P. Szathmáry István
Boszik, vérszopók és démoni pajkosság a tévésorozatokban

A vámpír, a vérszopó vagy a démon maga a megtestesült határsértés: közöttünk jár, de végzetesen idegen. Ember és fenevad, talányosan vonzó és borzasztó egyszerre. Gyűlölheti vagy irigyelheti a halandók létét, kisszerűen meghitt életüket, de át nem élheti; csak elveheti, megsemmisítheti, megfertőzheti. A televízió maga is különféle fertőzések melegágya. Uralhatatlan vizuális-virtuális burjánzásával a populáris média napjainkra a túlszaporodó kódok, jelek, képek, üzenetek stb. televényévé vált. Ahogy Jean Baudrillard írja, ez a túltermelés teremti meg a végtelen szimuláció, a végtelen reprodukció állapotát. Művészet és valóság határvonala eltűnik: ez már javában a szimulákrum kora.

A boszorkányok, vámpírok és a különféle árnyéklények szintén felborítják a megszokott ellentétpárokat, módszeres határsértők: egy személyben (bár sokszor nem egy alakban) művészek és gyilkosok, halhatatlan költők és halandó polgárok, a sötétség urai és a nappal áldozatai, azonban teljesen és véglegesen egyikké sem válhatnak. Ott találni őket a magasművészetben (l. Lord Byron vámpírügyi érdekeltségeit, Mary Shelley Frankensteinjét, de még Mikszáthnál is találkozni utalásként a vérszopóval), ugyanakkor már régtől fogva a ponyvák és az olcsó rémmesék véráramán keresztül terjed az igazi démoni kórság. A mozgókép és a borzongató rémlények a mozi születésétől kéz a kézben járnak. A televízió térhódítása milliónyi formatervezett dobozkát kínált fel Drakula gróf kései képmásainak és lenyomatainak az ódon koporsók helyett, hogy más ismert mítoszokból, népi hiedelmekből és modern rémtörténetekből (divatos szóval városi legendákból) előmászó figurák poposra fazonírozott klónjaival együtt lepjék el otthonainkat.

Most a démoni lényekre és fantasztikus alakokra építő tévésorozatok közül fogok néhányat szemügyre venni, és nem titkolom, hogy közben védelmembe fogom venni a populáris kultúra e termékeit. Már csak azért is, mert álmunkból felkeltve is fújjuk az új médiaguruk tanítását: a média és az annak anyaméhmelegében kifejlődött populáris kultúra komoly funkcióval bír. A magas kultúra háttérbe szorulásával egyre inkább átvette a világértelmezés és az értéktulajdonítás szerepét. A közösségi identitás fontos hordozóját tiszteljük (?) benne, hiszen az erőszak szimbolikus eljátszásának közegeként a kulturális-szociális minta- és értékközvetítés terén is megkerülhetetlen. A média sokat emlegetett rítusaira gondolva talán nem ördögtől való a populáris televíziós sorozatokra is ilyen identitásképző produktumként tekinteni, ahelyett, hogy pusztán a parttalan erőszak vészesen terjedő bozóttüzeit látnánk minduntalan felvillanni a képernyőn, ha kora délután vámpírrá, netán démonná maszkírozott szereplők bukkannak fel egyes folytatásokra épülő munkákban. E kissé tanáros okfejtés után lássuk, mit is találni a televíziós csatornákon, ha éppen pihentető borzongásra vágyunk! Kutakodásunk során rögtön szembetaláljuk magunkat egy problémával, mármint hogy mit is soroljunk jó szívvel a korábban hevenyészve kijelölt kategóriánkba? Mit is értsünk fantasztikus vagy démoni tévészéria, netán televíziós rémsorozat alatt? Hiszen számtalan tévés munka játszadozik a hétköznapi tapasztalat és a fantasztikum szférájának egybegyúrásával. Mit kezdjünk például a Xenához hasonló mitologikus tévéremixekkel, ahol képzeletbeli lények keverednek teljesen következetlenül a legkülönfélébb istenekkel? Haladjunk ötletszerűen!

Mindjárt itt van a szinte "alapműnek" tekinthető régi ismerősünk, az X-akták. Az elhíresült tévéfolyam nemcsak a természetfeletti sorozatok nagy öregje, hanem egyben hamísítatlan paranoia-kiáltvány is. Jelek és megfejtendő kódok mindenütt, terebélyesedő összeesküvés-elmélet. A régmúlt idők alkimistái, kabbalistái és templomos lovagjai után két FBI-ügynök veszi magára a végső titkok megfejtésének terhét. Itt is lehet jól fejlett idegenfóbiát találni, ám maga a határ a legrejtélyesebb és a leginkább zavarba ejtő, hiszen "belső" támogatással lepik el a megmagyarázhatatlan események és lények a föld nevű bolygót, és hagyják szétmosódni a válaszvonalat az "odaát" és a megszokott között. Állami tisztviselők és emberi érdekcsoportok bábáskodnak azoknak a bizonyos idegeneknek az ügyletei körül. A társadalom, a nagyváros rejtett zugaiban és pórusaiban pedig megint csak gyanús valamik tenyésznek. Különös képességű alakok és képződmények, pszichonormális gyilkosok, akik könnyen maradnak észrevétlenek, ahogy az újsághírek fegyveres ámokfutói is az "olyan csendes, magának való ember" jellemzést kapják az utólag fejüket csóváló szomszédjaiktól. Mulder és Scully két szimbolikus figura. Mint egy eszmeregény szereplői, úgy vitatkozzák végig kalandjaikat, persze nem haladva meg a konyhafilozófia megnyugtató laposságait. Scully maga a két lábon járó racionalizmus, a kérlelhetetlen logika szószólója, amit keményített, jól vasalt nőiességével súlyosbít. Analizál és boncol, makacsul hisz a tényekben, de szkeptikus a végtelenségig, ha valami nem magyarázható meg észelvű következetességgel. Ennek ellenére időnként (elég sokszor, majd egyre inkább) felhúzott szemöldök formájában úgy tapad a kétely és a megdöbbenés az arcára, mint egy távoli űrvidékről érkező szimbióta. Mulder bezzeg már rég túl van az első meglepetéseken, ami az "odaát" létezését illeti. Ha nem is lát át mindent tökéletesen, de tudja, a rendszer nem úgy működik, ahogy azt a nagy többség jámboran hiszi. Ügynökből lett Neo ő, bár kevésbé lát tisztán, mint a mátrixos megváltó. A két ügynök bűnüldöző hitvitája során időnként még szerepet is cserél a kételyek tekintetében, ezzel is növelve a határok pontos meghúzására tett kísérletek bizonytalanságát. Érdekes, hogy ezt a sorozatot sem kerülte el a tévére jellemző lassú megsemmisülés. Nem szűnt meg, csupán annyi epizód készült belőle, annyira túlszaporodott, hogy egyre halványabban emlékeztet egykori önmagára. Már csak úgy tenyészik, mint egy valaha életerős ötlet szimulációja. Akik emlékeznek még a királyi tévén a 90-es évek első felében futó sorozat emlékezetesebb, esetenként sokáig témát adó villanásaira, azok meglepődve tapasztalhatják, hogy a Viasat3 kínálatában most futó részek legtöbbször már csak satnya utánérzéseknek tűnnek. A médiakórságnak köszönhetően az egykor komoly félelemfolyamból bágyadt ijesztgetős szappanoperává vált az X-akták. Persze a nézők ingerküszöbe is magasabb lett. De amikor azzal szembesülhetünk, hogy ügynökeink például olyan különös képességű elkövető után nyomoznak az egyik részben, akinek érzelmi ingadozásai, szerelmi kirohanásai hatással vannak az időjárásra is, vagy az 50-es évekbeli baseballcsapat egyik tagjáról derül ki, hogy sportmániás földönkívüli, no, akkor a fenti sirámok egyáltalán nem indokolatlanok.

Kapcsoljunk át a teleboszik tündöklésére! A boszorkányság ugyebár amolyan "csajos" dolog. Itt van mindjárt a Bűbájos boszorkák a TV2 kínálatában. Három fiatal, egyedülálló nőtestvér él együtt egy házban, igencsak természetfeletti képességekkel megáldva (az egyiküket a Beverly Hills 90210 című tinédzser-szappanopera Brendája játssza, akit annak idején állítólag akkora közutálat övezett, hogy némelyek akár máglyára is küldték volna). A Bűbájos boszorkák egy leheletnyit krimisre-kalandosra van hangszerelve, képi világával, ritmusával és felépítésével inkább emlékeztet a csatorna számtalan "ügymegoldós", szerelmi szálakkal bonyolítani próbált sorozatára, csak megbolondítva pár csepp okkultizmussal és ezotériával. Egyszóval nem lóg ki a tévé délutáni, unatkozó háziasszonyoknak, ellustult egyetemistáknak és szimuláns iskolakerülőknek szóló programjai közül. Annyira földhözragadt darab ez (megkockáztatom: unalmas), hogy még akár a Rex felügyelő rokonának is nevezhetnénk, különösen, ha az amúgy is különös képességű négylábú bűnüldöző netán beszélni tudna, de legalábbis csirkecsontokból jósolná meg a nyomozások fejleményeit.

A Sabrina, a tiniboszorkányt nézve már a beszélő állatot sem kell nélkülöznünk. A Viasat3-on futó szériában két felnőtt boszi él együtt a kamasz lányrokonnal, Sabrinával, valamint a háztartáshoz tartozik még Salem, az emberi nyelven zsörtölődő fekete macska is. Ő egyébként boszorkány volt korábban, csak miután világuralmi törekvései lelepleződtek, a boszorkánytanács ártalmatlanította. Már ebből is látszik, hogy a Sabrinát nem kell különösen komolyabban venni, ám ez csöppet se baj. Kedves és bohókás tévés csinálmány ez, bár a poénok néha kisiskolások, vagy egyszerűen fárasztóak, azonban jó adag derű is szorult belé. Különösebb szellemi megerőltetést nem kívánó kikapcsolódáshoz egészen kiváló. A sorozatban felbukkanó problémák és kihívások nem hideglelősen komolyak. Bennem a "békebeli" Disney-sorozatokat idézi fel. (A Sabrinát játszó színésznő egyébként a Clarissa című komédiasorozatban tűnt fel a Nickelodeonon, mely csatorna célközönsége 3-tól 15 évesekig terjed.). A szívzűröket, az iskolai és családi problémákat, kavarodásokat általában megoldja a varázserő, ezt a gyakran alkalmazott effektek és vizuális poénok teszik "hihetővé". De azért a mágia mellett az érzelmek, a szív és az ész varázsfőzete jelenti a legfőbb megoldást mindig. Így a végére tanulságot is kanyarítanak csattanóul.

Gyorsan trappoltunk át a boszis munkákon, ám csak azért e sietség, hogy rátérhessünk végre a Buffy, a vámpírok réme című tinisztárparádés vérfolyamra. A kerettörténet a következő. Buffy, a tipikus amerikai szépség ráébred vámpírvadász voltára. Zsenge kora ellenére ez komoly elfoglaltságot jelent: állandó készenlétet, és minden felbukkanó vámpír, démon és mágikus képződmény azonnali likvidálását. Családi belviszályok és az első vámpírellenes kirohanása következtében (sikerül felgyújtania régi suliját) Los Angeles helyett egy Sunnydale nevű kisvárosban és annak tanintézményében találja magát. Itt aztán még kevésbé lehet nyugta, hiszen a városka fő nevezetessége, hogy közvetlenül a pokol szája fölött található, ami ha egyszer is tátva marad... Persze Buffy nincs egyedül, egész kis csapat szegődik mellé. Willow, a komputerzseni, aki szégyenlős lánykából boszorkánnyá fejlődik, de a legtöbb nehézséget a párkapcsolat és a nemi identitás végleges megtalálása okoz neki. Vagy ott van Xander, a kisvárosi nagybarom és Ozz, aki már komolyabban vehető figura, hiszen májer punkzenész és éjjel átváltozó farkasember egyszerre, mely időtöltések megerőltetik a fiatal szervezetet. És a legfontosabb: Giles, az "őrző", akinek a vámpírvadász betanítása és pesztrálása jut osztályrészül, amúgy meg a gimnázium elegáns könyvtárosát tisztelik benne.

Hiába tehát a sok mágiaizé és varázskütyü, a számtalan rémlény és a surranó nagy árnyak; ez a sorozat némiképp a tetterős és a "dolgokat kezébe vevő" fiatalság felmagasztalása, melynek képviselői időnként nehezebben lesznek úrrá az érzelmi hullámveréseken, mint a démonok vagy a vámpírok makacs támadásain. A kíméletesen adagolt horrorelemek ellenére a hamvas bájosság vizuális hártyarétege feszül a sorozat minden másodpercére, a csinos profilok és a szakértő kezek nyomán megejtően csillogó szemek kellemes elegyének köszönhetően. Kevés az igazán elkínzott hang, a fájdalmas jajveszékelés; inkább a megsebzett tiniszívek mélyéről időnként feltörő szipogás a jellemző. Persze azért a vámpírszívekbe jól belenyomják a jó nagy karókat. De a lényeg, más ifjonti szívzűrökön élősködő sorozatokhoz hasonlóan, az érzelmi kalamajkákon van, amihez ez esetben is sikerült kellően megnyerő fiatal színészpalántákat találni. A címszereplőt alakító Sarah Michelle Gellar például felkapott sztárocska, aki már olyan "korszakos munkákkal" tette le a névjegyét, mint a Scooby Doo, vagy a Tudom, mit tettél tavaly nyáron második része. Na, meg persze a producerek is vérprofik, egyikük a Toy Story és az Alien 4. forgatókönyvét jegyzi. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, a sorozat jól kiszámított terméktesztelés: vajon melyik tiniből lesz sztár, akibe később érdemes invesztálni? Sorolhatnám még a gyarlóságokat és fogyatékosságokat, leginkább a dramaturgia bántó hibáit. A történetvezetés legtöbbször nem múlja felül egy mezei pornófilm cselekményépítési bravúrjait. Míg abban némi szóváltást a megbízható kamatyolás képsorai követnek, addig itt egy kis civódást, csacsogást és ármánykodást rendszerint gyorsan lezajló vér- és bélontás zár le. A küzdelmek koreográfiája pedig ritkán készteti székkarfamarkolásra a nézőt, pedig az ifjú (akció)hősök többször gyilkolnak, mint ahány pattanást talált egykor szép emlékű Adrian Moll az arcán. De a Buffy nem nélkülözi az iróniát sem, és éppen ezért érdemes szót vesztegetni e sorozatra. Szerencsére a csupán nevetséges jeleneteket csípős megjegyzések és kommentárok kísérik, melyek sokszor szellemesek. A halálhörgések és mormogások zajába tehát ironikus ki- és beszólások, vagy éppen szerelmes suttogások vegyülnek. Egyszóval az egész sorozatra jellemző, hogy önmagán is ironizál, és lelkesen reflektál saját komolytalanságára, amelyről nem is nagyon tehet, hiszen bájos idiotizmusa tulajdonképpen szövődménye a műfaji vérvonal tisztátalanságának (tinikomédia és fantasztikus rémfilm különös fattyáról van szó). "Ilyet se látni mindennap, kivéve persze nálunk" - jegyzi meg például egy esetben a kiadós vérfürdő után nem minden malícia nélkül Buffy, saját és társai helyzetének faramuciságán élcelődve. "Miért nem tudtok kábítószerezni, mint a többiek?!" - ez pedig már az iskolai elöljáró kifakadása, aki mindenütt rosszban sántikáló gimnazistákat sejt, de miután szemtanúja lesz annak, ahogy Buffyék éppen óriáspókokat aprítanak, már más színben kezdi látni a szokványos tanulói fegyelmezetlenséget. Egy átlagos tinikomédiával szemben a Buffy saját bornírtságából és bugyutaságából is képes tőkét kovácsolni, folyamatosan az irónia erőterében tartva önmagát.

Az irónia működését azért érdemes figyelemmel kísérni, mert benne a posztmodern televíziózás lényeges vonásai tűnnek elő. Az irónia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy a Buffy idézőjelbe teszi önmagát is, hanem belépési pontként szolgál egy igen kiterjedt tévés utalásmátrixba is, ahol a különféle sorozatok egymásra hajaznak, egymásra reflektálnak, sőt egybe is csúsznak időnként. A Buffy esetében ez a sajátosság legfeltűnőbben Angel, vagyis egy másik sorozathős vendégjátéka kapcsán mutatkozik meg. Ő szintén kettős figura, aki démon és angyal egyszerre, bár szívesebben domborítja ki ez utóbbi oldalát (a címszereplő nevén fut a sorozat is, egyébként a Viasat3 kínálatában ugyancsak megtalálható). Persze Buffy és Angel menthetetlenül és kölcsönösen szerelembe zuhannak, és máris szoros kötelék fűzi egybe a két szériát is (no meg a producerek között is van átfedés), további lehetőséget biztosítva arra, hogy esetenként az egyik sorozat mellékszereplői is lazán átgyalogolhassanak a másik opus díszletei közé. Buffy..., Sabrina... vagy éppen Angel: posztmodern sorozatok ezek szőrőstűl-bőröstűl (karmostól-agyarastól), mivel fordulataikat, alaphelyzeteiket és karaktereiket már eleve utalásokként teremtik meg; korábbi filmes vagy éppen irodalmi gyökerű előzményeket idézve fel. Salem, Sabrináék fekete macskája például nevével felidézi a híres amerikai boszorkányüldözés helyszínét, és teremt ezzel "kulturális jogfolytonosságot" a komoly irodalom és a könnyed tévés darab között, még ha erősen parodisztikus jelleggel is teszi ezt. Sabrináék és a bűbájos boszorkányok esetében ráadásul három összezárt nő igyekszik megszervezni mágikus hétköznapjait a jobb esetben csak gyanútlan külvilággal szemben, ahogy arra már mozifilmek és mozifilmként is feldolgozott regény szolgált példaként (Eastwicki boszorkányok). A fent említett sorozatok olyan alapelbeszélésekre épülnek (krimikre, mesékre, fantasztikus sztorikra), melyek a nézők többsége számára is ismert kulturális kódokat és könnyen azonosítható sémákat jelentenek. Ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy saját identitásunk megteremtése sem független az ilyen előrecsomagolt elbeszélésektől, hiszen talán magunk is történetek vagyunk, melyet más történetekkel mérünk és szövünk össze, akkor talán érdemes e sorozatokat másként is szemlélni, mint csupán olcsó népbutító próbálkozásokként. Morális pánik és bűnbakképzés helyett érdekfeszítőbbnek bizonyulhat, ha figyelmünket arra irányítjuk, miként élnek tovább a mítoszok, ponyvák és a folklór közösségteremtő elemei ebben a közegben.

Persze innentől kezdve az értelmezések lehetősége szinte végtelen (elemezhetjük például feminista szempontrendszer alapján azt a boszorkányos ügyességet, ahogy a korábban említett varázserejű szinglik boldogulnak, vagy megkísérelhetjük az átváltozás gazdag hagyományába illesztve az Angelt, esetleg az elnyomó és kulturális hatalmát őrizni akaró fehér középosztály rossz lelkiismeretét fedezzük fel e rettegésre épülő sorozatokban). Ha pedig Buffyék kalandjait valamiféle későmodern ifjúsági sorozatként vagy még inkább különcködő sulisorozatként szemléljük, akkor a fiatal vámpírvadász baráti társaság történetei már-már társadalomfilozófiai és/vagy szociológiai eszmefuttatásra is csábíthatják a kórós értelmezési kényszerben szenvedő bölcsészeket. Az amerikai ifjúságot bizony már jó régen emancipálta az ottani oktatási rendszer. Hagyta, hogy önálló és saját szabályai szerint működő kis társadalomként létezhessen, hogy aztán a felnőtt kontroll enyhülésével saját belső szabályai szerint éljen, ahol a kegyetlenség és a megaláztatás is virulhat rendesen. Legalábbis így látta Hannah Arendt amerikai filozófus, de persze a gyerektársadalom belső ügyei és időnként megdöbbentő kegyetlenkedései már hosszú ideje szolgálnak fűtőanyagként a válságot kiáltó alkotók nekibuzdulásaihoz. Regényben (l. Legyek ura) vagy éppen filmen (l. Kölykök). Buffyék is jobban hasonlítanak egy fontos feladatokat ellátó diákönkormányzatra, mint egyszerű baráti csoportosulásra. Például igen ritkán foglalkoznak a körükön kívüli személyekkel és iskolai eseményekkel, hiszen leköti őket nem egészen önként vállalt feladatkörük. Csak ők nem a bálok vagy a szurkolás megszervezésével múlatják az időt, hanem szűkebb lakóhelyük vámpírtalanításával. Közben kifordítják és megkérdőjelezik a bevett viszonyrendszereket. A felnőttek helyett (és velük szemben is) védik a rendet, a közösséget, miközben a korosabb szereplők sokszor szánni valóan gyermetegnek mutatkoznak, mint például az egyik főgonosz, a városka ördögi polgármestere, aki olyan negédesen dünnyög, mint egy nyugdíjas tánctanár. A sorozat is folyamatosan fordítja ki a "bevett" és már "nagy" hagyománnyal bíró műfajokat (ilyenek a horror- és diákfilmek például). Ez a kifordítás, az inverz rítusok gúnyos felszabadultsága egyébként komoly előzményekkel bír, hiszen a népi irodalom is keserű és maró gunyorossággal tette nevetségessé a komoly irodalmi műfajokat, és kezdte ki a tekintélyeket. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a Buffy és a hozzá hasonló sorozatok mindenféleképpen és mindenestől értékesek. Hiszen nem ritkán sok (tartalmi és formai) sebből véreznek. De a sekélyes szórakozáson túl is nyújthatnak valamit. Mindenekelőtt alapanyagot a médiatudatossághoz, ahhoz, hogy a populáris média termékeihez is nyitottan közeledjünk, és kifacsarjunk belőlük valami kis esztétikai hasznot és örömöt. Mert ez az öröm előrébb való a kifinomult ízlés sápadt sopánkodásainál.