Konok Péter
Film és felelősség - Magyarország második világháborús szerepvállalása néhány magyar film tükrében
2006. május

Magyarországnak a huszadik században két vesztes háború is osztályrészéül jutott. Másképpen fogalmazva, az ország vezetése két ízben is a „rossz oldalra állt”. Az első világháború után, bár természetesen „a győztesnek mindig igaza van” tézise érvényesült a világ közvéleményében, mégsem volt olyan megrendítő a morális trauma. Két, részben párhuzamos, részben antagonisztikus paradigma alakult ki a háború és a béke értékelésében. Mind a nyugati antanthatalmak, mind pedig a világméretűvé és világtényezővé váló kommunista mozgalom egyértelmű győzelemként értékelte az eseményeket, bár szempontjaik sok mindenben nem egyeztek. Míg az antant, illetve általában véve a kapitalista értékeket védelmezők a „barbárság” és a „militarizmus” feletti győzelemről beszéltek, addig a kommunisták a világforradalmi folyamat beindulását, a lenini „forradalmi defetizmus”, a következetes internacionalizmus sikerét ünnepelték. A „vesztesek”, így Magyarország elképzeléseit egyrészt a (Németországból eredő) „tőrdöfés” narratívája uralta, vagyis igyekeztek valamilyen bűnbakot találni, másrészt viszont a reváns és a revízió lázában égtek. Erre éppen az adott lehetőséget, hogy morális szempontból nemigen mutatkozott különbség a győztesek és a vesztesek között: az első világháború még nem volt ideológiai háború.

A második világháborúban mindez már másként alakult. 1945-ben lényegében egységes győzelmi retorika alakult ki mind „Keleten”, vagyis a Szovjetunióban és a szovjet orientációjú kommunista mozgalmakban, mind pedig „Nyugaton”. Az ellentétek persze mindig is fennálltak a két tömb között, és nemsokára még nyilvánvalóbbakká lettek, de az egységes győzelmi paradigmát ez a legkevésbé sem rendítette meg. Ennek egyik fő oka kétségtelenül az, hogy a fasizmus mindaddig példátlan szenvedéseket zúdított az emberiségre. Leverése szinte mindenki számára vitális érdek volt. Így viszont a „vesztes” oldalnak sem maradt más mentsége (és lehetősége), mint a múlttól, a háború okozóitól való teljes elhatárolódás. 1945-ben a legyőzött államokban semmiféle morális alapja nem maradt a korábbi politikai rendszer védelmezésének – ezt egyébként a szövetségesek hatalmi szóval is sikeresen megakadályozták. A fasizmus – eltekintve néhány perifériális fogyasztói csoporttól – a kultúra területén is egyszer s mindenkorra szalonképtelenné vált.

Magyarország a világháborút követően bizonyos fokig különleges helyzetbe került. A magyar külpolitika (de még a belpolitika is) negyedszázadon át a területi revíziót tekintette vezérelvének. Éppen az első, morálisan még nem megsemmisítő erejű világháború utáni helyzet vitte az ország vezetését a fasizmus, következésképpen a totális kudarc és ellehetetlenülés felé. Magyarország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, így a háborúban egyértelműen a magyar állam volt az agresszor. A magyar áldozatokért nem a szovjet hadvezetést, még kevésbé általában a szovjet rendszert (vagyis a „külső ellenséget”) terhelte a felelősség, hanem azt a politikai „elitet”, amely a területi revízió és a magyar felsőbbrendűség lázában égve már az 1920-as évek elejétől erre a szörnyű útra terelte az országot. A német megszállás, a nyilas rémdráma, a „végsőkig tartó harc”, és következésképpen Budapest és az ország lerombolása mindennek logikus következménye volt. Az ellenséges hadviselő fél így óhatatlanul „felszabadítóvá” válhatott, míg az „ellenség” képe a korábbi szövetséges nácikra és a magyar politikai elitre vetült.

Nem is igen volt szükség bűnbakok keresésére: adódtak maguktól is. Így az új magyar államiság (1944-től, majd még inkább 1948-tól) semmiféle kontinuitást nem vállalt elődjével, az 1919 augusztusától regnáló „ellenforradalmi” kurzussal, a nyilasok „államáról” nem is szólva. Erőteljesen hangoztatta azonban kötődését a korábbi kurzussal, illetve a német megszállókkal és a nyilasokkal szembeszálló politikai erőkkel, általában véve pedig a korrupt hatalommal szembeállított, progresszívnek tekintett „néppel”. Annak meghatározása azonban, hogy ki is tartozott ehhez a „néphez”, komoly konfliktusokat okozott.

Mindez meghatározó volt a második világháborús magyar szerepvállalásról szóló filmek mondanivalójában is. Tulajdonképpen meglehetősen tudathasadásos állapot állt elő: a múlttal való szembenézés egyrészt a vezeklés és az elutasítás gesztusain keresztül fogalmazódott meg, másrészt pedig azt igyekezett hangsúlyozni, hogy a hétköznapi „kisembernek” igenis volt választási lehetősége. Az „elit” felelősségével szemben a filmek többségében is a „nép” egészségesebb hozzáállását hangsúlyozták. A helyzetet ugyanakkor tovább bonyolította, hogy Magyarországon nem volt igazán erős az antifasiszta ellenállás, így nemigen volt miről romantikusan heroikus partizánfilmeket forgatni. Stirlitznek, Kloss kapitánynak és társaiknak sokáig nem akadtak magyar megfelelői. Első hazai klónjuk, az Egy óra múlva itt vagyok kissé bugyuta Láng Vincéje csupán 1971-ben jelent meg a magyarországi képernyőkön. Ő is inkább csetlő-botló véletlenember volt, mint szúrós szemű partizán-rambó.

Az „utolsó csatlós” és a „szocialista Magyarország” némileg skizofrén ellentétében sokáig nem is készült olyan film Magyarországon, amely érdemben foglalkozott volna a háborúval. Az első komoly munka, Máriássy Félix 1955-ben forgatott Budapesti tavasza viszont egyáltalán nem lett afféle diadalittas ünnepi laudáció a felszabadulás tizedik évfordulójára. A film alapjául szolgáló regény írója, Karinthy Ferenc maga is háttérként használja a történelmet, hogy az élni akarás, a szerelem erejéről elmélkedjen. Ezt a vonalat követi a film is, bár a színpad díszletei szinte dokumentarista hűséggel vannak megrajzolva.

Az ellentmondásos helyzetben a másik lehetséges megoldást (hovatovább kiutat) az események ironikus ábrázolása jelenthette. A hatalom és a hétköznapi ember szembenállásában rejlő poénlehetőségek ősrégi irodalmi toposzok. Ezt használta ki Keleti Márton 1965-ben forgatott filmje, A tizedes meg a többiek is. Szállóigévé vált sora: „Az oroszok már a spájzban vannak...!” húsz évvel a háború vége és a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának kezdete után különleges felhangokat is kapott. A „spájz” talán az ország éléskamrája? – sokan úgy vélték, mindez cinkos utalás a KGST-re is… Ez persze nem túl valószínű: Dobozy Imre (egyébként korántsem humoros, inkább vonalas) regényéből Keleti afféle bohózatba ágyazott erkölcsi mesét rendezett. Molnár tizedes (Sinkovits Imre) a jég hátán is megélő, sőt túlélő kisember mintaképe. Az alaphelyzet közismert: Molnár egy elhagyott kastélyban húzódik meg, hogy – az ezredpénztárt is magához véve – ott vészelje át a háború hátralévő napjait. A szituáció meglepő hasonlóságot mutat Brian G. Hutton 1970-es filmjével, a Kelly hőseivel, amelyben néhány amerikai katona magánháborút indít egy, a front másik oldalán lévő bank kirablására. Azonban Hutton filmje az amerikai háborúellenes tiltakozások tetőpontján készült, ezért a hasonló alaphelyzetből teljesen más végkifejlet kerekedik ki. Kelly és társai a német „kisemberekkel” fraternizálva lényegében a hátsó ajtón keresztül hagyják el a második világháborút, ám Molnár tizedesnek ez nem adatik meg: a Nagy Túlélő végül a szovjet fogságban rádöbben arra, hogy muszáj állást foglalnia. Az új helyzetben immár – hosszas, ám a néző számára egyértelmű eredményre vezető vívódás után – önkéntesként harcol tovább, a nácik ellen. Célt talál magának – talán még hősi halott is lehet. Az üzenet meglehetősen egyértelmű: a jó szándékú, de a politikától, az álhazafiasságtól megcsömörlött magyar átlagember végül saját tapasztalataiból okulva, de a szovjet csapatok segítségével jut el a szimbolikus feloldozásig, válik cinikus egyénből önfeláldozó közösségi emberré. A film mindazonáltal hatalmas sikert aratott, vélhetőleg inkább humora és a remek színészi játék, mint a didaktikus végkifejlet miatt. Bár kétségtelen, hogy a filmben megtörtént egyfajta szembenézés a múlttal, ám a korszellem és a készítők szándékai szerint elidegenítették a „bűnösöket”: a Gonosszal szemben a tizedes és társai a társadalom széles keresztmetszetét képviselték. Így a film inkább elkeni, mint végiggondolja a társadalmi felelősség kérdését.

Más szempontból közelít Jancsó Miklós 1964-es filmje, az Így jöttem. Jóska (Kozák András) – akárcsak a tizedes – kisember. Nem tudjuk, nem is érdekes, miként sodródik a történelem átjáróházába. Maga sem tudja. Jancsó az évfordulóra nem az elvárt pártos művet készítette el: egy sodródó, időn kívüli világot festett, ahol az egyes szereplők, akárcsak a jelmezek és a szerepek, esetlegesek. Jóskát hol bőrkabátban, hol német vagy orosz uniformisban látjuk. Egyik sem jelent számára azonosulást. A felelősség kérdése nem merül fel, a film alulról ábrázolja a történelmet. Alulról pedig nem látszik más, mint az egyenruhák, utak, vonatok, menekülők és fosztogatók kavalkádja. Sokmillió ember alapvető háborús élménye.

Az első, valóban történelmi film a második világháború egyetlen, jóllehet emblematikus epizódjával foglalkozik. Kovács András 1966-os filmje, a Hideg napok az 1942-es bácskai vérengzést állítja a középpontba, amikor a magyar hadsereg tisztjei több ezer szerb és zsidó polgárt lőttek a Dunán robbantott lékbe. Négy ember várja cellájában a népbíróság ítéletét – egy dzsentri vezérkari őrnagy (Latinovits Zoltán), egy középpolgári származású főhadnagy (Darvas Iván), egy parasztgyerekből lett zászlós (Szilágyi Tibor) és egy szintén paraszti származású tizedes (Szirtes Ádám). Valamilyen szinten – irányítóként, résztvevőként, parancsnokként vagy parancsok végrehajtóként mindnyájan részt vettek a mészárlásban. Valamilyen szinten mindnyájan az események hálójában vergődtek. Valamennyire mindnyájan felelősnek érzik magukat a történtekért. Narratíváik mégsem állnak össze valamiféle egységes képpé: mintha Kuroszava hősei monologizálnának a szamuráj haláláról… A film végső soron az egyéni felelősség témáját boncolja, de az egyéni sorsok és döntések mögött végig hangsúlyosan jelen van a történelem drámája. Egy olyan szituációba csöppenünk, ahol a közös cellában esetlegessé válnak a „parancsra tettem” típusú mentségek. A másik idősíkban pedig részben dokumentarista hűséggel peregnek a rettenetes események, amelyek egyébként azóta is beárnyékolják magyarok és szerbek viszonyát. Kovács András filmje az első – és sok szempontból egyetlen – hiteles szembenézés a második világháborús történelemmel a magyar film történetében. Nem heroizál, mérsékelten moralizál. A témához képest hátborzongatóan „hideg” fejjel elemzi az eseményeket. Nem véletlen, hogy filmje sohasem lett olyan népszerű, mint az egyszerűbben feldolgozható alkotások.

Tíz évvel később, 1976-ban Fábri Zoltán más környezetben hasonló kérdéseket vetett fel a Sánta Ferenc írásából forgatott Ötödik pecsétben. A nyilas hatalomátvétel utáni Budapest azonban itt is inkább csak a hátteret adja az emberi döntésekhez és tragédiákhoz. Sánta és Fábri Švejk első világháborús prágai törzskocsmájának lidércnyomásos parafrázisát vázolják fel: az új korban azonban már nincs esélye a pesti švejkeknek. Egy iszonyatos helyzetben nincsenek egyértelműen rossz vagy egyértelműen helyes döntések. Bár a Hideg napoktól eltérően az Ötödik pecsét nem valódi történelmi film, mégis megrázó erővel ábrázolja azt a társadalmi tudathasadást, amely még három évtized távlatából is meghatározta a második világháborús magyar szerepvállalással kapcsolatos értékeléseket.

Csupán 1983-ban készülhetett el Nemeskürty István nyomán Sára Sándor félig dokumentum-, félig riportfilmje, a megrázó erejű Pergőtűzben. Sára interjúalanyai a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának túlélői. Az általuk előadott narratívák azonban negyven év távolából inkább már arra nézve forrásértékűek, hogy az akkori idők tanúi miként élik át újra, hogyan dolgozzák fel és interpretálják konkrét jelenükben az egykori eseményeket – ez persze minden oral history közös vonása. Az emlékek kialakulásának, sőt kitermelésének folyamata óhatatlanul hangsúlyosabbá válik, mint tulajdonképpeni tárgyuk. A felelősség kérdése tulajdonképpen ebben a hányatott sorsú dokumentumsorozatban sem vetődik fel komolyan, legalábbis nem történelmi szinten. Az iszony mindennapjaiból kaphatunk keserű ízelítőt, a mögöttes mozgatórugók kevésbé lesznek láthatóak.

Általában véve úgy tűnik, hogy a köztudathoz (vagy éppen a történetíráshoz) hasonlóan a magyar film is elbátortalanodott, valahányszor a második világháborús magyar szerepvállalás problematikájával került szembe. Nagy, romantikus történelmi freskókat (amilyeneket mind a szovjet, mind pedig az amerikai filmesek sorozatban gyártottak) sem a kultúrpolitika, sem pedig az alkotók nem akartak felvázolni. Ez művészi szempontból egyáltalán nem vált a magyar film hátrányára: a Hideg napok kafkai világa, vagy az Ötödik pecsét fullasztó emberi vákuumja mindenképpen hitelesebb Ryan közlegény bombasztikus megmentésénél… Ugyanakkor a film hozzájárult ahhoz a hamis képhez, amely ma is él a köztudatban: a háborús szerepvállalás valamiféle „másik Magyarország” kizárólagos bűne volt, valamilyen romlott Olümposzon trónoló gonosz politikai elit akarata; mindenki más „parancsra cselekedett”, sodródott az eseményekkel. Tulajdonképpen mindmáig nem készült el a magyar második világháborús film. Vélhetőleg már nem is fog soha. Persze egyáltalán nem biztos, hogy jó lenne, ha elkészülne… Ez a csontváz, úgy tűnik, örökre a szekrényben marad.