Jean Vivié

A filmtechnika története és fejlődése

(Az előző részeket a Filmspirál korábbi számai közölték. (A szerk.))

 

A színesfilm

A színek természetére és visszaadására vonatkozó problémát I. Newton (1642-1727) fizikus fogalmazta és határozta meg legelőször a szín-analízis és szintézis három-szín (trikrom) elméletével kapcsolatos megfigyelései folyamán, amelyeket 1670-ben Lectiones Opticae című értekezésében tett közzé Cambridge-ben. Közel 200 évvel később H. V. Helmholtz, a jeles fiziológus fejlesztette tovább a háromszín elmélet matematikai alapjait az 1867-ben kiadott Traíté d'optique physiologique című értekezésében.

 

A színek háromszín-reprodukciója

A színek háromszín (trikom) rendszer szerinti fényképészeti előállítását legelőször J. Clark Maxwell1 és Louis Ducos du Hauron Angliában, illetve Franciaországban valósították meg egyidejűleg.

Maxwell 1855-ben a London-i Royal Society előtt előadta, miként jutott arra a gondolatra, hogy a színeket fényképészeti úton vissza lehet adni... A színeknek ezt az elméletét egy példával lehet illusztrálni a fényképezés területén. Tételezzük fel, hogy egy vidék színeit olyan emulzióra fényképezzük, amelyik bármely színű fénysugárra egyformán érzékeny. Helyezzünk egy vörös üveget a fényképezőgép elé és készítsünk egy felvételt. Ennek pozitív képe átlátszó lesz mindenütt, ahol a vidék vörös színben gazdag és nem lesz átlátszó ott, ahol vörös szín nincs jelen. Ha ezt a lemezt egy laterna magicába helyezzük, akkor egy vörös színszűrőüvegen át kivetített kép az eredeti vörös színeket tartalmazza. Ismételjük meg ezt a műveletet zöld és ibolyaszínű üvegekkel oly módon, hogy 3 laterna magicával dolgozunk és ezek képeit egymásra vetítjük az ernyőn. A vetítőernyőn megjelent kép minden egyes pontjának színe pontosan megfelel a vidék színének, valamint a fény intenzitásának. A vidék teljes képe lesz látható a vetítőernyőn az összes látható színekkel."

Maxwell egy későbbi közleményében 1861 májusában szemléltette az elméletét olyképpen, hogy egy tarka szalagcsokrot mutatott be elég jó színhűséggel.

1862-ben Ducos du Hauron (1837-1920) a színekre vonatkozó, az Agen-i Tudományos és Művészeti Társaságban előadott különböző értekezései után, a színreprodukcióra vonatkozó elméletét kifejtette a Francia Tudományos Akadémia tagsága előtt. Néhány évi - az akkori fényképező lemezeknek a vörös iránti érzéketlensége miatt meglehetősen fáradságos - munkája után Ducos du Hauron célhoz érkezett és 1868-ban szabadalmaztatta a találmányát (No 83. 061, nov. 23.)


Ducos du Hauron "Mélanochromoacope"-ja biztosította egy tárgy háromszín színkivonat-fényképeinek szétválasztását és lehetővé tette azok közvetlen, additív szintézisét. A készülék ebből a célból 45°-os üveg lemezek rendszerét tartalmazta, amelyek a beérkező fénnyalábot olyan módos választották szét, hogy mindegyik rész a teljes fénymennyiségnek 1/3 részét tükrözze a lemez síkja felé. Mindhárom üveglemez egy-egy objektívre tereli a fényt. Az objektívek gyújtósíkja egybeesik a lemez síkjával, amely a három szétválasztott képet tartalmazza. A képek elé egy-egy ibolyakék, zöld, ill. narancsvörös színszűrőt helyeznek. Az így készült felvételek a megfelelő színszűrőkkel együttesen a tárgy eredeti színeit adják. (A készüléket 1874-ben szabadalmaztatták és utoljára az amerikai Ives használta.)


Az elméletet, valamint a kivitelezés módját 1869-ben tette közzé egy brosúrában A színek a fényképezésben: a probléma megoldása címmel. Miután leírta a három negatív színkivonat készítésének módszerét, a szintézisre két módszert javasolt a szerző. A "homéochromatikus" szintézist, amelynél a fénysugarak összeadása, additív szintézise utján jön létre a kép, továbbá az "antichromatikus" szintézist, amelyik a fényáteresztés és az elnyelés jelenségén alapszik. Ez a módszer a fénysugarak kivonását valósítja meg azoknak a színeknek a segítségével, amelyeknek a színezete minden negatívon az eredeti színek kiegészítő színe. Ez a szubtraktív szintézis. Ducos du Hauron javasolta még a "Mélanochromoscope"-nak elnevezett optikai készülék használatát, amely a három monokrom alapszín egyesítésére szolgált. Egyébként első közleményeiben egy háromszín háló használatát ajánlotta, amelyik érintkezésben van a fényérzékeny lemezzel olymódon, hogy: "A hármas analízis és a hármas szintézis egyetlen felület felosztása segítségével megy végbe és a három alapszín szűrése megfelelő színű apró szemcsékkel mechanikusan lefedett fényáteresztő lemez segítségével történik."

Érdemes megjegyezni, hogy Ducos du Hauron a szintézis két módjának mindjárt olyan pontos áttekintését adta, amelyek a későbbiek folyamán a színesfilm és fényképezés különféle eljárásainál valóban alkalmazásra kerültek. Az ő szűrőrendszere ugyanaz az elv, amelyik később a "Autochrome Lumičre" és a "Dufay color" rendszerek megvalósításánál majd alapul szolgál. Azok a módszerek, amelyeket Ducos du Hauron elképzelt, leirt 1895-97-ben (francia szabadalom száma: 250.862 és 216.465) és amelyet ő "polyfolium Chromodialitique"-nek nevezett el, megmaradtak a szelektív színérzékeny rétegek szuperpozíciójával dolgozó legkorszerűbb eljárásokig... Nagy érdeme a feltalálónak, hogy pontos műveleti módszereket közölt, ellentétben kortársával Ch. Cros-val. Utóbbi ugyanabban az időben mint ő, hasonló elméletet adott elő a Tudományos Akadémián 1868. decemberben, majd közzétette azt a Les Mondes-ban 1869. februárban. Ch. Cros elismerte egyébként, hogy "az elmélet gyakorlati megvalósításába nem kezdett bele és tisztában volt ennek nagy nehézségeivel."

Meg kell még emlékezni az amerikai F. E. Ives-ről, aki 1888-ban a Franklin Intézetben bemutatta az additív vetítést, majd 1890-ben feltalált és megszerkesztett egy "Photochromoscope"-ot, amelyik Ducos du Hauron tükrös készülékét 30 évvel később valósította meg.

Az eddigiekből következik, hogy a színek háromszín reprodukciójának elve a kinématográf megjelenésekor már ismeretes volt. Természetes volt tehát az is, hogy kezdettől fogva keresték ennek gyakorlati alkalmazását.

 

A színezett filmek

A filmszínezésnek ipari vonalon meg kellett előznie a színek közvetlen előállítását. Alighogy megindult a filmgyártás, megkezdték a filmek kézzel történő festését is. A filmszínezést rábízták a munkásokra, akik egy retusállványon ecsettel képről-képre végezték munkájukat. Némelyik műteremben ötven embert is foglalkoztattak ezzel. A filmeket kifeszítették főképpen abból a célból, hogy jobban átlátszók legyenek. A használt anilinfestékek színei nem repedeztek és a stabilitásuk is kielégítő volt.

Rövidesen gyorsabb módszert kellett keresni. Ennek eredményeként vezették be a sablonnal való festést. Ennek végrehajtása céljából egy kis alkalmas vágószerszámmal a pozitív másolatból kivágták mindazokat a helyeket, amelyeknek minden képen meghatározott szín felelt meg. Ehhez hasonlóan egy másik másolatból a másik színnek megfelelő részeket vágták ki. Minden színt sorban egymás után kellett így a pozitív filmre ráfesteni a különböző filmsablonok segítségével.

A filmszínezés sablon segítségével kezdetben kézi erővel történt, majd később gépesítették azt. A színezendő (a) filmet és a film-sablont (b) az (A) és (B) fogasdobok szinkronban továbbították olyképpen, hogy a film és sablon két sima henger (C) és (D) között érintkezésbe jutott. A (C) nyomóhenger a (P) ellensúly hatására nyomást gyakorol rájuk és a (D) henger, amelyik egy kissé belemerül az (E) festőkádba, biztosítja, hogy a sablon megfelelő kivágásain keresztül a festék a filmre jusson.


Ez a filmszínező ipar akkor fejlődött ki igazán, amikor a folyamatos filmfestő gépek használatára tértek át. Ezek a gépek biztosították a festendő film és a sablonfilm szinkron továbbítását, miközben a festéket a csiszolt vagy gumírozott henger felületéről vitték át. A henger alsó része egy edénybe merült be, amelyikben a megfelelő festékoldatot tartották. Az alkalmazás közvetlenül a film és sablon-film egymásra helyezésével vagy pedig egy szállítóhenger segítségével áttétellel történhetett.

Így készült az a számos színezett film, amelyek a mozi első húsz évében elég gyakran került bemutatásra. Általában nem festettek így más filmet, mint rövid bohózatokat és dokumentfilmeket mint amilyen a "Pathécolor" sorozat.2

 

A szinesfilm első megoldásai

Míg a színezett filmek kielégítették a nézőközönség igényeit, azalatt a technikusok rávetették magukat a "természetes színes film" - ahogy akkor ezt nevezték - problémájára. Az első megoldások Angliában készültek. W. Friese-Greene 1898-ban egy színszűrőkből készült zárral ellátott felvevőkamerát tervezett. F. M. Lee és E. R. Turner 1899-től kezdve additív vetítéssel értek el bizonyos eredményeket. Ezalatt a 3 szelektív kép egyidejű felvételével és ezek pontos egymásra vetítésével kapcsolatos nehézségek G. A. Smith fényképészt arra késztették, hogy a színek megközelítő visszaadásának lehetőségét csupán két kivonattal próbálja elérni, más szóval a kétszín rendszert alkalmazza. ő olymódon működtetett egy kamerát, hogy az egy képet vörös, egyet pedig zöld szűrő alatt rögzített felváltva, 32 kép/mp képfrekvenciával. Ennek felhasználásával 1908-ban a Royal Society tagjai számára kielégítő vetítést tudott bemutatni. Ezen az alapon Ch. Urban közreműködésével bevezették a "Kinemacolor" eljárást - az elsőt, melyet kereskedelmi forgalomba hoztak. Az ilyen filmek közül a leghíresebb lett egy riportfilm V. György királynak indiai császárrá történt koronázásáról 1911-ben.


A háromszín eljárás "Gaumontcolor" színes mozifilmek rendszeres bemutatása 1913. április 4-én kezdődött az e célra átalakított vetitőteremben a Faubourg Montmartre-on. Az első műsorban a következők szerepeltek: Virágcsokrok - Virágok és gyümölcsök - Az élet a mezőkön - Utazás az Azurpartra - Karnevál-ünnepségek Nizzában 1913-ban - A párizsi divat - Mallorca szigete. L. Gaumont ugyanez év júniusában New-York-ban megszervezte a 39. th. St. színházban a "Chronochrome" színesfilmek és a "Film parlant" hangosfilmek kombinált vetítését. A műsorban mindkét típusból 8 műsorszám szerepelt és jelentősen meg-erősítette a francia filmtechnika fölényét a hangosfilmek és színesfilmek bemutatásában.

 

Közben újabb háromszín eljárás is napvilágot látott Francia-országban, ami L. Gaumont nevéhez fűződik. Nyilvános bemutatására 1912-ben került sor a Gaumont teremben (Fauburg Montmarte 8.); ettől kezdve "chronochrome" elnevezéssel színes filmeket rendszeresen vetítettek ebben a teremben 1914-ig.

Az eljárás lényegében 3 egyidejűleg felvett és egymás fölé helyezett színkivonat-rögzítéséből áll, amelyeket egy 3 objektíves különleges kamerával vesznek fel. Egy-egy kép magassága 14 mm-re csökkent. A vetítésnél egy szakaszos filmtovábbító mechanizmus 2 képpel (kb. 43 mm-el) vitte előre a filmet minden képváltásnál. Minden összetevő kép vetítésére egy-egy külön zöld, vörös és kék szűrővel ellátott objektív szolgál, amelyek olyan konvergenciával vannak beállítva, hogy a képek a vetítőernyőn fedjék egymást. Az eredeti színek előállítása tehát additív szintézissel történik. Eközben a képegybeesés egy megoldandó, új, kényes problémát hozott. Gondoskodni kellett a két szélső objektív mikrometrikus szabályozásáról. A szabályozást a mozigépésznek kellett elvégezni, akinek egy társa a vetítőernyő közeléből távbeszélő útján adta az utasításokat. Később egy szervo-motor felhasználásával elektromos távvezérlést alkalmaztak a vetítőgéphez. A vezérlés a teremben elhelyezett helyesbítő szekrénytől történt.



Gaumont "chronochrome" eljárása szerint a 35 mm-es normálfilmre három színkivonatos képet vettek fel 3-3 perforációnak megfelelő, csökkentett képmagassággal. A vetítőoptikai rendszer három külön objektívet tartalmazott, mindegyik egy-egy színszűrővel ellátva. A monokróm színkivonatok összeadása a vetítőernyőn történt, egymásra vetítés utján.

 

Az első világháború okozta kényszerszünet után a "Chronochrome Gaumont" újból elkezdte előadásait a Gaumont- Palace-ban egy nagy riportfilmmel az 1919. július 14-i győzelem díszmenetéről. A film a Tudományos Akadémia 1919. november 17-i ülésén került először bemutatásra. Ilyen módon még számos műsorfilmet vetítettek kb. két éven át, azután felhagytak ezzel az eljárással. Ez ugyanis rendkívül nagy fényintenzitást követelt és amellett a premier plánban vetített képek szélei zavaró elszíneződést mutattak.

Ezalatt az idő alatt az amerikai technikusok is elkezdték a színesfilm tanulmányozását és nekiláttak a színes másolatok problémájának megoldásához, hogy szubtraktív szintézis alkalmazásával, egyszerű, közvetlen vetítéssel biztosítsák a kép visszaadását. ők kétszín szintézist kívántak alkalmazni.

1915-ben J. G. Capstaff a Kodak laboratóriumból egy új, ún. Kodachrome eljárást szabadalmaztatott, amelynél a szelektív képek felvétele egyidőben, egy objektívvel, optikai szétválasztással történik. A másoláshoz egy mindkét oldalán pozitív emulzióval bevont filmszalagot használnak. A szelektív képeket külön másolják mindkét oldalra, azután megfelelő kémiai kezeléssel biztosítják, hogy az egyik oldalra a kékes-zöld, a másikra a narancsvörös felvételeknek megfelelő színezés kerüljön.

Még ugyanebben az évben, 1915-ben vált ismeretessé az ún. Technicolor eljárás, három bostoni mérnök: H. T. Kalmus, D. F. Comstock és W. B. Westcott társulása révén. ők additív kétszín eljárással kezdtek kísérletezni és hamar rájöttek a gyakorlati alkalmazás nehézségeire ("... a mozigépésznek egyszerre mérnöknek és akrobatának is kellett lenni", mondta Kalmus). Ebből kifolyólag a szubtraktív másolat mellett kötöttek ki és - Capstaff szabadalma szerint - a szelektív felvételeket két külön pozitív filmre tervezték másolni, amelyeket hátukkal egymás felé összeragasztottak. Így készült 1922-ben az első kétszínű Technicolor film, melynek címe: The Toll of the Sea. Az első jeleneteket műfénynél stúdióban készítették 1924-ben. Ez tette lehetővé, hogy 1925-ben elkészüljön az első nagy filmprodukció is: A fekete kalóz Douglas Fairbanks-szel mint főszereplővel.

 

A színesfilm ipari alkalmazása

Az első technicolor filmek elindítása lehetővé tette a részvénytársaságnak, hogy a kutató laboratóriumát tökéletesebben felszerelje. Vizsgálataikkal 1923 óta a nyomtatásos átviteli technika felé fordultak, amellyel egy ún. "matricafilm" alkalmazásával a színes képeket egyszerű, zselatinnal bevont filmre pontosan ugyanúgy tudják rányomni, mint ahogy a színnyomatok készítése az "offset" eljárásnál történik. 1926 folyamán számos szabadalmi leírás ismertette az eljárás elképzelt különféle alkalmazását, míg 1928-ban a Technicolor színes másolatok készítése nyomás segítségével sikeresen ment át a gyakorlatba.

A másolás a nyomtatási műveletek egyszerű egymásutánja lett, egy film ugyanazon oldalára ráhelyezik a színes elemi képeket. Semmi sem akadályozza már többé, hogy rá lehessen térni a háromszín rendszerre. Az egyetlen nehézség a három szelektív kép készítése maradt. A Technicolor részvénytársaság erre a célra különleges, háromszalagos felvevőgépet készíttetett. Így jelent meg a közönség előtt 1935-ben az első nagy háromszín rendszerű film, a Becky Sharp, amelynek megjelenése megnyerte a harcot a vetítővásznon a színes filmek javára.

Tény, hogy Dr. Kalmus még ebben az évben bejelentette, hogy a Technicolor és a Kodak részvénytársaságok között szoros ipari együttműködés jött létre, előre jelezve ezzel azt a rendkívüli fejlődést, aminek a színesfilm ettől kezdve elébe néz.

Jóllehet a Technicolornak 20 évi szakadatlan erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy meghódítsa a piacot a színesfilm számára, mégis máshol egyéb eljárások is tanulmányozásra kerültek, hogy a színesfilm problémáját más úton oldják meg.

R. Berthon (1908) francia feltaláló szabadalma alapján egy eredeti és szép elgondolás elméletileg tökéletes megoldást hozott a lentikuláris hordozórétegű film alkalmazásával. A lentikuláris hordozóréteg gyakorlati előállítása - Dorian-Kellerrel közösen - sajtolás utján 1914-ben sikerült. 1923-ig néhány ilyen eredeti filmet vetítettek "D. K. B." eljárás jelöléssel. A főprobléma a másolatok készítése maradt. Mind Amerikában, mind Németországban különböző társaságok foglalkoztak ezzel a kérdéssel és a Berthon-Siemens rendszer 1937-ben jutott abba a helyzetbe, hogy az ilyen lentikuláris hordozórétegű filmre készült másolatot bemutathatta. Az előállítási ár azonban igen magas volt, a vetítésnél pedig komoly technikai nehézségek merültek föl. Egyidejűleg egy másik additív rendszer indult Angliában fejlődésnek. L. Dufay francia fényképész által 1910-ben szabadalmaztatott, mozaik szerkezetű háromszín rendszerből indultak ki. A Spicers Ltd. cég tanulmányozta ennek a "Dufaycolor" elnevezésű eljárásnak filmnél való alkalmazhatóságát. Az Ilford társaság segítségének és D. A. Spencer munkásságának köszönhető, hogy egy kontaktmásolási eljárást alkalmaztak 1937-ben.

Mégis az utolsó tíz év alatt a szubtraktív eljárás terén mutatkoztak a legjelentősebb kísérleti eredmények. Ennek döntő jelentőségű következményei voltak a színesfilm technikai fejlődésére vonatkozólag. Ducos du Hauron régi gondolata alapján a korszerű kémia minden eszközének felhasználásával oldották meg véglegesen a feladatot. Ez lett a "Folyfolium chromodialytique" vagy másnéven a "monopack trichrome" film.

Ennek a fejlődésnek az első jele a "Gasparcolor" film megjelenése volt 1934-ben. A film Gáspár Béla magyar vegyész kísérletei alapján készült el. Ez a film azonban csak szelektív negatívok másolására volt alkalmas.

Egy évvel később, 1935-ben az új Kodacrome eljárás feltűnést keltő bejelentése következett. A közvetlen színes felvételt véglegesen megoldotta a három egymásra helyezett emulzióréteggel ellátott "monopack" filmre történő rögzítés. Az eljárás eredeti szabadalmát L. Mannes és L. Godowsky jelentették be. Kezdetben 16 mm-es keskenyfilm formában hozták forgalomba, a másolatkészítés lehetősége nélkül. Az eljárást gyorsan tökéletesítették: előhívását és színezését egyszerűsítették, s ezzel egyidőben az elv is radikálisan módosult. Hozzákezdtek rövidesen a 35 mm-es felvételek megvalósításához. Lehetővé vált a másolatok készítése a Technicolor eljárással készült eredeti
filmről és így 1935-ben3 bejelenthették a gyakorlati felhasználásra vonatkozó egyezség megkötését.

Kevéssel a Kodacrome megjelenése után az AGFA német részvénytársaság forgalomba hozta "monopack trichrome" fílmjét Agfacolor elnevezéssel. Ennek színes előhívási elve lényegesen különbözött a Kodakétól és Homolka és Fischer régi munkásságára épült. Ez végeredményben egyszerűsített eljárást eredményezett, amely lehetővé tette a másolási technika közvetlen vizsgálatát. A felvételt a "negatív-pozitív" eljárás szerint készítették el olyképpen, hogy az eredeti filmet negatívként hívták elő és a színek az eredeti tárgyszínek kiegészítő színeiben jelentkeztek. A kontakt fényképészeti másolás utján erről a negatívról tetszés szerinti példányszámban állíthattak elő színes pozitív másolatokat a szabványos gépekkel. Az egyik első ilyen módon készült filmet (Az asszonyok a legjobb diplomaták) Németországban 1941-ben mutatták be, de a tökéletlen másolás következtében mutatkozó sok színtónus változás nem tette lehetővé ezek külföldre szállítását. Ez történt Az arany város című filmmel is 1943-ban és a negatív-pozitív Agfacolor eljárás terjesztését el kellett halasztani.

Bizonyos haladás még várat magára, de a minőség és az önköltség már lehetővé teszi, hogy a színesfilmek gyártása tekintélyes arányszámot, körülbelül 15%-ot érjen el az amerikai piacon.4

Láttuk már, hogy a mozgófényképezés a tudományos kutatás szükségletei alapján valósult meg. Marey kronofotográfiája kizárólag a mozgásnak és a helyváltoztatás fiziológiájának tanulmányozását tűzte ki célul. Természetes volt tehát, hogy a tudományos kutatásban tovább folytatták ennek a hatásos vizsgálati eszköznek a használatát, amelyik pontos, objektív és maradandó dokumentumokat tud szolgáltatni.

Tény az, hogy Marey a Lumičre kinématográf megjelenése után is tovább folytatta kísérleteit az "Institut du Parc des Princes"-ben anélkül, hogy eltért volna az eredeti irányától. Erre ő egyébként kronofotográfiai tanulmányában 1899-ben világosan rámutatott:

"Lumičre urék csodálatos találmánya elsőre csaknem elérte a tökéletességet... Egyébként a vetítés teljes tökéletessége, ami természetesen a nagyközönség elragadtatását váltja ki, nem az, ami engem leginkább foglalkoztat. A kronofotográfiában nem a legérdekesebb a leghasznosabb. A kronofotográfia sokkal többet nyújt az egyszerű analízis, mint a szintézis számára. Kivétel az az eset, amikor egy mozgás reprezentatív fázisképeit vetítik és módosítják azt a sebességet, amivel a mozgás a valóságban végbement".

Így tehát Marey feltalálta már a felvételnél alkalmazható lassítást és gyorsítást, amelynek segítségével a folyadékhullámban lévő molekulák mozgását kimutatta fekete háttér előtt látható csillogó gyön gyök segítségével. Kronofotográfikus felvételt készített végül egy macskáról, amelyik esés közben megfordult és ezzel döntő jelentőségű adalékot szolgáltatott alátámasztás nélküli testek mozgására.



Tudományos kronofotográfiaí berendezéseket alkalmazott Marey a Parc des Princes-i kutatóállomáson, ahol számos felvételt készített a folyadékok mozgásáról. A krono-fotográfot egy üvegfalú, elliptikus csatornával szemben helyezte el. A kád alatt egy minden irányban mozgatható tükör lehetővé tette, hogy a ráeső napsugarakat függőleges irányban felfelé terelje. A kronofotográfot egy kúpos burkolat kötötte össze a csatorna elülső falával. A folyadékmozgást gyanta és viasz keverékéből készült ezüstözött golyócskák mozgása helyettesítette, amelyek utját Marey fényérzékeny lemezre rögzítette. (Az ábra L. Gaste A krono-fotográfia c. munkájából való.)


Ha az olyan 35 mm-es film, mint amilyet Edison alkalmazott, derékszögű perforációval normálformátummá is lett, amelyet ma az egész világ filmiparában használnak, ez nem történt minden nehézség nélkül.

1896-ban L. Gaumont Demény kronofotográfját 60 mm széles filmmel hozta forgalomba azzal az indokolással, hogy a 35x45 mm-es (négyszer nagyobb, mint a 35 mm-es filmmé) képméret élesebb képet és nagyobb könnyebbséget biztosít a színezésnél.

M. Picard, az 1900 évi világkiállítás rendezője 1898-ban arra ösztönözte L. Lumičre-t, hogy szervezzen meg egy nagyméretű vetítést. Ezért Lumičre megrendelt Carpentier-nél egy felvevő kamerát és egy vetítőgépet 75 mm-es filmhez, 45 x 60 mm-es képmérettel. Ez biztosította számára, hogy az ünnepi csarnokban 25000 néző előtt egy 20 m széles vetítővászonra vetítsen. Lámpaként egy 100 A-es Sauter-Harlé típusú tengerészeti ívlámpás fényszórót használt.

Közben pedig a 35 mm-es film gyakorlatilag bevált egyetemes méretnek bizonyult. Hivatkozunk a Filmterjesztők 1909 februárjában Párizsban megtartott Nemzetközi Kongresszusára, amely G. Méličs-nek a "Chambre Syndicale des Editeurs" elnökének elnöklete alatt (nem minden nehézség nélkül) elfogadta az Edison-féle perforáció egységesítésnek elvét.

Ezalatt a normál film gondolatáról áttértek a keskeny filmformátumra az amatőrök számára. Így az 1900. évi világkiállításon látható volt a Gaumont gyártmánya a "Zsebfelvevő" - (Chrono de poche), továbbá a Reulos és Goudeau-féle "Mirographe".



Az 1900-ban forgalomba hozott Gaumont-féle "Zsebkrono" magán viselte a korszerű amatőr filmfelvevőpép minden jellegzetességét. A felvevőgépet össze lehetett kapcsolni egy óraszerkezettel, amelyik alkalmas volt a meghajtószerkezet forgatására. Az ábra szerint (A) és (B) a filmtekercsek, (F) a képkapu, (D) fogasdob, (C) villa. A film szélessége 15 mm volt, középső perforációval 10 mm-es távközökkel. Az egész felvevőgép külmérete nem volt nagyobb, mint 20 x 9 x 7 cm.


A Gaumont készülékéhez a középen perforált, 15 mm széles filmet kellett használni. A szerkezet egy parallelepipedon alakú dobozba volt beépítve, 25 mm-es gyújtótávolságú objektívvel és Demény-féle filmtovábbítással működött. Másrészt érdekes újítás volt, hogy a készüléket össze lehetett kapcsolni egy óraművet tartalmazó másik dobozzal, amely a kamera automatikus működését biztosította. 5 m hosszú filmet lehetett a készülékbe helyezni. A Reulos és Goudeau-féle "Mirographe" eredeti technikai megoldás volt. A hozzá használt filmnek az volt a sajátossága, hogy perforáció helyett a képhatárok vonalában a filmszéleken egy-egy bevágással rendelkezett. A filmtovábbítást fogasléc mechanizmusként csigakerék használatával oldották meg.

Az amatőrfilmezés ideje még nem érkezett el. Ezek a készülékek igen rövid életűek voltak.




Az "Amatőr-kinématográf" elnevezés a "Mirographe" felvevőgép hirdetésében szerepelt legelőször. A készüléket Reulos és Goudeau szerkesztették 1900-ban, abban az időben, amikor Gaumont zsebkronoja készült.

Az 1912-es évnek kellett elérkezni, amikor Pathé egy kisméretű, családi vetítőgépet hozott forgalomba, a "Pathé-Qoq"-ot 28 mm-es filmmel, amelynek az volt a sajátossága, hogy dinamóval volt összekapcsolva, ami a vetítéshez szükséges izzólámpa áramszükségletét biztosította.

Végeredményben 1923-ban következett be az amatőrfilmezés tényleges elterjedése. Miközben a "Victor" és a "Kodak" cégek az Egyesült Államokban a 16 mm-es4 formátumot terjesztették, ezalatt a "Pathé" Rt. a 9, 5 mm-es filmet vezette be Franciaországban, átvéve a középen elhelyezett perforáció gondolatát, amelyet Gaumont kísérletezett ki. Végül 1930-ban, a "Kodak" kezdeményezésére, a 8 mm-es filmek bevezetésével (a 16 mm-es filmek középen történő kettévégéséval) az eddigi két keskenyfilmformátumot egy harmadikkal egészítették ki.

Előbbiek miatt azonban nem vetették el a széles film gondolatát. Miután a vetítőtermekben nagyméretű ernyőre kivántak vetíteni, az amerikai technikusok 1928-ban rávetették magukat e probléma megoldására. A "Paramount" vállalat a Debrie cégnél egy 65 mm széles filmmel működő felvevőgépet rendelt, amellyel igen sikeres kísérleteket folytattak. Az 1930. évi gazdasági válság azonban leállította a gyártást. A következő években más filmformátummal is kísérleteztek, amelyek közül ki kell emelni a 70 mm-es filmet. Ezt a méretet a "Fox" vállalat ajánlotta "Grandeur" elnevezéssel és amellyel készítettek is egy filmet (The Big Trail).

A többi javaslat a normálformátumnál szélesebb képméretet ajánlott. Ehhez kapcsolódva megemlítünk a panoramikus filmvetítés terén végzett két érdekes kísérletet.

A Grimoin-Samson által megtervezett "Cinéorama" rendszer megvalósította a panoramikus felvételt oly módon, hogy 10 felvevőgép volt, a megfelelő irányok szerint, egy állványra felerősítve. A szomszédos objektívek látómezői pontosan egymáshoz csatlakoztak. A "phototachygraph"-ok mechanikai szerkezetei egy központi fogaskoszorú alkalmazása folytán szinkronban működtek. Az állvány körül három kezelőre volt szükség, akik a kézi hajtókart forgatták. Az egész szerkezet arra volt szánva, hogy egy léggömb kosarában elhelyezhető legyen.


Az első időpont csaknem egybeesik a mozi feltalálásának idejével. Ez az R. Grimoin-Samson által 1897-ben szabadalmaztatott "Cinéorama" volt. Erről a gondolatáról a szerző így számol be emlékezéseiben:5

"A mozik kis vetítővászna nem tűnt nekem elegendőnek ahhoz, hogy kimerítsük vele az új találmány által nyújtott lehetőségeket; ezért egy köralakú vászonra gondoltam, amelyre panoramikus felvételeket lehetne vetíteni.

Közeledett a világkiállítás és én tervet készítettem egy köralakú nagy csarnokra, amelynek fehér falai - 100 m-es kerülettel -folytonos vetítőernyőként szolgáltak. Középre egy nagyméretű léggömbkosarat kellett elhelyezni. A kosár alá tíz darab vetítőgépet kellett csillag alakban felállítani. Szinkron járásukról egy központi mechanizmusnak kellett gondoskodni.

Négy hónap elegendő volt a felvevő berendezés előkészítésére. A tíz felvevőgépet nagyméretű deszkalapra helyeztük és a gépek másodpercenként 16 képfrekvenciával működtek; három kezelőre volt szükség."

Több filmet forgattak, amelyek közül az egyik egy szabad léggömb felszállása folyamán történt, amelyik a Tuilériáktól elindulva Párizs fölött szállt el. A szalagokat színezték és a rendkívül gondosan végzett munka lehetővé tette a kivetített képek egymáshoz illesztését a vetítővásznon. Azonkívül ki lehetett egyenlíteni a vetítőgépek fényerejét olyannyira, hogy a szomszéd képek közti átfedés nem volt észrevehető.



A "Cinéorama" panorámikus vetítéshez az 1900. évi világkiállítás egyik pavilonját rendezték be. A valóságérzet keltése céljából a csarnok belső részét úgy alakították ki, mintha az egy hatalmas léggömbkosár volna. A nézők számára szolgáló állvány padlózata alatt volt a tíz vetítőgép elhelyezve. Ezek szinkronban vetítették ki a filmet a csarnok vetítővászonként szolgáló, henger alakú falára. Sajnos, a tervező nem számolt azzal a nagy melegmennyiséggel amelyet az ívlámpák termelnek egy kis helyiségen belül, és azért a csarnokot-biztonsági okokból be kellett zárni. (Az ábra R. Grimoin-Samson Az életem filmje c. munkájából való.)

 

Az első bemutató tagadhatatlan sikert aratott, a berendezésnek egy fogyatékossága miatt azonban nem lehetett a vetítőgépfülke kielégítő hűtéséről gondoskodni (ahol pedig tíz db. 40 amperes ívlámpa égett). Ezért a rendőrhatóság elrendelte a "Cinéorama" bezárását.

A panoramikus vetítés gondolata csak jóval később merült fel ismét és ekkor is csökkentett méretékben. Abel Gance filmrendező 1927-ben készítette el a "Bonaparte" című filmjét. A "három vásznas" felvételek forgatása a Debrie cég közreműködésével történt. A vetítéshez lényegében három egymásmellé elhelyezett, optikai tengelyűkkel megfelelően széttartó, szinkron járó vetítőgépet kellett használni. Tehát három kép volt egymás mellé kivetítve egy, a normálméretűnél háromszor szélesebb vetítővászonra. Ezek a képek különbözhettek egymástól, tehát "hármaskép"-et alkottak. De összefüggő panorámikus képet lehetett vetíteni. Ebben az esetben egy három felvevőgépből álló kameracsoporttal, egy időben három filmre történt a felvétel. A felvevőgépeket egymás fölé kellett elhelyezni úgy, hogy az objektívek optikai tengelye a belépésnél ugyanabba a függőleges vonalba essék, de az optikai tengelyek megfelelő szöggel hajoljanak össze a függőleges síkban. A látómezők pontosan csatlakoztak egymáshoz, a felvevőgépek szinkron járását pedig úgy biztosították, hogy mindhárom felvevőgépet egy és ugyanaz az elektromotor hajtotta, flexibilis tengely segítségével.

A Bonaparte című film három vászonra való vetítése minden alkalommal a "Marivaux" teremben történt, még pedig teljes sikerrel. Ennek ellenére a kísérletet nem ismételték meg többé.

A "széles" film hiánya nem akadályozta meg azonban a mozisokat abban, hogy 1930-tól kezdve bizonyos mértékig áttérjenek a "szélesvásznas" vetítésre. Ebből a célból a vetítővászon keretei mozgathatók voltak, hogy a normál vetítővászonról gyorsan áttérhessenek a széles vászonra (magnascopique rendszer).

A vetítőgépházban pedig vagy egy különleges vetítőgépnek, vagy pedig egy változtatható gyújtótávolságú objektívnek kellett rendelkezésre állni.

A térhatású vetítés sokkal többet nyújt a nézőknek, akik érzékenyebbek a vizuális, mint az auditív hatásokra. A térhatású filmmel már számos kísérletet végeztek és a többé-kevésbé életképes eljárásokra számos, figyelemreméltó szabadalmat jelentettek be. Az anaglif eljárást d'Almeida mutatta be 1858-ban, a filmtechnikában pedig Grivolas alkalmazta 1879-ben. Utóbbi egy kettős felvevő és vetítőgépet alkalmazott erre a célra. Gyakorlatilag csak 1925-től hasznosították és a kísérleti filmeket sokszor mutatták be a közönségnek, amelyhez vörös, illetve kékes-zöld üvegből készült szemüvegeket osztottak ki. Az utolsó ily irányú kísérletet L. Lumičre mutatta be egy optikai rendszer alkalmazásával 1935-ben. A szem nagymértékű fáradása a bal és jobb képeknek színek alapján történő szétválasztása miatt igen hátrányos. Az anaglif eljárás sohasem hozhat többet, mint egy egyszerű újdonság pillanatnyi sikerét. Egy sokkal magasabb rendű eljárást tesz lehetővé a polarizált fény felhasználása. Ennek a tanulmányozásába Franciaországban P. Toulon fogott legelőször, anélkül azonban, hogy az ipari megvalósításig eljutott volna. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, Németországban és a Szovjetunióban 1938 óta néhány olyan kísérletet végeztek nyilvánosság előtt, amelyek kielégítő eredményt adtak. A nézőknek szemüveget kell ugyan itt is viselni, de a szemüvegek színtelenek és nem okoznak semmi fáradtságot. Azonkívül ez az aljárás alkalmazható térhatású színesfilm vetítésénél is, mint azt a New-York-i Világkiállításon 1939-1940-ben bemutatták. Itt több hónapon át tartottak ilyen előadásokat.

Eközben a különböző államok kutatói szorgalmasan keresték a háromdimenziós film megoldását közvetlen nézéssel, mindenféle szemüveg használata nélkül. Eljutottak a vetítővászon elé helyezett, rögzített hálók és mozgó rácsok alkalmazásához. A kísérleteknek a közönség előtti bemutatását a Szovjet Filmtechnikai Intézet kísérelte meg legelőször 1939-ben. A megoldás még nem hozott teljes értékű eredményt.

A filmtechnika legutolsó fejlődési foka a televízió-mozi már bizonyítékokat szolgáltatott. Ennek fejlődése párhuzamosan történt a televízióval, amelynek egy változatát képezi. Egy film képeinek elektromágneses hullámokkal történő átalakítása 1935 óta már megoldott feladat. A képminőség azonban még gyenge. Ezt a minőséget a különleges laboratóriumok kutatómunkájának eredményeképpen fokozatosan javították és képmagasságban 1939-ig 400 soros képfelbontást értek el. Ma már ezt túlhaladták, és eljutottak kb. 1000 sorig.(A könyv 1944-ben íródott. (A szerk. megj.)) Egyébként a kapott képeknek szemlélése nem korlátozódik a néhányszor tíz centiméteres fluorescens ernyő megfigyelésére, és ma már 1-2 méteres ernyőre való vetítésről is beszélnek. Ez már lehetővé teszi, hogy kisebb mozi termekben távközléssel továbbított filmeket bemutassanak a közönség részére.

A televízió működési elve alapján nem lehetetlen elképzelni, hogy a mozgás egymást követő véges számú képekre való szétbontása helyett a holnap kamerája a kép különböző elemi pontjai felületi világosságának a változásait folyamatosan fogja rögzíteni. Ez a rögzítési mód pedig már nem fényképezés többé

 

Jegyzetek

1 Mindemellett meg kell jegyezni, hogy a színek közvetlen fényképezésével kapcsolatos kísérleteket A. E. Becquerel (1820-1877) végezte el 1848-ban. ő egy már T. J. Seebeck (1810) által jelzett jelenséget hasznosított. Eszerint az elektrolízis utján ezüstkloriddal bevont lemezek színes képet mutatnak megközelítőleg olyara színhatásokkal, mint amilyenekkel megvilágították azokat. Ezeket a képeket azonban nem lehetett rögzíteni és a módszer sohasem került tökéletesítésre.

2 A "Pathécolor" eljárás szerint a sablon-filmet egy emulzió nélküli filmből készítették olyan módon, hogy egy vágószerszámot pantográfra szereltek. Ennek a vezetőkarja szolgált arra, hogy a munkás vele végig kövesse egy matt ernyőre felnagyítva kivetített filmen a kivágandó kép körvonalát.

3 A kombinált Kodachrome-Technicolor eljárással készült első filmek amerikai háborús riportfilmek voltak. Ezeket 16 mm-es szélességben vették fel, majd felnagyították 35 mm-esre (1944). 1945. elején a Thunderhead című nagy filmet a XXth Cy Fox stúdiókban vették fel 35 mm-es monopack filmre.

4 A 16 mm-es filmet F. Victor abból a célból vezette be, hogy ezzel lehetőleg elkerülje a 35 mm-es film használatát, a közepén kettévágva azt. A Victor Rt. szerkesztette meg az első ilyen felvevőkamerát és vetítőgépet, miközben a Kodak Rt. megvalósította a fordítós filmet.

5 Raoul Grimoin-Samson: Az én életem filmje Ed. H. Parville, Paris, 1926.