Tanner Gábor
Venezuelai képkivágatok
2005. december

Három kortárs venezuelai film. Nyolc év van a legkorábbi és a legrégebbi között. Nehéz velük mit kezdeni, mert ez az időintervallum túl tág, a filmek száma pedig túl kevés ahhoz, hogy képet kapjunk a mai venezuelai filmről. Mindegyik filmet más-más rendező készítette. Nemzetközileg egyikük sem jegyzett, így ez sem szolgálhat támpontul. Luis Manzótól opera prima érkezett (Az arkangyal tolla / La pluma del arcángel, 2002), Luis Armando Roche ugyan a venezuelai filmes élet markáns alakja, de még csak a nevét sem ismertem eddig (A természet ereje / Aire libre, 1996). A venezuelai film nem tartozik az elsősorban mexikói, brazil és argentin alkotások képviselte latin-amerikai filmes reneszánszba. Nincs más hátra, mint hátradőlni, és magukért a filmekért nézni a három kuriózumot. De hát kinek van ma erre ideje! Talán éppen emiatt a sehova sem köthetőség miatt voltak kevesen a vetítéseken. Pedig a „filmhét” reklámjában hangsúlyos szerepet kapott az a két kis érdekesség, melyek révén azért „azonosítható”, vagy legalábbis valamelyik bennünk levő fiókba gyömöszölhető lett volna A természet ereje és Az arkangyal tolla. Az előbbiben Christian Vadim játszotta az egyik főszerepet. Ő Catherine Deneuve és Roger Vadim fia. De hát ki megy moziba egy sármos férfiért! Az olyan meghatározó színészért, mint Alain Delon sem tolongtak a nézők novemberben. Különösen a ritkán játszott vagy „ismeretlen” filmjeiért nem. Meglepő, hiszen az ember azt gondolná, hogy egy ilyen jól ismert sztár kuriózum-arcai érdeklik inkább az embereket. A másik filmre a mágikus realizmus jellemző – írták az interneten elérhető orgánumok. Talán már ez is elkoptatott, unalmas meghatározás. Tény, hogy még legtöbben az igazi kakukktojásra, a Meztelenül narancsokkal-ra voltak kíváncsiak (Desnudo con naranjas, 1994, r: Luis Alberto Lamata). Azt még csak feltételezni sem merem, hogy a címében szereplő állapothatározó okán. Pedig érdekes éppen a film révén ajtót nyitni egy ismeretlen kultúrára. Ugyanis a film egyik legrégebbi funkciója az utaztatás, távoli, ismeretlen dolgok közel hozása a nézőhöz. Az egyik legjobb eszköz a különböző kultúrák közvetítésére.

Azt olvastam, hogy Luis Manzo és Luis Alberto Lamata korábban szappanoperákat készített. Az utóbbi, Calypso című sorozatát Magyarországon is vetítették. Ha jól emlékszem, a teljesen jellegtelen munkák közé tartozott. Másrészről a tolmács szempontjából nem mellékes ez az információ, mert felveti annak a lehetőségét, hogy e két film alapvetően verbális lesz. Nem túl bonyolult, bár pörgő dialógusokra lehet számítani. Ebben szerencsére tévedtem, bár végül mindhárom filmben kiemelkedő jelentőséget kapott a szöveg. Amúgy érdekes, hogy éppen Armando Roche filmjében volt némi szappanoperás beütés. Különösen a Dora Mazzonéhoz köthető részekben. A gyönyörű caracasi színésznő (aki hatalmas sztár Venezuelában) jóformán csak szappanoperákban játszott. A rendező egy kikapós, cumanái arisztokrata hölgy, Ana Villahermosa szerepét bízta rá, akinek feltett szándéka, hogy magába bolondítja a jóképű francia utazót, Aimé Bonpland-t. Mazzonének egy extravagáns hölgyet kellene alakítania, de nincs benne semmi tartás, nagyasszonyos különlegesség. Egy szertelen, csapongó, szappanoperásan túljátszott gesztusú hisztérika marad. (Mindazonáltal bátran filmezik a több mint negyvenéves Mazzone irigylésre méltóan gyönyörű idomait a három film egyetlen szeretkezés-jelenetében.) Ha nem is voltak kapkodó dialógok egyik filmben sem, mindhármat narrátorszöveg fűzte egybe. Ebből azt feltételeztem, hogy a filmek elsősorban mesélni fognak majd. Kedves, szép és talán tanulságos történeteket. Nem a filmes eszközök sajátos használata kölcsönöz majd egyediséget nekik. Nem lesz bennük formanyelvi kísérlet. Ebben viszont szerencsére nem tévedtem. Kíváncsi voltam, mennyire tartják majd magukat fontosnak a filmek abból a szempontból, hogy kultúrát közvetítsenek. Mennyire veszik komolyan a rendelkezésükre álló másfél órát, mennyire lesznek büszkék? Tágítsuk hát a kört! Hagyjuk a venezuelai filmvilágot, és lássuk, mit tudhatunk meg magáról Venezueláról a három filmből!

Saját „megfigyelő” helyzetemre is érdekesen reflektált A természet erejének egyik jelenete. A két szalonantropológus, Alexander von Humboldt és Aimé Bonpland Venezuela őserdeiben barangolva San Fernando de Apure vidék egyik patakjához érnek. Ott a két európai férfi ledobálja a ruháit, és a vízbe veti magát. Bennszülött vezetőjük, Pedro a parton marad. Alexander és Aimé belefeledkeznek a beszélgetésbe, amikor egyikük észreveszi, hogy egy krokodil mászik be a patakba. Azonnal kimenekülnek. Megkérdezik Pedrót, hogy a krokodil miatt nem akart-e bejönni. Igen, feleli. – De miért nem figyelmeztettél bennünket, ha egyszer tudtad, hogy veszélyben voltunk? – kérdezi Alexander. – Hát… Amióta elértétek a partjainkat, oly sok mindenen mentetek keresztül sértetlenül. Azt gondoltam, halhatatlanok vagytok. Most én figyeltelek meg benneteket – válaszolja nyugodtan Pedro. Addig a két kutató vizsgált meg mindent. Bogarakat, növényeket, különleges madarakat stb. gyűjtöttek a párizsi múzeum számára. Nem megváltoztatni akarták az indiánok földjét, mint a konkvisztádorok vagy az egyházi misszionáriusok. Csak megismerni, mint mondják. De az európai felfedező civilizációs gőgje ott munkált bennük. Pedro a patak partján pár pillanatra fordított egyet megfigyelők és megfigyeltek pozícióján. És von Humboldték mindjárt kellemetlenül érezték magukat. Egy rövid megfigyelés-motívum helyet kapott a Meztelenül narancsokkal című filmben is. A 19. század közepén vagyunk a venezuelai „szövetségi háborúban”. A föderalisták oldalán harcoló indián származású százados a pár emberből álló egységével egy már kifosztott romkúriához érkezik. A lakókat előttük lemészárolták. Csupán egy süketnéma lány bolyong az emeleten. A katonák természetesen megerőszakolnák, de a százados fenntartja magának az első menet jogát, és a szobájába viszi a lányt. De valami miatt nem nyúl hozzá. Onnantól kezdve a lány árkon-bokron át rohanva a kis csapat után, követi a férfit. A következő pihenőhelyen a centralisták rajtaütnek az egységen, mindenkit legyilkolnak, csak a százados marad életben. Vízióktól gyötörve halad tovább a föderalisták állomáshelyéig. Egy minden eddiginél romosabb háznál észreveszi, hogy a lány a sarkában van. Az ártatlan és szelíd teremtés csak nézi őt. A százados nem tud mit kezdeni azzal, hogy figyelik. Elkezdi marcangolni magát, az örökös háborúkban (kék forradalom, népi forradalom, liberális forradalom, márciusi forradalom, föderalista forradalom stb.) pokollá vált életéről beszél a lánynak. Aki csak majszolja a tenyerében levő narancsot, majd amikor a férfi kitombolta magát, átnyújtja neki az utolsó gerezdet. A megfigyeltté válás önvizsgálatra késztet.

Egy hasonlóan sajátos nézőpont érvényesült Az arkangyal tolla című filmben. A film az elnyomásról, az alávetettségről szól. De érdekes aspektusból. Egy hegyekkel körülzárt, névtelen kis venezuelai faluba új távírász érkezik. Vakítóan fehér öltönyében olyan a poros faluban és a döntően barna, mélybordó és fekete színekkel ábrázolt falusiak közt, mint valami szellem. Távírász segédjét, a Szigorúan ellenőrzött vonatok Milošára emlékeztető fiút egyszer kiparancsolja a szobából. Majd azonnal a kifelé kullogó fiú után szól: – Miért engedelmeskedsz nekem? – Hogy érti ezt? – bámul vissza a fiú. – Azt mondtam, eredj ki, erre te engedelmeskedsz. – Miért ne, engedelmeskednem kell, hiszen maga a főnököm. – Attól félsz kirúglak? Vagy megverlek? Lazarillo ingatja a fejét. – Akkor miért? Miért engedelmeskedsz nekem? Miért engedelmeskedik egyik ember a másiknak? A fiú döbbenten és tanácstalanul néz. A távírász bebizonyítja Lazarillónak, hogy az engedelmességbe dermedt emberek, akik folyton lehajtott fejjel élik az életüket, bármit elhisznek. Egyetlen távirat meghamisításával elhiteti mindenkivel, hogy a szegény Fina nevű lány édesanyja a falun kívüli „legfőbb autoritás” kedves ismerőse. A „legfőbb főnöknek” még a falu elöljárói is vakon engedelmeskednek. Azt is elhiteti az emberekkel, hogy az autoritás úgy kívánja, az ezredes fia Finát vegye feleségül. Mindenki engedelmeskedik. Egy újabb hamisított távirattal kiszabadíttatja a „politikai” foglyokat. A falu vezetőit egy időre az általuk engedelmességre kényszerített emberek helyébe löki. Kérdés, vajon tanulnak-e ebből – az emberek? Megértik-e a távírász rejtett üzenetét? Mert miért nem kérdezünk rá gyakrabban a dolgok éppúgy létére? A természet erejének egyik jelenetében egy konkvisztádor keményen megkorbácsoltat pár bennszülöttet – csak miheztartás végett, hogy betörjenek. Von Humboldt és Bonpland szemtanúi az esetnek. Határozott fellépésükkel véget vetnek a kegyetlenkedésnek, és este a függőágyaikban méltatlankodnak: hogy tehet ilyet valaki az embertársaival?! Pedro odaszól nekik: – Embertárs? De hiszen egy kolónián vagyunk. Ahol gyarmatosítók vannak és gyarmatosítottak. Kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A pénz ismeretlen a népem számára. Hamarosan szabadok lesznek, és pénzt kapnak hozzá. Dolgokat vesznek majd, melyek azonban nem teszik őket boldoggá. Ez lesz a szolgaság új formája. A film végi narrátorszövegből megtudjuk, hogy Pedro később a hazája függetlenségéért vívott harcban esett el. Számára a saját országában tett utazás másféle tapasztalatokat hozott, mint a csupán megfigyelő ámuló-méltatlankodó európai utazók számára. És megpróbált változtatni a negatív jelenségeken. A Meztelenül narancsokkal századosa nem jut el odáig, mint a távírász vagy Pedro. Egyik haldokló embere ráhagy egy amulettet, amely szerencsét hoz ugyan a szerencsejátékokban, de ha tulajdonosa az élete végén nem tudja eladni olcsóbban, mint ahogy vette, akkor pokolra juttatja őt. A százados használja az amulett erejét, ideig-óráig felível a sorsa, aztán elveszíti mindenét. Nem veszi észre, pedig a megváltás reménye ott van előtte, a néma lány személyében. Csak egy pillanatra meg kellett volna állnia, és a céltalan önmarcangoláson túl eljutnia a realitásokkal való szembenézésig. És akkor megkezdhetné privát függetlenségi harcát.