(Az előző részeket a Filmspirál korábbi számai közölték. (A szerk.))
A filmtechnikai találmányok megalkotása terén a németek bekapcsolódása volt a legkésőbbi. 1889-ben Ottomár Anschütz "Tachyskop" néven megszerkesztett egy nézőkészüléket. Ebben egy nagy kerék forgott, amelynek kerületére részfényképeket helyezett el egymás mellé. Ezek azáltal lettek egymás után láthatóvá, hogy az éppen a néző előtt megállított, átlátszó diapozitív mögött egy Geissler-cső kisülése következett be. A készüléket az 1893. évi Chicagó-i kiállításon is bemutatták. 1894-ben vetítőgépet is szerkesztett Anschütz, amelyet "tachyskop"-vetítőnek nevezett el. Ez két nagy kerékkel működött és ezek kerületén voltak a részképek elhelyezve. Egy gátlóműves mozgató szerkezet gondoskodott arról, hogy felváltva hol az egyik, hol a másik kerék soron lévő képe legyen a vetítőernyőre kivetítve. A készüléknek a közönség előtti első bemutatása 1894-ben történt Berlinben a Hotel Post épületében.
Ugyanezt az elvet alkalmazták Max és Emil Skladanowsky is, akik 1895 folyamán egy vetítőgépet szerkesztettek "Bioskop" néven. Erre a gépre jellemző, hogy két vetítő szerkezet volt egymás mellett elhelyezve, melyek egy-egy perforáció nélküli, kb. 48 állóképet tartalmazó filmhurkot mozgattak. Az egyiken a páratlan, a másikon a páros számú felvételek következtek egymás után, melyek felváltva kerültek kivetítésre. A filmszalagok mp-ként 8-as képsebességgel haladtak, így egy jelenet időtartama kb. 6 mp volt. A vetítés 1895. novembertől 1896. augusztusig folyt a Berlin-i "Variété" színházban.
1896-ban vált ismertté a német filmtechnikai ipar megindítója, Oscar Messter (1866-1943). Az ő első vetítőgépe, amelyik 5 ágú máltai kereszttel működött, 1896 júniusában készült el. Ezt rövidesen követte egy másik modell, a 4 ágú máltai kereszttel. A Messter cég volt 1905-ig az egyetlen, amelyik felvevő s vetítőgépeket és filmtechnikai laboratóriumi cikkeket hozott forgalomba. 1905-ben jelentek meg Ernemann és Bauer gépei. Végül meg kell jegyezni, hogy 1909-ben alapították a közismert AGFA gyárat, a legnagyobb nyersfilmgyártó cégek egyikét Wolfenben.
A legelső film alkotója kétségkívül W. K. Laurie Dicksont volt, aki első jeleneteit Edison West Orange-i üvegfalú műtermében forgatta. Ő hamar rájött arra, hogy ilyen munkához célszerűen kialakított helyiségre van szükség. 1891-ben elhatározta, hogy egy szétszedhető épületet szerkeszt, amelyet kerekeken lehet forgatni, hogy minden időszakban a Nap felé lehessen irányítani. A kinetográfot sínen mozgatható háromlábú állványra helyezte, a műterem teteje pedig felhajtható volt, hogy a napsugarakat beengedje. Ezt az első stúdiót "Black Maria"-nak nevezték el, építését 1892 februárban fejezték be, és valamivel többe került, mint 600 dollár. Dickson itt forgatta filmjeit 1895-ig. Ezek közül megemlítjük a következőket: Trick Dog Teddy (A fortélyos Teddy kutya), Madame Bertoli, contorzionist (Bertoli asszony a kígyóember), The gaiety girls (A vidám lányok), Colonel Cody's shooting skill (Cody ezredes lövésztudománya), Colonel Cody and his sioux Indians (Cody ezredes és sziú-indiánjai), Sioux ghost Dance (Sziú szellemtánc), Sandow in feats of strength (Sandow erőmutatványai), Alcide Capitaine, Mexican Knife Thrower (Mexikói késdobálók), Madame Armand Ary, Fencing Bout (Vívócsörte), John Wilson, the Tramp (John Wilson, a csavargó), Boxing Cats (Boxoló macskák), Sheik Hadji Takar, Walten and Slavin comedians (W. és S. komédiások), Japanese Dancers (Japán táncosok), Chinese opium Den Police Raid (Rendőrségi razzia egy kínai ópiumbarlangban), Milk White Flag - a play (Tejfehér zászló) - filmdarab.
Dickson felvételeit követték L. Lumičre filmjei, amelyeket a szabadban készített.
Mialatt Lumičre filmeket készített a kinématográf számára, mások a kinétoszkop részére gyártották a filmjeiket. Így Joly, majd Ch. Pathe készítettek filmeket a Lumičre-éhez hasonló felvevőgéppel. A filmek hossza nem haladta meg a 17 métert.
Az 1897-es év új korszakot nyitott a film fejlődéstörténetében. Méličs montreuil-i birtokán felépíttetett egy 10 x 17 m-es üvegfalú műtermet, amelyet süllyesztőkkel, emelőcsigákkal, csörlőkkel, állványokkal és díszletekkel szerelt fel... "Röviden szólva - írta - egyesiti magában a gigantikus méretű fényképészeti műtermet és a színház színpadát."
A műtermek fejlődésével párhuzamosan, szükséges volt, hogy a negatív filmek kidolgozásával és a pozitív másolatok készítésével foglalkozó laboratóriumok is ugyanolyan mértékben fejlődjenek.
Az eleinte felhasznált eszközök rendkívül kezdetlegesek voltak. A. és L. Lumičre 1897. évi feljegyzéseiben olvashatók: "... a különböző műveletek, előhívás, mosás és rögzítés kényelmesen elvégezhető egy kb. 20 l űrtartalmú vödörben." A pozitív másolatok készítését ugyanazzal a készülékkel végezték el, mint amit a felvételhez és vetítéshez használtak. Az előbb említett feljegyzésben olvasható még, hogy "a negatív és pozitív filmet együttesen töltik be, mintha fel vételt akarnának készíteni. A művelethez el kell távolítani az objektívet és a nyílás elé megfelelő távolságra fényforrást kell helyezni, mint pl. a gázégő, a petróleumlámpa stb..."
Ezek a kezdetleges módszerek kielégítők lehettek mindaddig, míg a filmszalag hossza nem haladta meg a 17 m-t. Ha azonban pl. 30 m-es tekercset használtak, akkor már valóságos laboratóriumot kellett berendezni, különleges előhívó- és másológépekkel. A negatív filmek feketedése igen változó, ezért meg kellett oldani a másoló fény szabályozhatóságát is.
Ebben az időszakban családi alapon szerettek dolgozni, hogy gondosan megőrizhessék fogásaik és módszereik titkát... és mindent megkíséreltek, hogy megkaparintsák a szomszéd eljárásainak titkát is!
Edison kezdettől fogva egy laboratóriumi készüléket tervezett perforált filmjei előhívásához és másolásához, A másológép a negatív és a pozitív filmet egy nagy henger kerületén együttesen vezette át, a megvilágításhoz elektromos lámpát használtak. A filmet előhíváshoz egy dob palástjára tekerte fel, belemerítve azt a lemezből készült edénybe elhelyezett előhívó folyadékba (Dickson vázlata a Journal of S. M. P. E. közlése szerint.)
Ennek az lett az eredménye, hogy minden filmgyártó saját laboratóriumot épített. Méličs a magáét az Opera-átjáróban építette fel, ahol az üzlete volt. Egyik kísérlet folyamán egy üveghenger köré tekerte a filmet, amelyet aztán vödörbe süllyesztett. Ekkor arra gondolt, hogy előhívógépet készít, amelynek forgó dobja egymás után belemerül az előhívó-fürdőket tartalmazó, félköralakú kádakba.1 Az első automatikus filmelőhívó gépeket 1907-ben a Gaumont vállalat állította üzembe.
Ettől kezdve a filmszalagot - ahelyett, hogy kézzel feltekernék a forgatható keretekre, amelyeket fokozatosan merítenek a kádakba - egyenletes mozgással továbbítják a különböző kádakon keresztül, amelyek a megfelelő fürdőket tartalmazzák az előhíváshoz, a rögzítéshez és a mosáshoz.
A mozgófényképezés első időszakában az előhíváshoz használt eszközök rendkívül kezdetlegesek voltak: egy lapos tál szolgált az előhíváshoz, amelybe a filmet tekercselve hosszú hurokban helyezték el. A mosáshoz és rögzítéshez egy-egy kádat használtak, míg a szárításhoz hengerre tekerték fel a filmet (A Comptoir Général de Photographie-ból).
A folyamatosan működő előhívógép elvét 1895-től kezdve alkalmazták az
Egyesült Államokban a papírképek sorozatmásolásához. A papír-tekercsfilm sorban
áthaladt a kádakon, mindenütt egy-egy hengeren keresztül, amelyeket archimédeszi
csavarral tartottak folyamatos forgásban. Az előhívókád elhagyása után stopfürdő,
mosás, rögzítés, timsós kezelés, újból mosás következett, és végül a tekercsfilmet
gázmelegítők felett elvezetve megszárították, majd újból feltekercselték.
(The Scientific American)
Végül újabb módszer is kifejlődött, amely szerint a kádakat egy síkban, egymás mellé helyezett csövek sorozatával helyettesítették. Így eljutottak a mai korszerű gépek elvéhez. A folyamatos előhívógépet Pathé laboratóriumaiban alkalmazták legelőször 1912-ben.
Ugyanebben az időben a laboratóriumok másológépeket szereztek be. Az első gépek csak utánozták a felvevő kamera mechanizmusát, és fényforrással voltak összekapcsolva. Abból a célból, hogy a negatív film feketedésváltozását kiegyenlítsék, egyes laboratóriumokban egyszerűen változtatták a filmszalag2 sebességét, míg más helyen különválasztották a felvett filmrészeket a feketedés mértéke szerint, és ezekből egyforma tónusú filmeket állítottak össze. A másológépek lépésről lépésre tökéletesedtek: Gaumont egy folyamatos mozgású típust vezetett be, míg Debrie 1904-ben forgalomba hozta szakaszos gépének első modelljét. A felvett negatívok hosszának növekedése a másolófény gyors szabályozását végző berendezést követelt. A szabályozás történhet akár a fényforrás fényerejének, akár távolságának változtatásával. A kopírozásnak fényváltoztatás idején szükséges szüneteltetését automatikus fényváltó berendezés alkalmazásával rövidesen sikerült elkerülni. Az első ilyen berendezés megjelenését 1912-ből jegyezték fel.
Gaumont előhívógépe
A két férfi, akik részleteiben is gyorsan megértették, hogy milyen előnyök származnak a mozi ipari fejlesztéséből, Ch. Pathé és L. Gaumont volt.
A filmgyártók száma az első években megsokszorozódott és a versengés lázában a középszerű filmek egész sorát állították elő, leg többször érdektelen jeleneteket rögzítve. A 17 m-es szalagokról elég gyorsan áttértek a 60, 100, 200 és 300 méteresekre.
A filmeket ugyanúgy árusították, mint a közönséges árucikkeket. Gaumont 1897-ben 50 frankért árult egy 17-20 m-es filmszalagot. G. Méličs 1900-ban kiadott katalógusa filmeket sorol fel méterenként 1,25, másokat 1,50 frankért. A Pathé filmek tarifája 2 fr. volt méterenként, melyhez sablonnal való színezés esetében 0,50 frank felárat számítottak méterenként. A filmekhez egy jellemző szó és egy-egy szám tartozott, némelyikhez még egy rövid magyarázatot is hozzáfűztek... Levetítés után az első vásárló újból eladta azt, és a film így addig járt kézről kézre, amíg el nem használódott. A párizsi nagy revüszínházból, ahol külön műsorszám volt, a kisebb termekbe került, amíg végül a piaci árusokhoz jutott.
Az L. Gaumont által felhasznált épület, a lovarda, a Place Clichyn, a világ legnagyobb moziterme lett. Két technikai újítás jellemezte: egyrészről a hátulról (a vászon mögül) történő vetítés, ami elválasztotta a vetítőgépet a közönségtől, másrészről két vetítőgép felállítása, miáltal egy film különböző tekercseit egymás után, a vetítés megszakítása nélkül lehetett lejátszani (A Gaumont-Palace tervéből).
A filmek bemutatása Párizsban tíz éven át kizárólag csak kis mozi termekben történt.
Csak 1906 decemberében avatták fel a bulvárok első nagy moziját, az "Omnia-Pathé-"t. Párizs negyedeiben és a nagyvárosokban további, tágasabb mozitermeket nyitottak meg, melyek nagy részét a Pathé-monopólium hasznosítására alakult társaságok építették.
Közben megépült Párizsban a világ legnagyobb moziterme. A Cinéma-Hall francia részvénytársaság 1908-ban elvállalta a Clichy-téri hatalmas lovarda hasznosítását mozi céljára. A filmvetítés egy 80 m2 területű ernyőre történt, amelyet a lovarda közepén állították fel. A társaság később feloszlott és a lovardából görkorcsolyapálya lett. A Gaumont részvénytársaságot megbízták, hogy rendezzen itt néhány mozielőadást. Miután tanulmányozták egy mozi létesítésé nek lehetőségeit a lovardában, ezt bérbe vette a társaság 1910-ben, majd ez év végén megnyitotta a Gaumont Palotát. Itt a 14 m-es színpadon egy 6,80 x 8,50 m-es vetítővásznat helyeztek el. Az áttetsző vászonra 36 m távolságból vetítettek. 6000 néző élvezhette itt a vetítést kényelmesen. A filmvetítés folyamatos volt, mert két vetítőgépet építettek be, amelyek felváltva működtek.
A moziüzemeltetés fejlődése folyamán 1914-ben összesen kb. 1600 mozi üzemelt Franciaországban. Ugyanakkor 9000 mozi működött az Egyesült Államokban. 1924-ben a némafilm fejlődésének tetőfokán ezek a számok a következőkre módosultak: 2500 mozi Franciaországban, 15 000 az Egyesült Államokban és kb. 40 000 mozi összesen az egész világon. Az 1938-ból származó statisztika szerint Európában 60 000, (ebből Franciaországban 4000), az Egyesült Államokban pedig 18 000 mozi volt üzemben, míg a világ összes mozijainak száma 100 000 felé közeledett, és e szám szüntelenül növekedett.
Jegyzetek
1 "Ennek több előnye volt: 1. Elegendő volt kis mennyiségű előhívót önteni a kád aljába, ahhoz, hogy az egész film fokozatosan belemerüljön a forgás folyamán. 2. Mivel a dob forgása a folyadékot állandóan keverte, semmiféle légbuborék vagy porszemecske nem tudott a filmhez tapadni, mely hibát okozott volna. 3. Ugyanaz a dob merült tovább sorban egymásután a mosóvízbe, azután egy kád hyposulfitba, majd egy harmadik kádba, amelyen folyóvíz haladt keresztül. A különböző műveletek így gyorsan követhették egymást és a végső mosás volt a legenergikusabb" (Méličs: Emlékiratok).
2 "Minden kép kopírozása a másológépben történt, amelyet kézzel forgattak. A kezelő előtt metronóm jelezte az időszakaszokat, amely alatt egy fordulatot kellett végezni a hajtókarral. Minden negatívhoz egy feljegyzést csatoltak, amelyiken pl. ilyen jelzések voltak: 1-től 25-ig normál sebesség, 25-től 41-ig kevésbé gyorsan, 41-100-ig nagyon lassan, 100-tól 150-ig nagyon sebesen, 150-200-ig normál sebesség stb... A gépkezelő hangosan számolt, miközben a hajtókar sebességének változtatásával követni kellett a feljegyzés utasításait. Nem kis mértékben köszönhető a gépkezelők lelkiismeretességének, hogy így a kevésbé jó negatívokról is sikerült megfelelő másolatokat készíteni." (Méličs: Emlékiratok.)