Lapozgató


Itt járt Lúdas Matyi!
Ötven éve mutatták be Pesten az első magyar színes filmet,
több mint ötmillióan látták

Február 27-én este 8 órakor a budapesti Városi Színházban díszelőadáson mutatták be az első magyar színes filmet, a Lúdas Matyit. A film első látogatói azonban - a hivatalos díszbemutatót megelőzően - a Magyar Szovjet Barátság Hónapja alkalmából korábban idelátogató szovjet küldöttség tagjai voltak. A százhét perces filmet február 28-án nagy sikerrel kezdték vetíteni tizenkét budapesti filmszínházban, a mai fülnek már csak néhányuk neve cseng ismerősen: például Május 1. (Átrium), Vörös Csillag (Royal Apolló), Uránia.

A Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat által 1949-ben elkészített 2920 méteres színes film az államosított magyar filmgyártás egyik első terméke volt. Nádasdy Kálmán és Ranódy László rendezte, Hegyi Barnabás fényképezte, a forgatókönyvet - Fazekas Mihály elbeszélő költeménye alapján - Szinetár György írta. A film népszerűségét nem jelentéktelen mértékben köszönhette a gazdag színekben felvonuló tájaknak, vonzó képeknek, Hegyi Barnabás operatőr színekben gazdag művészi kompozícióinak. Az első magyar színes film színeiben azonban ma már nem gyönyörködhetünk, mert a kísérleti nyersanyag bomlása miatt csak fekete-fehér formában maradt fenn.

A film nagy felfedezettje a Lúdas Matyit alakító tehetséges, fiatal színész, Soós Imre volt, aki színészi alakításáért 1951-ben Karlovy Varyban elismerő oklevelet kapott. Soós mellett Horváth Teri (Piros), Ruttkai Éva (Gyöngyi) és Solthy György (Döbrögi) remek színészi játékkal alakították a főbb szerepeket. A kisebb szerepekben olyan művészek alapozták meg a film sikerét, mint Görbe János (Gergely hajdú), Pártos Erzsi (Matyi édesanyja), Kiss Manyi (Paméla), Somlay Artúr (a debreceni Mohos professzor) és Szakáts Miklós (Bogáncs).

Fazekas Mihály 1817-ben Debrecenben adta ki először művét. Lúdas Matyi furfangos, népi alakja úgynevezett vándorlegenda, amelyet több nép mesevilágéban megtalálhatunk, ezek közül a legismertebb talán a török Naszreddin Hodzsa vagy a németalföldi Tyll Eulenspiegel története. A vándor-népmesemotívum gyökerei több ezer évre egy mezopotámiai meséhez nyúlnak vissza. Fazekas valószínűleg egy Franciaországban hallott mese motívumait használta fel és emelte be magyar környezetbe. Az általa megteremtett Lúdas Matyival a magyar irodalom gazdagabb lett egy furfangos, élettel teli népi hőssel.

A Lúdas Matyi ma már filmalakban is klasszikus műnek számít, annak ellenére, hogy a (nem korabeli) kritika szerint a filmes feldolgozáson erősen érződik a kor szelleme, melyben készült; Fazekas Mihály kis parasztlegénye a filmen valóságos partizánvezérré válik.

A filmjáték sikerét jelzi, hogy a Pannónia Filmstúdió 1961-ben felújíttatta, majd július 20-án kilenc budapesti mozi tűzte műsorára. A felújítás azért vált szükségessé, mert a kópiák megrongálódtak: a képet sűrű "esőzés" zavarta, tönkrementek a film színei, és újra fel kellett venni a hangot. Az a különös helyzet állt elő, hogy magyar filmet szinkronizáltak magyarra, mégpedig többségében azok a színészek, akik a szerepeket megformálták. A színészek többsége így - tizenkét év elmúltával - újra átélhette szerepét, és saját hangját kölcsönözhette egykori önmagának. Néhány azóta meghalt szereplő új hangot kapott. A címszereplő Lúdas Matyit - Soós Imre korai halála miatt - Csíkos Gábor utolsó éves főiskolás szinkronizálta, munkája az egykori kritika szerint "valóságos szinkronremeklés, felér (egy) szellemidézéssel". A szinkronizálás nehéz munkáját Márkus Éva irányította.

Egyértelműen mutatja a Lúdas Matyi óriási népszerűségét, hogy nézőszáma - az 1961-es felújítással együtt - meghaladta az ötmilliót; ezzel a tizenkettedik helyet foglalja el a legnézettebb magyar filmek örökrangsorában. Elkészültekor csak a - szintén 1949-ben filmre vitt - rendkívül népszerű (fekete-fehér) Mágnás Miska múlta felül sikerét.

A magyar filmgyártás mai sajátos helyzete abból adódik, hogy a filmgyártók vagy a -forgalmazók csak álmodhatnak az 50-es évek "hőskorszakának" többmilliós nézőszámairól, pedig a mai filmforgatási költségek mellett csak akkor térülnének meg a költségek, akkor lehetne nyereségre számítani, hogyha egy-egy filmre több millió néző váltana jegyet. Ha a magyar filmgyártök, illetve -forgalmazók a mai piaci/félpiaci körülmények között is talpon kívánnak maradni, Lúdas Matyi leleményességére van szükségük.

A LEGNÉZETTEBB MAGYAR FILMEK ÖRÖKRANGSORA

 
Cim
Gyártási év
Rendező

Nézőszám
Mágnás Miska
1949
Keleti Márton
9 875 000
Gábor diák

1956

Kalmár László
7 323 000

Rákóczi hadnagya

1954
Bán Frigyes
7 298 000

Állami Áruház

1953
GertIerViktor
6 790 000

Liliomfi

1955
Makk Károly
6 715 000
Az aranyember
1962

GertIerViktor

6 602 000
2x2 néha 5
1955
Révész György
6 390 000
Fel a fejjel
1954
Keleti Márton
6 362 000
Szegény gazdagok
1959
Bán Frigyes
5 895 000
Hintónjáró szerelem
1955
Ranódy László
5 390 000

Déryné

1951
Kalmár László
5 301 000

Lúdas Matyi

1949
Nádasdy Kálmán, Ranódy László
5 095 000


Forrás: HVG,1993. január 30.
     

Török Albert
NÉPSZABADSÁG 2000. február 26.

 

3D-S VIDÁM PARK

Az "örökmozgó" mozgóképszínház

A mozi belső húsz repülőülése a furcsa rudakkal, csövekkel inkább sci-fi világot imitál, mintsem a megszokott vetítőtermekét. Miután a biztonsági övvel bekötöttük magunkat, fölvettük a 3D-s szemüveget, erősen megkapaszkodtunk, máris indul a vetítés - és székünk is.

Nemsokára jól megtermett dínók harcának közepébe kerülök, s ijedten kapom odébb fejemet, mikor orrom előtt kitátja száját a szörny. Székem alól kígyó tekereg elő, sziszegését bőrömön érzem. Hiába tudom, hogy a hüllő csak egy gumicső sűrített levegővel, azért lábaimat is biztonságba helyezem.

IBM-es mozigépész

A közelmúltban Budapesten leégett Globe Színház tulajdonosait minden évben meghívták a szórakoztatóipar világkiállítására. Itt ismerkedtek meg az MDS Wavestream 3D EFX nevű mozival, amely az összes érzékszervre gyakorolt totális hatásával természetesen Amerikából indult el hódító útjára. Nálunk először a West End Cityben nyílt, még tavaly novemberben a Matrix mozi. Az első meglepetés akkor ér, amikor megtudom, hogy egy-egy film, azaz komputeranimáció mindössze öt percig tart. Hiába keresem a megszokott gépházat, a "vetítő" IBM számítógép kis paravánnal leválasztva közvetlenül az ülések mögött található. A Windows NT 4 rendszere a Microsoft 3D Movie-val kezeli a képet és a hangot. A térhatás érdekében az egyik meghajtón a bal, a másikon a jobb oldali képet tárolják, amelyet a közismert "napszemüveg" egyesít háromdimenziós képpé. A szokásos 24 kocka/másodperces sebesség többszörösével fut a rendszer, a megszokottnál élesebb és kevésbé villódzó képeket produkálva a projektoron keresztül. A látvány annyira plasztikus, hogy ingerenciám támad interaktív módon belenyúlni a jelenetekbe, de erre - legalábbis ma még - nincs lehetőség. Egyelőre hat film érhető el a PC-mozi főmenüjéből. Csillagháborúk, szörnyecskék, a jó és a gonosz örök harcának közismert alaptípusai elevenednek meg a horror, a sci-fi és a mese kissé már elcsépelt amerikai mítoszai közül. A térhatás, az effektek és a mozgó szék varázsa némileg kárpótol a mérsékelten újszerű tartalomért. A hang nemsokára Dolby Surround lesz, egyelőre még hagyományos, MPEG 2-es sztereóban borzolják érzékeinket.

Olajozott ülések

Ki gondolta volna néhány éve, hogy a kompresszor a mozik egyik fontos berendezése lesz? A Matrixban olajat keringtet a székek alatt a csőkígyóban, hogy a program utasításai szerint előre, hátra, vagy éppen oldalt dőljenek a székek. Például a Galaktikus dodzsem "bump", vagyis ütközési effektusainál igencsak jó szolgálatot tesz a biztonsági öv. A négyszer öt ülés egymástól függetlenül is működik, tehát aki nem kéri a mozgószéket, annak kikapcsolják. A túl kövéreket lehet, hogy szétültetik, mert bizonyos súlyhatár fölött a mozgató hidraulika már nem bír a nézőkkel. Az ülés döntése több fokozatban állítható, a közönség függvényében kapcsolható az enyhébb és a vadabb effekt könyvtár a komputeren. A PC mögött a vezérlőtábla nemcsak a mozgás, de a víz, a levegő, a sztroboszkóp hatás és az illatok összjátékáért is felel. Szél, eső, lábunkat simogató polip, vagy kígyó a leggyakoribb, akár egyidejű hatás, amit az effektgenerátor állít elő. A vetítés végén ruhánkon némi kis vízpára jelezte az átélt kalandokat.

Kockázatok és mellékhatások

A filmek effekt programsorát az itthoni ízléshez igazította, finomította, s a time kódok segítségével precízen a képekhez illesztette nyolc komputeranimációval foglalkozó magyar fiatal. Ismervén a hazai szoftverírók nemzetközi sikereit, bizonyára nem sokáig várat magára az első teljesen magyar készítésű 3D-s film. A mozi vezetői tervezik, hogy iskolásoknak kiírt pályázatukra sok-sok számítógépes "kistigris" küldi majd be jobbnál jobb filmötleteit, hiszen ez a korosztály a legfőbb fogyasztója e műfajnak.

A totális mozi annyira igénybe veszi összes érzékszervünket, hogy öt percnél több amúgy sem ajánlott az élvezetéből. Az előtérben egy tábla és a bevezető kisfilm korrekten hívja fel a figyelmünket, hogy különböző idegi, szív- és gerincbetegségekben szenvedőknek nem ajánlottak a filmek. Akinek lumbágója van, az persze kikapcsolt széksort is rendelhet, s akkor a hagyományos módon merülhet el a virtuális valóságban.

Markovits Ferenc
COMPUTERtechnika 2000. február 22

 

Cenzúra Rt.

Az MDF kultúrpolitikusai annak idején becsületes kiegyezésre törekedtek a létező szocializmustól kontraszelektált magyar tudományos és művészelittel: mai szemmel szerénynek tűnő ideológiai befolyás ellenében elfogadták az adott szerkezeteket és embereket Más kérdés, hogy a megújulás számára leginkább kedvező pillanat ezzel el is szállt, de az vesse rájuk az első követ, aki az érdemi munkát akadályozó szekértáborharcban egyik oldalon se vett részt.

Az MSZP-SZDSZ kormányzat következetes neoliberális kultúrpolitikát folytatott: a kultúra szegénylegényei nyílt piaci versenyben mérkőzhettek a jókor privatizált pártállami monopóliumok birtokosaival, a művészet a szórakoztatóiparral, a magyar film Hollywooddal.

A Fidesz eddig a kultúra pénzének és kulcspozícióinak pártszempontú újraelosztására összpontosított, ami rendszerváltásnál valóban kevesebb, még kormányprogramnak is kevés.

Közben eltelt egy évtized. Ennek a tíz esztendőnek a mérlegét kényszerült megvonni a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetsége január 27-i rendkívüli közgyűlésén. A megosztott, kiéheztetetett, egymás ellen számtalanszor kijátszott és talán önmagukban is csalódott filmeseknek keserűen kellett szembesülniük helyzetükkel: a filmtörvény egyre késik, munkakörülményeik és alkupozícióik pedig évről évre romlanak. A magyar film elveszítette gyártóbázisát: a Mafilm szétverése és a szakalkalmazottak szélnek eresztése óta (1991) filmet csinálni kínszenvedés, a kevéske pénz ellenőrizhetetlenül folyik szét, a kincstári finanszírozás életidegen előírásai pedig kötelezővé teszik a csalást és a pazarlást.

A szakmai szervezetek elveszítették ellenőrzésüket a foglalkoztatás szabályozása felett: sem a kontároktól, sem a munkanélküliségtől nem védik az audiovizuális területen dolgozókat.

A lehetősége is elveszett annak, hogy a magyar film eljusson a nézőkhöz. Egy-két budapesti művészmozin kívül Magyarországon nem játszanak magyar filmeket. A médiatörvény (1996) olyan alacsonyan állapította meg az új hazai alkotások kötelező részesedését a műsoridőből, hogy ez egymaga elég volna egy kis ország filmiparának tönkretételéhez. Sikeres és nélkülözhetetlen műfajok rokkantak bele ebbe: az animációs film, a dokumentumfilm, a népszerű tudományos film, csupa olyasmi, aminek a sokcsatornás televíziózás egyébként világszerte hatalmas piacot biztosít. (Nem mintha például szappanoperát ne tudnánk itthon, hazai ízekkel, a latin-amerikai szemétnél - elnézést, de ez tényleg az - különbet készíteni.)

És amiről a közgyűlésen a legtöbb szó esett: a magyar filmgyártás elveszítette anyagi forrásait. A költségvetési támogatás reálértéke tíz év alatt a töredékére zsugorodott, a televíziós megrendelések sehol sincsenek, ha vannak, versenyen kívül gazdagítják a mindenkori megrendelők kiválasztott klienseinek szűk körét. A forgalmazásból alig áramlik vissza pénz a gyártásba.

Ezen a helyzeten volna hivatott segíteni a filmtörvény. A hazai audiovizuális művészet és ipar fennmaradását nálunk népesebb és tehetősebb nemzetek is - a francia, a német, a skandinávok - az állami támogatás és piacszabályozás eszközeinek intézményesítésével biztosították. (Nem írtunk erről, mások is, én is, három, öt, hét évvel ezelőtt ezeken a hasábokon? Dehogynem.) 1996 és 1998 között egyike voltam azoknak, akik a filmtörvény első változatát kidolgozták. Ez a tervezet rendelkezett többek között a nemzeti filmvagyon hasznosításából befolyó pénzek visszaforgatásáról, a mozibevételek szerény hányadának a hazai filmkultúra céljaira fordításáról, a filmipari befektetéseket ösztönző kedvezményekről. Kálváriáját felidézni talán ma is tanulságos. Először a piac mindenhatóságában bízó liberális politikusok ellenkezését kellett leküzdenünk, azután a mamutbevételeik jelentéktelen megcsapolásán háborgó forgalmazók miatt veszítettünk értékes hónapokat, végül szembekerültünk mindazokkal, akiknek a Mokép tulajdonában lévő filmvagyon privatizációjára vagy éppen visszaállamosítására fájt a foguk. Közben - ha nem tévedek, az ORTT háza táján - kipattant a fejekből az állami filmközpont ideája, ugyanaz, amit a mostani kormány készül megcsinálni. Ezért mindenáron késleltették a széles szakmai támogatással rendelkező törvényjavaslat beterjesztését, hiszen az, magától értetődő módon, a demokratikus filmpolitika egyetlen vívmányának, a Magyar Mozgókép Közalapítvány anyagi és jogi függetlenségének megszilárdítására törekedett. (Az MMKA működése nem hatékony és nem demokratikus, de legalább az lehetne, ha egyszer a kultúrpolitika nem a lenyúlásán fáradozna, hanem a megreformálását támogatná.) Mire a törvényjavaslat 1998 elején bekerült az államigazgatási egyeztetés útvesztőjébe, már tudtuk, hogy parlamenti tárgyalására nem marad idő. Ellenzői tehát célt értek. Készítői pedig mint prominens SZDSZ-bérencek tűntek el a süllyesztőben. A következő ciklus drága idejéből így két évnek is el kellett telnie, mire egy új, megbízható csapat az új változattal előállhatott. Kormányzati berkekben ezalatt készülődött az ellenterv, a nyilvánosság teljes kizárásával - tehát mindenki erről beszélt. S néha a kettőt ugyanazok fundálták. Vagy ugyanazt a tervet több konkurens csapat.

Az uralkodó bölcs tanácsadóinak valószínűleg őszinte meggyőződésük volt, hogy a filmszakmának nem törvény kell, nem normatív támogatási formák, hanem erőskezű és felvilágosult politikai irányítás, jótékony pénzügyi szigor. S melyik kiérdemesült filmrendező ne tartaná magát erőskezűnek, melyik sikeres ifjú reklámszakember ne volna felvilágosult? Sokan sürgölődtek a nagy terv körül.

Meg is csinálták volna, konspiratíve, ha a költségvetési vitában idejekorán meg nem szellőztetik a dolgot. Rongyos négyszázmillió forint kedvéért (amit a filmalapítvány büdzséjéből szerettek volna jó előre lecsípni). A sorsdöntő előszobákban tipródó filmesek - az épp alkuképes garnitúra - csak ekkor eszmélt rá, hogy élelmes kollégáik már mindent megcsináltak - nélkülük. Körül is hordozták a véres kardot a stúdiókban, s kérdőre vonták az illetékest, árulná el, mi lesz a sorsuk. Ekkor kezükbe nyomtak egy "kész" filmtörvénytervezetet, erre kaptak kegyesen néhány hetet, hogy véleményezzék, de aztán igyekezzenek, mert demokráciából is megárt a sok. A tervezetben semmit sem találtak abból, amit évek óta cizelláltak és egyeztettek, találtak helyette egy mindenható Filmközpontot s annak számtalan jogosítványát és hatáskörét. Eszi - nem eszi.

Első pillantásra úgy tűnik, a minisztériumban született tervezet igazi értelme abban rejlik, ami kimaradt belőle. Hogy a filmgyártásnak nincs és ne is legyen semmiféle saját bevételi forrása az állami mecenatúrán kívül, amely csak akkor fizet, ha a filmközpontban elfogadott, ún. script doctorok által már helyreigazított forgatókönyveket jónak látja megrendelni egy arra érdemes producertől. Egy szó sem esik a nemzeti filmvagyon sokat vitatott sorsáról, ezt már, úgy látszik, lerendezték valahol.

De azt ne higgyük, hogy ez a Filmközpont valamilyen papirosszagú hivatal lesz. Erről szó sincs! Egyszemélyes állami részvénytársaság alakul, kinevezett tisztviselőkkel, ámde szigorú üzleti alapon. És hogy a nonszensz kerekebb legyen, a törvényalkotó erre a részvénytársaságra súlyos jogi következményekkel járó hatósági feladatokat biz!

Nos, itt esett le a tantusz nekem is: hogy a rendkívüli közgyűlésen bemutatott Rendkívül Fontos Okmány blöff csupán, amit a lázongó filmesek "tájékoztatása" kedvéért néhány nap alatt csaphattak össze. (Gumicsont, mondta a szakma nagy öregje. De akkor legalább rágjuk méltósággal, ajánlotta egy sztoikus ifjú, a ká-európai értelmiség morális minimálprogramjának töretlen szellemében.) A törvénytervezet szerzője tudhatta, hogy irománya soha nem jut jogászok, közhivatalnokok kezére. Egyedüli rendeltetése, hogy ha az elsikkasztott filmtörvényt valahol szóba hozzák, legyen mit lobogtatni: lám, a filmesek maguk utasították vissza; hogy törvényük legyen. Hogy mennyire esetleges rögtönzésről van szó, kiderült, amikor a filmesekkel tárgyaló államtitkár jelezte: a megalapítandó részvénytársaság fölé utólag talán egy közalapítvány is kerül majd - fügefalevélnek. Ez a szerkezet különben is bevált: a közszolgálati médiumok működése szépen példázza ezt.

Nem volt a kalapban nyuszi, de valamit elő kellett húzni belőle mégis. Filmtörvény nincs és nem is lesz, mert minek. Filmközpont lesz. Az gyakorolja majd részvénytársasági alapon, az állami kegyosztás kiváltságát, az üzleti titok sérthetetlenségének oltalmában. Létrehozásához nem kell semmi, csupán politikai akarat. Az pedig van, és erős. Ha majd eldöntötte, hogy mit akar, kiértesít. Ha pedig semmit nem akar és nem értesít, az a legjobb. Mert téved az is, aki ezek után úgy véli, hogy az igazi cél az új hivatal felállítása volna. Ugyan mi végre? Mikor a régi is megteszi: a megbénított és halálra rémített mozgókép-alapítvány. A mozgalom minden, a cél semmi: a bizonytalanság fenntartása maga a cél. A fejveszett lótás-futás, egymást feljelentgetés, magunkat beajánlgatás, a mulatságos birkózás a halkan cuppogó iszapban. Ilyenkor az üres ígéretek felértékelődnek és számon kérhetetlenek maradnak. A kézi vezérlés úgy kell, mint egy falat kenyér. S megtudjuk végre, kiben mi lakozik.

Mert én ugyan nem tudom, s talán senki se tudja, hogy 2002-ben ki lesz a kultuszminiszter és melyik párt fogja delegálni őt, de hogy hivatalba lépése napján a film művészei közül kit talál majd az előszobájában, arra esetleg tehetünk fogadást...

Lányi András
író
NÉPSZABADSÁG 2001. február 2., péntek