A józanul frusztrált ember
2006. április

A Rokonok új feldolgozása után ismét Móricz Zsigmondra terelődött sokak figyelme. Az író személyiségéről, életművéről, regényeinek adaptálási lehetőségeiről beszélgettünk Cséve Anna és Tarján Tamás irodalomtörténészekkel.

– A magyar filmben elég ritka, hogy ugyanazt a regényt kétszer feldolgozzák. A Rokonokkal kapcsolatban igaz lehet az a fölvetés, hogy ennek elsősorban az erős napi aktualizálhatóság az oka? A rendezők egyedül azért veszik elő időről időre a regényt, hogy erre a képre fessék a jelenkor valóságát?
Tarján Tamás: Engedd meg, hogy idézzem Esterházy Péter 2003-ban megjelent kötetének egyik kis szösszenetét: „Móricz Rokonokját olvasom, mert veszem maradék maradékjaimnak két példányban a Millenniumi Könyvtár darabjait (…) feltűnő az a görcsös akarás, amellyel Móricz az időszerűség talmi parancsának kíván megfelelni; túlaktualizálja regényét, teletömi a napi botrányokkal, politikai oldalvágásai ugyan nem sandák, de mégiscsak rövidlátóak; ahogy bizonyos jelenetek egyértelműen Torgyánra játszanak (sőt olyik Hingyire), ahogy, megengedem, bravúros rajzát adja a Fidesz közeli arcélnek, s mindezt mintegy beleágyazva egy posztkommunista érdek-, érzelem- és reflexhálózat fingszagú, baldachinos ágyába - nos, szerzőnk jobb szolgálatot tenne vitathatatlan tehetségének, ha tekintetét az örök emberire vagy magyarira függesztené…” Esterházy így közelítette meg. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az igazán jelentékeny művek, még akkor is, ha nem feltétlenül nagyon nagy művek, modellé válnak. A Rokonok egyik legutóbbi színpadi feldolgozása a Radnóti Miklós Színházban volt, Jordán Tamás rendezésében. Bálint András igazgató, aki aztán az egyik főszerepet alakította, úgymond könyvtárrendezés közben beleolvasott a regénybe, de aztán nem jött le a létráról, és rögtön bemutatta a művet a színházban. Én azt hiszem, hogy ez az elemi erő abban a nyelvezetben, társalgási módban van, amelyet Móricz egy egész közösségre képes kivetíteni. Vagyis a modell aktualizálja önmagát, és nem annyira az aktualizál, aki színre, vagy filmre viszi. Nem arról van szó, hogy egy művész hirtelen azt mondja, van egy képem a valóságról, s arra rásimítanék egy lehetséges lenyomatot, amelyet most a Rokonokból veszek. Igaz, nagy kérdés lenne számomra, hogy Szabó István mennyire látott a regényben társadalmi aktualitást. De miután Szabó életművén végigvonul a főiskolai osztályfőnökéhez, Máriássy Félixhez való hűség, az is motiválhatta, hogy Máriássy 1954-es Rokonok-adaptációját nem aktuálisan találta aktuálisnak. Egy film képi újrafogalmazása szintén az aktualizálás egyik formája lehet.
Cséve Anna: Gyergyai Albert egykori friss kritikájában azt írja, hogy a rokonság egy biblikus, örök téma. Ahogy az idő múlik, valahogy mindig előkerül. Éppen most rendezem sajtó alá Móricz 1919-es naplóját, és abban is ott van a rokonok-téma, amely egyszerűen egy körkörös ismétlődés, nem hagyja el az életet, mert mindenkinek van rokona. És Móricz zseniálisan ragadja meg, hogy kik a rokonok. Egyrészt mint egy zuhatag tör elő mindenki szájából, hogy erény és dicsőség, ha valakinek van rokona, vagy felfedezi a rokonságot, ugyanakkor meg sötét dolognak és üldöztetésnek is tartják, félnek a rokonoktól. A szó szinte teljesen kitágítja a maga jelentését, szimbolikussá válik. A rokonságot csak a létezéssel lehetne leírni, mert saját mechanizmusát ezer formában állandóan újragerjesztve önálló életet él.
Tarján Tamás: Van egy modern irodalmi utódja a Rokonoknak, a Vérrokonok, Örkény István színdarabja, amelyben egy elvontabb, absztraktabb szinten ugyanez a probléma szólal meg. Ott is nagyon érdekes, hogy a közös beszédmód, a közös nyelvnek az érzése jelenti igazán a rokonságot. Nem annyira az a tény fontos, hogy ki kinek az ágából ered, hanem hogy ki kihez stilizálja vagy stimulálja hozzá magát, és ehhez hogyan tudja felölteni az azonos megszólalás akár metakommunikatív formációit. Ilyen értelemben Szabó Istvánnak sok remeklése van, mert filmjében ezernyi olyan gesztusnyelvi elem funkcionál, amely egyszerűen az idomulás szintjén rokonokká tesz.

- Egy adaptáció mindig nagyon föl tudja erősíteni a forrásmű értékét, jelentőségét. Magát a regényt hol lehet elhelyezni a Móricz-életműben?
Cséve Anna: Az biztos, hogy nem véletlenül volt az én időmben kötelező olvasmány.
Tarján Tamás: De az is biztos, hogy az irodalomtörténet ma nem sorolja az író legjobb művei közé. Azt hiszem, hogy ha az életműben iskolás módon egytől ötig osztályoznék, akkor a négyes regények, a legékesebb héj alatt található művek közé tartozik. Annyit azért hozzátennék, hogy a mai Móricz-értékelés kifejezetten a kisebb, puritánabb formák felé tart. Minél nagyobb egy Móricz-mű, annál több rosszat lehet benne találni, és minél kopárabb, tömörebb, balladásabb, annál inkább megállja a helyét. Miután az egész Móricz-életmű megítélése változóban van, egyes munkái is hol jobbnak, hol kevésbé jónak tűnnek. Hadd kapcsoljam ide egy személyes emlékemet. A Játékszínben a nyolcvanas évek eleje-közepe táján dramaturgja voltam a Rokonok színrevitelének. A színpadi változat Móricz Virág neve alatt fut, de valójában inkább Babarczy László átirata, amely Kaposváron nagyon nagy sikert aratott. Nos, akkor úgy éreztem, hogy a Rokonoknál nagyobb mű elképzelhetetlen, mert abban az időben, egy más közegben elemi erővel élt meg. Mondhatjuk azt is, hogy aktuális volt. Most újraolvastam a könyvet, és úgy éreztem, hogy biztosan van ennél jobb Móricz-regény. De hát nagyon igazságtalan lenne akár az Erdély, akár a Légy jó mindhalálig, akár a Rózsa Sándor-könyvek mellett ugyanazon a futópályán elindítani ezt a művet.

– Kicsit meglepő is volt, főleg a regényeket újraolvasva, hogy mennyire sokpólusú Móricz személyisége és életműve, miközben valamiért sokkal egyoldalúbbnak látszik, legalábbis azok számára, akik csupán tanultak róla, vagy valamilyen adaptáció során találkoznak vele. Milyen ütközések működnek az íróban?
Cséve Anna: Móricznál a legszembetűnőbb az írás, a ’mit írhatok?’, meg a szerelem kérdése. Nála ez a két dolog ritka szorosan összekapcsolódott. Szerelmei tulajdonképpen egyfajta írói munka áldozatai. Elsősorban Holics Jankáról, Móricz első feleségéről beszélek. Ő az egyszerű polgári biztonságot jelentette számára, kicsit olyan volt, mint Lina a Rokonokban. A következő választás Simonyi Mária. Ez a szép színésznő azonban hiába keltett vonzalmat Móriczban – aki azt remélte tőle, hogy most végre nem a vaskos realitásról fog írni, hanem valami könnyebb témáról –, végül mégsem ihlette meg, és ráadásul egy sort sem diktált. Közben volt egy levelezőpartnere, Magoss Olga. Valahol ez is szerelem volt, és egy gyönyörű levelezés maradt fenn a kapcsolatból. Olga nagyon hasonlított Jankára, egy napon is születtek, de ő sem vált igazán modellé. Gyakran bírálta Móricz írásmódját. Például amikor folytatásokban olvasta az Árvácskát, és egyre csak az izgatta, mikor fordul már jobbra a kislány sorsa, mérgesen kérte Móriczot, hogy ne írjon többé ilyen regényt. És van még egy név, akit emlegetni szoktak az írás-szerelem kapcsolat szempontjából. Csibe, aki elsősorban „információforrás” volt, de Móricz őt is birtokolni akarta, mert számára a szerelem és az írás lehetősége mindig egybeforrt. A művekben persze nem egy az egyben kapja meg egy szereplő a maga arcát valamelyik nőalaktól: időnként Janka hangján szólal meg a narrátor, vagy kap belőle más szereplő. Átlényegítésről van szó.
Tarján Tamás: Féja Géza Móriczcal és Németh Lászlóval kapcsolatban azt mondta – ezt élőszóban hallottam tőle, de valószínűleg meg is írta –, hogy azok nem lehetnek nagy írók, akik életükben két nőt tudnak szeretni. Én: Féja Géza meg a Tamási vagyunk a nagy írók, mert van igazi élményanyagunk, de akik folyton csak ugyanarra az egy vagy két modellre próbálják az életművüket építeni, azokkal nem lehet mit kezdeni, mert sztereotipizálnak. Ha szembejön velük egy nő, csak azt nézik, hogy mennyi benne a Janka, illetve Németh esetében az Ella. Egyfajta rájuk zúdult nőképnek engednek, amiből nem tudnak kilépni. Én egyébként úgy látom, hogy Móricz mindenből megpróbál eszmekérdést és íráskérdést csinálni, majd mindenből nőkérdés és pénzkérdés lesz nála. Ez persze némiképpen durván van így megfogalmazva, de hát elképesztő az a fajta nagyratörés és nyíltságra való igény, amellyel megpróbálja a mindenkori életstádiumait és élethelyzeteit megfogalmazni, hogy azután 20 pengőkre, 1500 pengőkre és szerelmi egyesülésekre vagy éppenséggel elhárításokra átfordítsa. Ha akar valamit, nagyon sokszor józan megfontolásokra készteti önmagát, máskor viszont dührohamok és szkepszisek lesznek úrrá rajta. Mindezen a szépíró általában felülemelkedik, de a naplóíró, a cikkíró nem leplezi magát.
Cséve Anna: A düh mindenképpen kulcsfogalom. Sokáig nem is értettem, hogy van ez az írás-düh. Most, hogy készül a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy Móricz-Bartók kiállítás, és Bartók-szövegeket olvasgattam, valamennyire összeállt bennem a kép. Bartók azt írja, „nem tudok másképpen művészi terméket elképzelni, mint alkotója dühének, bosszújának, torzító gúnyának… megnyilatkozását”. A népdalgyűjtő zeneszerző és író esetében a paraszttéma művészi képviselete egyben saját alkotóportréjuk alakulásába is beleszólt. Ehhez jó nekik az a hozadék, hogy népművészeti gyűjtőúton jártak, és megismerték ezt a, Móriczot idézve, „durvaságban is őszintébb” paraszti lelkivilágot. Ekkor jön létre Móriczban az azonosulás, hogy van egy arcom, én ez vagyok, paraszt vagyok, és alkotóként is van jogom dühösnek lenni. Móricz esetében a nők váltották ki ezt a dühöt, köztük is leginkább első felesége, Janka az ellentmondásával. Így tudott írni. Elek Artúr szerint legnagyszerűbb alkotásait ihlette, s hozzáteszi: mert hiába dühödben írtad őket, az megvolt benned, az mindig egyik leghatalmasabb sugallód volt”.

- Családi környezete is igen „sokpólusú”.
Cséve Anna: Itt is az érdekes, hogy írói koncepció lett belőle, mert amúgy az eredet nyilván minden emberben dolgozik. Móricz Bálint, az író apja, félárvaként nőtt fel, de hatalmas erővel, lendülettel és ambícióval fogott a dolgaihoz, ami Csécsén nagy megdöbbenést keltett. A családban is úgy kezelték később, mint valami ősembert. Mindenféle vállalkozásba fogott, tehát nem teljesen volt paraszt. Móricz később teljesen összeomlik, amikor Miklós öccse kikutatja, hogy nála is van valami kutyabőrös nemesi eredet. Édesanyja pedig református papi családból származott, állítólag annak szellemében is élt, szép nyelvezettel beszélt. Nagyon vigyázott arra, hogy fiai felfelé törekedjenek, nem engedte, hogy más gyerekekkel játszanak, és iskoláztatni akarta őket. Tehát Móricz paraszti származása félig igaz, de a kép elég bonyolult.
Tarján Tamás. Ha Móricz családjáról és családképéről kérdezel, én az érett, a csúcson járó, az ötvenvalahány éves Móriczot látom, akinek élénken élnek a fejében a szülők, a rengeteg testvér, rokon, meg a lányai és a lassacskán hozzájuk kapcsolódó emberek. A család Móricz feljegyzései szerint majdhogynem lefedte egész Magyarországot, annak különböző társadalmi rétegeit és csoportjait. Erről természetesen szó sincs, de Móricz időnként mégis úgy érezte, hogy a háromnemzedékes, szerteágazó tevékenységű családnak a centrumában áll, és mindenkiről tudnia kell, mindennek nála kell összefutnia. Meg volt benne egy fogcsikorgató felelősség is, hogy mindenkinek adnia kell valamit. Ahogy a Rokonokban Kopjáss mindenáron adni akar a hitvány Berci bácsinak pár pengőt, pedig az nem szolgál rá, úgy Móricz nagyon szeretne nem adni, mégis folytonosan, ahova csak bírja, igyekszik pénzeket eljuttatni. Szerintem volt egy illúziója – ebbe még Csibe, aki nem rokon, is beletartozik -, hogy ő a teljes magyar élet ütőerén rajta tartja a kezét. Számomra ez bizonyos értelemben hozzátartozik a Rokonok-modellhez.
Cséve Anna: Ez így van. Centrális szereplő a családban, rajta tartja a dolgokon a kezét. De e mögött mégis egy nagyon bizonytalan ember van, aki nem tudja, hogy mint író mit kezdjen ezzel a sok benne áramló anyaggal, mit alkosson belőle, mit írhat meg és mit nem.

- Móricz úgy emlékezett vissza, hogy „két pólus között szikra pattant, s lettem én. Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti, ez a fészek, az eredet… Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya…” Hogyan válik nála ez a kérdéskör művészi koncepcióvá?
Cséve Anna: Igen, íróként ezt a Kelet-Nyugat fogalomkört is megkonstruálja magának. Bár ne felejtsük el, hogy a 20. század első négy évtizedének egyik alapproblémájáról van szó. Meg ott a két folyóirat, a Nyugat meg a Kelet Népe. Egy kevésbé ismert versében Móricz nagyon érzékletes önképet ad magáról, amint tagjai szétnyújtóznak a földrészeken Kelet és Nyugat között. Máriában a könnyű éterit kereste, de azt mondja, bármihez nyúl, abból mindig a brutális jön ki. A „keletiség” Móricznak személyes, saját magán mindig elégedetlenül számon kért programja és ars poeticája. Felismerte, hogy az a parasztkép, amely számára annyira rokonszenves volt, valami keleti vagy a keletinek valamilyen párhuzamos megfogalmazása. Azt gondolta, hogy a parasztság itt Sion népe. Bár így is nagy probléma, hogy Ady és Móricz híres, mindkettőjük által kinyilatkoztatott kapcsolatát – megírják, hogy azt a fordulatot, amit Ady végrehajtott a lírában, Móricz megtette a prózában – hol érhetjük tetten a regényekben. De végül is, azt hiszem, abban találkoznak, hogy Móricz is úgy gondolkodó, hogy közben átérző. Teljesen lírai alkat, átfőzi magán az eseményeket, szinte egy élő könyvben járkál a valóságban, ahogy jegyzetel. És úgy alkot, mint Ady. Ha nem sikerül egy regény, akkor abbahagyja, és újra elkezdi ötször. Tehát benne van az egyszeri kipattanás, a szikra, az átérzésnek a lényegi vonása, és valójában ettől tud zseniális lenni. Igaz, emellett van benne tudatosság, hiszen nagyon tudatosan felépített regényszerkezeteket hoz létre, legfeljebb azok bizonyos szempontból hibásnak tűnnek. Ám alapvetően az átélés a filozófiája. Minden faluban volt egy ismerőse, ismerte az egész magyar élethelyzetet, mindenkivel beszélgetett, és élményeit teljesen egyedi módon tudta átfolyatni önmagán. Egyébként Móricznak már indulásakor volt egy olyan írói programja, hogy nem akar irodalmi galériát gyarapítani, nem akar olyan hősöket, mint amilyeneket Proust vagy bárki a kortársak közül megír, nem akar olyan lenni, mint Babits, hanem a már meglevő freskóra óhajtja felvázolni a bűnözők és a gazemberek arcképét, vagy egy másik variációban azokét a kisemberekét, akik soha nem kerülnek be a történelembe. Az ő életmódjuk mentén épülhet egyfajta keletiség, egyfajta mitikus szemléletmód, s ez az Árvácskát is beleértve mindvégig ott van Móricz műveiben.

- Ez mintha visszaigazolná a köztudatban élő Móricz-képet, hogy ő alapjában véve népi író.
Tarján Tamás: Ez sok tekintetben teljesen igaz, csak sajnos a jelzőt negatív politikai, eszmetörténeti tapadások nélkül nem könnyű használni. Ennek ellenére nem lehet, és nem is kell kiiktatni, hiszen a mozgalom különböző fórumain ezt maga az író is vállalta. De talán a „népi” címkét hagyjuk is. Móricz legnagyobb történelmi regénye Erdélyben játszódik. Akármilyen furcsa dolog, a Trianon következtében elszakított Erdély népi karakterű országrész. Minden, ami Erdélyhez kötődik, az a magyar népinek és a népiségnek egy olyan hagyományőrző, privilegizált, ugyanakkor leszorított, nyelvében, autonómiájában, egyébben korlátozott része, hogy Móricz egész Erdély-regénye átértékelődik. Ennek maga is tudatában volt, hiszen a regényt Trianon után írta. Az is feltűnő, hogy Móricznak gyakorlatilag nincs jelentékeny fővárosi könyve, nagyvárosi könyve sem nagyon, minden jelentékeny Móricz-regény lényegében az isten háta mögött játszódik. Tehát olyan szociológiai, olyan természeti, olyan gazdasági környezetben, amely mára félig-meddig megszűnőben vagy teljesen eltűnőben van, illetve olyan eszményeknek enged, amelyek fokozatosan az utópia körébe terelődnek át. Móricz hangütése, sőt, késői éveiben a tudatosan vállalt sok stilizáló, nyelvalakító törekvése mind arra utal, hogy ő valóban egyfajta kiművelt parasztpolgárban gondolkozott, miközben egyértelműen a világvárosi művészértelmiség életét élte, amelyhez hozzátartozott a nyaraló, a hajóval vagy a helyiérdekűvel való könnyű közlekedés, a városi hajlék és az állandó szabad utazgatás. Egy-két hónapra elmenekül a család elől, önmaga elől, oda megy, ahova akar. Életformája és eszményei között tehát volt némi különbség, de összességében nagyon komplexen értett népi fogalomnak és népi hősöknek a közelébe rendelte magát.
Cséve Anna: Nem mindegy, hogy Móricz alakjának a megközelítésénél a gondolkodó emberről beszélünk - aki véleményt nyilvánít és töpreng az ország sorsa felől, és feltétlenül a nép áll figyelme középpontjában -, vagy pedig az íróról. Én nem tartanám népi írónak, inkább a népi írók tekintik vezérüknek, és lényegében ez is egy olvasat. Valóban nem lehet és nem is kell elvenni a regényektől ezt a vonulatot. Ugyanakkor visszautalnék arra, hogy ez az azonosulás és a folytonos vágy, hogy megírja a vidéki, falusi világot, egyfajta felvett arckép. A naplók szerint Janka sokszor mondta neki, hogy a népi írók majd le fogják leplezni magát, és kiderül, hogy nincs olyan falu, amit maga megír, és az egész falu csak álarc. De meg kell említenünk még egy fontos dolgot. Móricz eredetileg költő vagy drámaíró szeretett volna lenni. Leginkább tragédiát szeretett volna írni, eljárt a színházakba, jegyzetelt, mindenféle akadémiai pályázatokra adott be pályaműveket. Szerette volna, hogy a sikertörténetekhez hasonlóan ismeretlenül fedezzék fel. Aztán lassan rájön arra, hogy kultúremberekről nem lehet tragédiát írni, és a városokban nincsenek Othellók. Móricznak Othello kellett, meg Tiborc a Bánk bánból, tehát a drámákban megjelenő népi figura modelljét kereste. Az Ebéd című novella elején az érkező társaság egyik tagja azt meséli, hogy volt nála egy parasztember, akiről kiderül, hogy nem valóságos, hanem Tiborc panaszát idézi fel.
Tarján Tamás: Amennyiben az irodalmi paródiát a személyiség, a pályakép egyik adekvát leképezésének tartjuk, érdemes megnézni, hogy Karinthy Móricz-paródiái mindig a népi íróról szólnak, minden politikatörténeti, eszmetörténeti rárakódás nélkül. Vagy ott van Déry Tibor, aki Ítélet nincs című önéletrajzában a Nyugat fiktív szerkesztőségi ülését írja le. Polikárpnak nevezi magát, fiatal író, aki ott guggol a nyugatos nagyok lábánál, és azt látja, hogy Móricz Zsigmond tömpe kis ceruzájával a szerelem paraszti nyelvtanának címszavait jegyzi föl a mandzsettájára. Kétségtelen, hogy Móricz figuráinak többsége sokkal „egyszerűbb” ember, mint ő. Ha meggondoljuk, filozófus alkatú Móricz-hőssel egyáltalán nem lehet találkozni. De gondolkodóval természetesen igen. Móricz olyan benyomást kelt, mintha lénye merő filozófiátlanság lenne, pedig Adyhoz hasonlóan igen tájékozott ember. Nem véletlen, hogy többször is elmondta, egyedül Adyt szíveli ebből a garnitúrából, a többiekkel semmi kapcsolata nincs. Úgyhogy óvatosnak kell lenni ezzel a népi író besorolással. Szerintem, ha a naplók, amelyekről Anna beszélt, végre hozzáférhetőek lennének, és nem csak Móricz Virág közléseiből vagy egyéb közvetett módon ismernénk őket, ha Móricz rengeteg töredékébe, gondolat-nekifutásába, az alkotói folyamatnak azokba a próbatételeibe belelátnánk, amelyekből a nagyon mély szerelmi és szexuális vagy a lányokkal kapcsolatos nevelési válságok is kiviláglanának, akkor biztosan egy bonyolultabb írókép állna előttünk.

– Móricz után talán térjünk át a Rokonok Kopjáss figurájára, amely a regényben mintha összetettebb, egyszersmind homályosabb lenne, mint a két filmes adaptációban. Milyen ember ez az újonnan kinevezett kisvárosi főügyész? Hivatala elnyerésekor miért mondja, hogy „most végre megvalósíthatom a terveimet”? Egy ilyen kijelentés, különösen filmekben, önkéntelenül is egy ismert dramaturgiai ívet sugall a befogadónak: van egy pozitív hős, szép, esetleg megváltó tervei vannak, de aztán vagy eltapossák, vagy megalkuszik környezetével. Ám a regényben biztos nem erről van szó, hanem inkább egy „realitás nélküli ember” belső vívódásokkal teli sodródásáról.
Tarján Tamás: Ennek a könyvnek az a címe, hogy Rokonok, és nem az, hogy A főügyész halála. A többes szám már jelzi, hogy nem annyira egy hős története, hanem figurák széles skáláját ábrázoló paletta. Ezért valóban probléma, hogy érzésem szerint egyik filmes adaptációban sincs megfelelő egyensúly a főszereplő sorsa és a körülötte mozgó világ között. Igaz, a több külső helyszín, a miliő hitelessége ellenére teátrálisabb Máriássy-film egy lezárultnak vélt félmúlt alapján okít, míg Szabó István stilizált kulisszái közvetlenebb kapcsolatot teremtenek a jelennel, méghozzá sokszor igen filmszerűen. Maga a kérdés pontosan arra világít rá, hogy a Rokonok miért nem az eminens Móricz-művek egyike. A regény legelején Kopjáss kiválóan ismeri magát, majd pillanatok alatt elveszti józanságát, sokkal gyorsabban, mint ahogy egy személyiség leépülése, bomlása megtörténhetne. Arról kezd beszélni Linának, hogy tervei vannak. Ezt mondhatja a levegőbe, de neki magának is tudnia kell, hogy a levegőbe mondja, mert ismétlem, józan ember, aki tudja, hogy a felesége tíz éve nem az már, mint azelőtt, és azt is tudja, hogy neki ez elég, hogy ezzel az asszonnyal ő mégiscsak beéri. Mindent világosan lát, enyhén megalkuvó, tisztafejű férfi. Ezért a villavásárlás, az esetleges másik nő megszerzésének illúziója nem igazán megírt fordulat. De az is furcsa, ahogy Kopjáss alakjába beáramlanak egyes dolgok. Mire gondolok? Móricz az első tíz regénysorban kétszer említi meg az első világháborút. Főügyésznek választanak valakit. Részegen, másnaposan felébred az ágyban, föltámad a felesége iránti vonzalma, és máris az jut eszébe, hogy a fronton mennyire más, kegyetlenebb volt minden. Ez így az 1929-ben játszódó regényt egy jellegzetesen az első világháborúból is eredeztethető könyvvé teszi. Kopjáss tehát egy frusztrált ember, aki magában, a bőre alatt hordozza katonaélményét. Szabó István filmjében pedig Madaras József alakításában egy öreg, lecsúszott, tipikusan mai kéregetőt látunk vedlett katonaköpenyben, aki viszont Kopjáss helyett képviseli, hogy mi volt 11-15 évvel azelőtt. Vagyis, ami a könyvben hozzá van rendelve Kopjásshoz, az a filmben máshoz, kifelé van rendelve belőle. Még egy példa. Móricz hősében józanul él a másik Szentkálnay lány iránti vonzalma, míg a filmben, ahogy a szépséges nőt nézi, azt látjuk, hogy meg is próbálja kiélni gerjedelmeit. Az egyik Kopjássban az hangsúlyozódik, hogy valahol beletört a sorsába, míg a másikban az, hogy még távolról sem tört bele. Mindez persze önmagában nem baj, egyszerűen arról van szó, hogy a kép kifelé építkezik. Szabó vizuális teremtőerejét dicséri, hogy milyen tudatosan él ezzel a sajátossággal. A probléma az, hogy nem tud mit tenni a kivetülések helyébe. Mert például Kopjáss vonat-víziói nehezen vezethetők le a figura tetteiből, viselkedéséből.
Cséve Anna: Nagyon egyetértek. Valóban, mintha korábbi időről lenne itt szó, egy világháború utáni helyzetről, mikor is Móricz azon kesereg, hogy milyen hőst válasszon magának. És akkor találja meg Bethlent. És van egy mondat ebben a regényben, hogy hol van az ember, aki elég erős lehet arra, hogy kézbe vegye ennek a nemzetnek a sorsát. Móricz állandóan hőst keres, és mindig az a kérdés, hogy éppen milyet talál. Az előzőekhez kapcsolódva, hadd mondjak néhány szót a filmben érzékelhető átjárásokról. Tényleg szép ötlet volt kivinni a belső tulajdonságokat más szereplőkbe. A példaként említett kéregető alakja azonban számomra nem végig helytálló. Ez a háttérfigura kissé mesterkélten kapott kulcsszerepet a film lezárásánál. Ugyanakkor viszont éppen azért, mert Rokonok a mű címe, és tényleg nem csak a főügyész egyéni tragédiájáról van szó benne, nagyon sajnálom, hogy kimaradt az építész, Holub epizódja. Ami a főügyésszel történik, ugyanaz történt meg Holubbal. Ez egy nagyon szép ismétlődés lett volna. Móricznál az öngyilkosságot fontolgató Holub arra gondol, hogy „aki hátul marad, tegye be az ajtót”. És a regény végén, mikor Kopjáss távozik a polgármestertől, ezt olvassuk: „Elment, s az ajtó bezáródott utána.” De nem csupán ő az, aki ennyire nehezen él ebben az állapotban, és nem tud megoldást találni semmire. Nincs egyedül, folyamatos átjárások vannak a szereplők között, hiszen abban rokonok, hogy mindenki érintett mindenben. Mindenki.

– Nagyon érdekes, amit a kivetítésről mondtatok, de én a szövegben mégis érzek egy csapdát. Móricz regénye szerintem nem egyszerűen egy többirányú lélektani dráma. Kopjáss nem meditatív hős, nem töpreng a külső eseményeken, hanem átélt vagy elképzelt belső történetek megmozgatásával megpróbál aktívan reagálni rájuk. Nincs hova kivetíteni a dolgokat, mert három szint mozgása játszik egybe, és ez a dinamika bármilyen „látványos” és „harsány”, döntően mégiscsak irodalmi erejű. A két adaptációt látva fölmerül a kérdés, hogy egy állapotleírás mennyire dramatizálható filmen, ha külső és belső történésekhez egyaránt kapcsolódik. Mert különben fölpörög a külső cselekmény, amely önmagában talán nem is annyira drámai.
Tarján Tamás: Igen, van kelepcéje a szövegnek, és abba Szabó István sajnos bele is sétált. A kérdést ketté kéne választani. Az első mondatoktól kezdve Kopjáss belső monológja vagy inkább tudatárama is zajlik a szövegben, amely azonban nem az övé, hanem Móriczé, tehát az elbeszélő mondatja, mondja ezt az áramot: ’az jutott eszébe, hogy neki’, tehát Kopjáss mint ’ő’ éli meg saját énségének a szavait. Szabó István filmjének egyik problémája, hogy beszél benne egy belső hang, de nem tudni pontosan, hogy mikor, miért. Szerintem ez az időben összeköthető pontokat képző irodalmi narráció filmen nem él meg olyan jól. A lényeg az, hogy szöveg alatti szöveget, betű alatti betűt sokkal könnyebb elfogadni, mint kép alatti hangot, kép alatti szöveget. Ami a Móricz-könyvben egyébként nincs mindenütt technikai értelemben valami bravúrosan megírva, tehát Kopjássnak az események sora alatti állandó rezdülése, mérlegelése, az filmben nem igazán pótolható a belső hang olykori megszólaltatásával. A kérdés második felét nem nagyon értem, mert ez a 25 egységre szép szabályosan felosztott könyv nagyon is gazdag eseményben, és azok négy-öt csomópont körül, négy-öt szálon mozognak, önmagukban is kitűnően hordozva a rokonok-problémát. Kezdve a családi, szerelmi konfliktustól, az oldalági és a panamaügyes problémákig. A könyvben mindegyikre körülbelül négy fejezet jut.
Cséve Anna: Értem a kérdést, és ha már az aktualizálásról beszéltünk, úgy gondolom, hogy az új filmes feldolgozás is a cselekményt aktualizálta. Arra természetesen nem tudok válaszolni, hogyan tudta volna a változó lelkiállapotot megmutatni. De azt mindenképpen érzékeltethette volna, hogy az a sok történés, amelyek között lineáris időben haladunk előre, valójában csak emberek ide-oda járkálása, dolgok újrafelvetése. A regény elején ugyanott vagyunk, mint a végén. Kopjáss hullamerevséggel fekszik az ágyon, és rögtön eszébe jut egy másik nő… Elkezdődik benne valami változás, amely nagyon hirtelen tört rá az előző éjszaka után. És a regény vége ugyanezt az állapotot mutatja. Nem a valóságos halált, hogy „meglőtte magát”, hanem hogy ő már ezelőtt halott. Ez a szerkesztési elv különben más Móricz-regényekre is jellemző. Szerintem a film nagyon jól tudta volna követni. Az egész olyan, mint amikor egy kavicsot beledobunk a vízbe, és az különböző köröket vet, tehát körkörösen tágulva ismétlődnek benne ugyanazok a témák, ugyanazok az események. Lényegében egy sűrített pontról van szó. Kopjáss amolyan félhalott állapotban vívódik. Mindennel újra és újra szembesül, és mindent újra és újra elfelejt. „Készítik a fegyvert reá, vagy mindenkinek mártírium az élete…” „Inferióris állapotban van…” „Örvényben, rémítő örvényben van…” A regénynek van egy örvényszerűsége, amely sodró erővel tükrözi ezt a lelkiállapotot. De a sűrített pontban egyszerre ott a kezdet és a vég. Van egy ember, akit a véletlen látszólag kimozdít a helyéről. Ugyanabban a helyzetben van, csak billegni kezd benne. A regény végig ezt a bizonytalankodó mozgást variálja. És csak amikor a végén eldördül a lövés, akkor mozdul vissza a hős ebből a billegésből. Egy filmben is lehetnek olyan, ismétlődéseket hangsúlyozó képi eszközök, amelyek képesek érzékeltetni, hogy valahol áll a mozgó idő. De ebben az olvasatban mi csak megyünk előre egy történettel. Pedig legalább három téma ismétlődik a regényben. Az egyik a rokonság, amelyről mindenki beszél. A másik a sertéstenyésztő. Már az elején tudjuk, mi a helyzet, de a végén újra elmagyarázzák, mindenki más szemszögből. És végül a nő témája, amelyben van egy biztos pont, a feleség, aki mellett az ambíciók közben azonnal megjelenik a Nő. Móricznál is mindig ebben a helyzetben jelenik meg, aztán vagy írásra, munkára, előrelépésre, karrierre készteti, vagy nem. Alighanem a tragédia móriczi értelmezéséből következik ez a szerkesztési elv. Egyik naplójegyzetében, amikor azt írja a rokoni világról, hogy egymás kihasználásának és a visszaéléseknek a sora, odaírja mellé, ’Acheronta movebo’. Vergilius Aeneiséből idéz, ami pszichológiai áthallás is, hiszen Freud Álomfejtésének szintén ez a mottója: „Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo.” Lakatos István fordításában: „Hogyha nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel!” Az alvilágot megmozgatni és az alvilágba menekülni. Szerintem ez a Rokonok lényege. Ezzel kapcsolatban találtam Móricztól két nagyon érdekes írást a 30-as évekből. Az egyiknek az a címe, hogy Nincs program. 1934-es. Ebben nagyon szépen leírja, hogy igazából a jóságnak nincs programja, ahogy Kopjássnak sincs. Egyetlenegy program van: a démoninak, a romlásnak a programja. És abban a pillanatban, ahogy a romlás beindul, megjelenik a másik nő. Nagyon szép, finom pszichológiai párhuzammal. Ezért az öngyilkosság tragédiáját sem lehet pusztán társadalmi kudarcként értelmezni, ahogy a filmek teszik, magukra hagyott parasztokkal, vagy pedig szimbolikus szinten megjelenő disznókkal. Hadd idézzek ismét Móricztól: „Öngyilkos, aki kilép életkörülményeiből, azt érzi, hogy így menti át magát valahová, ahol jobban tudja végezni a maga feladatát. Még az öngyilkos is önmagát akarja megmenteni a csalódás, a megsemmisülés veszélye alól.” Nem véletlenül mondja Kopjáss is, hogy minden ember sorsa mártírium. Ebben a szövegben is ott az áthallás, hogy egy alvilági történetről van szó. Nem a sertéstenyésztő panamikus társadalmi alvilágáról, hanem egy pszichikai alvilágról.
Tarján Tamás: Talán még annyit, ha már adaptációk kapcsán beszélgettünk, hogy Móriczot nehezen lehet egy film szolgálatába állítani. Egyébként mindig is tartott a filmtől. Nem az a fajta ideális „forgatókönyvíró”, aki azt mondja (mint Hernádi Gyula, Jancsó Miklósról szólva): 5 százalék az enyém, 95 a rendezőé. Móriczban sosem volt meg az antigőg, a leereszkedés, hogy csak 5 százalékot adjon valamihez. Egy Móricz az 70-et ad, aztán a Mária még 70-et, és további kettőt pedig aki jön, Hevesi, Németh, vagy valamelyik más rendező.

Szerkesztette: Forgács Iván