Deák Ferenc

Vajdasági magyar filmek

A jugoszláv filmtörténet nem tartja első filmesének a szabadkai Lifka Sándort (forgalmazó is), pedig ő már 1900-ban forgatott Gödöllőn, de a zombori Bosnyák Ernőt sem, aki 1909-ben filmezett, hanem Milton Manakit ünnepli, aki az akkor Szerbiához tartozó Macedóniában, Bitolában (1911-ben) felvette a török szultán búcsúlátogatását. Egy nemzeti kultúra része vajon hogyan válhat részévé egy másik, előbb sohasem létező és a Monarchia büntetéseként kreált ország nemzeti kultúrájának? Vajon miért mellőzött a magyar filmtudomány két ilyen jeles úttörőt, azok másfél évtizedes munkáját, hisz a későbbi opuszuk is, voltaképp ez előző tapasztalatokra támaszkodik? Mindketten megélték egy negyedik rendszer beindulását is, melyben - ha nem is tudatosan - folytatódott a vajdasági filmálom, egy másság, kettőjük különböző, de rendkívül értékes dacos kitartása és az elszántság, hogy a vajdaságiak sokszínű szellemiségéről szóljanak a világhoz. Sajnos, egyikük sem kapta meg az igazi szakmai és társadalmi elismerést, ehelyett a szegény magányosok sanyarú életét élték, így távoztak közülünk.

Bosnyák Ernő 1876-ban született Zomborban, abban északbácskai városban, melynek történelmi gerincét a népes polgári réteg jelentette, s érdekes mód, a mai napig megtartotta ezt az identitását meghatározó vonását, bár lakosságának (nem csak nemzeti) összetétele az utóbbi évszázadban többször változott.

Amikor Bosnyák született, Zomborban már működött a Monarchia egyetlen szerb tanítóképzője. (Az anyaországban ilyen intézmény még sokáig nem létezett.) A karlócai gimnázium, tehát, természetszerűleg Zombor, a maga preparandiájával, erős gyújtópontja volt a szerb művelődésnek. Lapok, irodalmi folyóiratok, könyvek jelentek itt meg és számtalan szerb értelmiségi tevékenykedett itt rövidebb-hosszabb ideig. Itt élt a szerb költészet első európerje is, Laza Kostic, akivel Bosnyáknak igen jó kapcsolata volt. A magyarság a kaszinó körül fejtett ki jelentős társadalmi tevékenységet, a németeknek és horvátoknak is több szervezetük működött. A zomboriak legnagyobb része anyanyelvi szinten bírta a német, magyar és szerb (horvát) nyelvet, de ezen kívül igencsak honos volt a francia is. Amikor Bosnyák, aki még segéd korában elhagyta a szülői házat, 1892-ben megkapja a mesterlevelet, megtakarított pénzével és a szülők anyagi segítségével nekivág a világnak. Azt tette, amit általában a legtöbb zombori fiatal tett ebben a korban: elment dolgozni és tanulni. A dokumentumok szerint a külhonban töltött 14 esztendő legnagyobb részét Párizsban töltötte, s amikor 1906-ban visszatért, megtakarított pénze mellett egy "Léon Gaumont" filmvetítőt (s vele az első állandó zombori mozit) meg, tarsolyában, eredeti szakmájához való hűségét bizonyítandó, egy sor nyomdatechnikai újítását hozta. Szeme tele volt a film lüktető ködképeivel, s ezeket a képeket szerette volna szaporítani élete végéig.

Szakmájához visszatér, igazából soha el nem hagyja, hisz hamarosan lapkiadásba is belekezd, a színház termében pedig beindítja moziját. Zomborban is voltak előbb sátoros vándormozik, de most állandósul a filmvetítés. Bosnyák komoly erőfeszítéseket tesz, hogy műsorát élvezetessé és változatossá tegye, ami ez idő tájt igen körülményes és drága, költséges feladat volt. A filmek legnagyobb része alkalmi felvételekből, híradó jellegű és tartalmú anyagból állott. Ekkor veszi fel a kapcsolatot a "Kristansen" nevű forgalmazóval, így jut Max Linder-filmekhez, ami, későbbi visszaemlékezései szerint, "a közönséget hallatlanul lelkesítette".

Ahogy a mozi jövedelmezni kezdett, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Párizsból hozott álmaiban továbblépjen. 1919-ben megtakarított pénzét egy "Ethel Werke" gyártmányú filmfelvevőbe fekteti. Fordulópont ez Bosnyák életében több módon is. Népszerűsége hamar szemet szúrt a városban sokaknak, így szembesülnie kellett környezete lappangó, de hatékony irigységével. A színházból ki kellett költöztetnie a mozit, így került a vásártér környéki fészerbe. A város közigazgatási "gépezete" is beindult ellene és számtalan akadályt gördítettek filmes-mozi munkája, tevékenysége elé. De ő nem adta fel, hanem, miután elkészített néhány utcai felvételt, tehát kipróbálta a kamerát, nekifog első játékfilmje forgatásához. A "Tepsichore birodalmában" mindössze 120 méternyi a zombori megyeháza előtti csodálatos parkban játszódik: vidám leányok táncolnak, majd jön egy zápor és a fák lombjai alá menekülnek. A képek lírai ködösségét úgy érte el, hogy munkatársai a közelben avarkupacokat gyújtottak meg, a zápor effektusát meg, ahogy az előbb is, de később is tették: fecskendővel oldotta meg. Ezt a filmet általában "bejátsszák" a Bosnyákról, vagy vele kapcsolatban készített hommáge-filmekbe. Hivatalosan is ezt a művet tartják Bosnyák első alkotásának, hisz az említett próbafelvételeknek nyoma veszett. Nyilván Bosnyák sem tartotta jelentősnek, mert csak legyintve beszélt róluk. A kis játékfilm azonban, s erre kitérnek a szakma értői is, azt bizonyítja, hogy Bosnyák, amikor 1906-ban hazatért Párizsból, nem csak a vetítőgépet ismerte és hozta, de volt komoly tapasztalata a forgatás mesterségéből is.

Közben a városi elöljáróság , a gazdag kereskedők ráébrednek, hogy a film nem csak puszta szórakozást nyújt, de bizonyos dolgokban sokkal hatékonyabb is lehet, mint például a sajtó. Erről Magyar Bálint A némafilm története 1896-1918 című könyvében a következőket írja: "Ez a (vázolt) híradófilmgyártás azonban korántsem volt ötletszerű és nem is csupán a felvetődött és hozzáférhető érdekességekhez igazodott. Bizonyos fővonalakat látunk benne, amelyek hamarosan politikai színezetet öltenek, s ez elsősorban az uralkodó körök népszerűsítésében jelentkezett..."

Nos, így került sor a tízes évek legelején arra polgármesteri meghallgatásra, amikor Bosnyákot felkérték: filmezné le a városi vezetőséget és előkelőséget. A dokumentumokból ismeretes, hogy Bosnyák szabódott, ahogyan élete végéig menekült a "megrendeléstől", annak efféle formájától és tartalmától, most azonban kénytelen volt engedni, mert már alakulóban volt álmának következő "állomása". A filmet elkészítette, keresett is rajta valamit, de a fontosabb az, hogy alkalma volt közelebb kerülni a városatyákhoz, az igazi pénzemberekhez. Első ízben mondhatta el, hogy valami hasonlót szeretne, mint amilyen az épülő Hollywood: tehát filmgyárat teremteni Zomborban. Megmosolyogták, vállon veregették és azt mondták neki: szép, szép, de gondolja át jobban, s ha már tiszta képe lesz az egészről, jelentkezzék. De Weidinger nagykereskedő figyelmesen hallgatta Bosnyákot és többször rákérdezett: milyen alapon, hogyan is működne az ilyen vállalkozás? (R. Dorics: Ha Zombor Hollywood lenne, 1993.)

Bosnyák, hogy pénze és ideje adta, folytatta az 1909-ben elkezdett filmjét a magyarok, szerbek, németek és ruszinok táncairól, szokásairól. Ezt a munkát csak 1914-ben fejezte be, közben elvállalt még egy megrendelést. Erről a művéről Magyar Bálint a már említett könyvében így ír: "A Zomborban nemrég elhunyt Bosnyák Ernő is méltánylandó szerepet vitt a magyar filmgyártásnak ennek az időszakába: 1912-ben híradóképet vett fel II. Rákóczi Ferenc zombori emlékművének felavatásáról."

A belgrádi Filmska Kultúra (Filmkultúra) c. folyóirat erről a filmről a következőket jegyzi: "...1912-ben forgatta le Rákóczi Ferenc emlékművének leleplezését. A film teljes egészében fennmaradt és megállapítható belőle, hogy Bosnyák avatottan kezelte a felvevőgépet és hozzáértően fényképezte az ünnepség legfontosabb mozzanatait. Érdekes a jelenet, melyben megörökítette a hölgyek tolongását a tribünön és a pillanatot, amikor a szoborról lehullott a lepel."

Bosnyák, bár fényképezett és lapot (lapokat) adott ki, fáradhatatlanul üzemeltette moziját - egyre pontosabb képet alkotott a filmgyárról, számtalan levelet írt, postázott el Európa nagyvárosaiban működő filmes cégekhez: pontosan leírta, hogyan képzeli el a vállalkozást és mennyire látja kifizetődő, jó befektetésnek. Végre a "Kristansen" cég tulajdonosa, Kristansen Anna segítségével sikerült kapcsolatot teremtenie a párizsi Pathé céggel, mely határozott érdeklődést mutatott Bosnyák tervei iránt. Ezen felbuzdulva, újra kérte Zombor elöljáróságát: bocsátanának át számára, a filmgyár megépítéséhez egy telket. A válasz nemleges volt. Akkor Újvidékhez fordult, hallomásból tudta, hogy ott egy elég liberális szellemi légkör uralkodik, ami nemcsak a filmgyár megteremtéséhez, de a produkcióhoz is szükséges lett volna. És, láss csodát! Újvidékről kedvező hír jön: kérelmét elfogadták és megadják a kért telket és a támogatást.

Ez 1914 májusában történt.

Az újvidékiek válaszáról hamarosan tudomást szerzett Zombor polgármestere is, akiben elevenen élt a kettős rivalitás ingere (Szabadka és Újvidék) és úgy döntött: Bosnyákot megakadályozzák abban a szándékában, hogy távozásával szégyenbe hagyja a várost. Megadta neki a telket és a filmgyár felépítéséhez szükséges engedélyt.

Ekkor kitört az első világháború. Bosnyákot is magával sodorta a mozgósítás.

Hogy miként telt számára az elkövetkező négy esztendő, erről keveset beszélt, de annyit elmondott, hogy nem vált meg "Etelkájától", ahogyan kameráját becézte, sőt leforgatta Károly herceg mennyegzőjét is.

Amikor leszerelt egy másik országba tért vissza: Zombor átcsúszott az újonnan meghúzott határon.

Moziját újból üzembe helyezte és amikor összejött annyi pénz, hogy filmszalagot vehetett, leforgatta a közelben lévő vásártérről szóló filmjét. A címe: Simi Tobogán, avagy a zombori vásártér. Statikus kameraállása ellenére sikerült figyelemre méltó képi dinamikát elérni, jó részleteket kiválasztani, visszaadni a kavargó, vásári légkört. A dokumentumfilm igazi, korabeli példájaként emlegetik ezt a művét.

A háború félbeszakította álmát, de ki nem törölte belőle: lázasan keresi a kapcsolatokat. Sűrűn tárgyal, főleg Pesten és Bécsben, közben rohamosan fogy az anyagi "háttér", el kell adnia a háború előtt épített "Aréna" moziját, aztán a házát is.

De ő nem tágít.

A "Pathé" ismét érdeklődést mutat egy, "a Balkánon létrehozandó filmgyár iránt". Igen, Zombor is, ez a büszke polgári város belecsúszott a Balkánba.

Bosnyák, bár csendes és türelmes embernek tartották, igencsak makacs és nyakas. Ismét végigkilincseli a zombori arisztokráciát, a pénzes nagykereskedőket és ügyének megnyeri egy részüket: Weidingert, Vujicsot, Vámosert, Lalosevicset... Hogy bizonyítson: egy komoly, nagy játékfilmet tervez és ebben mind a műszaki, mind a színészi támasz megvan, főleg a zombori, akkor a profikkal vetekedő műkedvelő színház élgárdája.

Lévén, hogy a film új korszakába lépett, Bosnyák is úgy érzi: hangsúlyoznia kell vállalkozása alaposságát és hitelét. Megalapította a Boer Film Filmgyártó Vállalatot s ezt a bíróságon 1923-ban be is jegyezték. Már szinte mindenét eladta, kölcsön is kért, így a bíróságon bejegyzett alaptőke értéke 400.000 dinár.

És hamarosan, ő legalábbis így érezi: "rákacsint a szerencse!"

Megjelenik nála három világfi. A filmművészet kiválóságai! Fábián Béla filmrendező, Lukács Gyula festőművész és Wilhelm Randelstein, a Paramount lengyelországi operatőre.

Azonnal hozzákezdenek a nagyfilm előkészületeihez. Az ötlet és a pénz, a forgatókönyv, persze Bosnyáké. Övé és az említett partnereké a pénz. Az előkészületek nagy része is az övé marad, mert a "nagynevű vendégek" szívesebben élvezik a vidéki város vendégfogadó, kedves, vidám hangulatát, csak néha hozakodnak elő egy-egy ötlettel, vagy mámoros fejjel mondanak kritikát olyasmi kapcsán, amit nem is ismernek.

Bosnyák azonban túllép ezeken az apróságokon és meghirdeti az Első színészpályázatot, valamint a próbafelvételeket: ő komolyan készül a nagyfilm realizálására.

A jövendőbeli film színészeit voltaképpen a próbafelvételek többszörös vetítése után a közönség választja - szavazással. A legtöbb szavazatot Novák Irén, Bosnyák későbbi felesége kapja.

És beindul a Hazudj a kedvemért forgatása.

A filmet már be is fejezték, kemény és alapos munka volt mögöttük, még csak néhány apróságot kellett volna elfogadni, amikor egy éjjel eltűnt a három "világhírű" filmes, elvitte a filmet is.

Bosnyák számára ez a csőd előszele volt és olyan csapás, megalázás, amit élete végéig nem tud kiheverni. Évekig nyomozott a film után, de nem lelte. Csak a Színházi Élet 1925 egyik szeptemberi számában lelt valami nyomot: Bécsben vetítik filmjét Die Lüge meiner Wiege, ami alaposan megzavarta Bosnyákot, hisz miután befejezte a Hazudj a kedvemért, máris belekezdett a Kedves bölcsőm című alkotásba, aminek témája tragikus. Itt a két film címének kombinációja állt és vígjátékról volt szó. Hosszú évekig tartó állhatatos nyomozása nem hozott eredményt: soha sem tudta meg: a három fickó mikor és milyen címmel forgalmazta művét.

Amint már említettem, 1923 végén és 24 elején befejezte, a saját pénzén - a Kedves bölcsőmet, és Apatin környékén belekezdett a Faun című művének forgatásába. E két filmről, a szerző halála után Belgrádban egy tanulmányban a következő olvasható: "...A Kedves bölcsőm című filmet patetikusnak, melodramatikus fordulatokkal teli történetnek képzelte el. Majdnem "tabló" stílusban készült, de a képeket jól szerkesztette meg és a színészek teljesítménye is magasfokú. Különösen érdekes a parkban játszódó jelenet, amikor az apa a fiait nézi, akiket elhagyott. Ennek a jelenetnek jó belső ritmusa van, a várakozás légköre feszült és ezért Bosnyák legsikerültebb jelenetének tekinthető. A főszerepet Áca Sztankovics játszotta, valószínű belgrádi színész volt, de a színházi évkönyvek nem tesznek róla említést.

Ezzel egyidejűleg, Bosnyák az Apatin környéki erdőkben a Faun című filmet is forgatta. A faun (szatír), ez a szőrös, kicsi szarvakat viselő erdei istenség szereti a vigasságot és a leányokat. A faunt Nagy Imre játszotta, az ijedt leányt, aki később beleszeret a faunba, Novák Irén alakította. A megmaradt mintegy tíz méternyi anyagon és a fényképeken láthatjuk kifejező munkájukat."

Amint az a dokumentumokból kitűnik, színészi törzsgárdáját az említetteken kívül a következők képezik: Tigler Mihály, Zsigmond Tibor, Fried László, Kaocsi Sándor, Sztevica Radicsevics, Rajics Feri, Novák Irén mellet népszerűek voltak még jellegzetes szerepekben Loloc Erg komika, Peterne Hameder, Tuna Manci, Szimiocs Maja. Néhányan később nekivágtak a világnak, hírnév után futva, elkallódtak.

A Faun, sajnos befejezetlen maradt, a támogatók - botránytól tartva - visszavonultak, így a Boer Film fel is hagyott a játékfilmek forgatásával. Az anyagilag teljesen "lerobbant" Bosnyák kénytelen volt el fogadni a Keress és találsz egy milliót. A "szakma" ezt tartja az első jugoszláv animációs filmnek.

Bosnyák megkísérel ismét talpra állni, leveleket küld régi és új címekre. Egy válasz érkezik is a közismert bécsi Vita Film-től, hogy forgassa le számára a Dr. Orlov című filmet. Bosnyák, ahogyan megegyeztek, elküldte a film első jeleneteit, hogy a további forgatáshoz megkapja a pénzt, de sem válasz, sem pénz nem érkezett. Bosnyák utolsó kísérlete is meghiúsult, többé már nem álmodott a zombori Hollywoodról. Elárulták.

Öt esztendőn keresztül már csak magának forgatott egy-egy rövidke jelenetet Zombor mindennapjairól, aztán 1930-ban egy iskolai tornagyakorlatot vett filmre, melynek címe: A szokol ifjúság, a hadsereg és a szokol nyilvános órája Zomborban 1930. május 18-án. Tipikus propaganda film, hisz a szokol voltaképpen pánszláv "testnevelési" mozgalom volt, kemény nemzeti alapon szerveződött és a szláv fiatalok tömegeit fogta egybe.

Ebben az évben filmezte le a Futballmérkőzést is, és érdekes, sokan mondják, ha Bosnyák más nem csinált volna, ez a filmje fémjelezné igazi tehetségét.

Utolsó filmjét már akkor forgatta, mikor a moziba bejött a hang is: 1932-ben az egyházi hatóságok rendelésére lefilmezte a Zombori katolikus egyház körmenet-ét.

Ahogyan a dokumentumok szólnak róla, lassan feledésbe merült, a fiatalok Szabadka felé tekintett, ott Lifka készülődött újabb filmek forgatására. ő maradt a film vonzkörébe és írta, szerkesztette lapjait, tervezte és kivitelezte a filmplakátokat...

Amint már említettem is, Bosnyák 1911-től volt lapkiadó (néha egy személyben tulajdonos, szerkesztő, újságíró és nyomdász is). Kiadásában következő lapok jelentek meg: Zombori Újság, Sport, Sport és Film, Alkalmi Újság, Sport és Mozi. A szakemberek szerint ez utóbbi volt a legjelentősebb, egyrészt, mert magyarul és szerbül jelent meg és minden cikkét ő írta és fordította. Jelentős még, hogy a filmismertetők igen pontosak és időszerűek, frissek voltak, ami azt bizonyítja, hogy jó forrásokból merített és hogy itt is kamatoztatta gazdag nyelvtudását.

Filmjeiből aránylag kevés maradt meg. Jelentős részét ő adta el a háború után, amikor hiába kérte a hatóságokat, hogy nyugdíjat, vagy szociális segélyt juttassanak neki, előbb csak kinevették, ha filmes múltjára, lapkiadói tevékenységére hivatkozott, később szó szerint ki is dobták. Bizony, eladogatta a filmjeit, tekercsenként, női fodrászoknak, akik körömlakkot csináltak belőle.

Ha Zsivojin Pávlovics és néhány rendezőtársa nem áll a sarkára, életében nem kap semmiféle társadalmi elismerést. Így a belgrádi Kinoteka (Filmarchívum) 1963. augusztus 9-én bekövetkezett halála előtt odaítéli életművéért az elismerő díszoklevelet, és Zombor művészi nyugdíjjal próbálta enyhíteni az aggastyán Bosnyák sérelmeit.

Lifka Sándor 1880-ban született Brassóban, amikor szülei épp ott voltak vándormúzeumukkal, panoptikumukkal.

Bizony furcsa emberek a csehek. Nem tudom, fogalmam sincs, volt-e abban az időben több ilyen vándormúzeum Európában, de az ötlet meglepő és bizarr. Ahogyan lapozom a forrásanyagot úgy ítélem: bizony, komoly összeget kellett rááldozni, amikorra összejött egy ilyen gazdag kiállítási anyag, hisz a régi fegyverek, öltözékek, muzeális tárgyak mellett rendkívül gazdag kőzetminták, ásványok is sorakoztak a vitrinekben, meg az állattani rész is gondosan összeválogatott kitömött példányokból tevődött össze. Tetejében, ebben az anyagban nem csak az Európában honosak, de szinte a világ minden részéből akadtak egzotikus, kitömött, vagy preparált állatpéldányok.

Szülei a kis Alexet (Sándort, ahogy később Szabadkán nevezték) magukkal vitték hosszú és távoli utjaikra, csak a zord tél idején mentek vissza a Prága környéki falujukba, Zatecba. Ott jött össze a család és tavasszal onnan indult újabb vándorútra. Alex csak akkor maradt odahaza amikor iskolaköteles lett, aztán meg, ahogyan a forrásokból olvasható: Bécsbe került középiskolába. A technikum befejezte után kérte szüleit, segítsék eljutni Párizsba. Akkor már "megfertőzte" a mozi vírusa. Ott, Bécsben. Legényke korában egyik nagybátyjától kapott egy laterna magicát, talán itt kezdődik a kihívás. Vallomások és dokumentumok bizonyítják, hogy Bécsben állandóan kísérletezett az álló kép "kimozdításával". Sajnos nem neki sikerült, de - ismét a forrásokra hivatkozva mondom - nem keserítette el, nem is távolította el a film varázsától. Végtére is: ezért utazott Párizsba, hogy ott ismerkedjen meg közelebbről a mozgófénykép minden hozzáférhető titkával, ezért hozott magával egy "Pathé" gyártmányú felvevőgépet, ezért vetette magát azonnal a filmezés igencsak örvényes "vizeibe".

Brenner János Lifkáról írt kismonográfiájában erről az időszakról így ír: "...Magyarországi lapok följegyezték, hogy ezzel a kamerával 1900-ban Gödöllőn körülbelül 40 méternyi szalagot forgatott. Nem mást, mint I. Ferenc József császár és király, meg Erzsébet királynő látogatását örökítette meg. Állítólag akkor figyelt fel rá az Uránia nevű "tudományos színház", amely a Magyar Tudományos Akadémia III. (természettudományi) szakosztályának kezdeményezésére alakult 1897-ben, s fogadta munkatársai soraiba."

De, ezt a húszéves Lifka Sándor is felmérte magában - csak forgatásból nem élhetett meg, így még abban az 1900-as esztendőben, az elhunyt apa után kikérte örökségét, és bátyjával, Karllal belekezdtek egy komoly mozis vállalkozásba. Elképzelni egyszerűbb volt, mint megvalósítani mert a szükséges felszerelést, de a filmeket is több helyen kellett vásárolni. Nehezen ment, mert akiktől mindezt beszerezték volna, Európa legkülönbözőbb városaiban működtek, tetejében a filmperforáció sem volt standardizálva. Bár Sándor megkísérelt filmcserével több és változatosabb műsorhoz jutni, ez is nehézségekbe ütközött, egyrészt a már működő mozik tulajdonosai féltek a konkurenciától, másrészt hiányzott a bejáródott forgalmazó.

Lifka Sándor, lévén elektrotechnikus, a műszaki dolgokban könnyebben eligazodott, bátyja, Karl csak nehezen tájékozódott ebben az új mesterségben, így az 1990-as év második fele valójában azzal telt, hogy előbb maguk között tisztázzák a részleteket, majd, hogy beszerezzenek mindent, ami egy ígéretteljes kezdéshez szükséges: végül, hogy megválasszák a helyet, ahol felverhetik a mozi sátrát, ahol lesz közönség és ahol huzamosabb ideig maradhatnak.

A kezdéshez Triesztet, a Monarchia legnagyobb kikötővárosát választották, hisz itt kivételesen nagy volt a nyüzsgés, a forgalom és a "mutatvány" utáni érdeklődés.

A két testvér presztízs kérdésének tartotta, hogy mozisátruk különb legyen azoktól, amelyeket addig láttak. Brenner említett monográfiájában ezt olvashatjuk: "...megvettek minden szakkönyvet amiből valamit megtanulhattak építkezésről, berendezésről, gőzgépről, mely az áramfejlesztőt üzemeltette, villamosvezetékről, izzókról, ívlámpákról, moziberendezésről és annak kezeléséről, ácsolásról, kárpitozásról.../...A faalapvázhoz Szlovéniából hozattak csomómentes fát, az acélszerkezetet a Styria gyár legfinomabb fémkészítménye adta. Vetítőt a párizsi Gaumont cégtől vettek, a félstabil gőzgépet a Garret és Schmidt, az áramfejlesztőt a berlini AEG, ívlámpákat a bécsi Körting szállította."

Végre összeállt a nyolc vagonból álló "mutatványos" szerelvény és, az adatok szerint, kemény két hónapos munka után a kikötővárosban kigyúltak a fények, fényárban úszott a mozi környéke, a kivételesen kényelmes 460 ülőhely várta a nézősereget. A hét rövidke filmmel azonban fél évnél tovább nem maradhattak meg Triesztben sem, így megkezdődött vándorútjuk. Amerre és ahol jártak, Lifka Sándor forgatott is és hamarosan be is mutatta a közönségnek a - voltaképp - róla szóló filmeket. Gondolom: nézőcsalogatónak szánta ezeket az "ínyencségeket", de talán ettől több is lehetett az, amit csinált. Erről maga Lifka Sándor egy helyen így vall: "Nemcsak készen vett filmeket játszottunk. Amerre jártunk, saját felvevőgépünkkel felvételeket készítettünk s azokat már néhány nap múlva bemutattuk a publikumnak. Ezekkel a saját filmfelvételeinkkel három arany- és két ezüstérmet, valamint néhány dicsérő oklevelet nyertünk."

És a mozis szerelvény járta a vidéket. Ismét a dokumentumok nyomában járva lett ismeretes, hogy 1901-ben Fiuméban, Csáktornyán, Ljubljanában, Bjelovarban, Eszéken, majd 1902-ben Vukovárban, Belgrádban, Zimonyban, Újvidéken, Szabadkán, Nagykikindán, az elkövetkező 1903-ban Splitben, Pancsován, Nagybecskereken, Versecen moziznak.

Hamarosan megveszik második sátrukat is, s ez az a pillanat, amikor a két testvér szétválik, saját útját kezdi járni. Brenner szerint Karl fáradt előbb bele a "csavargásba" és Linzben meg Salzburgban stacionál, állandó mozit létesít.

Sándor még mindig ragaszkodik a vándorláshoz, nyilván mélyebb nyomot hagyott bele a szüleivel megtett sok utazás, bár, mint később kiderül, anyjától, annak természetéből nem sokat, de az apáéból annál többet örökölt. Abban az időszakban, amíg a két testvér együtt van, világosan kimutatható bizonyos egyéni törekvés. Az, hogy a mozinak legyen belső, műsorbeli "tartása", a filmek ne esetszerűen sorjázzanak, hanem tartalmilag építsék egymást. Persze, ide tartozik a közönséghez való viszonyuk is. "...Két újdonságot tulajdonítanak a Lifka-testvéreknek: feltétlenül vetítettek híradót, (pl. Ferenc József megtekinti gyakorlatozó hadait; Vadászaton a belga, a német, a magyar király, Megölték Draga Masint; Ismét vannak hugenották? stb.) valamint, hogy a gyerekek, diákok és őrmesteren aluli sarzsik és sorkatonák számára féláron adtak belépőjegyet..." (B. J.) És, mert még mindig nem létezik igazi és megbízható filmforgalmazó, Sándor ezt a munkát is magára vállalta, később, amikor külön váltak, más nem is tehette: filmeket cserélt más mozissal és sűrűn elcserélte saját filmjeit is, így - későbbi nagy sajnálatára - nem tudta követni útjukat, mert egy jelentős részét soha nem kapta vissza.

Bár 1902-ben a Bácskai Hírlap sopánkodik, hogy a szabadkai közönség nem mutatott megfelelő érdeklődést és megértést a mozgófénykép iránt, Lifka Sándor mégis (újra) ellátogat Szabadkára a már 900 férőhelyes, pazar mozisátrával. 1905-ben a város polgársága, apraja-nagyja bebizonyította, hogy igenis fogékony a mozgókép iránt, hűséges látogatója a vetítéseknek. Pedig Lifka nem volt hajlandó lefizetni az újságírókat, hirdetni is csak annyira hirdette jelenlétét, amennyire szükséges volt a beindításhoz. Most azonban a szabadkai újságok "csúszópénz" nélkül is foglalkoztak a Lifka-mozival, sűrűn emlegetve a filmek tanulságosságát. És itt jelentkezik Sándor igazi kötődése apja természetéhez: az is mindent megtett, hogy vándormúzeumával oktasson. Bárhol megjelentek, ő előadásokkal kísérte végig látogatóit. Minden kiállított tárgy, vagy rajz megkapta - néha a szükségesnél bővebb magyarázatot is. Lifka Sándor bárhova vitte moziját, elsők között látogatta meg az iskolák igazgatóit, figyelmükbe ajánlotta válogatott műsorát és vetítés után felkérte őket: írnának néhány sort benyomásaikról. Ezeket a jegyzeteket aztán, mert rendszerint elismerőek voltak, magával vitte - általuk bizonyítandó filmjeinek oktató, nevelő, ismeretterjesztő jellege - következő látogatásaira.

A szabadkai sajtó egyre lelkesebben ír a Lifka-moziról: a Bácskai Hírlap, a Bácsmegyei Napló, a Szabadkai Közlöny, de kétségkívül a Friss Újság "szívéhez" állt legközelebb nem csak a mozi, de maga a tulajdonos is, akiről köztudott volt végtelen szerénysége, csendes és megértő természete, mindenki iránt megnyilvánuló jóindulata és türelme. Bizony ezek kitűnő tulajdonságok, de nem valószínű, hogy üzleti szempontból mindig hatékonyak is, de főleg nem jövedelmezők. A pénzzel, akárcsak Bosnyák, nem tudott bánni. őt a siker villanyozta, az mozgatta, az volt az igazi és egyetlen "rugója". Talán érezte is, hogy munkájában így nem nagyon léphet tovább, de tanácstalan volt, meg talán egy kicsit már fáradt is. Ekkor hozta a sors, hogy ismét Szabadkára érkezett mozijával és amikor elment a Bácskai Hírlaphoz, hogy hirdetést adjon fel, megismerkedett Beck Erzsébettel, egy ezerholdas földbirtokos leányával, későbbi feleségével, aki - érdekes mód - hajlandó volt otthagyni a lap hirdetőszolgálatát és átvenni a Lifka-mozi gazdasági vezetését, aminek az lett a végkifejlete - a házasságon túl - hogy Lifka Sándor a kassai és szegedi állandó filmszínház mellett Szabadkán is megteremtette az állandó mozit. A rosszhírű Hungária kávéházat átalakította, szépen berendezte és 1910. október 13-án ünnepélyesen megnyitotta.

"...Sok eminens vendég jött össze a városból, környékéről, s természetesen Budapestről az Urániából. Mint mindenütt ilyenkor, Pekár Gyula igyekezett főszerepet vinni, szerencsére vele tartott Hock János lelkész is, akit "aranyszájú papnak" ismertek szónoki tehetsége miatt. A bevezető után levetítették Lifka Sándor Szabadkán és Szabadkáról készített filmjeit..." (B. J.)

Igazából hárman vezették a mozit: Sándor mellett édesanyja Ernestina és Beck Erzsébet. Ez a hármas igen jól, teljes összhangban csinálta munkáját. Ernestina úgy érezte: a vándormúzeum ideje elmúlott, el is adta, hogy fia és menye mellett teljes emberként vehessen részt a vállalkozásban.

És kitört az első világháború.

Lifka Sándor jól ismert filmesként a Filmkriegspresse keretében kapott beosztást. Lelkiismeretesen végezte filmtudósító munkáját, kamerájával a galíciai fronton sűrűn volt arcvonalban, ott is sebesült meg. Lábadozásakor ismét kérte, hogy a filmeseknél dolgozhasson, amikor fölfigyelt rá a vezérkar. operatőrként Bécsbe, Schwarzenauba, majd Badenba, a főhadiszállásra került.

Amikor leszerelt a cseh eredetű, osztrák származású, romániai születésű Lifka Sándor Jugoszláviában találta magát. Felesége és édesanyja üzemeltette a mozit, ő meg villamossági üzletet nyitott és megalakította az Orient DD nevű filmforgalmazó vállalatot.

Csak a második világháború után vette fel a jugoszláv állampolgárságot. Utolsó éveit Bécsszőlősön töltötte az ottani házában, ápolta szőlejét, gyümölcsösét és saját pénzéből felszerelte a falu első moziját.

Lifka Sándor 1952. november 12-én hunyt el és síremlékén ez áll: A kinematográfia Közép-Európai megismertetője.

Róla is megfeledkezett a város, mely otthonává lett, csak a mozit nevezték még hosszú ideig Lifka-mozinak, bár sokan már nem is tudták miért. Újabban a Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál egyik díját nevezték el róla. Emlékét ezért mégis őrzi valami. Sorsa is más volt, mint Bosnyáké és ő valóban nem igyekezett az "álmok felé", dokumentumokat hagyott filmszalagon, s abból a kevésből, ami megmaradt, a szakma állítja: mesterien kezelte a felvevőt, bánt az anyaggal. Sajnos életműve nagy része a kapzsiság áldozata lett, de mert érezte, hogy valójában ennek a szerencsétlenségnek az ő hiszékenysége, naivitása az oka, általában kerülte a róla való beszédet. Mert, miután a zágrábi Star Filmforgalmazó raktárában tűz ütött ki s leégett az egész háztömb, 1932-ben a parlament a tűzvédelmi törvényben kimondta: a filmeket megfelelően épített és felszerelt bunkerekben kell tartani, ennek híján el kell őket égetni. Lifkának nem volt bunkerje, de volt az akkori BATÁ-nak. A cégvezetőt kérte meg: őrizné ott filmjeit, amíg maga építi a bunkert. Később az illető letagadta, hogy néki bármit is átadott volna Lifka. Így lett műveiből ragasztóanyag.

Brenner János szerint Lifka húsz filmje maradt meg, egész véletlen. A törvény meghozatalakor lakásán, valahol fiókokban hevertek elfeledve...