Kortárs

 

Domokos Mátyás

Könny közt humor Illyés Gyula lírájában

 

1.

A tiszta humor – ritka adomány a költészetben. Goethét idézem, amikor ezt állítom. Illyés Gyula, akit a harmincas években, mint Vas István emlékirataiból tudható, a pesti irodalmi közeg szellemeskedve „a magyar Goethének” mondogatott, rendelkezett ezzel a ritka adománnyal, ami a weimari költőfejedelem szerint „felszabadítja a lelket”. Illyés Gyulának megadatott, hogy a pálya kezdetétől haláláig, Reviczky Gyula szavával, „a humor csodás, kedves hangjával szólhasson” költőként is, de érdekes módon irodalomtörténet-írásunk, amely különben a „puszták népe” költőjének szerepeit kedvtelve helyezi történelmi korszakonként váltakozó skálabeosztású mérlegére, ismereteim szerint alig vagy sehogy sem vett tudomást az illyési lírának erről a rendkívül vonzó jellemvonásáról. Egy testes antológiát is megtöltő, legalább nyolcvan-száz versre gondolok, amelyeknek a sorait, metaforáit, üzenetük sugárzását bearanyozza az illyési kedély fényjátéka. A humora, mely nem keverendő össze a komikummal. Mert hogy a változatosság kedvéért Arany János szellemét is megidézzem: „a humor… csak álarcát viseli a nevetségesnek – olvashatjuk az ő Széptani jegyzeteinek a költészetről szóló fejezetében. – Nevetséges álarcában rejtezett sírás.” Majd így folytatódik az Arany János-i gondolat: „A komikum csak nevettet... a szatíra javítani akar, a humor a fájdalomból ered... A komikus író nevet a világ bohóságain... a szatirikus író csúffá teszi azokat. A humoros író (ellenben) mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.”

Illyés Gyula valóban „többösztönű” költő volt; Németh László látnoki diagnózisát a Nehéz föld költője jó fél évszázados útjával igazolta. Egyensúlyát mindvégig megőrizve tudott egyszerre több úton is haladni, anélkül, hogy költői személyiségét Pessoa módján négyfelé hasította volna. Ez a jelenség, amelyet a kritika és az irodalomtörténet-írás a „forradalmár”, az „utolsó nemzeti bárd” vagy az ontologikus költőszerep megvalósulásaként értelmez, álarcként fed el talán nem is egy „ismeretlen Illyést”; egyebek közt eltakarja azt az Illyést is, akinek valamennyi regisztrált szerepét oly gyakran átszövő humorán keresztül idéződik meg a világ: „gyehennád s édened, / ez a »mocskos« valóság!” (Séta az árnyékommal) Pedig a „meztelen” Illyés egyik legmélyebbről jövő, „szívbéli hangja” ez, amit – úgy tűnik, máig – „nem szoktak meg itt még”, ahogyan a Nehéz föld egyik páratlanul gyöngéd portréjában, A ház végén ülök kis öreganyájának a humoros megidézésében mondja, s valóban „a világ forró mélységéből”.

Nem méltatták kellő figyelemre, vagy ami még rosszabb: gyanakvással hallgatják ezt a költői hangot. Jól tudom persze, hogy egyfajta szereplehetőségnek a színházi festőanyagai még az illyési „szívbéli hangot” is színezhetik, hiszen a megformálás kényszere és tudatos munkája folytán a személyiség lírai spontaneitása is veszít „civil” őszinteségéből. De engem mindig az érdekelt, hogy honnan jön a költői hangnak és látásmódnak ez a magyar lírában egyedülálló jellegzetessége.

 

2.

„A jó vers tartozéka, hogy minden sorában meglepetés legyen, az elmét pillanatra se engedje ellustulni, hanem – újabb és újabb kellemes szellemi meghökkentésekkel szolgálva – állandóan izgalomban lebegtesse, mintegy a levegőben.” Illyés egyik ars poeticája ez, a Hunok Párisban hasábjairól. Fiatal Eötvös-kollégista koromban, amikor már kezdtem belterjesebben megismerni Illyés költői világát, mind gyakrabban tapasztalnom kellett, hogy az Illyés-vers egyik váratlan, nagy és kellemes meglepetése: a humor. S jól emlékszem, az éppen megszünt(etett) Válasz szerkesztője, Sárközi Márta is megerősítette bennem, hogy a Három öreg, az Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez, az Egy barackfára, a 9, rue Budé, a Rend, béke…, az Ég kék, az Alkalmi meditációk, A szabad sajtóra vagy a Népiesek és urbánusok közt „két kulacsát váltogató”, s „ebből ürmöt, abból mérget kortyolgató” költőjének a személyes és írói varázsa elképzelhetetlen volna kedélyének a tragikumot humorral palástoló képessége nélkül. – Csodálatos, elragadó, finom és gyengéd humora van ennek az indulatos embernek! – mondogatta Sárközi Márta, gondolom, nem csak nekem, Zugligeti úti szoba-konyhás lakásának a Hunyadoromra néző, tenyérnyi kertjében, egy festetlen, ócska támlás padon üldögélve (ahol különben maga Illyés is többször elüldögélt, meg-megmutogatva neki kéziratos verseit az ötvenes években). – És versben is az! – tette hozzá Sárközi Márta. – Ami a jó magyarok halálkomoly költészetében végképp szokatlan tünemény!

Nem csak az ember volt indulatos. Ő maga vallotta, még fiatalon, hogy „a verset nem a rím és ritmus teszi, hanem az indulat”. (Naplóbejegyzés 1930-ból.) De az illyési indulat, amely – mondjuk – a Kacsalábon forgó várat vagy a Nem volt elég átkait, vagy akár az Egy mondat…-ot kisisteregtette belőle, gyakorta átváltott humorba: iróniába és öniróniába. Gondoljunk akár olyan öregkori versére, mint a hetvenes évek közepén írt Ninivében, s annak „bús, agg Jónására”, aki könnyes-derűs rezignációval maga is jól tudja, hogy amit képvisel, a nemzeti gond, a tömegkommunikáció és a hivatalos nagyhatalmi ideológiák tükrében „nem up to date faló”. Külön kis esszét lehetne írni azokról a nyelv fölötti és nyelv mögötti képzettársításokról, amelyeket a vers felhámja: a fogalmazás vészjóslóan humoros módja akkor is kivált minden olvasójából, ha azt nem is tudatosítja. De átérzi, hogy milyen vonatkozás köti össze a „bomba, lobogó város, pernye és üszök” felidézett apokalipszisát az „édes Camel-füst fellegével”.

„Van érzékem a szellem játékaihoz”, jegyzi meg Illyés, valahol a Magyarok hasábjain. Mindazok, akik ismerték őt vagy a művét, tanúsíthatják, hogy amikor tréfált, rendszerint akkor beszélt a legkomolyabban; hogy állandó készenlétben volt benne ez az érzék, még olyanformán is, mint lélekjelenlét. Nála azonban ez a „játék” éppen ezért vérre ment. Pontosabban: belső vérzésre, testileg a gyomorfekélyig, lelki értelemben pedig két depresszió örvényei közt hányódva. Mielőtt azonban megpróbálnék továbbmenni ezen a kényes területen, ismételten arra utalnék, hogy az illyési líra humora nem egyszálú, nem egyhúrú humor.

 

3.

Génjeiben hozott adomány ez a képesség Illyésnél, vagy ahogyan Reviczky írja: „a szív adománya, s mint ilyen, minden más költészeti elemnél jobban foly a kedélyből.” (A humor pszichológiája, 1874) De ez önmagában nem költészet, s ami Illyés Gyulát illeti: a gyerekkor élményei erősítették, és Párizs ébresztette öntudatra. „Első leckéivel engem úgy nevelt a világ – vallja egy helyütt a Kora tavaszban –, hogy a rendkívülit tartsam rendesnek.” A Puszták népében írja Nebándról, az apai nagyszülők környezetéről, hogy „varázslatos föld volt. Éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborúkat jeleztek, a parádés kocsis rettenetes lendületeket végezve az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvar közepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézust emlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki a sötét pincéből erős napsütésbe lép.”

Gyermekkora élményvilágában gyakran és sokféleképpen tótágast állt az a bizonyos „mocskos” valóság, aminek az emléke mint belső tapasztalat bizonyára szerepet játszott annak a komoly költői meggyőződésnek a kialakításában is, hogy: „az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot.” (Haza, a magasban)

Ilyen tótágasnak, a mocskos valóság költői átlényegülésének érezheti olvasója azt is, amit Illyés Gyula a pusztai káromkodások művészi nevelőerejéről ír, úgyszintén a Puszták népében: „Úgynevezett művészi képzelőerőmet gyermekkoromban először a káromkodások foglalkoztatták, s tán nevelték is. Elcsodálkoztam a találó megfigyeléseken, a merész képzettársításokon s azon a valóban művészi tulajdonságon, amelyet a költészettanban képalkotásnak neveznek. Filozófiai disszertációul, jó előre, a káromkodás lélektanára készültem. – A jelzők dús torlódása, majd hirtelen kiömlése, a körmondatok lüktetése bizonyos törvényszerű szerkesztési módra és ritmusra enged következtetni. A rögtönzés, melyhez kétségtelenül rendkívüli gondolatgazdagság és valami örökölt, mindenkiben mindig kész ihlet szükséges... Imát nehezen, de káromkodást az egyház valamennyi szentjére kapásból minden pusztai kivág.”

De hogy mindezzel a magas költészetben is szabad élni és érdemes, arra a párizsi évek, a ma már klasszikusnak mondható avantgárd és művelői eszméltethették rá Illyést. Megismerkedése azzal a jellegzetes fekete humorral, amely André Breton Anthologie de l’humour című gyűjteményét megtölti. „A képtelenséggé bomló logika, a megszelídíthetetlen értelembe torkolló képtelenség”, amivel a vers – Paul Éluard szerint – lehetővé teszi, hogy „az ember mást lásson, másképp”.

De Illyés ezt a szürrealista, sőt: dadaista ars poeticát is, bár ifjú költőként alkalmazta, ironikus fenntartásokkal szemlélte, mint aki nemcsak arra ébredt rá, hogy a lét minden tényében és helyzetében van valami képtelen és abszurd, de mindemellett megőrzi azért a „józan paraszti eszét”. „Tzara azt találta ki, és azt foglalta igen szerencsés szavakba, hogy nem érdemes gondolkozni. Ezt rögtön – porával csiszolva a gyémántot – a legparányibb gondolat nélkül fogalmazta meg... E versek befogadásához – mint különben minden vershez – kegyelem kellett – folytatódik a Hunok Párisban visszaemlékezése ifjúkori önmagára. – Ezekhez valamivel több kellett? E kegyelem akkor ritkábban vagy kisebb mennyiségben szállt meg. Még észlény voltam, fej-párti.”

Ennek a csodásan fénylő iróniának a visszfénye benne van abban a kései versben is (Tiszta víz, tiszta pohár), amely már csak a költő posztumusz kötetében látott napvilágot. Illyés nagy élvezettel járta ki a párizsi redakciók szürrealizmusának az „ugróiskoláját”, amelyben például „a kétfejű borjú halálát” azzal magyarázták, hogy „szegény pára éhhalállal múlt ki, mert szopás közben egyik feje mindig félrelökte a másikat” (Csizma az asztalon). A szürrealista képzelet jártatása a költői kedély humorának a gyeplőjén a hatvanas évektől kezdve eredményez Illyés oeuvre-jében – Henry Michaux Talányaival és Plume-verseivel rokon (fordította is őket!) – szabad verseket (Már miért is?, aztán A Hebridák és Szamoa között és a Csöndes délután), amelyekben a fiatal, szürrealista Illyés villan meg ismét, a hajdani avantgárd gesztus véres komolysága helyett negyven esztendővel később inkább szarkazmussal fűszerezve a titkos megfigyelők, követő emberek, a vidéki politikus portréját, illetőleg a Rákóczi úton sétálgató költő önarcképét.

 

4.

Ismétlem: kötetet lehetne megtölteni azokkal a versekkel, amelyek sajátos ízét, eredetiségét humoruk, „a finoman érző ember szívbéli hangja” adja, ahogyan Nicolai Hartmann – filozófustól a költészet folyamatai és jelenségei iránt meglepő érzéknységgel – állítja esztétikájában. Ezek végigelemzése pedig újabb kötetet kívánna. Általánosságban mindenesetre megállapítható, hogy a második világháború kitöréséig inkább az a fajta humor az uralkodó szín verseiben, amelynek az értelemmel és logikával kordában tartott, mondhatni: célirányos szürreális abszurd a nemzője, vagy a kegyetlenül csúfondáros római szatíra a múzsája. És Petőfi hetyke ostorpattogtatása. Jellemző módon ezekhez a látszólag a legszorosabban a naptári időhöz, helyhez és személyhez kötött illyési indulatból kiszikrázó szatírákhoz a mindenkori magyar korviszonyok egyfajta szomorú vagy éppenséggel kacagtató örök-aktualitást tapasztanak. Mint például a vendégszövegekkel szívesen operáló, tehát posztmodern gesztusnak sem utolsó Oh, nép... címűhöz, kivált annak befejező soraihoz: „És minden ország támasza, / talpköve, a méltó kamatláb! / Ily tiszta egység nem volt még soha / mióta mindezt ők meghódították / a karddal, mely befele üt.” Vagy az 1932-es „Nem lopsz te többet! Ami még lopható / s egyáltalán mi még elemelhető vala: / magas elődeid már mind elemelék – / Kongó puszta honod! Reménytelen egén // kifordított zsebek gyanánt lobognak a / felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’ / kiment tallér méláz antik fénnyel a nap” kezdetű Ódához. Az Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez keletkezése idején Babits egyik kedves verse volt, ezt szerepeltette a fiatal költőtől Új antológiájában. A versnek a Bethlen István örökébe lépő gróf Károlyi Gyula volt a modellje és címzettje (Illyés „magas” földije, a puszták világának egyik hitbizományosa), de hatvan esztendővel később, a költő születésének 90. évfordulójára készült emlékműsorban a közlési és sajtószabadság médiabeli élharcosai elképzelhetetlennek tartották, hogy e pusztán „történeti érdekességű” vers, mintegy költője szatirikus vénáját jellemzendő, elhangozhassék. (De hát van ebben valami vigasztaló is, mert azt jelzi, hogy az igazán jelentékeny költő műve sose válik holt anyaggá, legfeljebb amikor elhallgatják...)

Emellett a „finom érzés” gyöngéd humorú gyöngyszemei is jelen vannak e korszak verseiben; a „százados, szelíd szegénység” rezignált humorával szóló versekben, továbbá azokban, amelyeket Horváth János nyomán „önzsánereknek” nevezhetünk. (Arany Bolond Istókját jellemezte ily módon Horváth János, amely még a debreceni kollégiumi diákhumorból is táplálkozik hajszálgyökereivel.)

 

5.

Az illyési humor megnyilvánulását műfaji béklyók vers és próza, sőt vers és esszé között sohasem korlátozták. Műfajok és mondanivalók ozmózisának: egymásba áramlásának lehetünk tanúi életművében, elsősorban játékos szellemének „faljáró” képessége folytán, ami az ő opuszának hervadhatatlanul modern jellemvonása. Prózájának nagyon sok részlete csekély vagy akár észrevehetetlen átalakítással, ha tetszik: puszta kiemeléssel vers is lehetne, s megfordítva: jó néhány lírai zsánerképe és „önzsánere” stílustörés nélkül belesimulhatna a Puszták népe vagy a Magyarok vagy a Mint a darvak vagy a Kora tavasz vagy a Csizma az asztalon prózájába. A közös élet- és élményanyagot formáló illyési kedély miért ne göngyölhetné bele a költői szatíra műformájába, mondjuk, a következő passzust prózájából? „Hivatásos mezőgazdasági szakértő nekem magamnak magyarázta, hogy a parasztasszonyok s gyerekeik szeretik, ha megverik őket, és hogy a napszámbérek emelése e népréteg testi-lelki elfinomodását, a gazdasági fegyelem megbomlását, s végül országos, sőt európai anarchiát eredményezne, mert a fjordi üdülőkből elmaradnának a vendégek, s a svédek nem adnának gyufát...” Vagy egy másik abszurd trouvée: „Vizsgázott vállalati könyvszakértő fejtegette előttem, hogy a gyáros fia a munkások érdekében cselekszik, ha atyjának jövedelmét mulatókban veri el, s ott poharat vág a tükörbe, mert a pénz így a főpincérhez, attól az üvegkereskedőhöz, az üvegkereskedőtől pedig a gyároson át végül az üveggyári munkásokhoz jut, s ennél rövidebb út nem képzelhető.” (Mindkét idézet forrása a Csizma az asztalon.) De nemcsak a maró szatírára, hanem a szelídebb, a megbocsátóbb humorra is számtalan példát lehetne idézni, amely tulajdonképpen verscsíra – prózában elbeszélve: „A községi kanász a szokásos vasárnapi templom előtti álldogálás közben ilyen szót ejtett: – Amikor Ferenc öcsémtől Ostendében elváltam. – Az egresi kocsmában két legény a moszkva–pétervári vonatok pontos menetrendje miatt kapott össze.” Olvasható a Kora tavaszban. A kamasz Illyés elnéző öniróniával megidézett arcképével együtt, aki költői próbálkozásairól így vall: „A versírás akkortájt ősz felé szokott rám jönni, akár a madarakra a költözés. Mint a gazda a termést, akkor csépeltem ki az egész évi élményt, az ibolya fakadását is.” De hiszen ezt versben is megírta! Jóval előbb, 1932-ben, Jön az ősz című versében: „Álmos a költő is, rímei botolnak, / a sor végén egymásba omolnak – / hullna velük ő is.” S a lobogó vágyaival már mindenestül európaivá vedlett ifjú „politológust”: „– Mert már Magyarország is bekerült a világ nagy áramaiba – szóltam közbe. – Vége a külön kis magyar glóbusnak. Csak most érkeztünk meg Európába. – Visszajössz te még – fújt felém egy csendes füstfelleget Uzdi bácsi.” S a legszebbet, mert a leggyengédebbet, amely a Szerény életed észrevétlen és csendes hősnőjéről, az édesanyjáról jeleníti meg a költői ihlet finomságával az ő emberi mivoltának a leglényegét: „Mindenki forradalmár volt. – Még anyánk is. Ebéd alatt azelőtt sose ült velünk asztalhoz, a konyhában evett, állva. Most legalább az ebéd befejeztével odaült, figyelt. Előttünk nem mondott véleményt, de egyszer Wilson neve említésekor kézlegyintéssel állt fel mosogatni.”

 

6.

Professzor Hegel, a nagy dialektikus, viszonylag érthető nyelven azt írja esztétikájában, hogy a művészi hatású humor elengedhetetlen feltétele annak az embernek a „bizakodása, aki fölötte áll saját ellentmondásainak, s korántsem elkeseredett s boldogtalan miatta”, valamint „önbiztonságában el tudja viselni céljainak és megvalósításainak felbomlását.” Életműve ismeretében Illyés Gyulára azzal az átalakítással merném csak alkalmazni Hegel bölcsességét, hogy Illyés humora művészi erejével inkább saját helyzete ellentmondásainak kerül fölébe időlegesen, amely természetesen minden emberi élet feloldhatatlan ellentmondásait is magába zárja, s amelyek miatt többnyire elkeseredett és boldogtalan és „önbizonytalan” depressziós volt egész életében.

Erősebben és kínzóbban, mint az átlag; költői érzékenysége és kétlakisága miatt. Amiből lényének rejtelmes kettőssége is eredeztethető, hogy először is két, mindenben ellentétes család kereszttüzében nőtt föl, „s amikor én figyelni s gondolkozni kezdtem – írja –, akkor már állt a néma harc a két család között... mint a mérleg nyelve, úgy hajlongtam a két puszta közt... Kétlaki lettem [kiemelés tőlem – DM] –, akkor ébredtem rá, amikor már nem változtathattam rajta; mindkét félnél el voltam szegődve. A vagy-vagy huzalkodásban nemcsak rokonszenvemet, de állásfoglalásomat is kettészakították. Ma is gyakorta érzem a sebet – írja, már felnőtt fejjel, 1934-ben, a Puszták népében. – Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint.” S a labirintus mélyén ott van „napi kosztjáért, ölni készen / kiéhezett / sárkányom, kétségbeesésem” (Hajnal, április, depresszió). S a jóformán minden tollforgató ember idegzeti foglalkozási ártalma: a depresszió súlyosabb formáit ez a folyton egyensúlyozásra kényszerítő kétlakiság-tudat váltja ki a költőből, aminek csak munkával és humorral lehet Illyés számára fölébe kerülni. „Két szellem küzd itt, amint látható, / egy hívő és egy istentagadó. / Nagy próbát rótt rám már azzal az ég, / hogy vegyes házasságból származék. // Két nagyapa, két család szelleme / próbálja bennem: egyesülhet-e?” – ábrázolja tündéri humorral eredendő kétlakiságának egyik sorsszerű komponensét, majd ezzel zárja: „arcvonásaik itt az arcomon / hol mosolyra, hol könnyre állnak. / Örök harcukat tovább harcolom.” S hogy győzi humorral, az sokak elől elfödheti, mennyire szenved tőle; a ragyogó költői állítások sokkalta kevésbé ragyogó „földi másától”.

 

7.

Félve folytatom, mert a lélek megnyilvánulásainak elemzése közben még a legtapintatosabb megfogalmazás is megbocsáthatatlanul és sebzően rigid állításokba tévedhet. Mégis vállalni kell ennek a kockázatát, hogy az élet és a mű teljesebb megértésére törekvő kritikus nem szólamokat ereget, amikor a humor adománya kapcsán a génekben hozott, szenvedtető örökségről is beszél. A Puszták népe legalább annyira szinte ágostoni mélységű életgyónás is, mint amennyire a nemzet alatti magyar „tengerfenék” döbbenetes írószociográfiája (amely különben az avantgárd humor felszabadító hatása nélkül, jól tudjuk, meg sem született volna), és szemérmesen ugyan, de félreérthetetlenül közli olvasóival ezt az idegalkattani családi örökséget. Hogy a költő apja „jókedvű volt, minden iránt érdeklődő, majd hirtelen a búskomorságig hallgatag, ezért gőgösnek és hányavetinek tarották”. Édesanyja pedig „minél rosszabbul érezte magát, annál nagyobbakat hallgatott. Kiskorunkban, emlékszem, még egyre többet énekelt, s nem bánta, ha a fél puszta odagyűlik az ablak alá, amikor mint egy külön számot, a »János vitéz« áriáit dalolta, amelyeket a pálfai tanítónőtől sajátított el. Aztán mintha elvágták volna kedvét, akár egy izmot. Valami megbénult a lelkében. Sose tudtam meg, miért. Erről a korszakról, mint általában mindenről, ami fájt neki, előttem is haláláig hallgatott.” S e két, depresszióra ugyancsak hajlamos ember összekerüléséről jegyzi meg Illyés, hogy „ha nem ütközik annyi akadályba, azt hiszem, szüleim házassága soha nem jön létre”. A Szondi Lipót módján értelmezendő „választott sors” tragédiájának a terhe a majdani költőt legérzékenyebb lelki periódusában, kamaszkorában érte, aminek a kínjairól ezt-azt elárulnak Illyés akkoriban a szüleinek küldött levelei is, amelyekből Vadas Ferenc adott közre néhányat az Illyés Gyula első iskolája című szekszárdi múzeumi kiadvány jegyzetanyagában.

A magánember Illyés is inkább hallgatag volt, de a költő nem hallgatott a „néma kínról”, amelyről a pálya kezdetén mint „szótlan, tiszta szomorúságról” beszélt. (Szerelem, 5.) „S nevettem egyre, bár bújával / majdnem leszakadt a szívem” (Farsang). Évtizedekkel később pedig úgy emlékezik meg róla, 1960-as naplójegyzetében, mint „alaktalan szomorúságról”, mely ismét előveszi, „éppúgy, mint máskor”. S naplójegyzeteiben számtalan helyen megjegyzi, hogy ennek egyetlen ellenszere – a versírás, s egyáltalán: az írói munka, de legalábbis a szöszmötölés a papíroson, Kosztolányit idézve, az „egér fogainak koptatása”. „Magam húzom ki magamat a saját hajamnál fogva a bajból.” (Naplójegyzetek, 1968) Hozzátéve, hogy „ennek a lelki pokolnak – a depressziónak – az okozója legegyszerűbben kifejezve, az édenkert elvesztése”. Az, amiről a hetvenes évek egyik antológiadarabja, Az ígéret megszegése beszél. De ez a lelki pokol csak nem szűnik meg: „Erőszakosan, tengerdagályként rohan meg szennyes-zavaros szomorúság” (Naplójegyzetek, 1973); hat évvel később, 1979-ben pedig ezt találjuk: „Változatos nap: két mágnespólus közt rángó vonalakkal. Reggel negyedóra alatt egy vers. Kegyetlen, de akasztófahumorából tán mégis költészet lett: Flórát is megnevettette.”

 

8.

A költő tehát maga is jól tudta, hogy az idegrendszer lázongásain a költészet fegyelmével vehet erőt, ezért indulatait is „költői dühkitörésekké” szublimálta. Mint a Magánszorgalmú kutyák esetében, de A mester gondjai című lírai blaszfémiát is említhetném, amelyben a pokoli indulat tudatos és rafinált műgonddal ölt testet. És a Harag miniatűrjét is idézhetném, amelynek zárósora ugyan csak a legyekre dörgi a költő átkát: „dögöljetek hegyekbe!”, de nem lehetünk egészen bizonyosak abban, hogy csak a legyekre gondolt a vers írója…

A második világháborútól kezdve uralkodik el mindinkább Illyés Gyula lírájában ez a szelíd, kicsit könnyfátyolos, önmagán is mosolygó akasztófahumor: a „könny közt remény” lelkiállapotát megszólaltató hang, amikor az idősödés gondjainak a növekvő terhével kell még egyszer mintegy összegzően és végérvényesen számot vetni a „minden igazságot felfedezni” kívánó költő életének, sorsának és pályájának konfliktusaival. Például Illyés mindig hirdette, hogy „az irodalom unokatestvérségben van a szocializmussal”; hogyan egyeztethető össze ez a hit a „haza a magasban” igazságához vezető útjával? Olyan történelmi körülmények között, amikor a szocializmus gyakorlata a nemzeti kultúrák megszüntetésére törekszik? Vagy az élet legnagyobb megoldhatatlan kérdésével: a halállal szembesülve, amikor „síromra rádől a világ”; hogyan őrizheti meg eszményeit, amelyeket a hetvenes évek közepén rögtönzött sírverse értelmében „védeni vélt egy életen át”? Illyésnek éppen e megválaszolhatatlan metafizikai kérdésekkel viaskodó időskori költészete szólaltatta meg akasztófahumorának valóban megrendítő szívhangjait. Olyan verseket, mint A jóban a rossz, a rosszban a jó, amelyben a címbe foglalt két s egymást kizáró kérdésre a válasz – Buddha álarcában – ugyanaz: „a rosszban a jó, a jóban a rossz / szólt és ő is, a Szent Okos / könnyet ejtett – hogy elmulik.” De hadd hívjam fel a figyelmet az antológiadarabok által eltakart, „ismeretlen” Illyésnek az Istentisztelet című versére. A vers első, nagyobbik része a hajdani pusztai vasárnap délelőttök megidézése a citerázó béresekkel (egyébként szóról szóra megegyezve a Puszták népében olvasható leírással). A vers akkor keletkezett, amikor Illyés az ötvenes évek vége felé újból bejárta gyerekkora színtereit, s a Mozgó világot is írta. Az Istentisztelet befejező része rögzíti, hogy a puszta is halad a korral, de ennek a tudomásulvétele ebben a versben egészen más hangszerelést kap, mint a Mozgó világban, amely különben szintén nem nélkülözi a humort. Nem a kísértő nosztalgia formálja a vers befejezését amiatt, hogy „mutatóba sincs citera”. S hogy „nem alulról jön a zene, / nem Ázsia, az őshaza, / küldi a légből Afrika, / az őserdő legbelseje. / Most ez tetszik, most ennek áldoz / a nép összegyűlve a tánchoz. / Ha! Dzsessz! Puszta-Rácegresen!” S a hetyke, Illyés ifjúkori szatíráit idéző felütésre most jön a valóban váratlan meglepetés: „Engem nem bánt. A szerecsen / panasza is átjár szívemen, / Ő istenük is istenem.” Illyés igazi nagy kiegyezése, a pascali „gondolkodó nádszál” szelíd, belenyugvó kiegyezése ez Létünk, helyzetünk, ember voltunk végső dilemmáival.

Végiglapozva az Illyés Gyula legalább nyolcvan-száz humoros versét tartalmazó, képzeletbeli antológiáját, arról győződhetünk meg, hogy az illyési kedély egyik alkotóelemét adó humor mögött is „az egész életlátás ethoszáról van szó, amely az ember jellemében gyökerezik”, ahogyan Nicolai Hartmann mondja esztétikájában, és „erős etikai vonatkozás játszik bele a humor révén egy különben tisztán esztétikai vonatkozásba”. A humor ugyanis a költészetben „nem szívtelen és szeretet nélküli, hanem a benne is bőven meglevő közös emberi sajátságok alapján még a balga és kisemberi megnyilvánulásokkal is szolidaritást érez, s ezt az érzést kifejezésre is tudja juttatni”. Illyés költői személyiségében ez a végső szolidaritás az emberi világgal éppenséggel nem a Muszáj-Herkules programja, hanem a pater familias gyöngéd bölcsessége, amely megteremti a többfelé húzó költői ösztön egyensúlyát. Azt, hogy írjon bármiről, s írjanak róla bármit a szerepleltározók és szerepfelvigyázók, ebben azonnal és mindig őrá: Illyés Gyulára ismerünk. Valahogy úgy, ahogyan a pálya vége felé, a Múlhat az idő nyolcsorosában varázslatos öniróniával megfestette saját jellemképét: „Arcmásomat újságban bármikor / látták, hol bolsevista, hol / fasiszta, sőt / eg-zisz-ten-ci-a-lis-ta gyanánt, / Ozora s Puszta-Gyánt / konyháiban az anyámkorú nők / azt mondták s üzenték is, amíg volt kitől: / nem változtál azóta sem, Gyulánk!” – Erkölcsbírái számára Illyés Gyula költészetének, egész művének kétségkívül ez a legbosszantóbb igazsága.

 

vissza