Kurutz Márton

Könnyűzene és muzikalitás
a magyar filmben

(A kezdetektől 1945-ig)

(Előzményt lásd a 22. számban)

 

Az első igazi "talkie" pesti premierje

Sok viszontagság és pereskedés után végül 1929. szeptember 19-én a hajnali órákban Magyarországon is megszólalt a mai értelemben vett hangosfilm. A fantasztikus produkción - amelyet az új találmány debütje jelentett a szakma és a szenzációéhes fővárosiak számára - jelen volt a Forum filmszínház teljes vezérkara, a székesfőváros rendőrfőkapitánya és számos zsurnaliszta, akik közül az egyik, Pánczél Lajos, a később népszerűvé vált filmújságíró, ekképpen számolt be élményeiről Az Újság hasábjain: "A filmszínház nézőtere lassan kiürül. (...) Lenn az orchesterben a zenészek összeszedik a cókmókjukat. A távozásuk most lassabban megy, mint máskor, kicsit hosszabban néznek a fehér mozivászonra, amelynek pergő eseményei alatt annyit játszottak s amelyet hosszú ideig nem látnak... A zenészek nem jönnek be pénteken és szombaton sem, nem kísérik többé a filmet, mert a film, amely eddig rászorult az orchester támogatására, a zenei aláfestésre, megnőtt, önálló lett, önmaga kíséri ezentúl a cselekményt, a film megszólal... (...) Még két perc múlik el, azután fénysugár villámlik a gépház kis ablakán, a fényzuhatag ráömlik a mozivászonra, ahol feltűnik a Singing Fool első jelenete és ugyanabban a pillanatban édes melódia tör fel: tisztán, csengőn, szépen, minden mechanikai mellékzörej nélkül... 1929. szeptember 19-én, hajnali egy óra harminckét perc. Művésztörténelmi vagy technika-történelmi pillanat: megszólalt a film!"18

Al Jolson romantikus filmje, amely nagyban köszönhette sikerét a betétként felhangzó Sonny Boy-nak, hatalmas sikert aratott a magyar fővárosban. A Forumban 291-szer, a Capitolban 123-szor vetítették telt házakkal, az összbevétel 229.500 pengő volt. "A magyar közönség behódolt a hangosfilmnek, a premier-filmszínházak egymás után áttértek a hangosfilmek játszására és a szezón végén már az ötvenet is túlhaladta a különböző készülékekkel felszerelt magyar hangosfilmszínházak száma s az 1929-1930-as filmszezónban összesen kilencvenegy hangosfilm került bemutatásra."19

 

Radikális rendszerváltás

A "váratlanul" megszületett hangosfilm meglehetősen sok bonyodalmat okozott világszerte a filmkészítőknek. A producerek a hajukat tépték a "talkie"-láz és a félig, vagy már teljes egészében leforgatott némafilmjeik láttán, amelyek így sehol sem számíthattak piacra. Kínjukban elkezdték hát filmjeiket utólag zenekísérettel meghangosítani, vagy a drámai csúcspontok párbeszédes részeit újraforgatott hangos pótfelvételekkel "feldobni". Meglehetősen furcsa öszvér-filmek keletkeztek ekkoriban. Még az 1927-es Wings is ilyennek számított. Az első világháborúban játszódó némafilm cselekménye gyorsan zenekíséretet kapott, ugyanakkor már a háború hangeffektusai is hallhatóak voltak a harci jelenetekben. A film cselekménye, dialógusai azonban némán, feliratokkal magyarázva peregtek a nézők előtt, így tehát valójában némafilm maradt.

Az 1998-as bolognai "Il Cinema Ritrovato" nemzetközi némafilm fesztiválnak nagy szenzációja volt az 1929-ben készült Prix de Beauté című francia film, amelyet eredeti formájában mutattak be a fesztiválszervezők, úgy, ahogyan azt hetven esztendeje láthatták a mozinézők. A Magyarországon Szépségdíj címen ismert film arról nevezetes, hogy ebben volt először látható olyan szituáció, amelyben valaki saját hangját hallgatja vissza. A film, amelyet a bolognai Cortile dell'Archiginnasio udvarán vetítettek az éjszakai órákban, végig élőzene kísérettel pergett, csupán az utolsó jelenetek egyikében volt hallható eredeti hangfelvétel, amelyen Louise Brooks énekelt egy dalt, a történetben szereplő filmgyár házivetítőjében, saját próbafelvételén.

De nem csupán ez a film volt az egyetlen olyan, amelynek csak dalbetétjét vették fel fényhangos eljárással. Al Jolson egy korábbi filmjét, az 1927-es Jazz Singert is némafilmként forgatták, és csak később hangosították meg dalbetéteit, amelyek között ott találjuk Jolson előadásában a Blue Skies-t is. A többi jelenetet fényhangos zenekísérettel vetítették, így tehát voltaképpen továbbra is némafilmként. A korra jellemző érdekesség, hogy ennek a filmnek például egy időben futott fényhangos és Vitaphone-lemezes változata, ami arra enged következtetni, hogy a hangosfilm leadásra való átállás sehol sem zajlott le egykettőre.

A filmek pótfelvételek segítségével történő meghangosítása persze sok hibalehetőséget hordozott magában. Mosolyognivaló például a British International Pictures egy ekkoriban készült filmje, amelyben a főszereplő színésznő különböző parókát visel a néma és a hangos jelenetekben. Ugyancsak a BIP-nél készült a Felségárulás (Ne ölj!) című film, amelyet 1929-ben még némán készítettek el, majd néhány hónap múlva kénytelenek voltak az egész produkciót újra forgatni hangos kamerával. Szintén a BIP készítette, de egyszerre három nyelven is, három színészgárdával az Atalantic című 1929-es filmet, amelyet a német Dupont rendezett. A film, amely a Titanic pusztulását mutatta be, az egyik leghatásosabb filmnek számított akkoriban, s ezt elsősorban a jól sikerült hangeffektusoknak köszönhette.

A Singing Fool világpremierje arra is jó volt, hogy meggyőzzön mindenkit arról, az új művészet mellett új iparág is született, amely egykettőre kitermeli a maga új szakembergárdáját. A színészberkekben igen drasztikusan zajlott le ez az átállás. Számos filmcsillag maradt egyik percről a másikra szerep nélkül, s mindezt hangjának köszönhette, amely - úgymond - nem volt alkalmas filmre. Új fogalom lett hirtelen a "sexvocale", amelyről így írtak akkoriban a lapok: "A laikus azt hihetné, hogy a sexappeal magában foglalja már a hang varázsát is, de Amerika - igazán ráér a világot megajándékozni az ilyen felfedezésekkel - szigorúan különválasztja az egyénnek és a hangjának a sexjét. A hangosfilm bő alkalmat ad Amerikának a tapasztalásra; ezer és ezer hangpróba eredménye a sexvocale. Csak így volt lehetséges, hogy százszázalékos sexappeal-sztárok, amikor megszólaltak, megbuktak, és jelentéktelen néma színészek titokzatos módon talkie-sztárok lettek. Hiába a legtisztább hang, hibátlan kiejtés, szorgalom, nyelvmagolás, gégeorvos és gurgulázás, ha hiányzik a sexvocale. Számtalan kiváló operaénekes, szavalóművész, nyelvzseni van a világon, akikből sohasem lehet hangossztár. Hiányzik belőle a sexvocale."20 Amerikában, elsősorban természetesen az számíthatott gyors elszegényedésre, aki - külföldi lévén - nem beszélte jól az angolt, vagy az, akinek beszéd- és énekhangja a szigorú ítészek véleménye szerint nem volt hangosfilmre való. Az ily módon szélnek eresztett aktorok egy része alkoholista lett, mások beálltak az új sztárok mellé statisztálni. Aki pedig nem bírta a megaláztatást, az véget vetett az életének. Volt olyan színésznő is, aki cinikus módon körbe vágta a torkát, úgy lett öngyilkos...

 

Egy hangos korszak küszöbén

A játékfilmekkel együtt a híradók, rövidfilmek, reklámok is hamar hangossá, életszerűbbé váltak. Az amerikai Fox filmgyár Fox Movietone News híradója már 1927 óta, folyamatosan, hétről-hétre szállította a friss hangos aktualitásokat a világ minden tájáról. A híradó riporterei hangos felvételekre alkalmassá tett személykocsijukkal járták a világot és készítették felvételeiket, amelyeken sokszor népszerű, híres emberek is beszéltek a mozinézőkhöz. Egy Olaszországban készült 1927-es Fox-felvételen például Mussolini látható és hallható, amint recsegő-ropogó angolsággal köszönti a híradó nézőit. Egy másik híradóban a John Dillinger édesapjával készült filmriportot láthatta a kikerekedett szemű - és fülű - publikum, amely kíváncsian hallgatta végig, miként sopánkodik a galambősz farmer fia gonosztettei felett.

Új műfaj is születőben volt ekkoriban, amit a szakzsargon "soundies" néven ismer. Ezek a sokszor csak néhány perces zenés rövidfilmek azt a célt voltak hivatottak szolgálni, hogy a nézők figyelmét még a nagy film előtt eltereljék a mindennapok világától, vagy éppen a híradóban látottaktól. A műfaj, amelynek köszönhetően számtalan jazzfelvétel maradt fenn a húszas évek végétől kezdődően, egészen a hatvanas évekig tartott, s a televízió elterjedésével átalakult időkitöltő, úgynevezett "gumi" műsorszámmá. Így tehát voltaképpen ez a műfaj tekinthető a klip ősének.

1926-ból való az egyik legrégibb soundies, amely a Witt & Berg gitárduó játékát őrizte meg. Ennek képsora még meglehetősen kezdetleges, semmi rendkívüli látvánnyal nem szolgál. Alkotói viszont bizonyára boldogok voltak, hogy egy-két statikus kameraállással megoldották a feladatot. Néhány évvel később ez már nem lett volna elegendő. Az 1930-ban készült Show Girl In Hollywood arról tanúskodik, hogy ekkorra már egyértelműen kialakult a mindenki által jól ismert amerikai zenés filmek arculata. A hatalmas színpadi háttér, a megszámlálhatatlan görl, a ropogós sztepptánc, a vérpezsdítő swinges hangzás, a friss vágástechnika, gyors kameramozgás mind-mind árulkodó jele az új amerikai filmstílusnak.

Magyarországon az első soundies-film, amelyről tudunk, a Hitchy Koo című Muir-Abrahams szerzemény gramofonlemezzel kombinált filmfelvétele, amely Berkes Béla cigányzenekarával készült 1912-ben21. A hangosfilm elterjedéséig nem valószínű, hogy sok készült az ilyen Biophotophon-jellegű filmekből, hiszen a magyar zenei élet amúgy is olyan gazdag és termékeny volt abban az időszakban, hogy felesleges lett volna a filmiparnak pontatlan szinkronhatású gramofonos eljárással bajlódnia.

Annál több született viszont 1930 után, amikor a fényhangos eljárás lehetővé tette a valósággal csaknem megegyező hangvisszaadást, a vágástechnika pedig sokkal látványosabbá tette magát a produkciót. A soundies-felvételek idehaza persze egyáltalán nem azt a szerepet töltötték be, mint Amerikában. Jó, ha bekerültek a filmhíradóba, mint önálló esemény, aktualitás. Jóllehet, egy könnyűzenei filmfelvétel tematikailag nem pont egy politikai híradóba való, a közönség mégis szívesen fogadta ezeket a semmitmondó zenés jeleneteket, hiszen az akkori pozitív hírközlés kereteibe tökéletesen belefért mondjuk a "kedélyes tiroliak eredeti pofozótáncát"22 , a Watschenplattler-t bemutató esemény mellé egy ilyen soundies. Ennek a "laza szerkesztési koncepciónak" köszönhetően maradt fenn például a Happy Boy's Jazz Band játéka és a Jimmy-görlök tánca az európai rumba-láz kapcsán, 1932 januárjában,23 vagy még ugyanaz év novemberében egy másik új divatot, a jojót bemutató kis filmriport, egy erre az alkalomra írott kis dalocskával, amit egy kislány adott elő zongorakísérettel a filmhíradó kamerája előtt: "Mamám, úgy kérlek, végy nékem egy jojót..."24

Ennél persze zenetörténeti szempontból sokkal érdekesebb eseményekkel is szolgált a filmhíradó ezekben az években. Ilyen például az az 1938-ban készült riport, amely Martin Djemilt, a híres feltalálót, rádióamatőrt és hangmérnököt mutatja be a saját maga által konstruált éterhangszerével, a "Martinofonnal"25. Zenei csodabogarakat is gyakran láthatott a moziba járó közönség az akkori filmkrónikákban: kétujjú hegedűművésztől kezdve Czifra Gyurin26, a tizenéves zongoraművészen át a szájharmonika-virtuóz Tóth-Vásárhelyi Józsefig27, akit öt esztendővel később viszontláthattak a Magyar Kívánsághangverseny című háborús esztrádfilmben is.

De ne szaladjunk előre az időben! Minden valószínűség szerint szintén a Magyar Világhíradó számára készült, s valamilyen oknál fogva mégsem került bele egy híradószámba sem az a kis filmriport, amelyet a Magyar Filmintézet archívuma Szájharmonika kettős címmel őriz. Korai, 1931 körüli felvételről van szó, amelyen két ismeretlen magyar művész mutatja be tudományát. A felvételt minden bizonnyal a Magyar Film Iroda készítette, a rajta szereplő művészek pedig ugyanolyan világjáró artisták lehettek, mint abban az időben sokan mások. Erre utal a két zenész latin-amerikai öltözéke és a több nyelvből összekombinált halandzsa-konferanszuk, amelyből valószínűsíthető a duó neve is: Prof. Hoffmeister és társa...

 

Az első hazai hangok

Mindössze néhány hónappal a Singing Fool bemutatója után - amíg a hangosfilm szabadalmak pere folyt a különböző filmgyártó cégek között -, egy magyar szabadalom, Misik Sámuel hangos kamerája segítségével megkezdték az első magyar könnyűzenei felvételek forgatását. Egyszerre több filmet is készítettek, aminek az volt a titka, hogy egyik sem volt hosszabb 5-6 percnél. Voltaképpen rövid, különálló jelenetekről, zenés darabról van szó, amelyeket összeragasztva először Nevető Budapest, majd nem egészen egy évvel később újabbakkal megtoldva Budapesti hangos filmkabaré címen mutattak be.

A kisfilmek, amelyek ilyen formán "megtöltötték" a nagyfilmeket, leginkább tréfák, gyermekdalok, sanzonok és magyarnóták voltak. Csekély a könnyűzenei felvételek aránya a 15 különböző epizód között, s ma már azok sincsenek meg. Weygand Tibor két slágere, a Köszönöm, kicsikém és a Ne haragudjon rám (ez utóbbinak Weygand Tibor az egyik szerzője is volt!) című tangó az első magyar filmslágerek voltak. E két film széttagoltságának okát úgy érthetjük meg a legkönnyebben, ha tudjuk azt is, hogy a nem sokkal azelőtt készült Biller Irén mulat című Fox filmet28 Hans Pebal rendező, az irányítása alatt álló Fox hangoskocsival úgy készítette, hogy az bármikor beilleszthető legyen a Fox Movietone News híradóba. Ez a filmkészítési koncepció egyébként nem elszigetelt jelenség a magyar filmtörténetben. Ugyanennek a felfogásnak szellemében készült 1932-ben a Csókolj meg, édes! 3 epizóddal és egy prológussal, egy évvel később a Mindent a nőért! szintén 3 epizóddal és egy bevezető kerettörténettel, 1936-ban a Szenzáció 3 történettel és egy keretjátékkal, 1939-ben a Nőnek mindig sikerül 3 különálló epizóddal és keretjátékkal, valamint 1944 tavaszán a Szerelmes szívek 6, más források szerint 7 kisfilmmel!

Mivel Misik hangfelvevő szerkezete egyazon szalagra rögzítette a hangot és a képet is, a későbbiek során semmi lehetőség nem adódott a vágásra. Így a két film meglehetősen unalmasra sikeredetett. Ez látható legalábbis a ránk maradt töredékekből, amelyek közül egy a közelmúltban került elő az Egyesült Államokból. A két filmet egyébként Kovács Gusztáv rendezte, aki akkor már négy esztendeje vezette a "Kovács és Faludi filmlaboratórium kft"-t. Ez a laboratórium volt az első Magyarországon, amely hangosfilm gyártására rendezkedett be.

A cég - amely a szűkebb szakmában "Ko-Fa" néven volt ismert - megvásárolta Misik szabadalmát, néhány dolgot tökéletesített rajta, majd teljes erővel hozzáfogott a magyarnyelvű hangosfilmek gyártásához. A Hunnia Filmgyár egy régi, akkor még némafilmek forgatására berendezett műtermében készítették az első magyar, mindössze egy-két tekercses hangosfilmfelvételeket, amelyek között szép számmal akadtak zenés darabok is, többek között Honthy Hanna, Lábass Juci és Fekete Pál közreműködésével. Ugyancsak a Ko-Fá-nál készült ebben az időszakban a Füst, avagy a négy jómadár című film, amelynek kópiájából sajnos egy kocka sem maradt fönn, viszont tudjuk róla, hogy slágereit az a 19 esztendős Fényes Szabolcs írta, akinek ez volt első filmes munkája.

 

Elveszett melódiák

Nagyjából ennyiféle hangeljárás és találmány előzte meg a mai értelembe vett hangosfilm születését. Láthatjuk, hogy nem ment könnyen, pedig a szándék - hogy az emberi hangot és a muzsikát valamilyen módon odavarázsolják a maguk által létrehozott mozgókép mellé - egyértelmű volt. A hangosfilm világméretű térhódítása rohamléptekben felszámolta az addigi némafilmkultúra művészi produktumait, így mi, az utókor szinte emlékek nélkül maradtunk; nem tudunk tökéletes képet alkotni arról a kultúráról. Így tehát a muzsikáról, a zene imádatának teljesen természetes emberi érzéséről sem maradtak fenn mozgóképi dokumentumaink.

Csupán feltételezhetjük, hogy az akkor alkotó művészeket - akik között ott találjuk Korda Sándor, Janovics Jenő, Kertész Mihály, Illés Jenő nevét is - nem egy alkalommal ihlette meg a kortárs magyar zenei élet, mint ahogyan ennek szép példáját láthattuk is az operettfilmek esetében. Ezt a feltételezést egy kézenfekvő tény is bizonyítja: a filmművészeti montázselmélet, amely a maga keretein belül éppoly ritmikussá, életszerűvé tudja tenni az élettelen képeket, mint ahogyan egy jó muzsikus a kottapapír önállóan béna hangjegyeit.

Szomorú tény, hogy a "hivatalos" magyar némafilmtörténetben mozgóképi példa nélkül áll a muzikalitás, ugyanakkor az amatőrfilm történetében nem! Fennmaradt ugyanis egy 1936-ban, 9,5 milliméteres filmre fényképezett etűd, amely témájául a jazzt választotta. Címe is ez: Jazz. A film rendezője Dudás László régi tagja volt az AME, vagyis az Amatőr Mozgófényképezők Egyesületének, ahol rendszeresen rendeztek vitaestekkel egybekötött nemzetközi filmversenyeket, így Dudás is rendszeresen találkozott a kortárs külföldi filmművészettel, bátran meríthetett abból. Profizmusra és muzikalitásra vallanak pergő képsorai: a ritmikusan váltakozó second- és premierplánok, a zongora billentyűin gyorsan "elrántott" svenkek, - amelyek sebesen viszik tovább a tempót - és a néhány áttűnés, amely lágyan keveri össze a nézőben az amúgy is pezsgő ritmust. Ritkán, de finoman alkalmazza a kameraimbolygást, amelyet nagy előszeretettel használ a rézfúvósok közelijeinél, de leginkább az énekes figuránál, akit Al Jolsonhoz hasonlóan ő is feketére maszkírozott.

Jolson, aki eredetileg fehér ember volt, (lévén szentpétervári születésű) a Broadwayn nagy sikereket ért el, mint néger jazzénekes, és így is vonult be a köztudatba. Ezt a koromfekete arcú, fehérszájú és -kezű szalmakalapos figurát próbálta meg felidézni Dudás is a Jazzben, bár ez a maszk akkoriban már emblematikus jelentőséggel is bírt, Paul Colin 1925-ös "Néger revü29" című akvarellje után. A fehér-néger figura sikere akkora volt 1930-tól kezdődően, hogy számos artista így lépett fel Európa szerte, szándékuktól függetlenül ezzel is elősegítve a jazz és az amerikai egzotikum térhódítását a konzervatív társadalmakban. Még magyar művészek is járták feketére festett arccal a világot, például a "Georgis and Partners Lilly and Jim"30 elnevezésű trió, akik gitár-zongora-ének formációban muzsikáltak Európa nagyvárosaiban. Ennyi kísérlet és hangosfilmpróbálkozás előzte meg tehát a német Tobis Klangfilm-szabadalom alapján a Hunnia Filmgyárban, illetve Pulváry Károly szabadalma alapján a Magyar Filmirodában forgatott filmeket, és természetesen azokat a külföldi produkciókat, amelyek világhírű zenésfilmekként vonultak be a köztudatba.

 

Fortissimo!

"1930 nyarán írók és zeneszerzők világkongresszusa zajlott le Budapesten, és a napirend egyik legfontosabb kérdése a hangosfilm volt. Ez érthető is, hiszen a hangosfilm minden vonatkozásában érintette a szerzők érdekeit és jövedelmi lehetőségét is."31 Nem árt, ha tudjuk, hogy a több évig tartó gazdasági világválság jóformán még csak ekkor kezdődött. A korábban szorgalmasan dolgozó emberek dologtalanul ődöngtek az utcákon és reménykedtek az ipar átszervezésében, a mezőgazdaság feltámasztásában, valami csodában. A filmszakma is átszervezés alatt állt, alig készítettek filmeket ekkoriban. Leginkább kopácsoltak, fúrtak-faragtak és falakat húztak a régi műtermekben, hogy alkalmassá tegyék a hangosfilm felvételeire, amelyről azt sem tudták pontosan, hogy micsoda. Senki sem tudta a jövőt, csak annyit, hogy mostantól kezdve minden megváltozik. Az új hangosfilm-korszak hangulatát jól tükrözi egy akkori vicc, amely "Beszélőfilm" címmel jelent meg a Színházi Élet egyik akkori számában: "Filmstúdió: Halló, az új filmhez kellene egy kínai, folyékonyan beszéljen spanyolul és legalább 65 éves legyen. Filmszínészközvetítő: Öt percen belül ott lesz!"32

Ilyen hangulatú napokban tért haza németországi tanulmányútjáról Lohr Ferenc, aki akkor az egyetlen szakmailag tökéletesen képzett hangmérnöknek számított Budapesten. A Hunnia "gyorstalpalón" átképzett csapata élén nagy lendülettel fogott munkához, amelynek eredménye 1931. szeptember 25-én A kék bálvány, a hivatalosan "első magyar hangosfilmként" anyakönyvezett bűnügyi vígjáték bemutatója volt.

Az Amerikában játszódó húszas évekbeli történet nem hatotta meg különösebben a magyar közönséget. Csúnyán megbukott. Ez nem is csoda, hiszen tempója lassú, színészi játéka "nyögvenyelős", erőltetett volt. A film - amely ennélfogva azóta negatív példaként áll a magyar filmtörténetben - csupán néhány slágerével írta be magát a klasszikusok közé. Ezek közül elsősorban a Van London, van Nápoly, van Konstantinápoly című magasröptű foxtrot az, amelyik túlélte a filmet, és ezt nagyban köszönhette a három színésznek, Gózon Gyulának, Sárossy Andornak és Gárdonyi Lajosnak, akik az akkori idők divatos vokáltrióinak stílusában, (egy kissé karikírozva is azt) adták elő Angyal László és Harmath Imre szerzeményét. Ez az időszak a vokálegyüttesek, elsősorban pedig a férfi énekegyüttesek nagy korszaka volt, amelynek kezdete a húszas évek közepére tehető. A régi magyar filmekben rendszeresen tűnnek fel, vagy hallhatóak ilyen énekegyüttesek, amelyek a legtöbb esetben csak alkalmilag szerveződtek. Ennek persze az ellenkezője is tapasztalható, hiszen a betétdalokat előadók között gyakran megtalálhatjuk a népszerű Holéczy Együttest, a Triumph Együttest, vagy a MIF Vocaltriót33.

 

De, hát voltaképpen mi is az a jazz?...

Ahhoz azonban, hogy a két háború közötti magyar filmekben jazz, vagy jazz-jellegű zeneszámokat kutassunk, tudnunk kell, hogy az akkori magyar közönség hogyan viszonyult az alig harminc esztendős műfajhoz, amelyet a széles tömegek nem sokkal a hangosfilm feltalálása előtt ismerhettek csak meg. Ebből a szempontból rendkívül értékes forrásnak bizonyul Tarján Vilmos, az egykori újságíró, színigazgató, színházi mecénás 1940-ben megjelent könyve, amely a jazz-zel külön fejezetben foglalkozik34.

"Hogy ez a szó mit jelent, azt pontosan senki se tudja. Az bizonyos, hogy az amerikai négerektől kapta a nevét. Lehet, hogy kocsmai kiáltást jelent, talán ezt: gyerünk csak! De nincs kizárva az sem, hogy egy jeles néger muzsikusnak volt a beceneve őshazájában. (...)

Az első jazz zenekarok tagjai kizárólag négerek voltak. Hangszereik között szerepelt többek között a kolomp, fűrész, dob, síp, sőt még a seprő is. A legfontosabb hangszer volt a szaxofon. Ezt egy Sax nevű ember találta fel, aki vagy angol, vagy német származású volt. Remélem, a két nagy nemzet ezen nem fog összeveszni. (...)

A jazznek rögtön kezdetben óriási sikere volt, ennek egyrészt az a magyarázata, hogy szokatlanul és érzékileg hatottak a jazz hangjai és zenetréfái, másrészt pedig az új táncok alá olyan primitív és tisztán ritmikus zenét szolgáltatott, hogy könnyebb volt rá táncolni, mint a szalonzenekarok romantikus, szétfolyó muzsikájára. Egymásután divatba jöttek: a shimmy, a fox-trott, a black botton (sic!), one step és ezekhez kapcsolódott a tangó, a rumba és a boleró, amik már nem jazz zenék, hanem az argentinai spanyol zenészek szerzeményei. (...)

Budapestre az első jazz-bandot én szerződtettem a Jardin de Parisba. Hogy Pest milyen különlegesen tehetséges város, igen jellemző, hogy két nap múlva már három helyiség hirdette, hogy jazz-band játszik benne. Az én zenekarom tagjai németek voltak, búgott a saxofon, s instrumentumnak használták - utánozva a négereket - a kolompot, a sípot, a fűrészt, a seprőt és a reszelőt. A pesti közönség álmélkodva és megdöbbenve fogadta a jazzt. Kezdetben még nem is tudtak rá táncolni, csak bámultak és bosszankodtak. Hát ez is lehetséges? A zeneileg művelt emberek a zenei kultúra megtagadását és megsértését látták benne. Offenbach, Strausz (sic!), Lehár, Kálmán Imre fülbemászó dallamai után szörnyű kakofónia, zsivajszerű beállításban, amely elnyomott minden beszédet.

Az elkövetkezett téli évadban a táncolók már jazz-ra (sic!) rendezkedtek be. A zenészek munkája egy lépéssel kifinomult, de még mindig nagy volt a hot lármája. A pincérek esténként százszor is odaszaladtak a zenekarokhoz, hogy halkabban játszanak s a jazz az európai zenészek felfogásában folyton finomult. A brutális és érthetetlen hangnélküli hangszereket kidobták s helyükbe jött a B-saxofonon kívül a benjo, a gitár és a susaphon. A hegedű is fontos szerepet kapott, úgylátszik azért, hogy a hangok közül kicsendülő lágy szóló tompítsa a fúvóhangszerek domináló energiáját. Az egész világ a jazz feltartóztathatatlanul robogó hatása alá került s nyomában keletkezett az a táncőrület, amelyről sokat írtak a tudósok, zenei szakértők és a napisajtó is."

Tarján, aki az első világháború után társtulajdonosa lett a New-York művészkávéháznak , 1925-ben a New-York bár számára leszerződtette a New Orleans-i jazz egyik kiváló hegedűsét, Eddie South-t, akinek művészetét a magyar közönség eleinte ellenséges indulattal hallgatta, majd kerek perec visszautasította. "Akkor még nem ismerték a pestiek ezt a műfajt, hát hogyisne, mikor nem tudták játszani a Deutschmeistert." - jegyzi meg hamiskásan Tarján, aki viszont arról is beszámol, hogy South muzsikáját annál nagyobb élvezettel hallgatták és figyelték a pesti muzsikusok, akiknek kívánságára két ízben is hajnali öt után kezdődő matinét rendezett a New-York. Máshonnan tudjuk, hogy South-nak, ennek a néger virtuóznak is volt mit tanulnia a pesti cigányzenészektől, amit aztán Chicagóban és Párizsban, Django Reinhardt mellett kamatoztatott35.

South, aki 1925-ben még üres házak előtt játszott Budapesten, tudtán és akaratán kívül mégis kiharcolta a polgárjogot a jazz számára a magyar fővárosban. Olyannyira sikerült ez neki, hogy néhány évvel később a New-Yorkban három napig vendégszereplő Teddy Sinclair, a londoni Savoy Hotel jazz band-jének karmestere, esténként már kereken kétezer pengőt söpört be fellépéséért. "Olyan tolongás volt a New-York bejárata előtt, hogy rendőröket kellett kivezényelni. Három napi bevételem, felemelt árakkal, körülbelül harmincezer pengő volt." - emlékszik vissza Tarján a hőskorra.

A harmincas évek tapasztalatai alapján Tarján így látta 1940-ben a jazzt, jövőjét ekképpen latolgatta: "A filozófusok azt állítják, hogy a jazz sikerének útjába - átmenetileg - nem állítható akadály. Az igazság az, hogy a jazz megnemesedett s ez elsősorban a fehér muzsikusok zenei műveltségének köszönhető. (...) A mai operettek legtöbbje jazzszerűen van megkomponálva. Vannak már jazz-operák is, pl. Johnny spielt auf... Toscanini, Bartók, Kodály hangversenyein most is ünneplő, díszes közönség jelenik meg, de a mai fiatalság nagyrésze jobban lelkesedik a pesti Chappy mókás hangszereléseiért. A romantikus klasszikus zene és a jazz párbaja Isten tudja mikor ér véget.

Csattogó zene a jazz. Érvényesülését és állítólagos romboló hatását a zenei kultúrára kitűnően érzékeltette meg Pártos Gusztáv. (...) E derék művészünk, aki megjárta Amerikát is kitűnően adta elő a "Jazz" című chansont. Egész testében remegett, fejét jobbra-balra himbálta, kezeit a magasba tartotta, mintha zongorázna s kissé rekedt hangon énekelte a refrént: A jazz, a jazz... Ahogy ő előadta, lehetett látni Amerikát, a robogó vonatokat, a száguldó autókat, a lármás tőzsdét, a Broadway pokoli forgalmát, New-York egész tülekedését, zsivaját. Az embernek az volt az érzése, hogy az a világ elpusztul..."

 

A filmen is polgárjogot nyer a jazz

Láthatjuk hát, hogy a két háború közötti időszakban nem beszélhetünk a mai értelembe vett jazzkultúráról. Egyes muzsikusok tisztában voltak ugyan a jazz különféle ismérveivel, de ez még nem mondható általános helyzetnek. Tarján például - aki nem volt zenész - ismerte a "hot" kifejezést, de nem valószínű, hogy a közönség körében is ugyanúgy tisztában voltak a zenei fogalmakkal.

A jazz hozadékaként idővel mindenhol megjelent a sztárkultusz is, amelyet nálunk a muzsikusok körében elsőként a Tarján könyvében is szereplő Orlay Chappy élvezhetett. Ennek kezdete a negyvenes évek első felére tehető, legfeljebb 1938-ra. Filmfőcímeken is ekkor kezdik először kiírni a közreműködő zenekarok, muzsikusok neveit.

Az 1938-ban készült Rozmaring az első olyan film, amelynek címfeliratában szerepel a közreműködő Magyari Imre cigányzenekara, a Budapesti Hangversenyzenekar mellett a "Solymossy-Darvas Band" (voltaképpen Orlay Chappy vezeti a zenekart!) neve is. Korábban legfeljebb a betétdalt éneklő színész, vagy a mulatójelenetben "töltelékszerepet" kapott táncospár neve tűnik fel a főcímeken, mint például az 1934-ben készült Az új rokon című filmben, amelynek feliratából csak a táncokat betanító M. Utassy Gizi és az előadó Del Adami duó nevét tudhatjuk meg, a nagyszerűen játszó, női karmester vezette szalonzenekarét viszont nem.

Egy korszak könnyűzenéjének történetét igen nehéz csupán filmeken keresztül megismerni. Elengedhetetlen az átjárhatóság a filmek, a hanglemezek és az írásos források között. Csak ezek együttes ismeretében értékelhető igazán egy-egy filmfőcímen olvasható olyan felirat, amely például azt is közli, hogy az 1941-es Régi nyár revüképeit "Heinemann Sándor vezetésével a Royal Revüszínházban készítették". Szintén filmfőcímből tudhatjuk meg azt is, hogy az 1939-es Bercsényi huszárok felvételekor nem a magyar filmeken legtöbbször megszólaló Magyar Filmzenekar szolgáltatta a zenét, hanem "Holéczy Ákos zenekara".

A magyar jazztörténet legendás alakjai (Chappy, Solymossy Lulu, Weygand Tibor) természetesen többé-kevésbé felismerhetőek a filmeken. Nagyobb problémát jelent azonban a táncospárok beazonosítása, akiknek nevét sok esetben fel sem tünteti a filmfőcím. Van azonban olyan eset is, amikor a főcím jóvoltából megtudjuk ugyan a táncospár nevét, de a sajtóban nem bukkanunk működésének nyomára. Ilyen a töredékesen fennmaradt Akit elkap az ár című 1941-es bűnügyi dráma táncospárja, a Sisters L., az egy évvel később készült Alkalom című Karády-filmben szereplő Gizella és Niels táncospár és Ania Suli egyetlen magyar filmje, a Lesz, ami lesz mulatójelenetében látható Wallas duó.

 

Vokálkultusz

A harmincas évek sajátossága, hogy a filmfőcímek alatti slágeregyveleget énekegyüttesek adják elő, megalapozva ezzel a film hangulatát. Sok esetben akkor is így történt ez, ha magában a cselekményben nem szerepeltek vokalisták, így nem is voltak láthatóak. Ettől függetlenül azonban a hatás kifejezetten kellemes és ugyanúgy jellemző erre a korra, mint a filmfőcímek dadaista-futurista grafikai megoldásai.

A filmfőcímek hiányos adatközlésének köszönhetően sok esetben nem tudjuk meg a felirat alatt hallható egyveleg előadóit (Az új rokon), szerencsésebb esetekben azonban "kihallható" egy-egy énekes jellegzetes hangja. Ilyen például az 1935-ben készült Budai cukrászda is, ahol a Ma este még boldog vagyok című tangóban tisztán kivehető Weygand Tibor hangja. A film egyébként Sattler Andor36 tehetségét dicséri, aki zenei vezetői minőségben irányította a film hangfelvételeit, többek között a főcím alatt is hallható, a Comedian Harmonists stílusára erőteljesen emlékeztető játékos vokális felvételt. A hangszerek hangjainak utánzására egyébként más filmeknél is találunk példát: A kék bálvány már említett slágerét előadó színészek, Sárossy Andor és Gárdonyi Lajos Gózon Gyula énekét és füttyszólóját a Mills Brothers lemezeiből jól ismert stílusban kísérik: hangjukkal hawaii gitárt, bőgőt, trombitát, cintányért imitálnak.

Egy vokáltrió, -kvartett, vagy -kvintett zenei összehangolása rendkívül nehéz feladat. Szép számmal látunk is példát a régi magyar filmekben az ízlésesen, igényesen kialakított vokálegyüttesekre, amelyek mögött minden esetben többéves szakmai rutin áll. A húszas-harmincas évek fordulóján rengeteg tehetséges és jól felkészült, szép hangú énekes és énekesnő volt Budapesten.

A sorrend nem véletlen, ugyanis ebben az időszakban bizonyos tekintetben férfikultusz volt Magyarországon, ami a könnyűzenei keresletben és kínálatban is megmutatkozott. A Parlophon és Odeon hanglemezgyárak ez időben készült énekes lemezei között csak elvétve találkozunk női hangokkal, a slágerek 70-80 százalékát férfiak énekelték. Ez az állapot egészen a második világháború kezdetéig fennállt, amikor hirtelen átbillent az egyensúly az énekesnők javára. A harmincas évek filmjeiben azonban nem volt ilyen egyértelmű ez a megosztottság. Megfigyelhető, hogy a fontosabb szólóslágereket rendszerint nők (mégpedig leginkább a főszereplők) éneklik, míg a dramaturgiai szempontból kevésbé hangsúlyos, aláfestő betétszámokat (amelyeket rendszerint mulatókban, rádióból, gramofonlemezről hallunk) férfiak adják elő. A jazztörténet számára ezek a háttérzenék, háttérmuzsikusok lehetnek a legfontosabbak, ugyanis az esetek nagy hányadában ezekben a zenekarokban igazi, hivatásos muzsikusok játszanak.

Álljon itt emlékeztetőül egy ellenpélda is: a 13 kislány mosolyog az égre című 1938-as film, amelyben a főszereplő tizenhárom színésznő, mindenfajta zenei előképzettség nélkül együtt énekli Buday Dénes Akár nyár van, akár tél kezdetű "nevető foxtrotját". Kórusban, egyetlen egy szólamban tolják maguk előtt a dallamot mind a tizenhárman, ami sajnos az amúgy sokkal több fantáziát rejtő szerzemény rovására megy.37

Egy másik filmben, az 1937-es Mai lányokban kizárólag a zeneszerző Ábrahám Pál gondoskodó igényességének köszönhető, hogy a dalok nem jutottak erre a sorsra. A történet szerint ugyanis ebben a filmben is fiatal lányok egy csoportja játssza a főszerepet, akiknek a reggeli ébredést egy dallal kell illusztrálniuk. Ábrahám úgy oldotta meg a feladatot, hogy kiosztotta szerzeményének strófáit a színésznők között és csak a refrént (Jó reggelt, itt a tej!), annak is csak egyes részeit énekeltette együtt. Ábrahám igyekezett a film másik betétdalát, a Négy cili, hat cili... kezdetű foxtrotot is felosztani strófákra és szétosztani a színészek között, ez azonban már nem ment olyan könnyen, mivel dramaturgiailag szétesett volna tőle a jelenet. A számot - amelyet egy autós kirándulás során ugyancsak egy szólamban énekeltek a színészek - ennek ellenére sikerült Ábrahámnak fogyaszthatóvá tennie, olyannyira, hogy a slágert a Patria hanglemezgyár is leánykórus kíséretével vette fel.38

A vokálegyüttesek divatja a húszas évek közepén kezdődött, és megszakítás nélkül egészen az ötvenes évek végéig tartott. E két időpont között természetesen többször változott az előadói stílus és az együttesek formációja is. A magyar hangosfilm első tizenöt esztendejében nagyjából két stílust lehet megkülönböztetni, amelyek közül időben az elsőt leginkább a kortárs német együttesek által játszott zenei ízléshez lehetne kötni. Ez viszonylag egysíkú (de nem unalmas!) hangzást és a szólók viszonylagos mellőzését jelenti, de ettől eltekintve melódiagazdagságot és romantikus harmóniát is.

A második korszak ezzel szemben egyértelműen az amerikai stílushoz hasonlítható, ami elsősorban a vegyes kórustechnikából és a szövegcentrikus kompozícióból érezhető. Ezenkívül az is megkülönbözteti az elsőtől, hogy a vokálegyüttesek felbukkanása filmen lényegesen ritkább. A mezsgye nagyjából 1938-1939 fordulójára tehető, amikor a magyar filmipar jelentős változásokon ment keresztül39. A két stílust az is megkülönbözteti egymástól, hogy az elsőben magának a produkciónak gyakran nem is szántak olyan nagy hangsúlyt a rendezők és a zeneszerzők, mint később.

Láthattuk, hogy sok együttest csak főcímzene "feléneklésre" hívtak be a filmgyárba, szereplésre nem. De ha mégis felléptették őket egy nyúlfarknyi jelenetben, akkor sem került fel a nevük a főcímlistára. Számos produkció esetében éppen ezért nehéz kideríteni, hogy kik is énekelnek a sokszor nem is látható jelenetekben, hogy melyik vokálegyüttest halljuk. Így van ez például a Dunaparti randevú esetében is, ahol a címadó tangót éneklő férfikórusból csupán Weygand Tibor hangja vehető ki tisztán40.

Weygand egyébként sok filmben feltűnik szólóénekesként, de prózai szerepéről is tudunk. Az 1934-ben készült Emmy című huszártörténetben vokálegyüttes tagjaként láthatjuk. A kvartettben - amely Erdélyi Mici Rendes kislány című foxtrotját kíséri - még egy érdekes és ismerős arc fedezhető fel: Ilosvay Gusztávé, a korszak egyik legtehetségesebb magyar muzsikusáé. (Róla később még részletesen is szót ejtünk.) Az együttes másik két énekes tagja sajnos ismeretlen, ugyanúgy, ahogyan a két évvel később készült Havi 200 fix vokáltriójának tagjai. Vélhetőleg az akkori idők népszerű Triumph Együttesét láthatjuk a filmben.

Annyi bizonyos - és ez a jazztörténet számára cseppet sem mellékes! -, hogy a film mulatójelenetei az Arizonában készültek. A süllyedő színpadáról és tréfás emelőszerkezetekkel felszerelt páholyairól közismert Arizonát a Havi 200 fix-en kívül még egy film dokumentálja, amely négy évvel később készült a Filmirodában Látta-e már Budapestet télen? címmel41. A Dziga Vertov montázstechnikájára emlékeztető tízperces "jazz-fantáziában" pazar vágóképek illusztrálják az akkori idők pestjének éjszakai életét és Ákos Stefi dalát: Madam, szépsége, formája elbódító...

Az énekegyüttesek népszerűségére jellemző, hogy már a Hyppolit, a lakáj mulatójelenetében is találkozhatunk egy férfiakból álló vokálkvartettel, amelynek egyik tagja Fekete Pál tenorista, az Operaház buffója, az akkori idők egyik népszerű slágerénekese volt. Számuk, a Pá, kis aranyom, pá..., amelyet Erdélyi Mici szólójával énekelnek, még meglehetősen kezdetleges színösszeállítású, "hangszerelésű". Fekete például jóval hangosabban énekel társainál, túlkiabálja őket, mintha duettet énekelne a dizőzzel. Ugyanilyen csalódás az 1934-es Lila akác mulatójelenete, ahol Biller Irén és Békássy István How do you do-do... című, kissé "túl ütemesre" sikeredett foxtrotját énekli elő egy igencsak "vérszegényen" dalolgató-táncolgató férfikvartett.

(Folytatjuk)

Jegyzetek

18 Az Újság 1929. szeptember 20. Pánczél Lajos cikke,

Pánczél Lajos: Az én hangosmozim, 38, 40. oldal, A Hét kiadása, 1930.

19 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim, 46. oldal, A Hét kiadása, 1930.

20 Színházi Élet, 1931/44. 39. oldal "Sexvocale", 1931. október 25-31.

21 Az információ Simon Géza Gábortól származik.

22 Magyar Világhíradó 402. 1931. november, Selenophon felvétel

23 Magyar Világhíradó 411. 1932. január, a Magyar Film Iroda felvétele

24 Magyar Világhíradó 458. 1932. november, a Magyar Film Iroda felvétele

25 Magyar Világhíradó 760. 1938. szeptember, a Magyar Film Iroda felvétele

26 Magyar Világhíradó 523. 1934. február, a Magyar Film Iroda felvétele

27 Magyar Világhíradó 776. 1939. január, a Magyar Film Iroda felvétele

28 A forgatás 1929 decemberében volt és 1930 januárjában már be is mutatták!

29 A 100 X 74 cm akvarell magántulajdonban van.

30 Karczag György, Kovács Jenő, Weinig Lilly

31 Lajta Andor: A tízéves magyar hangosfilm 1931-1941, 14 oldal. A szerző saját kiadása, Budapest, 1941.

32 Színházi Élet, 1931/15. 107. oldal. 1931. április 5-11. Szerkeszti Incze Sándor

33 A MIF Vocalegyüttes rendszeresen működött közre a MIF (Magyar Írók Filmje) által gyártott filmekben.

34 Tarján Vilmos: Pesti Éjszaka, A "Jazz" című fejezet a 49-52. oldalon található.

A szerző kiadása, Budapest, 1940

35 Gonda János: Jazz, 192. oldal. Zeneműkiadó, Budapest, 1979.

36 Sattler Andor nem sokkal később Komáromira változtatta a nevét.

37 Érdemes meghallgatni a foxtrotot Kalmár Pállal és az Odeon tánczenekarral! (Odeon, A 197772)

38 A szólót Weygand Tibor énekelte, kísért Vécsey Ernő tánczenekara (Patria, Mr. 133)

39 Sándor Tibor két könyve is szól e korszak filmpolitikájáról: őrségváltás (Magyar Filmintézet, Budapest, 1992) és őrségváltás után (Magyar Filmintézet, Budapest, 1997) címmel.

40 A szólót Dobay Lívia énekli.

41 Rendező: Dáloky János, zeneszerző: Vincze Ottó

VISSZA