Beszélgetés Máriássy Judittal és Máriássy Félixszel
Készítette Szekfű András és Förgeteg Balázs
1969. november 10. és 15.

Hogyan került a filmhez, mi keltette fel az érdeklődését, hogyan ment ez akkoriban?
Máriássy Félix: Tulajdonképpen véletlenül kerültem a filmhez. Nem az volt életem fő vágya, hogy filmrendező legyek, mert az akkoriban nem élt úgy a köztudatban, mint ma. Eredetileg díszlettervezést tanultam Jaschik Álmosnál. Egy véletlen folytán kikerültem a filmgyárba megnézni, hogy megy egy forgatás, és ott ragadtam. A harmadik filmnél már segédrendező voltam, két év múlva elkezdtem vágni. Attól kezdve egyszerre mint vágó és segédrendező dolgoztam. Volt olyan év, hogy tizenhárom-tizennégy filmben is. Akkoriban egy film 14-16 forgatási napon készült, 18 nap már szuperprodukciónak számított. Naptárilag is nagyon rövid idő alatt ment le. Nem úgy, mint ma, amikor az ember vár egy díszletre 3-4 napig. Este befejeztem a munkát az egyik díszletben és másnap reggel már állt a következő.

Akkoriban a filmszakma nyitott volt, vagy kellett hozzá valamilyen végzettség, ismeretség? Hogyan lehetett bekerülni?
MF: Képzettség nem kellett hozzá. Különböző önálló filmvállalatok léteztek. A háborús világban konjunktúra alakult ki Magyarországon, a film nagyon jó befektetésnek nézett ki, úgyhogy szakmán kívüli emberek finanszíroztak filmeket, hentesek, például. Az ember egy-egy ilyen céggel került kapcsolatba, vagy egy-egy rendezővel. Én Cserépy Lászlónál kezdtem, aztán majdnem az összes Hamza Ákos- és az összes Radványi-filmben dolgoztam. Ezek voltak az én állandó rendezőim. Néha dolgoztam másokkal is. Radványival a második filmjében jöttem össze, a címe Az erdélyi kastély volt, Hunyadi Sándor novellájából készült.

Mielőtt Radványi Gézáról kérdezném, egy általánosabb kérdés. Ön a Rokonok és az Imposztorok kapcsán többször nyilatkozta, hogy a magyar dzsentri világot belülről ismeri, és ez nagyon sok haszonnal járt rendezői munkájában is. Milyen hatásokat hozott a fiatalkorából, otthonról?
MF: Én felvidéki dzsentri családból származom, fiatal korom legnagyobb részét külföldön töltöttem. A Felvidékről Németországba kerültem, majd Olaszországban jártam iskolába. 1936-ban kerültem először Magyarországra.

Milyen érzés, ha valaki tizenhét éves korában találkozik először a hazájával?
MF: Annyiban volt szokatlan, hogy semmiféle baráti kapcsolatom nem volt. Az ember a barátait általában az iskolában szerzi, ez nekem kimaradt.

Milyen alapélmény volt a magyar társadalommal, a "magyar ugarral" való találkozás?
MF: Elsősorban a saját "társaságommal" érintkeztem. Amikor Jaschikhoz jártam a festőiskolába, egy más környezettel kerültem kapcsolatba, ami engem sokkal jobban érdekelt, így kerültem aztán a filmgyártásba is. A filmgyártás és a filmgyár megint teljesen más világot jelentett.

Ebben az időben jelentett valamit Önnek a népi írók mozgalma? Felfigyelt a kulturális és politikai mozgalmakra?
MF: Ahogy bekerültem a filmgyártásba, úgy kerültem közelebb ehhez a világhoz is. Ez odáig ment, hogy 1943-44-ben az ellenállási mozgalomban is részt vettem. Azok a barátaim, akikkel együtt dolgoztam, Sipos László, Hamza Ákos, szervezői voltak ezeknek az illegális csoportoknak. Nem véletlen, hogy nyilas rendezőkkel soha nem dolgoztam, Bánky Viktor- vagy Páger-filmben nem vettem részt. Volt egy kis csoportunk, ahol filmeket néztünk. Például akkor már láttunk hadizsákmányként hazahozott szovjet filmeket.
[…]

Kik vettek részt ezeken a vetítéseken?
MF: Szőts Istvánra, Hamza Ákosra, Sipos Lászlóra emlékszem.

Ranódy László nem tartozott ehhez a csoporthoz?
Akkoriban tulajdonképpen két gyár volt, a Hunnia és a Filmiroda. Én véletlenül a Filmirodában kezdtem, csak 1943 körül kerültem a Hunniába, Ranódy viszont végig a Hunniában dolgozott, mert ő ott volt ösztöndíjas.

Mint vágó dolgozott először, vagy rögtön bedobták a mélyvízbe?
MF: Próbáltam rendezést tanulni, egy magániskolában. Gaál Béla hirdetett egy ilyet, el is mentem, egy mai Gorkij-fasori villába, de havi ötszáz pengőt kért, ami abszolút horribilis volt, nem is tudok senkit, aki nála tanult volna. A vágást szintén nem lehetett tanulni, mert az egy teljesen őrzött titok volt. A vágóknak monopolhelyzete volt, úgyhogy kegy volt, hogy egyáltalán beengedtek a vágószobába. Először ollót akkor vehettem a kezembe, amikor az első filmemet vágtam, amit - ilyen szempontból szerencsére - nem is játszottak. De egyébként érdekes film volt, Aszlányi Károly Tökéletes család című regényéből készült. Sipos László rendezte, aki akkoriban a legjobb barátom volt. Mint gyártásvezető dolgozott, aztán rendezett. 1944-ben halt meg az ostrom alatt.

Szeretném, ha Radványi Gézáról is beszélne.
MF: Radványi Géza szerintem elsősorban forgatókönyvíró és egyféle "kitalálóember" volt. Irtó jó filmötletei voltak, isteni filmcímeket talált ki. Időnként, ha nem volt pénzünk, neki sikerült egy-egy filmcímet eladni. Volt egy cím: Ádámok és Évák, csak ennyi volt belőle, de eladta, és előleget vettünk fel rá. A Zárt tárgyalás, az Európa nem válaszol - majdnem mindig a címből indult ki az egész. Nem restellt mindenkit, akit lehetett, bevonni a forgatókönyvbe. Mindenkinek odaadta és mindenkitől kért ötletet. Ugyanakkor a filmrendezés technikai részéhez nem nagyon értett, úgyhogy azt eléggé önállóan tudtam mellette gyakorolni, ami nekem jó volt, mert más bőrére lehetett a dolgokat kipróbálni. A beállítások szerkezetét nagyjából én csináltam. Hegyi Barnabás operatőrrel dolgoztunk együtt, ő is a Filmirodában kezdett, majdnem minden filmet vele csináltunk: az Erdélyi kastélyt, a Zárt tárgyalást, az Európa nem válaszolt, az Egy asszony visszanézt.

Milyen filmélmények, rendezők, iskolák voltak hatással ezekre a filmekre? A francia művészfilm-stílus?Kit nevezne meg?
MF: Senkit sem neveznék meg. Ebben a korszakban ez egy favágás volt, nem volt szó arról, hogy ilyen vagy olyan iskola, forgatni kellett… Persze volt francia hatás, Carné, például. Radványinál az olasz hatás a Valahol Európában-ban nyilvánult meg. Közvetlenül a felszabadulás után elment Olaszországba, ott végignézte a neorealizmus születését, látta az első neorealista filmeket, amelyek akkor még nem voltak Magyarországon.
MJ: Géza nem volt egy filmnéző rendező. A filmjeiben kimutatható nagyon sokféle hatás, például Máraié, a testvéréé, és nagyon sokféle más, de a filmdivatok hatása kevésbé.
MF: Ugyanakkor jól értett a dolgok kereskedelmi részéhez. Megszagolta, ha valami divat lesz, el lehet adni. Az olasz stílus nála a szovjettel találkozott, Balázs Béla közreműködése révén, aki hozta magával a szovjet filmélményeket. A neorealisták is azt mondják, hogy Eisensteinre mennek vissza. Balázs Béla az olaszoknál a mai napig sokkal ismertebb, mint nálunk.

Mit tanult Radványitól?
MF: Abban az időben nagyon meg kellett tanulni a szakmát, a mesterséget. Ha egy segédrendező elnézett valamit, akkor egy évig nem dolgozott, vagy legalábbis azt a céget elvesztette. Ha a segédrendező hibájából meg kellett ismételni valamit, elmehetett a pályáról. Tulajdonképpen én így kerültem a szakmába: néztem egy forgatást és láttam, hogy bevilágítanak egy díszletet egy új jelenethez. Feltűnt nekem, hogy a forgatókönyv szerint éjjel van, ugyanakkor a díszlet nappalra van világítva. Onnan lehetett tudni, hogy nem égtek a lámpák. Akkor ezt nagyon halkan és szerényen megsúgtam a rendezőnek. Óriási botrány tört ki, mert ez tíz perc csúszást jelentett. Akkoriban tíz percig tartott egy bevilágítás. Ezzel megalapoztam a karrieremet annál a stábnál, és annál a cégnél elkezdtem dolgozni. Akkor a mesterséget nagyon megtanultuk, lényegében filmgyártásunk ma is ebből a hagyományból él, amikor nagyon precízen megszervezett, ipari filmgyártásunk volt. Ma nincsenek meg azok a fegyelmezési eszközök, amik akkor voltak. Akkoriban, ha a kellékes elfelejtett valamit, akkor az három filmben nem volt kellékes.

Az említetteken kívül kik tartoztak akkoriban a baráti köréhez? Szellemi, irodalmi hatások ebből a korszakból?
MF: Nagy Ortega-rajongó voltam, okkultizmussal foglalkoztam, és más ilyen "gyerekkori betegségek".

Akkori filmesek közül kiket említene? Szőts István?
MF: Szőts-csel nem voltam különösebben baráti viszonyban, később sem. Elsősorban Radványi, Hamza Ákos, és Sipos László.

Beszélne az ellenállási mozgalmukról?
MF: Az alapja egy filmszakszervezet volt, ami aztán átment egy illegális fegyveres ellenállási csoport szervezésébe. Ezt a csoportot irányította Fauszt Imre, egy haladó könyvkiadó. […] Benne volt Zákonyi Sándor vágó, Volnai Gyula hangmérnök, Sipos László, és egy Vince nevű díszlettervező, aki azóta már meghalt. A feleségének volt egy eszpresszója, az volt a mi tanyánk. A szuterénje tele volt fegyverekkel, golyószórókkal. Katonáktól lehetett fegyvert szerezni. Pest határában lelőtt repülőgépekről leszerelt golyószórókkal és más furcsa fegyverekkel volt tele az egész. Ez a csoport soha semmit nem csinált azon kívül, hogy hamis papírokat szerzett, és ezek alapján kaját szereztünk. Ezen kívül nem csináltunk semmit. A csoport nem volt tevékeny, nem volt szervezett. Időnként tartoztunk valamilyen alakulathoz, ha az elbukott, átléptünk egy másikba. Például Prónay-különítményes voltam egy ideig.
MJ: Majdhogynem többen dekkoltak a Prónay-különítménynél, mint amennyi nyilas volt.
MF: Valahol Angyalföldön volt a körlet. Volt egy nagy grund, ahol tanultunk kézigránátot dobni, meg ilyesmit. Soha semmit nem csináltunk, aztán jött egy parancs, hogy be kell vonulni, fel a Várba. Akkor szétment az egész társaság, mert nem vonult fel senki. Volt egy Kiska [Kisegítő karhatalmi] alakulatunk a Rákóczi úton, ahol a Gábor Miklóssal, Lénárt Istvánnal együtt voltam. Aztán ez is egyik napról a másikra lebukott, megjelentek a nyilasok, elvették a kézigránátot. Csak egyéni akciók voltak.
MJ: Nem csináltatok terveket a felszabadulás utánra? Én ismertem ilyen terveket.
MF: Hogyne lett volna tervünk. Az egyik fő terv a filmgyári felszerelés megmentése volt. Megakadályozni, hogy külföldre vigyék. Ez sikerült is. […]

Ön hol volt, amikor megérkeztek a szovjet csapatok?
MF: A Szép utcában voltam, ismerősöknél. Karácsony óta ott laktam. Előzőleg ugyanis engem, nem tudni miért, elvittek a lakásomról a nemzeti számonkérő székhez. Ezután két nap múlva nagy szerencsével kiengedtek. Találtak ugyanis egy kofferben egy nagy halom cigarettát a lakásomon. Ugyan ott volt még Ascher Oszkár teljes könyvtára, meg mindenféle más, amit meg lehetett volna találni, de ez nem tűnt fel nekik, a cigaretta viszont nagy kincs volt. Ezen az alapon vittek el engem. Nagy szerencsére átadtak valamilyen gazdasági embernek. Egy bőrkabátos pasas jött értem a laktanyába, a mostani Bem térre, hogy átkísér engem. Felhúzta a pisztolyát, és azt mondta: menjek előtte, ha szökni akarok, ő lő. Margit-híd ekkor már nem volt, egy propellerjárat ment át Pestre. Amikor Pesten kiszálltunk, azt mondta, most tűnjek el. Nagyon rendes fickó volt. Ezért nem laktam otthon, hanem itt-ott.

Mikor tudott újra kikerülni a Hunnia filmgyárba?
MF: A Belvárosban voltam, január 18-án szabadultunk fel, addig nem lehetett kijutni. De akkor nagyon rövid idő után kimentem a filmgyárba, volt egy rejtélyes írásom, azóta sem tudom, honnan került, valakitől kaptam. Orosz-magyar szöveg volt rajta, igazolás, hogy X.Y. a magyar ellenállási mozgalom tagja, kéretik segíteni. Egy tábornok írta alá. Ezzel az igazolvánnyal nagyon jól tudtam közlekedni, simán kijutottam a Belvárosból Zuglóba, a Hunniába.

Milyen állapotokat talált ott?
MF: Tulajdonképpen rendben volt minden. Szerencsére bombatalálat nem érte a gyárat, a légvédelmi pincében a felszerelés kilencven százaléka megvolt.

Hogyan készült 1945-ben az első rövidfilmje, az És átvették a hatalmat?
MF: 1945-ben a Mafirthoz kerültem, amelynek akkor Hamza D. Ákos volt az igazgatója. Kertész Pál, Pásztor Béla volt ott. Több dokumentumfilmet is készítettünk, az És átvették a hatalmat volt az én önálló munkám. Akkoriban hozták haza a háborús bűnösöket, Szálasiékat, erről is készítettünk felvételt. Amerikaiak hozták őket Mátyásföldre.

Megvan még ennek a filmnek a kópiája?
MF: Az És átvették a hatalmat kópiája megvan, de teljesen átvágták, már nem az eredeti változat. Mint ahogy az első 1919-es film is, amit 1949-ben csináltam, teljesen át van vágva. Nagyon kevés köze van ahhoz, amit eredetileg csináltam. 1949-ben került elő először az egész 1919-es anyag. 1949-ben egy csomó ember nem szerepelhetett, nem lehetett róla beszélni. Kun Béla például nem létezett és nem látszhatott. Pedig nagyon nehéz volt 1919-ről filmet csinálni Kun Béla nélkül. És Kun Béla láthatóan nagyon szeretett szerepelni, minden felvételen ott volt a középpontban... Viszont csak nagy nehezen sikerült találni néhány snittet, ahol Rákosi Mátyás látható volt: egyszer, ahogy kimászik valami árokból, és megy a csapatok mellett, egyszer talán a Parlamentnél, és egyszer a Vérmezőn, ahogy beszél. Akkor mi nagyon sokat mulattunk ugyan, de tulajdonképpen nagyon keserű ügy volt, mert végül is így működik az emlékezésügyi minisztérium...
MJ: Most volt döbbenetes, amikor idén megint megnéztük ezt a filmet, mert most viszont mindenütt bele van vágva Kun Béla, amitől a szerkezet teljesen zavaros, és ki van vágva Rákosi.
MF: És közben teljesen elvesztek filmanyagok, egész tekercsek, amiket én akkor még láttam, és most már nincsenek meg.
[…]
Mielőtt továbblépnénk, megkérem Máriássy Juditot is, hogy idézze fel emlékeit ezzel a korszakkal kapcsolatban.
MJ: 1944-45-ben nagyon sokszor majdnem keresztezték egymást az útjaink Félixszel, sok közös ismerősünk volt. Én nem voltam a filmszakmában, szorosabb értelemben ma sem vagyok, viszont tagja voltam egy nagyon mulatságos amatőrfilmes csoportnak. […] Úgy hívták, Luminova, ami "új fény"-t jelent. 16 éves koromban keveredtem bele, tagja volt a későbbi első férjem, Fejér Tamás, Pásztor István operatőr, Jan Kadar, aki ma állami díjas cseh rendező, egy Pátkai István nevű, azóta meghalt fiatal kommunista, Hajdu Miklós, Erdős Lajos és én. Fejér Tamás és Pásztor István voltak az alapító tagjai, akkor még nem Luminova néven. Felfedezték a következőt: az amatőr filmesek akkor nagyon jómódú emberek voltak. Volt egy klassz klubjuk a Bem rakparton. Előszeretettel csináltak ott enyhén pornográf filmeket. Én akkor még nem ismertem Fejér Tamást és Pásztort, akik szerettek szerepelni ezekben a filmekben. Ennek fejében az amatőr filmesek kölcsönadták a felszerelésüket a srácoknak, adtak nyersanyagot is, így kezdődött. Amikor én 1940 után belekerültem a csoportba, valamilyen módon már mind kapcsolatban voltunk a munkásmozgalom valamelyik ágával. Én például a Hont Ferenc-féle Független Színpaddal tartottam a kapcsolatot. Megvettük a portás bácsit, és éjszakánként dolgozhattunk a klubban, éjfél után, amikor már mindenki elment. Volt egy komoly kis műterem, lámpaparkkal. Emlékszem az első filmre, amit csináltunk, Sum ergo cogito volt a címe, Pásztor János volt a főszereplő. Arról szólt, hogy egy munkás elkezd gondolkozni. A végén vörösen forgott a föld is - szóval erősen ultrabalos jellegű volt. Volt egy másik filmünk kis, a Fény és árnyék. A harmadik háborús témájú volt, egészen szép történet. Az egész úgy 1940-42-ig működhetett. Aztán lebukott a portás. És mindenki bevonult. Pátkai Istvánnal együtt megsiratott hősi halottunk lett. Át akart szökni az oroszokhoz, a senkiföldjén lőtték le, nem is tudni, milyen golyó. Aztán Jan Kadart elvitték munkaszolgálatosnak, Fejér Tamást is.

Semmi nem maradt meg ezekből a filmekből?
MJ: Semmi. A felszabadulás után próbáltuk keresni. Csak néhány fénykép. Fejér Tamás írt egy könyvet is, sok Pudovkin- és Balázs Béla-idézettel. Ezt akkor lelkesen és magunktól csináltuk, értekezleteken tárgyaltuk meg minden fejezetét, mindenki dolgozott benne. Aztán szétesett a társaság.

1945 után hogyan került kapcsolatba a filmmel?
MJ: 1945-ben írtam a Sarló Filmnek egy forgatókönyvet, amely Romániában játszódott volna. Ebből azonban nem lett semmi, mert a románok nem egyeztek bele. A téma átkerült a Mafirthoz, ahol a románok nélkül akarták megcsinálni, ennek viszont nem volt értelme. Ekkor jelent meg nálam Radványi Géza a Valahol Európában alapötletével. Teljesen meghatódtam, hogy Radványi Gézát megismerhettem, hiszen ő ekkor már jó nevű rendező volt, én pedig pályakezdő ismeretlen. Körülbelül három hétig dolgoztunk az első filmnovellán, ami nekem nagyon nagy élmény volt. Nagyon jó volt Radványival dolgozni, szórakoztató és játékos munka. Az első forgatókönyv megvan még nekünk, a filmnovella nem maradt meg. Az első terven azután még nagyon sokan dolgoztak, sokan adtak bele ötleteket, szereplőket. Az első forgatókönyvön négy szerző van: Balázs Béla, Radványi Géza, Fejér [Máriássy] Judit és Máriássy Félix. Az első változatban például még nem volt felnőtt nő. Az a szerep, amit Bánky Zsuzsa játszott, eredetileg egy kislánnyal történik, aki szintén szerepel a kész filmben is, csak más történettel.

Egy jelenetben a várban látni a mikrofon árnyékát a földön. Ezek szerint helyszíni hangfelvétel volt?
MF: Rettentően primitív eszközökkel dolgoztunk. Akkor nem dívott még az utószinkron. Nekem megvan még valahol a film költségvetése, ami kb. 150 ezer forint volt. A szerződés egyébként is érdekes volt, mert Radványi honoráriuma a film külföldi bevétele volt. Mi, akik benne voltunk még a filmben, Somlay Artúrtól Hegyi Barnabásig nem kaptunk teljes fizetést, hanem a külföldi eladásokból részesedtünk volna - ha Radványi nem disszidál. Nagyon egyszerű eszközökkel dolgoztunk, majdnem mindent külső felvételben csináltunk. Egyetlen díszlete volt a filmnek, a várbelső, a nagy terem. Emlékszem, két teherautónk volt és egy hangoskocsi. Személykocsink nem volt, ott ültünk mindig a sofőr mellett.
[…]
MJ: Radványi Géza egyébként valóban olyan nyomorban csinálta végig ezt a filmet, hogy közben zsíroskenyeret ettek és a felesége eladta a villanykörtéket, mert ő maga nem kapott semmi honoráriumot, csak a külföldi részesedést.
[…]
MF: A Valahol Európában volt az első olyan film, amely szoros kapcsolatban volt az ember életével. Ehhez valóban közünk volt, hiszen az ostrom utáni időkről szólt, olyasmiről, ami tényleg progresszív dolog volt. Az a néhány film, ami közvetlenül 1945 után készült, inkább a magyar film kommersz hagyományait folytatta. A Valahol Európában volt az első film, amelyet magunkénak érezhettünk.

Az imént arról beszélt, hogy 1945 előtt a filmeket ipari alapon készítették, nem volt szó iskolákról, irányzatokról. Megváltozott ez a viszony a Valahol Európában-nal?
MF: Azelőtt nem éreztük azt, hogy egy filmmel valamit tennénk, hogy a filmnek társadalmi hatása, jelentősége lenne. Nyilván voltak akkor is ilyen filmek, mint például a nagyon jobboldali filmek, amelyek tele voltak nemzeti és bizonyos mértékig szociális törekvésekkel, de számunkra a Valahol Európában volt az első, amelynél úgy éreztük, hogy teszünk valamit, ha ezt a filmet megcsináljuk.
MJ: Hozzá kell tenni, hogy a Valahol Európában már 1947-ben készült. 1945-től kezdve kezdődtek a viták a művészetről, ekkor kezdtek el foglalkozni az esztétikával. 1946-ban volt egy vita a Szentkirályi utcában "Árt-e a műveltség a színésznek" címmel, Balázs Béla részvételével és vezetésével. A szovjet-filmviták is fontosak voltak.
MF: És Balázs Béla előadássorozatai, a jelenléte, a Filmkultúra kiadása. Ő, mint egy szent, hitt a filmben és hirdette az elméleteit. Akkor indult a Főiskola is. A valósággal való kapcsolat, a dokumentumfilmezés, híradózás a Mafirtnál nekem új volt. Addig mi csak díszletben forgattunk. A '45 utáni időkben egy egész más szemlélet alakult ki a filmről, és meg is volt a lehetőség rá, hogy kialakuljon, mert a film megszűnt üzlet lenni. Elsődleges lett, hogy miről szól és milyen a film, és másodlagos, hogy mibe kerül, megtakarítunk-e vagy túllépjük a költségvetést, közönségsikere lesz-e vagy sem.

Az Emberek a havason jelentett meghatározó élményt ilyen téren?
MF: Feltétlenül, hiszen az Emberek a havason volt az első ilyen szellemben készült produkció. Szőts azért is nem csinált filmet a megelőző időszakban, a tőkés filmgyártásban, mert nem adtak pénzt rá, mert ő fütyült a költségvetésre, tervekre. Elment a havasokba és ha nem tetszett neki valami, még egyszer felvette, ha a nap nem abban a szögben sütött, ahogy ő akarta, akkor nem vette fel, vagy ha éppen nem volt elég felhő, nem forgatott. Hónapokig csinálta a filmet, az egész Hunnia tépte a haját, hogy tönkreteszi őket, el kell venni tőle a filmet. Még sosem látták Magyarországon, hogy így is készülhet egy film. Amikor kész volt, óriási sikere volt, de addigra tönkrement a tőkés.
MJ: Elsősorban intellektuális és baloldali siker volt, nem anyagi siker.

Önöknek mit jelentett ez a film?
MJ: Kettőnknek egészen különbözőt. Én egy kicsit balról néztem az Emberek a havasont. Nagyon lelkes voltam, hogy nekünk is van egy művészfilmünk. Nyírőt és általában az egész erdélyi világot szerettem, ugyanakkor egy kicsit kívülről néztem, tehát úgy, hogy ez nagyon rokonszenves, de nagyon misztikus. Társadalmi kérdéseket vet fel, de nem adja rá azt a választ, amit én szeretnék.

Ez vitatéma volt akkoriban?
MJ: Nagyobb volt az öröm, mintsem hogy vitattuk volna. Mindenki mellette állt. Nyírőnek volt egy darabja a Nemzeti Színházban, amire szintén kivonultak a munkások, a Jézus haragú ember, szintén egy misztikumba hajló darab, Timár Józseffel a főszerepben, egy nagy előadás. Munkások tömegei mentek el a vasárnap délelőtti munkáselőadásra, én is úgy láttam, függetlenül attól, hogy én a marxista fiatalsághoz tartoztam. Bizonyos kritikával néztük, de nem vitattuk. Szőtsöt magánemberként ismertem, mert 1944-ben, az ellenállás idején az ő lakásuk is központ volt, ahová én elvetődtem. Röpcédulát ragasztottunk "békét" felirattal. Már korábban voltak olyan tüntetések, ahol együtt voltak népiesek és marxisták.
Szőts Istvánnak volt valamilyen vezérfunkciója?
MF: A filmszakmában talán, de ott se nagyon. Nem az a típus volt. Volt egy röpirata a magyar filmművészet ügyében. Ebben lényegében azt vallotta, hogy a film nem arra való, hogy jó üzlet legyen és pénzt keressenek vele, hanem a film művészet. Ez akkoriban újdonság volt. Azt lehetne mondani, hogy a szerzői film egyik előharcosa volt nálunk. […] Ezt a röpiratot mi olvastuk annak idején, de nem mondhatnám, hogy nagy hatása lett volna. A szakma 1945 után nagyon atomizálódott, a filmgyártás pártok szerint oszlott meg. A filmszakma mint közösség teljesen megszűnt, a pártérdekek gyakran élesen szemben álltak egymással. Ez önmagában olyan feltételeket teremtett, hogy közös témáról nem lehetett szó.

Keltett a széttagolódott filmszakmában felzúdulást vagy megütközést, hogy Szőts következő filmjét, az Ének a búzamezőkrőlt sosem engedték bemutatni?
MF: Nem különösebben. A betiltásnak különböző formái léteztek akkor is, ez egyike volt azoknak.

Mit találtak az Emberek a havasonban annak idején misztikusnak, eltekintve néhány vizuális motívumtól? Mai szemmel nézve azt látjuk, hogy elmennek a csíksomlyói passióba és csoda nem történik. Amikor a pásztorok csinálnak karácsonyt maguknak, az ma egy érdekes folklorisztikus motívum, de legfeljebb a szegény népet látja benne az ember, nem az egyházi misztikát. Az Ének a búzamezőkrőlt azért tiltották be, mert egyházi misztika van benne.
MJ: Nem szabad elfelejteni, hogy mai fiatal mozinézőnek nagyon érdekes és folklorisztikus az egész karácsony, de mi olyan világban nőttünk fel, ahol minden karácsonykor, minden templomban, minden iskolában ez volt a szokás. A folklórral visszaéltek, számunkra ez nem volt rokonszenves. Mint ahogy mai fiatalok berzenkednek minden évfordulóval szemben, utálkozva nézik a november hetedikét, a hivatalos ünnepeket, számunkra egy eleven gyerek a jászolban és a misztika volt ugyanilyen "hivatalos" dolog. Népi motívumokat kellett hímezni az iskolában és népballadákat szavalni. […] A marxista fiatalságnak vitája volt a film kicsengésével, "megadásos állapotával" is. Akkor mi már temettük azokat, akik mentek meghalni. Állandó életveszélyben éltünk. Sokszor ezért is jobb volt, ha nem is tudtunk egymásról, még ha egy utcasarokra voltunk is, mert életveszélyes volt. Igyekeztünk nem is nagyon körülnézni. Én eljutottam odáig, hogy 1944-ben egy amulettben mérget hordtam magammal, mert úgy éreztem, hogy ha engem nagyon ütnek, mindenkit el fogok árulni. Természetes volt, hogy akkor vitatkoztunk az Emberek a havason megadásos kicsengésével. Ma, 45 évesen már nem vitatkozom, sőt.

Mit jelentett az ön számára az Emberek a havason?
MF: Számomra azt jelentette, hogy lehet másféleképpen is filmet csinálni. Én egyébként nem nagyon szerettem a filmet. Nekem idegen közeg. Nagyon stilizáltnak éreztem. De régen láttam.

Visszakanyarodhatunk a Valahol Európában forgatásához?
MF: A gyerekek, akik a filmben játszottak, olyanok voltak, mint akikről a film szól. A forgatás után tartottuk a kapcsolatot velük, egy közülük - Harkányi Endre - színész lett, többen Aszódról kerültek elő, és mi próbáltuk a filmgyárban, a laboratóriumban elhelyezni őket. A kislányból újságíró lett. A forgatás bizonyos mértékig amatőrszinten ment. Mint egy expedíció mentünk ide-oda, mindenki csinált mindent. Az akkori főiskolás első évfolyam ott volt, statisztáltak, ügyeltek Makk Károlytól Bacsó Péteren át Herskó Jánosig. Várgesztesen és Cseszneken forgattunk.
MJ: Várgesztesen svábok laktak, és a srácok szörnyen rosszak voltak, visszaéltek azzal, hogy a svábok borzasztóan féltek a kitelepítéstől, hogy mikor jönnek értük, a gyerekek nyugodtan lophatták az almát.
MF: Az utolsó nap, amikor egy robbantásos jelenetet forgattuk, a fél falunak betörtek az ablakai, és senki sem szólt, csendben tűrtek minket.
Milyennek találták a filmet, amikor elkészült?
MF: Nagyon lelkesedtünk érte és végig szerettük csinálni a filmet. […]
MJ: Egyébként kivágtak belőle a bemutató előtt egy kicsit.
MF: Igen, egy túl meztelen jelenetet, ahol a nyilas megerőszakolja a lányt.

Mai szemmel nézve a Bárdy György alakította nyilas figura egy kicsit sematikusnak tűnik.
MF: Bizonyos jelenetek azzal a céllal készültek, hogy a film nyugati eladását megkönnyítsék. A végét is kétféle zenével vették fel, az egyikben az Internacionálé volt, a másikban a Marseillaise.
MJ: Nem a Marseillaise volt, hanem Dunajevszkij. A Drága föld.

A meztelenség kellett a Nyugat miatt, Bárdy György figurája aKelet miatt?
MF: Igen. Én egyébként sosem láttam a film nyugati kópiáját, azt nem én vágtam. Kivitték az egész anyagot, a nyugati verzió Bécsben készült a másik zenével, és nyilván benne hagyva, amit itt kivágtunk.

Ezek szerint két Valahol Európában létezhet? Erről egyik filmtörténet sem tud.
MJ: Akkoriban sok ilyesmi előfordult. Nemrégiben egy cikkemben megemlítettem, hogy a Talpalatnyi föld híres befejező képe, a "szabadul 1945-ben" - pótfelvétel volt. Nem akarták elhinni. Senki sem tudta, hogy a Talpalatnyi föld körül bármilyen vita lett volna, nemhogy pótfelvétel…
MF: Meg kell mondanom, hogy a magyar filmtörténetről a legrosszabb véleményem van. Egyetlen adat nem stimmel, ami a Filmtudományi Intézet birtokában van. Semmiféle anyaguk nincs, fotók, nem beszélve a díszlettervekről, költségvetésekről. Csomó érdekes anyag lehetne ott. Rendelettel lehetne szabályozni, hogy minden magyar film fotóinak egy kópiája a Filmtudományi Intézethez kerüljön. […]
MJ: Sorra elmennek az öregek, anélkül, hogy valaki megkérdezné őket, hogyan csinálták a filmjeiket. Szegény Bán Frigyes ott feküdt a kórházban, mi szerveztük hozzá a látogatókat, jómagam napszámra ültem mellette. Mindenki tudta, hogy meg fog halni, mégsem jutott senkinek eszébe, hogy elmeséltesse, hogyan született a Talpalatnyi föld, hogyan kényszerítették rá, hogy a Felszabadult földet is elkészítse. Emberi dolgokkal kényszerítették, például Révai József diétát, csirkét küldetett neki a forgatás színhelyére, mondván, "tudjuk, hogy maga nagyon beteg, szegény Bán elvtárs..." Bán ekkor egy másik filmre készült, de kikövetelték, hogy megcsinálja a Felszabadult földet. […]

Hogyan kapcsolódott be Ön a Talpalatnyi földbe?
MF: 1945 őszén otthagytam a Mafirtot és mint vágó dolgoztam tovább. 1947-ben ismét visszakerültem a Mafirthoz, a kisfilm osztály vezetője voltam az államosításig. Az államosítás után visszakerültem a Hunniába, először mint vágó. Ekkor kezdtük a Talpalatnyi földet. […]
MJ: A Talpalatnyi föld forgatókönyvén már a felszabadulás előtt dolgoztak a parasztpárti Sarló Filmnél. Dallos Sándor írta a forgatókönyvet, Piros Góz címmel. A könyvet aztán többször átdolgozták, végül így alakult ki, hogy "Dallos Sándor forgatókönyve alapján írta a dramaturgiai munkaközösség".
MJ: Én a Talpalatnyi földre mint néző emlékszem. Hogy olyan színészek jelentek meg, mint Szirtes Ádám. Tavaly, az államosítás huszadik évfordulóján volt egy díszbemutatója Pécsett a filmnek, ahol Ádám egy botrányos beszédet mondott a színpadon. Előző nap jelent meg az újságban a hír, hogy Gábor Zsazsa 75 ruhát rendelt a Rotschild Szalonban. Mi végig se akartuk nézni az ünnepi vetítést, de a véletlen úgy hozta, hogy egy páholyban ültünk a Szirtes házaspárral, Molnár Tiborral, Bánhidival, mindenki nagyon meg volt hatva, úgyhogy nem lehetett eljönni. Végignéztük. Utána jöttek a színpadi beszélgetések. Ádám bátyám, amikor rá került a sor, rettenetesen meghatva valami olyasmit mondott: "Nem tudom, észrevették-e, amikor most megnézték ezt a filmet, hogy tele van tapogatózó kezekkel és világra néző szemekkel. Akkor olyan soványak voltunk, meg akartuk fogni a világot, és tele voltunk örömmel, hogy most a dolgok a kezünkbe jutottak. Nagyon szép volt nekem most látni az akkori szemünket és az ujjainkat, olyan sok ujjunk volt" - mondta Ádám, és egyszer csak hozzátette, hogy - "ma pedig azt olvasom az Esti Hírlapban, hogy egy Gábor Zsazsa nevű kurva 75 ruhát rendelt a Rotschild szalonban, amikor a mi asszonyainknak még 75 bugyija sincsen, nemhogy ruhája…"
MF: A Talpalatnyi föld valamiféle közlelkesedés állapotában készült. A Valahol Európában mellett ez volt a másik film, ami nagyon közeli volt a számunkra. Én nagyon sok nagybirtokon jártam a háború előtt. A bátyám intéző volt nagybirtokokon, én is laktam intézői lakáson és tudom, hogy ott reggel háromkor hajtották ki az embereket... Mindazt, amit a pestiek vagy a mai fiatalok mesének találnak, én átéltem. A film problémája nekem teljesen valóságos és igaz volt. Ugyanolyan bricskán jártunk a bátyámmal a földeken, mint a filmben Pataki Miklós, és minden gazdaságban megvoltak azok a lányok, akiket meg lehetett rendelni…

A filmekben ábrázolt tényanyag ma is elfogadott, de az ábrázolás módja néha túljátszottnak tűnik.
MJ: Amikor ezek a filmek készültek, borzasztó harcosak voltunk. Igazi, friss indulatok működtek. Először kerültek ezek a figurák vászonra.
MF: Az ember akkoriban elfogultabb volt. Volt egy bizonyos ellentét a főiskolás szereplők, Szirtes Ádám, Sós Imre, és a nemzeti színháziak között - amit akkor nem sikerült áthidalni. […] A frissen jöttek egy másfajta tehetséget képviseltek, hitelesebben tudtak alakítani. […]

Hallhatnánk valamit a hosszú beállítások módszeréről, ami ebben a filmben tűnik fel?
MF: A régi filmiparban a színészhez volt igazítva a forgatás. Az egyeztetési nehézségek miatt, ha ott volt a színész, meg kellett csinálni azokat a beállításokat, amelyekben szerepelt, akár a partner nélkül is. Aztán ha a színész elment, felvettük a gegeneket, az ellenkező oldali beállításokat. Ez szükségszerűen lehetetlenné tett minden komolyabb színészi produkciót. Nem volt lepróbálva a jelenet. Aztán amikor elkezdtük mondogatni, hogy a film nem áru, hanem művészet, az már teljesen más hozzáállást jelentett. Az irodalmi anyag is előtérbe került. Akkor született az elmélet, hogy a film alapja az irodalom, a forgatókönyv. Felfedeztük Sztanyiszlavszkijt. A színész-központú felfogás következménye, hogy a beállításokat alá kellett rendelni a színészi játéknak, a színészt nem lehetett többé kellékként kezelni. Ezért alakult ki a hosszú beállítás, hogy a színész átélhesse a szerepet és ne a technika alárendeltje legyen.

Ez másfajta rendezést is jelentett?
MF: Igen, bár ez nem volt kötelező, nem volt előírva. A levegőben volt. A Valahol Európában esetében a hosszú beállításokat inkább a kényszerűség, a riportszerű, dokumentumszerű stílus szülte. […]
A Talpalatnyi földben nagyon tisztán szétválaszthatók a műteremben forgatott részek és a külső felvételek: a külsőben dominál a dokumentum-szerűség, a fekete-fehér, erős kontrasztok, a díszletben forgatott részek viszont nagyon hagyományosan, a német iskola szerint lettek világítva.

Hogyan alakult ki a film végleges változata, beleértve az utóforgatásokat is?
MF: A forgatókönyvet állandóan átírták, toldozgatták. Már forgatták a filmet, és még ekkor is írtak át egyes jeleneteket.
MJ: A novella eredetileg úgy végződött, hogy letartóztatják Góz Jóskát. Hont Ferenc találmánya volt az utolsó kép, a "Szabadul 1945-ben" felirat és az öntözőkutak. Ekkor Hont volt a filmgyár művészeti vezetője, és nagyon büszke volt erre az ötletére. Ekkor kezdődött ugyanis a rettenetes aggodalom, ami később egyre fokozódott, hogy a film előre mutat-e. A Talpalatnyi föld még viszonylag szerencsés korszakban született, ezért lényeges az a különbség, hogy a mai szemmel már számunkra is sematikusnak tűnő figurák akkor nem voltak feltűnően sematikusak. Néhány éve láttam a filmet indiaiakkal, akiknek nemhogy nem volt sematikus, hanem majdhogynem szimpatikusabb volt a kelleténél. Ez a végletesség akkor őszinte volt. A Talpalatnyi föld és a Felszabadult föld korszakváltást jelent a magyar történelemben: az egyiket teljes szívvel csinálták az emberek, élükön Bán Frigyessel, a másikra kényszerítették, unszolták, Kossuth-díjat aggattak rá, azt mondták: "ez fontos politikai feladat, Bán elvtárs, meg kell csinálni". Benne volt annyi tisztesség és elég kevés politikai érzék ahhoz, hogy ha azt mondják, hogy ez fontos politikai feladat, akkor megcsinálom, noha én a Semmelweiset szeretném forgatni. Így született például a Gyarmat a föld alatt, az egyetlen magyar film, aminek nincs rendezője, illetve három is van: Jenei Imre, Máriássy Félix, Fábri Zoltán.

A Talpalatnyi föld után melyik filmet vágta?
MF: A Díszmagyart. Azután csináltam az Asszonyok a gyárbant.
MJ: Közben még csináltad A mi kis tervünk című kisfilmet, amit rögtön be is tiltottak, mert viccelt az ötéves tervvel, és mert egyházi esküvő volt benne. Egy házaspárról szólt, akik megtervezik az életüket, Mádi-Szabóval és Ferrari Violettával.
MF: Még akkor készült, amikor a kisfilm osztály vezetője voltam. Tulajdonképpen burleszk volt.
Ezután forgattam a Szabónét. Több forgatókönyvvel foglalkoztam akkoriban, de nem nagyon tetszettek. Tulajdonképpen ezért sem lelkesedtem, de el kellett kezdeni. Nagy István novellája mint téma vetődött fel. Akkor még központi dramaturgia volt, Háy Gyula volt akkor a vezetője. A téma a rendező nélkül született, aztán megkérdezték, hogy akarja-e csinálni. Szinetár György, majd Bacsó Péter elkezdték írni a forgatókönyvet. Nagy lelkesedéssel csináltam. Biztos, hogy rémes film, ezt is régen láttam, de ez volt az első kísérlet, hogy munkásokkal forgassunk filmet egy gyárban. A probléma, amivel a film foglalkozott, eredetileg nagyon pozitív volt, csak aztán belekerültek az akkori idők sematikus dolgai: a verseny, az élmunkás-kitüntetés, az ünnepségek, a nyugati áruval feketéző asszony, nagyon sok olyan dolog, ami az eredeti novellában nem volt benne.

Hogyan kerültek a filmbe a sematikus mozzanatok, mi volt ennek a filmgyári mechanizmusa?
MF: A Dramaturgia minden reggel minden musztert megnézett, a rendező ott sem volt. Ha megnézi a forgatókönyvet, háromszor olyan vastag, mint amilyennek lennie kellene, mert az oldalak fele be van hajtva és egy csomó új oldal van beletűzve. Állandó átírás folyt. Mutatok egy példát. Az egyik jelenetben a főszereplő azt mondja: "Tizennégy éves koromban meghalt apám is, és olyan egyedül maradtam, mint az ujjam." Ide az van betoldva: "A szereplő múltja: Beálltam inasnak, szörnyű nyomorban éltem, ágyra jártam, ketten aludtunk egy ágyban, éjjel én, nappal egy pincér. Nehéz volt a munkám, de azért megszerettem. Fel is találtam valamit, de elvette tőlem a főmérnök, a bérem pedig még kisebb lett. Mikor kinyitottam érte a számat, kirúgtak. Ilyen volt az én életem." Ez egy betűzés, tele volt a forgatókönyv ilyennel. Emlékszem, nappal forgattunk, éjjel pedig írtuk a forgatókönyvet...
MJ: ...és este értekezletet tartottatok. Kiértékelték az aznapi anyagot és minden világosítónak el kellett mondani a véleményét.
MF: A forgatás előtt pedig Szabad Nép negyedórát tartottunk.
MJ: Bizonyos dolgok megmagyarázhatatlanok. Hazudnak azok, akik meg tudják magyarázni, hogy hogyan fogadtam én ezt el akkor... Tökéletesen másként éltünk, és olyan halálosan komolyan vettünk mindent. Nem lehet úgy beállítani, hogy jött Háy Gyula, és azt mondta, hogy ezt bele kell írni, hanem könnyen lehetséges, hogy egy ilyen hajtépős értekezlet után született egy-egy betoldás. Nagyon sokszor kaptam már arra lehetőséget, hogy elcsúfondároskodjam azon, hogy Révai József elolvasta a Kis Katalin házasságát és a forgatás alatt lévő film két nappal később az ellenkezőjéről szólt. Ez volt életem első forgatásra került könyve, ami arról szólt, hogy egy férfi a feleségét nem hagyja kiteljesedni. Karikatúra volt egy mintaszerű pártmunkásról, aki otthon zsarnok. És akkor jött Révai József és annyit írt rá: ennek az ellenkezője tipikus. Erre én összecsaptam a kezemet, és azt mondtam: Te jó isten, milyen igaza van! A nők statisztikai átlagban ritkán aktívak politikailag - és másnap nekiestem. Én, magamtól. Máig őrzöm a karikatúrát, amit Félix akkor rajzolt rólam, ahogy állok megnyúlt ujjakkal az írógép előtt. Félix becsületére legyen mondva, hogy a Szabónét nem akarta megcsinálni, én beszéltem rá. Ezeket a javításokat abban az időben halálosan komolyan vette mindenki, Révai József is, Losonczi Géza is és mi is. Ez teljesen más volt, mint később, az Egy pikoló világosnál, amikor azt mondták, hogy egy DISZ-es nem izélheti meg a szerelmét, akire felnézett - mert az eredeti vége ez lett volna. Akkor már nem hittük, hogy igaza van annak, aki kihagyatta velünk. Amikor megjött az utasítás, hogy különben nem engedélyezik a filmet, akkor mi memorandumokat írtunk, és tiltakozni próbáltunk, és csak azért csináltuk meg, mert az egész stáb fizetése és megélhetése azon múlott, hogy mi rámondjuk az áment a változtatásokra, de hetekig harcoltunk, én idegösszeroppanást kaptam tőle. De kezdetben még komolyan vette az ember. Ezt ma nehéz felfogni, én se értem, nem lehet megmagyarázni egy interjúban.

1953 táján kezdődött a változás?
MJ: Kinél mikor. Vannak olyan szerencsések, akik azt mondják, hogy amikor Nagy Imre elmondta a kormányprogramot, kigyúlt a fejükben egy villanykörte. Hát az én fejemben nem. Nekem Ménfőcsanakra kellett mennem, és az Újhelyi Szilárdnak ki kellett jönnie a börtönből, meg a legjobb barátnőmnek. Már 1953 előtt is tele volt az ember kételyekkel, amit esetleg önmagának sem vallott be. 1954 után ezek már megfogalmazott ellenérzésekké váltak. Amikor Félix a Rokonokat forgatta, mint feleség, kimentem musztert nézni. Mikor láttam felvonulni a kocsisort a kecskeméti városházára, akkor én már egy egész más kocsisorra gondoltam. És nem is véletlenül. […]

Hogyan folytatódott a Szabóné forgatása?
MF: A történet abból indult ki, hogy van egy gyárban egy műhely rész, ahol nem tudnak jól dolgozni, mert rosszak a munkakörülmények. Ez kihat az asszonyok kapcsolatára is, állandóan veszekszenek. Ide kerül egy asszony, aki rendet tesz. Ez volt az eredeti történet. De mindent bele kellett tenni, ami benne volt az aznapi Szabad Népben - párttitkárt, üzemi bizottságot, ifjúsági felelőst, versenyt. Ez tette tönkre a filmet. Másrészt viszont nagyon hatott ránk a környezet - a mai Gábor Áron Vasöntödében forgattunk -, Mányai és Szirtes például megtanultak vasat önteni és valóban öntöttek, amikor felvételt csináltunk. Ez irtó jó kapcsolatot teremtett az ottani munkásokkal, akik lelkesen részt vettek az egészben, tudták, hogy a film miről szól, és teljesen egyetértettek vele, mert tényleg szörnyű viszonyok voltak. Nagyon jó hangulat volt. Sokaknak ez volt az első filmje, például Illés György operatőrnek, először vágott Szécsényi Ferencné, Pécsi Sándornak, Ruttkai Évának, Sallai Kornéliának első filmszerepe volt. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy nagy kedvvel csináltuk. Minden pontosan ki volt előre dolgozva. A kész film viszont teljesen csőd volt. Minden fórumon megbukott - a közönségnél, a Színház- és Filmművészeti Szövetségben.

Hivatalosan miért bukott meg?
MF: Azért, mert nagyon sematikus volt.

A munkások, akik a forgatás közben lelkesedtek a filmért, megnézték?
MF: Igen. Örültek, hogy látják önmagukat, a gyárukat. Ránki zenéje nagyon fura volt.

Miért?
MJ: Szomorú volt a zene, amikor bementek a gyárba, és vidám, amikor kijöttek.

Hogyan lehetett ezután továbbmenni?
MF: A film kikerült Karlovy Varyba, ahol a legjobb forgatókönyv díját nyerte el, óriási szovjet sikerrel. Amikor Sadoul a L'Humanitében egy oldalt írt róla, akkor rehabilitálódott. Illés György Kossuth-díjat kapott érte, de én már ebből nem nagyon profitáltam.
MJ: Te is majdnem kaptál, de aztán meggondolták.
MF: Ennek köszönhetem, hogy tudok oroszul olvasni. Ugyanis el akartak küldeni a Szovjetunióba aspirantúrára. Végül is azért nem küldtek ki, mert akkor kellett volna megcsinálnom a Hétköznapi hősöket. [...]

Mennyire nehezítették meg a politikai elvárások a Kis Katalin házassága készítését?
MF: Ha a forgatókönyvet elfogadták, teljesen szabadon lehetett dolgozni. Pudovkinnak nagy szerepe volt ennél a filmünknél. Például annál a jelenetsornál, amikor a szabotáló mérnök kimenekül a műhelyből: Ajtay valamit kicsavar a gépből, aztán felnéz, ott látja Sztálin és Rákosi képét, ezektől megijed és kimenekül a műhelyből. Kicsit dermedten hallgattuk Pudovkin előadását, amikor ezt a jelenetet eljátszotta. Én ugyanis nem hiszem el, hogy valaki egy képtől megijedjen, még akkor sem, ha az Rákosi vagy Sztálin. Rettenetesen kiagyalt helyzet. Pudovkin sem gondolta, hogy mi ezt szó szerint megcsináljuk.
MJ: Nem emlékszel jól. A Kis Katalinnal bajban voltunk. Mikor elkészült, megkezdődtek a macerák: hol az üb-titkár, hol az ellenség, hogy a termelési felelős? Amikor a pótfelvételek következtek, akkor jött Pudovkin.
Pudovkin pártmunkaként jött Magyarországra, két évre. Ez bevett mechanizmus volt. Az építőiparban idejött egy pallér, és megmutatta, hogy kell vakolni, a szövőiparban egy szövőnő… Így küldték ide Pudovkint is. Ő igazán nem érdemelte meg, hogy így jöjjön ide. És mi kaphattunk volna rosszabbat. Csak hálásak lehetünk neki, mert a Kis Katalin házassága akkor volt éppen másodszor betiltva. Már kész volt, az ellenkezőjéről szólt, de még mindig be volt tiltva. Pudovkin segített még sematikusabb részeket beletenni. Kiállt mellettünk, mint kezdők mellett. Sugárzott belőle a tehetség. Ő alapvetően színész volt, imádott játszani, és szenzációsan játszott. De fogalma sem volt Magyarországról. Azt mondta, hogy neki tetszik a film, és hogy mi fiatal emberek vagyunk, természetesen tévedtünk. Amikor a pótfelvételeket leforgattuk, mindenki szégyellte magát. Az így elkészült filmet levetítették Révainak. Révai sokkal jobb ízlésű volt, hogysem úgy lelkesedett volna a filmért, mint Méray [Tibor]. Pudovkin nagyon védett bennünket. Aztán megjelentek a kritikák, és mennybe ment a film. Én József Attila-díjat kaptam és felvettek az Írószövetségbe, anélkül, hogy kértem volna. Ez volt az első film arról, hogy a munkásság hogyan rendezi be az életét. Ekkor találta ki Pudovkin, hogy írjak Csepelről egy filmet. Elintézte, hogy kivettek az állásomból, és ötleteket adott. Egy évig gyűjtöttem anyagot Csepelen, született is belőle több forgatókönyv. Megvan az a példány is, amelyet aztán Révai felrobbantott. Egy családról szólt, ahol a családfő egy pártonkívüli özvegyasszony; a papát tizenkilencben végezték ki. Három gyerekük közül az egyik vidékre került, ez volt a parasztság; a másik fiú forradalmár lett, a harmadik, egy lány, egy nyilashoz ment férjhez.
MF: Nem, a legkisebb fiú a legjobb úton volt ahhoz, hogy kommunista legyen, de az anya emlékszik a kivégzett papára és nem akarja. Voltak a filmben szocdemek, Volksbund, minden. Háy volt a konzultáns. Már építették a díszleteket a gyárban.
MJ: Kiküldtem a forgatókönyvet Révainak, hogy olvassa el. Összejöttünk Révainál. Az előszobában már mindenki gratulált, hogy íme, itt az első Sztálin-díjas film. Bementünk, leültünk. Révai azt mondta: "Tudom, hogy ez a forgatókönyv sokaknak tetszik. Akkor én most megkérdezem, Máriássy elvtársnő, hogy a maga hősei mikor végzik el szükségletüket. Mert ahogy reggel felkelnek, attól kezdve állandóan hősök, még vasárnap is." Ez a Felelet-vita közepén történt, ekkor Déryt szidni kötelesség volt. Rákosi megkérdezte tőlem: "Miért nem olvas Déryt? Tőle megtanulhatja, hogy mennyivel nagyobb szerepet tölt be egy proliasszony életében a vájdling és a stoppolófa, mint a szakszervezet." Akik az előszobában gratuláltak, mind felszólaltak és a sárga földig lehúzták. A végén Révai veregette a vállamat: "Ki kell javítani, érdemes megcsinálni." Egy részt a könyvből átvettek Déry Feleletéhez. Abból sem lett film. Az Álmatlan évekbe átvettünk belőle egy csomó jelenetet.

Hogyan indult az első közös filmjük, a Kis Katalin házassága?
MJ: Én akkoriban a Rádiónak írogattam. Egy lakógyűlésen voltam riporton, ahol feltűnt nekem egy pár. A nő sokkal érdeklődőbbnek és nyüzsgőbbnek látszott, mint a férfi, aki jeles pártkáder volt.

Ennél a filmnél is végzett anyaggyűjtést?
MJ: Keveset. Az eredeti könyvben alig szerepelt az üzem. Naivabban volt sematikus.

Mi volt ennek a sematizmusnak a gyökere?
MJ: A saját sematizmusunk. 1956-ban, amikor az Irodalmi Újságnál dolgoztam, voltam egy ankéton, ahol felállt egy fiatalember, aki kötekedni akart, és azt mondta: Magának volt egy filmje, ahol a fiatal pár első este, mielőtt lefeküdtek volna egymással, odaállnak Sztálin és Rákosi képe elé és nézik. Erre azt válaszoltam, hogy most kényelmes lenne azt mondani, hogy én ezt szégyellem, de én nem tudom szégyellni. Én azt szégyelltem, hogy amikor összeházasodtunk, az új lakásban először Sztálin, aztán az apám képét szögeztem fel, Rákosit nem, mert ő csúnya volt. A filmek talán életrajzok.

Mi volt az oka, hogy a filmekben így viselkedtek az emberek? Így kellett viselkedniük?
MJ: Az emberek egy része valóban így érzett és így élt. Amikor a Szabóné forgatásakor a színésznő versenyre hívta ki a stábot, az nem volt előre kitervezett dolog. Azok között, akik elmentek falujárni, agitálni, mindig volt, aki komolyan hitte, amit csinál.

Hogy tudta ezt egy értelmiségi megcsinálni?
MF: Kevés kínosabb emlékem van, amint amikor egyszer elmentem békekölcsönt jegyeztetni. Ez volt az első eset, hogy találkoztam nyomorult szegény nyugdíjasokkal. Emberekkel, akiknek muszáj volt jegyezni.
MJ: Ötvenkettőben már én is azt mondtam, hogy nem megyek.

Milyen tapasztalatokat szerzett az anyaggyűjtés során?
MJ: Az első forgatókönyvet sokszorosítva odaadtuk a munkásoknak. A vitán nem volt jelen az igazgató, mégis olyan sablonokat kértek számon, hogy nincs az a sematikus dramaturg, aki ilyeneket kért volna. Az alak megszűnt létezni, csak tipikus eszme maradt meg belőle. Volt egy eset, ami megütött, gondolkodásra késztetett, de még el tudtam rendezni magamban. Abban az időben volt egy háztartási alkalmazottunk, egy bájos fiatal lány, akit két hónap alatt kineveltünk, hogy hagyjon ott minket. Nem tudtuk elviselni, hogy egy ilyen értelmes lány cselédkedjen. Aztán jöttek a keserűségek, a hírek, hogy a legjobb barátainkat letartóztatták... De még akkor sem kételkedtünk.

A Teljes gőzzel és a Vidám verseny című filmek következnek.
MF: A Teljes gőzzel rendelt film volt, amit semmiképpen nem akartam elvállalni. Behívattak Both Bélához, ott volt Pudovkin is, és rábeszéltek, hogy meg kell csinálni. A filmben volt egy krimis vonás, ami a közönségnek nagyon tetszett. A Vidám verseny egy műkedvelő fesztiválra készült. Felkerestünk műkedvelő csoportokat és szép dolgokat vettünk fel, gyerekjátékokat Bátaszéken, Hajdúszováton... Nem a film volt nagy élmény, hanem a készítése. Hegyi Barnabással kezdtem, de Balla Jánossal csináltam a legnagyobb részét. Play backkel készült és színes volt. A film ma már nem létezik, apróra szétvágták.

Van valamilyen oka, hogy nem vonzódik a színes filmhez?
MF: Magyarországon a színes filmmel nem lehet ugyanazt az eredményt elérni, mint nyugaton. Azonkívül a színes film egyfajta stilizáltságot, más stílust kíván. Úgy lehet dolgozni vele, mint Antonioni teszi. A következő témánk, amit filmre akarunk vinni, színes lesz. Úgy érzem, kellenek hozzá a színek.

A Rokonok három év múlva készült. Hogyan fedezte fel magának Móriczot?
MF: Az egész magyar irodalomból akkoriban Móricz került előtérbe. A Rokonok sokkal többet jelentett, mint a már akkor filmre vitt Forró mezők vagy az Úri muri. A Rokonokban bizonyos aktualitást éreztem. Egy olyan emberről szól, aki bizonygatja magának, hogy hisz valamiben. Népmegváltó gondolatai vannak, de aztán belekerül az apparátusba, az egész bürokratikus világba, és ott alulmarad. Akkoriban ez nagyon érdekes téma volt.

Minek tulajdonítható a film nagyon áttétes ábrázolásmódja?
MF: Sokkal élesebb is lehetett volna, ha a forgatás előfeltétele nem az lett volna, hogy szó szerint ragaszkodni kell Móriczhoz.

Veszélyt éreztek benne?
MF: Feltétlenül.

Mikor keletkezett a film?
MF: A színdarabot Móricz Virág és Thurzó Gábor írták. Thurzó dramaturg volt, a forgatókönyvet vele írtuk. Közvetlenül a forgatás előtt volt a fordulat éve. Ennek nem volt különösebb jelentősége.

Abban sem, hogy film lehetett belőle?
MF: Nem tudom. A mi politikai nézeteink itt kerültek szembe először a hivatalos politikai vonallal. Itt kezdett saját véleményünk lenni a dolgokról. Érthetetlen számomra, hogy ezt a filmet ennyire nem használják. A regényt a középiskolában tanulják, de a film nem kötelező. Pedig ez a világ a filmen hiteles, az utolsó pohárig. Ugyanez felvetődik az Álmatlan éveknél, ami 1914-től 1945-ig olyan korrajzot ad, ami előbb-utóbb el fog veszni.

A kultúrpolitikában nem voltak új emberek pozícióban?
MF: Amikor a Rokonokat csináltuk, a kultuszminiszter Darvas József volt. A kultúrpolitikában még nem érződött a fordulat. 1954-ben csináltuk a Budapesti tavaszt. Ekörül is rengeteg vita volt, a forgatás közben majdnem leállították, amikor kiderült, hogy itt nem egy "hős-film" készül. A tízéves évfordulóra készült, a végét már le sem tudtuk forgatni az időjárás miatt. A bemutatón hivatalosan nem volt sikere. Akkor lett siker, amikor az acapulcói fesztiválon bemutatták. Nagy nyugati sajtója volt. Ugyanígy történt az Egy pikoló világosnál. Nem a magyar állam küldte ki Karlovy Varyba, hanem a cseh Filmművészeti Szövetség kívánta meg. Ugyanez történt a Csempészekkel. Rengeteg nyugati fesztiválra meghívták. Az Álmatlan évek is az első magyar film volt, amit beválasztottak a Velencei Fesztiválon vetítendő tizenkettőbe. Általában minden filmünk utólag igazolódott.

Milyen volt a film forgatása?
Nagyon hiszek abban, hogy a külső helyszín hat az emberekre. Kecskemét ideális hely volt. Móricz sehol sem fogalmazta meg, hogy a regény Debrecenre vonatkozik. A kecskeméti házak teljesen magukba zártak, magas deszkapalánkok vannak még az ablak előtt is. Ez nem került bele a filmbe. De az ellentét a nagyképű középületek és a hosszú, széles, sáros utcák között igen. A másik, ami nagyszerű volt, a színésztársulat. Rajnay Gábor, Timár József, Tolnay Klári, Ungváry László, Gózon Gyula. Ideális szereposztás.

Mi jellemezte ennek a korszaknak a filmgyári légkörét, munkastílusát?
MF: Egészen ötvenhatig a rendezők, operatőrök és a stáb között igen jó viszony alakult ki. Minden filmet közös ügynek éreztek. Ma ezt nem lehet elmondani.

A forgatókönyvek, témák sorsa mennyiben tért el a mai gyakorlattól? Milyen volt a Dramaturgia beavatkozása és mennyiben befolyásolta az a légkört?
MF: A Központi Dramaturgia keresett anyagot. Különböző lektorokkal működtek együtt. Ha a művészeti vezető talált anyagot, odaadta ennek vagy annak a rendezőnek. Vagy a rendező hozott témát és a Dramaturgia megrendelte a forgatókönyvet. Hogy a Dramaturgia mennyire szólt bele, az változó volt. Attól függ, ki volt a vezető, a főigazgató. A Központi Dramaturgiának előnye volt, hogy állandó kapcsolat volt az akkori irodalommal. Ugyanakkor nagyon is beleszóltak abba, hogy mi legyen a forgatókönyvben. Jó-e a pozitív hős, fejlődnek-e a jellemek, előremutató-e? A filmrendezők maradtak, de rengeteg dramaturgiai vezető, igazgató, főigazgató jött és ment. Rengeteg minisztert éltünk át. Mindig ahhoz mentünk, aki dönteni mert. Az akkori és a mai rendszer között különbség, hogy a Dramaturgia hiányzik, most kizárólag a rendezők hozzák az ötleteket. A Rokonokat nem én találtam ki, hanem a Dramaturgia javasolta, a Budapesti tavaszt szintén.

Beszélne a Budapesti tavasz és az Egy pikoló világos keletkezésének körülményeiről?
MF: A Budapesti tavasz abból az igényből indult ki, hogy a tízéves évfordulóra kell egy film. Karinthy regényét Thurzóval dolgoztuk át. Ez volt az első film, ahol a szovjet katonák megjelennek, mégpedig nem mint mennyből az angyal, hanem borotválatlanul, piszkosan, az életüket féltve. Éppen ezeket a részeket vágták ki. Az utólag leforgatott pótjelenetek ma is kiugranak: sakkoznak a pincében és valaki az mondja: "Hallottam, hogy Debrecenben megalakult a független kormány." Személyes élmények is fűződnek a filmhez, mindezt én ugyanígy átéltem. Az Egy pikoló világos is nagyon kötődik a saját életünkhöz. Ott laktunk, ahol az a bizonyos vendéglő volt. Az ablakunk alatt zajlottak a legcifrább botrányok. Non György, az akkori miniszterhelyettes vacillált, hogy engedélyezze-e a könyvet vagy sem. Akkor kivittem a vendéglőhöz és a kerítés résein benéztünk együtt és megállapítottuk, hogy ezek a figurák léteznek. El is fogadta. A párt abban az időben nagyon katolikus álláspontot képviselt a szerelemmel, a nemi élettel kapcsolatban. Legszívesebben nem is beszélt ezekről. A filmet követő ankétokon viszont két percig beszéltünk a filmről, azután a szerelemről, a házasságról, hogy lehet-e a házasság előtt összefeküdni valakivel, vagy csak akkor rendes valaki, ha szűzen megy férjhez. Az egész szocialista táborban ez volt az első ilyen film. Osztatlan sikere volt Csehszlovákiában, az NDK-ban, a Szovjetunióban. Az Egy pikoló világost a forgatás harmadik napján leállították. Memorandumot írtunk, hogy így akarjuk felvenni. Csak a befejező részt kellett teljesen megváltoztatni. Eredetileg az lett volna, hogy a fiú, miután rájön, hogy a lány lefeküdt egy másik fiúval, ugyanúgy kiviszi a ligetbe és egy bokor alatt lefekszik vele. Ezt a jelenetet a Rocco és fivéreiben láttam viszont. Utána jött volna a pályaudvar, ahol rájön, hogy ez a lány azért másképp viszonylik hozzá. Igazabb lett volna.

1945 után milyen szellemi élmények érték, amelyek művészileg is befolyásolták?
MF: Nagyon sokban hatott rám, hogy 1946-ban elkezdtem a Főiskolán tanítani. Vágást tanítottam. Nem volt mit vágni, a táblára rajzoltuk fel, hogy hogyan kell. Ez rákényszerítette az embert, hogy tisztázza a fogalmakat, mesterségbeli dolgokat. Rákényszerítette az embert arra, hogy olvasson, bár nagyon kevés filmes és dramaturgiai könyv van, amiből az ember tanulhat. Jó zenékből, jó képekből, jó könyvekből tud az ember tanítani. A tanítás rákényszerített, hogy novellákról, regényekről véleményt mondjak.
A kevés filmes könyvből tud olyat mondani, amit fontosnak tart?
MF: Filmelméleti könyvet egyet sem tudok mondani. Nagyon érdekesek Pudovkin és Eisenstein könyvei. A legtöbbet Sztanyiszlavszkij dramaturgiai elemzése jelentett. Én nem vagyok Eisenstein-tanítvány, nem is azt tanítom. Még magamat sem tanítom. A Főiskolán az a cél, hogy a hallgatóknak bizonyos alapeszközöket adjunk, aztán boldoguljanak vele. Nádasinak, Szemes Mariannak, Makk Károlynak, Kovács Andrásnak, Bacsónak csak egy kisfilmet volt alkalma készíteni. Ők tábláról tanultak mindent. Igazi munka akkor lehetett, amikor meglett a műtermünk a Makarenkó utcában. Szabó Istvánék osztálya volt az első, amelyik elkezdett ott dolgozni. Az irodalomra visszatérve, voltak új felfedezések, például a szovjet irodalom élménye, pedig elég jelentéktelen irodalom került hozzánk tőlük. Akkor adták ki Móricz összes műveit, Illyés, Déry, Veres Péter, Szabó Pál könyveit. Rengeteg színházi élményem van akkoriból.

Nem gondolt arra, hogy színházban is rendezzen?
MF: Sokszor gondoltam rá, és még mindig nagyon szeretnék.

Volt lehetősége 1945 után az utazásra?
MF: Először 1951-ben vagy 52-ben voltam külföldön, mégpedig a Szovjetunióban. Nyugatra először a Velencei Fesztiválra jutottam ki 1957-ben vagy 58-ban.

A tájékozódásukból teljesen kiesett a kinti világ?
MF: Szerencsénk volt, mert barátságba kerültünk Obrazcovval, Jorge Amadóval, egy csomó újságíróval. Filmesekkel kevésbé, mert azok ritkán jártak ide. Sadoullal is találkoztunk. A nyugati kultúrával csak nagyon áttételesen. Hemingway tizenkilenc éves korom emléke.

Hogyan dolgozik együtt a színészekkel?
MF: A főbb szereplőkkel leülök és megpróbálom megértetni velük, hogy nekik is ki kell hozniuk a figurából valamit, ne csak az én instrukciómat várják. Ha a színésznek is van elképzelése és nekem is, akkor lehetséges, hogy új megformálás születik. A másik lehetőség, hogy minden filmben vannak olyan részek, amik azonos díszletben játszódnak. A forgatás előtt ilyenkor mindig szoktam nyerspróbát csinálni. Ez hasznos, mert a jelenet egész mozgását meg lehet csinálni. Egy csomó ötlet születhet ilyenkor, és a szereplők a jelenetet teljes összefüggésében lemozogják. Amikor snittelünk, egy ismert egésznek a részeit vesszük fel.

Valóban meg van győződve arról, hogy a film mesterségbeli tudását átadni kilátástalan dolog?
MF: Nem. Vannak bizonyos alapdolgok. Mondriannak van egy rajzsorozata, egy naturális tanulmány egy fáról, aminek a vége egy teljesen absztrakt ábrázolás. Csak néhány vonal marad a naturalizmusból. Ahhoz, hogy valaki ehhez a ponthoz eljusson, az alapokat ismerni kell. Nem lehet ott kezdeni, hogy felrajzolok két kockát. A francia újhullámosok rengeteget foglalkoztak a filmmel, mielőtt forgatni kezdtek. Truffaut-nál senki sem ismeri jobban Hitchcock filmjeit.

Miért ritkaság nálunk az, hogy egy alkotóművész a filmről beszéljen?
MF: Én azért nem beszélek róla, mert nem hiszek a film abszolút törvényeiben. Ahány ember csinálja, annyiféleképpen csinálhatja. A többi a kritikusok dolga, akik nem változtak régóta. Ugyanazok írják a filmkritikákat, mint azelőtt. Nyilvános vita sincs mostanában a filmről, a magyar filmről, kivéve talán az Egyetemi Színpadot. Ez a vitatkozó szellemi élet hiányzik a magyar közéletből.