minden tízéves gyerek meg tudja érteni a categoricus imperativust. Az is hozzátartozott Kandel tanár úr jelleméhez, hogy imaórán soha föl nem szólított. Csak zsidó történelemből, Bibliából feleltem. Tudomásul vette, amit mondtam. Jóval később olvastam – a Talmudban –, hogy „ne tégy föl olyan kérdést, amire a megkérdezett csak hazugsággal tud válaszolni, mert bűnrészes leszel a bűnében”. Samu bácsi nem akarta, hogy hazudjak, amikor imádkozom. Nem akart bűnrészes lenni az én esetleges bűnömben. Csak a vallásos lányokat szólította fel imaórán. Imádtam a hittant, jóllehet továbbra is hitetlen kutya maradtam. De imádtam, mert a zsidó történelem és a Biblia magával ragadó olvasmány, még akkor is, ha héberül kellett kívülről bemagolni, amit kevésbé szerettem.

Scheiber Erzsi néni Samu bácsi felesége volt. Mint Rieger Richárd, igyekezett könyv nélkül tanítani. Fejébe vette, hogy a tizenhárom éves lányok pontosan meg tudják tanulni a magyarórán azt, amiből az érettségizők vizsgáznak. Rettenetesen primitív tankönyveink voltak, ezért mindent földiktált a füzetbe, amit fontosnak tartott. Szerette a régi magyar irodalmat. Balassi Bálintról mi annyit tudtunk, mint az érettségizők. Janus Pannoniust is nagy részletességgel tanította, ezeket mind a füzetbe jegyzeteltük, mert a tankönyv nem mondott róluk jóformán semmit. A Károli-bibliáról is sokat beszélt, az érettségiző osztály elkérte a tizenhárom éves gyerekek füzetét, hogy abból készüljön. A verseket már apám megszerettette velem, az egész magyar irodalmat Scheiber Erzsi néni.

Mostanában jelent meg a Világosságban Az én Berzsenyim című esszém, amelyben visszaemlékszem apám szavalására. Négyéves korom óta mindennap szavalt nekem egy-két verset. Az első vers A walesi bárdok volt, attól kezdve Arany-balladákon éltem, legtöbbjét máig kívülről tudom. Mentünk tovább: Vörösmarty A vén cigányát szavalta, a Gondolatok a könyvtárban-t, A merengőhöz-t. Rátért Csokonaira és Berzsenyire. Berzsenyi elragadta a fantáziámat. Szerettem a nehéz, bonyolult verseket. Utólag nézve: a filozófiát jobban szerettem bennük, mint a nyelvet. Berzsenyi versei gondolkodásra serkentettek, de kedveltem a hangzásukat és a ritmusukat is. Apám persze másokat is szeretett, akiket nem akartam igazán hallani. Ő nagyon szerette Arany János Őszikéit, engem untattak. Ő rajongott Petőfi egyes verseiért, A Tiszát én is imádtam. A többit kicsit lepöcköltem akkor. Adyt persze apám ismerte és szavalta. Nagyon kevés Babitsot, valami Kosztolányit is. Kosztolányit nem az apámtól, hanem Erzsi nénitől kaptam. Apám Adynál megállt. Kandel tanár úr is szerette a verseket, neki Arany János volt a kedvence. Ha a zsinagógában az ünnepekkor beszédet tartott, mindig idézett egy kis Arany Jánost. Egy alkalommal az Ősszel-t végigszavalta.

A kortárs magyar irodalomból 1944 előtt kevés szüremlett be az iskolába. A Vajda János Társaságban vasárnaponként Major Tamás és Gobbi Hilda szavalt. Ők szavaltak mai magyar költőket. József Attilát, Kassákot – néha a „szögletes arcú” mester is megjelent.

Az osztályban különböző lányok különböző dolgokat olvastak. Az első két osztályban a lányok nagy része még ifjúsági regényeket, például Kertész Erzsébetet. A Pál utcai fiúkat persze mindenki olvasta. És sokan olvastak ifjúsági kiadásokat. A fordulatot a tizenhárom esztendős kor hozta. Én már jóval korábban felnőtt kiadásokat kezdtem olvasni, mert a nagymamám elve az volt, hogy nekem csak felnőtteknek szóló regényt ad a születésnapomra. Tízéves koromban megkaptam a Copperfield Dávidot felnőtt kiadásban. Végig kellett rágnom magamat rajta. Nagyon sok lány viszont addig csak „átdolgozva a tanulóifjúság számára” kiadást olvasott. Tizenhárom éves korunkban állt be a fordulat, ettől kezdve mindenki komoly irodalmat olvasott, s ezekről kezdtünk beszélgetni.

A fiúk is megjelentek az életünkben.

Zsoldos igazgató úr ezt igen szigorúan vette; így a lányok fiúkkal nem érintkezhettek. Még a háború után is ragaszkodott a hosszú fekete harisnyához. Nyáron, meleg időben zokniban jöttünk, és az utcasarkon váltottunk harisnyára. Zsoldos igazgató úr mindenkinek végignézte a lábát a kapuban. Fiú nem jelenhetett meg az iskola előtt, nem jöhetett értünk, nem nézhettünk rá egy fiúra, nem járhattunk olyan moziba, ahol nem csak gyermekfilmeket játszottak. Senki nem vette ezt komolyan. A fiúk nem mentek az iskola elé. Jó, az utcasarkon vártak. Mindenkit ott várta a fiúja. A háború után már muszáj volt tolerálni a fiúk létezését.

Könyvekről nemcsak az apámmal, hanem a család más tagjaival is lehetett beszélgetni. Egyik nagynéném vegyész és író volt, Meller Rózsinak hívták. Darabjait a Belvárosi Színházban játszották, az Irja hadnagy és az Öt bála rizs című drámáját még a felszabadulás után is adták Bárdos Artúr rendezésében. Másik nagynéném barátja – ez is ritka volt abban az időben, hogy valakinek barátja volt – meglátta a kezemben A kis tudós című könyvet. Részletesen beszámoltam róla, hogy ha a Marson emberek laknának, négy és fél méterre is megnőhetnének, és egyébként milyen a világegyetem. Ez annyira megtetszett neki, hogy megvette nekem A csillagos ég titkai című könyvet. Tizenkét évesen olvastam. Vörös óriásokról, fehér törpékről szólt, és azt a kérdést is föltették benne, hogy végtelen-e vagy véges a világegyetem. Az egyik fejezet erre a problémára fókuszált. Tizenötször is elolvastam. Még lefekvés után is azon rágódtam, véges-e vagy végtelen. Nyomban elhatároztam, hogy csillagász leszek. Akkor még nem tudtam, hogy ez: filozófia. Hiszen a véges vagy végtelen problémája nem csillagászati kérdés. Osztálytársaimmal nagyon szerettük a Száz vers című gyűjteményt, még a háború után is folyton azt nyúztuk. Száz külföldi vers fordításából állt a kötet, Szerb Antal válogatta. A kortársi költők neveit mint Verlaine- és Baudelaire-fordítókét hallottam először. Magyar zsidó irodalmat kevéssé ismertem, és nem sokra becsültem. Gyakran idézgették Szabolcsi Lajos költeményét, csak ironikusan tudtam szavalni: „Testvér, kiállsz az utcán, mint egy kóbor eb… Testvérem, megállj, hadd mondhassam meg, mi fáj… az öklöd feszül, kutatsz jobbra-balra és imbolyogsz, mint részeg a viharban. Testvér, én azt mondom neked, az apád nálad többet szenvedett… ” – észvesztően rossznak tartottam. Aki Adyn és Berzsenyin nőtt fel, az csak röhögni tudott rajta. Zsidó irodalmon a régi zsidó irodalmat értettük. A Bibliát. A zsoltárokat, a prófétákat szívesen olvastam, s ebben az értelemben akár protestáns is lehettem volna. Bialikot és más új héber költőket csak a háború után ismertem meg, Kardos László tartott róluk előadásokat. Nagyon hamar kezdtem orosz regényeket olvasni. Először Dosztojevszkijt, később Tolsztojt. Legnehezebb feladat elé a nevek memorizálása állított. Az a sok -vics és -vna meg a hármas nevek! Imádtam a regényeket, a neveket viszont vizuálisan azonosítottam. Ha el kellett mondani a regény tartalmát, nem tudtam megnevezni a szereplőket. A franciákat, Stendhalt, Balzacot is korán kezdtem. A modernek csak 1945-ben jöttek sorra. Addig csak Proustot olvastam, de hát Proust nem volt kortárs. Őt modernnek számítjuk, noha hol volt ő a moderntől! Thomas Mannt, Huxleyt olvastam még a nagynéném könyvtárából, Gide, Cocteau, Sartre a háború utánra maradt. G. B. Shaw-t is szerettem. Egy regényében szerepel ez a mondat: „Ne menj férjhez olyan emberhez, aki többet olvas, mint amennyit gondolkodik.” El is határoztam nyomban, hogy nem megyek férjhez ilyen emberhez. Néhányan olvastak Freudot, ő inkább képezte társalgás tárgyát, mint Marx. Nem mertek róla beszélni, noha tanítottak nálunk olyan helyettes tanárok, akikről kiderült, hogy illegális kommunisták testvérei. A fiúgimnáziumban több diákot letartóztattak kommunista összeesküvés vádjával. Úgy sejtettük, hogy előfordulnak ilyen forradalmárok a körünkben, de számunkra ez nem marxizmusnak számított, és nem kommunizmusnak, hanem antifasizmusnak: akiket letartóztattak, azok a németek és az antiszemiták ellenségei. Sztálin nevét Sztalinnak ejtettük, a felszabadulás után nagyon meglepődtem, hogy á-val kell mondani. A freudizmus az én családomban is nagy divatnak örvendett, és természetes olvasmánynak számított. Meller Rózsi néném férje pszichológus volt, s amikor a fiuk megszületett, s állandóan az anyjához kezdett bújni, mint minden normális gyermek, akkor mindenki fölsikított a környezetben: Ödipusz-komplexus! A freudi nyelvet természetes anyanyelvként beszélték az emberek. A marxizmus nyelvét viszont senki. Abból kimaradtam, lehet, hogy éppen ezért lettem rá később fogékony. Anyámról ugyan tudtam, hogy a Tanácsköztársaság idején forradalmár volt. Amikor bejött az első „fehér” vonat Balatonfüredre, az Internacionálét énekelte tizennyolc éves korában. Az ő családjából többen szimpatizáltak a Tanácsköztársasággal, sőt voltak vöröskatonák is közöttük. Viszont az apám családjából senki sem rokonszenvezett a marxizmussal, mindenkitől idegen volt. Egy barátnőm, akivel néha összejárok, emlékszik arra, hogy egyszer gyalog mentünk haza az iskolából, eljutottunk az Oktogonig, megállítottam, és megkérdeztem tőle: „Zsuzsa, és mi a te világnézeted?” Ezt soha nem felejti el. Nem tudta, hogy van neki ilyen.

A Zsidó Gimnáziumban a numerus clausus folytán több, az egyetemről kizárt neves professzor is oktatott, de bennünket nem tanítottak. A magyar önképzőkört – hetedikeseknek, nyolcadikosoknak – Túróczi-Trostler József vezette. Harmadikos koromban, fölbátorítva Erzsi nénitől, hogy milyen jó vagyok irodalomban, elmentem hozzá. A téma abban az évben Shakespeare volt. „Tanár úr, kérem, nagyon szeretnék az önképzőkörbe járni.” Végigmért: „Mit képzel maga? Ez nem óvoda. Hogy képzeli, hogy az önképzőkörbe egy óvodást fölveszek?” Rossz tanár lehetett, mert jó tanár nem mond ilyesmit egy tizenhárom éves gyereknek, aki el akar menni Shakespeare-t hallgatni. Ez később igazolódott is, amikor németprofesszor lett az egyetemen, ahol a háta mögött mindenki gonosz törpének nevezte. Komlós Aladárt rendkívül respektáltam, egyszer-kétszer bejött helyettesíteni. Őt később Hermannon keresztül ismertem meg az egyetemen, sokat beszélgettünk magyar irodalomról, de akkor már nem voltam iskolás. Rónai György később egyetemi tanár lett Dél-Amerikában. Magyart helyettesíteni jött, s bemutatott egy intelligenciajátékot. Kérdéseket tett föl: mit tudunk erről, ki írta ezt és azt, ki tud erre válaszolni? Megnyertem, mert sok könyvről tudtam, hogy ki írta, kik a szereplői, ezt ma kvízjátéknak mondanák, amit akkoriban nemigen ismertek. Szemere Samut is már jóval később ismertem meg, szintén Hermannon keresztül, a rabbiszemináriumból.

A háborúba rohanó korban az iskola szigetnek számított. Ahol mindentől megvédtek a tanáraink, az olvasmányaink, az érdeklődésünk és az egymás iránti vonzalmaink. A másik sziget földrajzi értelemben is az volt: a Margitsziget. Ide mindig szabad volt zsidóknak bemenni. Budapesten nem voltak korlátozások, csak Pest megyében. Állandóan túráztunk szombat-vasárnaponta apám társaságával. Mindig mentünk: gyerekek, felnőttek együtt. Legtöbbször a Pilisbe jártunk, de azután, hogy Pest megyének nyilas főispánja lett Endre László személyében, és ennek következtében diszkriminálták a zsidókat, csak a budai hegyekben lehetett sétálni. A Sziget egyik kiöblösödő, kerek részét második rondónak hívtuk. Sokszor elsétálok most is oda, ma a kerek formáját megszüntették. Itt találkoztak egymással a lányok és a fiúk. Itt alakult ki a gyerekkori társaságom. Amíg a fiúkat be nem vonultatták, ez volt az ifjúság boldog szigete.

A fiúk állami iskolába jártak, legtöbbjük a Berzsenyi Gimnáziumba. ’37-ben, ’38-ban kezdtek iskolába járni. Az ő idejükben még nem tört ki a numerus clausus, ezért tovább járhattak iskolájukba, csak a fiatalabb nemzedékek nem iratkozhattak be oda többé.

Minden lánynak kellett egy születésnapi zsúrt rendeznie, ahova a barátnőit meghívta. Nagyon fontos volt, kit hívunk meg a zsúrra, és kit nem. És hogy mit adnak a zsúron. Akár egyhónapi fizetés is ráment. Kakaó tejszínhabbal, szendvics, csokoládétorta volt a minimum, amit fel kellett szolgálni. A zsúrokat rendre csalódás kísérte, mert nagy várakozás előzte meg őket: kitűnően fogjuk magunkat érezni, nagyokat fogunk enni! Elrontottuk a gyomrunkat, rosszul éreztük magunkat, és nem azok a lányok jöttek el, akiket a legjobban vártunk. Ebben a nem koedukált világban minden lánynak és fiúnak megvoltak a saját nembéli szerelmei. Ha nincsenek kétneműek, mindenki a saját nemében éli ki erotikus érdeklődését. Minden lányhoz valamelyik lánypajtása közelebb állt, mint a többi. A fiúk is választottak legeslegjobb barátot. Amennyi csalódás, ugyanannyi féltékenység. Valamennyi zsúr tele volt érzelmi feszültséggel, bonyodalmakkal: ki kivel lesz együtt, kit ki mellé ültetnek, ki kivel beszélget többet, ki kivel fog játszani, ki nyer a bújócskában? A zsúron nem lehetett csak beszélgetni, játszani is kellett. Főleg bújócskát és mindenféle társasjátékot. A siker mércéje: hányan jöttek el? Egyik zsúrom borzalmas eredménnyel zárult: egyetlen meghívott sem jött el, mert éppen influenzajárvány tombolt. Mindenki beteget jelentett, ott tornyosult a rengeteg sütemény, amit anyu készített. Sírva, zokogva kellett a süteményeket megennem, amihez gusztusom sem volt.

Fiúk nem jártak a zsúrokra. Fölfütyültek értünk az udvarból, kijöttünk és lerohantunk. A fiúk vártak, és együtt mentünk a Szigetre. Néha följöttek hozzánk. Szegényeknek nagy problémájuk támadt, ugyanis egy lány lakásában még vécére menni sem lehetett. Nem kérdezhették meg, hol lehet pisilni. El kellett szaladniuk szegényeknek valahova. Nem jártunk sohase vendéglőbe, se cukrászdába, ahova most járnak a fiatalok, pénzünk sem volt rá. A Szigeten üldögéltünk, és ott szórakoztunk egymással, ha esett, ha fagyott.

Ott ismertem meg Bihari Gyurit: ő volt az első nagy szerelmem. Kallós Ancival ültem egy padon a Margitszigeten, és arról beszélgettünk, ki mi akar lenni. Anci azt mondta, ő jól szeretne férjhez menni. „Én pedig, én tudós akarok lenni: vegyész” – válaszoltam. Anci fölvilágosított, hogy akkor nem fogok férjhez menni. „De igen.” Akkor nekem nem lesz gyerekem. „De, nagyon sok gyereket akarok.” Erre ő: a gyerekeim mindig piszkosak lesznek. „Nem lesznek piszkosak, és akarok gyereket, és tudós akarok lenni, ez igenis lehetséges, mert olvastam Eve Curie Madam Curie című könyvét, és Madam Curie Nobel-díjat kapott, és volt két lánya, akik nem voltak piszkosak. Ezenkívül férjhez ment, és a férjével nagyon jó házasságban élt” – majdnem sírtam, zokogtam. Árnyék vetődött ránk, és ott állt előttünk egy fiú. Kicsit idősebb nálunk, kicsit félrefordítja a fejét. Hozzám fordul, és azt mondja, máig hallom a hangját: „Mit hallok, mit hallok?” Ez volt Bihari Gyuri. Tetszett neki, ami egyetlen fiúnak sem, hogy én nem akarok olyan lenni, mint a többi lány. Nagyon jól megbarátkoztunk. Ő is minden lány után megfordult, és ellenőrizte, jó vagy rossz lábuk van-e. „Gyuri, hogyan tudod megállapítani, melyik lánynak van jó vagy rossz lába?” „Nem tudom megállapítani.” „Gyurikám, ha nem tudod megállapítani, mért nyilatkozol róluk furton-furt?” „Különben nem tekintenek férfinak.” Mondta tizenöt éves korában. Ismét tanultam valamit a nők és férfiak viszonyáról. Ó, Bihari Gyuri, drága barátom! Utoljára a nemzetközi gettóban találkoztunk, megszökött valahonnan, hogy meglátogasson. Hamis papírokkal bujkált, a Liszt Ferenc téren lőtték agyon a nyilasok. A sírját meg szoktam látogatni, ha kimegyek a temetőbe. Ő volt az első nagy szerelmem. Nagyszerűen lehetett vele regényekről és irodalomról beszélgetni. Közgazdász akart lenni, tehát a közgazdaságról is beszélt. Ő volt az a fiú, akivel nem kellett kacérkodni. Egyszer azt mondta: „Te milyen okos vagy, bár lány vagy.” „Gyurikám, ez olyan, mintha azt mondanád, milyen jól tudsz biciklizni, bár majom vagy.” Ezt azért mondtam, mert akkoriban az állatkertben éppen egy bicikliző csimpánzot mutogattak. „De nem vagyok majom!” Ezt is megértette. Édes fiatal gyerek volt.

Furcsa, ha az ember egy tizenöt éves gyerekről beszél úgy mint első szerelméről. Aki sosem lett idősebb, mint tizenhat. A tizenhetedik születésnapja előtt ölték meg. Egy barátnőmtől tudtam meg a történetét, aki ismerte a családot, ahol Gyuri bujkált. Jó fiú volt, az unokatestvére rettenetesen szenvedett az éhségtől, ezért Gyuri elhatározta, hogy kimegy kenyérért sorba állni. A nyilasok agyonlőttek minden zsidót, aki abban a sorban várakozott. Egy ideig ott volt az emléktábla a Liszt Ferenc téren a nevekkel mementónak, aztán leverték, és soha többé nem állították vissza. Nekem kellett volna megmondanom a Gyuri anyjának, hogy megölték a fiát. Háború után, amikor a Körúton lopott holmikkal kereskedtem, odajött az asztalomhoz, és megkérdezte, nem tudom-e, mi történt a fiával. Azt mondtam, nem tudom. Annak a gyávaságnak az emlékét örök életemben magammal hordozom.

Olvastam egy német regényt: A halottak fiatalok maradnak. Ez mélyen igaz. Bihari Gyuri örökre fiatal maradt.

(Folytatjuk)

 

vissza