Bajomi Lázár Endre

Georges Demény, a film magyar származású úttörője

 

1945-ben a Felszabadítási Bizottság, mely Pierre Blanchar elnökletével működött, emléktáblát helyezett el az Opera közelében, a Boulevard des Capucines 14. számú épületére, a Grand Café falára. Ebben a helyiségben zajlott le 1895. december 28-án, vagyis 50 évvel azelőtt a Louis Lumiere szervezte híres vetítés. Ez az esemény a tapogatózások végét jelentette a filmmel kapcsolatos kísérletekben, s a kereskedelmi és művészfilm új korszakát vezette be. Az 50. évfordulóra felavatott táblán öt nevet olvashatunk: Reynaud, Marey, Demény, Lumiere és Mélies. E nevek közül a negyedik, Lumiere-é általánosan ismert; az ötödik, Mélies-é szintén elég ismert a filmbarátok körében, hiszen a filmmúzeumok olykor levetítenek egy-egy általa rendezett filmet. Az első három nevet csak a szakértők ismerik. Minket, magyarokat a harmadik érdekel. Különösen a származása miatt. (...)

Már 1957-ben megjegyeztük egy, a francia film történetének szentelt kis könyvünkben, hogy Demény magyar származású. Akkor semmi más bizonyítékunk nem volt erre, mint a neve, ez pedig, főként ha magyarosan írjuk, feltétlenül ehoni családnév: több ezer - főként erdélyi - magyar viseli. Ebből a szempontból érdemes felidézni, hogy a kiváló filmszakértő, Lajta Andor a film ötvenéves történetéről szóló könyvében hosszan beszél Deményről és azt állítja: "Neve után azt hihetnők, hogy Demény György magyar feltalálóról van szó. Ez a feltevés azonban helytelen." Azóta végzett kutatásaink azonban nyilvánvalóan bebizonyítják, hogy Lajta tévedett, mert Demény valóban magyar származású volt. Vizsgálódásunk először Paul nevű testvérére irányult, aki nagy szerepet játszott Arthur Rimbaud életében. A költő neki címezte a híres Látnok levelét, amelyben az ifjú zseni megfogalmazta poétikai krédóját. (...)

Mely tények igazolják, hogy Paul (következésképpen öccse is) magyar származású volt?

(...) Lássuk a családfát! Paul és Georges annak a Philippe-Joseph Deménynek a fia volt, akiről Jean-Claude Lyleire, Lille-i tanár kijelentette, hogy "magyar származású". A belgiumi Nivelles kerületi Walhaim Saint Paulban született és Brüsszelben halt meg, 1885-ben. Ez a zongoratanár francia származású holland nőt vett feleségül: Adčle Devigront (1812-1893). Megkértük Vandenhoecq urat, próbálja kikutatni a további felmenőket, mert reméltük, hogy a belga származás visszavezethető a magyarra. Csalódtunk, mert az ifjú Hénin-Beaumont-i kutató nyomozása csak annyi eredménnyel járt: Paul és Georges nagyapja, Philippe Demény, Corroy le Grand-i születésű szabó, bizonyos Ferdinand Demény fia volt, aki 1767 körül született, szintén Belgiumban, és 1858-ban hunyt el. Időben innen már nem tudtunk visszamenni, de azért még nem adtuk fel! Feltételeztük ugyanis, hogy Demény esetleg Bercsényi László marsall ezredének hadjárata során került Belgiumba; II. Rákóczi Ferencnek e harcostársa legendás életével a magyar-francia katonai kapcsolatok legfényesebb lapjait tölti ki. A feltevés helyesnek bizonyult: a Revue de Hongrie-ben cikksorozatot találtunk H. Reinach-Foussemagne grófnő tollából; a 457. oldalon azt olvashatjuk, hogy az említett ezredben 1734-ben volt egy Demény nevű kadét, aki később a francia-magyar Esterházy-regimentben zászlós lett. A vezetéknevét nem ismerjük. Ekkor kértük meg Zachar József hadtörténészt, egy Bercsényi-tanulmány szerzőjét, hogy 1979-es franciaországi tanulmányútján ellenőrizze a vincennes-i Hadtörténeti Intézetben a Revue de Hongrie-ben rögzített adatokat. Valóban megtalálta Demény nevét, aki ott hagyva a császári sereget, 1733. június 1-jétől a Bercsényi-ezredben szolgált. Ez a regiment a Rajna-vidéken harcolt a Habsburgok ellen folytatott lengyel örökösödési háborúban. Deményt később zászlósként átvezényelték Bercsényi fogadott fiának, Esterházy Bálintnak az ezredébe. Ez az egység 1744-48 közt részt vett a belgiumi harcokban. Sajnos, e tiszt sorsáról további részleteket nem tudtunk meg; meglehet, hogy ezzel az ezreddel részt vett a Douai és Lille közt 1744-ben vívott csatákban.

Visszatérve Georges-ra, idézett művében (Histoire générale du cinéma) Sadoul röviden összefoglalva a phonoscope feltalálójának életét, ezt írja: "Georges Demény (a tréma távoli magyar ősöket idéz)..." stb. Ami a név írását illeti, Sadoul helyesen állapítja meg, hogy ezt a nevet a régi magyarban valóban trémával írták, amit tehát emberünk származásáról állít, igaz, annál is inkább, mivel a 171. oldalon rendkívül érdekes jegyzetet olvashatunk: "Ez a cikk (a Scientific American 1891-es cikkéről van szó. - B. L. E.) fennmaradt a Demény-levéltárban, s ez úton mondunk köszönetet a feltaláló unokaöccsének, aki volt szíves rendelkezésünkre bocsátani". A kiváló történész tehát ismerte a Demény-fivérek valamelyik unokaöccsét. Sadoul sajnos, már nincs köztünk, 1967-ben hunyt el, s nem tudja megmondani nekünk, ki az illető, Vandenhoecq kutatásai nyomán azonban sikerült azonosítanunk: valószínűleg Maurice-Joseph- Auguste-François Deményről van szó, aki Levallois-Perret-ben (amint láthattuk, Georges ebben a Párizs melletti peremvárosban rendezte be a laboratóriumát) született 1876. december 9-én és Douai-ban hunyt el 1974. február 6-án. Ezt az adatot döntőnek tekintjük: Sadoul tudta, mit beszél, amikor magyar származást emlegetett, hiszen a legjobb forrásból merített, vagyis családtaggal tárgyalt. Egészen bizonyos tehát, hogy a film egyik úttörője magyar család leszármazottja.

 

A filmfelvevő- és vetítőgép
eredete

I.

A mozgás analízise

Azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt harminc év során kifejtett tevékenységemet a mozgásfiziológia és a testnevelés terén, talán csodálkozva kérdik, hogy miért foglalkozom most a kedvenc témámtól látszólag oly idegen mozgóképpel.

Elsősorban erre a kérdésre kell tehát felelnem, és úgy vélem, igencsak könnyű lesz rámutatnom az első pillantásra egymástól távol álló két téma közti nyilvánvaló összefüggésekre.

A filmfelvevőgép őse ugyanaz a mozgáselemző készülék, amelyet Marey és én használunk az emberi és állati mozgás tanulmányozására a Fiziológiai Kutatóintézetben. Ezek a szerkezetek egyébként mindenki előtt ismertek.

Életem fájdalmas szakaszát jelentette, amikor ráléptem az ipar és üzlet csúszós talajára, ahová a tudomány művelőjének nem is lenne szabad merészkednie, amíg a társadalom nem képes megadni a feltalálónak szolgálatai fejében megérdemelt jutalmát, vagy szabad idejét biztosítani.

Mi is egy találmány tulajdonképp? Nem más, mint egy megvalósított ötlet. Ahhoz azonban, hogy szabadalmaztatható legyen, a törvény megköveteli, hogy a találmány új ipari termékhez vezessen.

Az ötlet, amíg csak ötlet állapotában létezik, nem számít még találmánynak. Ehhez be kell lépnie a gyakorlati dolgok világába, mechanikai szerkezetének újnak és pontosan körülírtnak kell lennie, hogy felhasználói számára megbízható és tartós működést biztosítson.

Ebben az esetben vajon szó van-e egy szabadalmaztatható ipari termékről?

Ipari termék-e a mozgás illúziója?

Nyilván nem, de előállításának módja már egy pontosan körülhatárolt módszerhez, valódi találmányhoz fűződik.

Meg fogjuk vizsgálni, hogyan jött létre a filmfelvevőgép, milyen fokozatokon kellett átlépnie, hogy azzá alakulhasson, amit ma láthatnak.

A filmfelvevőgép tulajdonképpen már régóta létező, a szem tökéletlenségén alapuló szerkezetek folyamatos tökéletesedésének az eredménye. Jelentőségét és végleges formáját a fényképezés feltalálásának köszönheti, aminek segítségével az elnagyolt és hamis rajzokat felcserélheti a természet valós képeivel, amelyek olyan bonyolultak lehetnek, amilyeneket csak akarunk. A szerkezet ötlete és alapelve azonban nem új, nagyon régóta ismert, és nem változott. Ez az alapelv, hogy amikor a fény a retinához ér, mégha csak kevés ideig is, de nyomot hagy rajta. Ezt a jelenséget már Krisztus előtt száz évvel is megfigyelték. Lucretius, Ptolemaiosz és az arab filozófus, Alhazen egyaránt említik.

Fogjanak egy csipeszt, és rezgessék meg úgy, mint egy hangvillát. Tisztán és egyidejűleg fogják látni a két ág végpozícióit, mégpedig ugyanolyan élesen. Persze egyik fémrúd sem foglalhat el a térből egyszerre több helyet, de rezgés közben a szemben mégis maradandó benyomást tesz valamennyi elfoglalt helyzetéről a tér összes, általa kitöltött helyén.

Ez a benyomás hasonlatos azokhoz az elmosódott, kivehetetlen formájú képekhez, amelyeket egy mozgó tárgy hagy a fényképlemezen, amikor objektív nélkül fényképezünk, vagy kevéssé fényerős objektívet használunk. Melyikünk ne szórakozott volna gyermekkorában azzal, hogy szüleink tiltása ellenére kivett egy izzó, félig elégett üszökdarabot a tűzhelyből, és gyorsan mozgatva a tűzcsíkot húzó üszköt, betűket formált a levegőben?

A hatás a retinán hagyott benyomás időtartamának tudható be.

Enélkül az időtartam nélkül, amely 1/10 és 1/24 másodperc között váltakozik, a fénypont a szem számára mindig mozgásban lenne, de nem látszódna kanyargós vonalnak vagy fénycsíknak.

Az első játék, amelyet ennek a megfigyelésnek az alapján készítettek, a búgócsiga volt, amely különböző színű körcikkekből álló lemez volt, és amelyről már Nollet abbé 1763-as kísérletei között is olvashatunk.

Ezután Paris doktor 1825-ben feltalálta a thaumathropot. Ez olyan szerkezet, amilyent mindnyájan tartottunk már a kezünkben. Egy kis kartonlemez egyik oldalára madarat rajzoltak, a másikra kalitkát, amelyben egy ülőrúd is található.

A kartonlemezhez két cérnát erősítettek, amelyeknek segítségével két kézzel meg lehetett pörgetni, s így a madár bekerült a kalitkába, az ülőrúdjára.

Ebből a szerkezetből rengeteg féle létezik, egészen a sztereo-thaumathropig.

Elérkezünk az 1833-as évhez. Plateau tanulmánysorozatot készít a képi benyomások időtartamáról, és bemutatja phénakistikópját, ahol egy lemezen egy mozgás különböző fázisait ábrázoló rajzok találhatók. Ezeket a rajzokat egy ugyanazon a tengelyen elhelyezett másik lemezre vágott nyílásokon keresztül szemlélhetjük, és mozgásillúziót látunk, mivel a lemezen bemutatott képek összeolvadnak a retinán.

A szem ekkor valójában a mozgásanalízist jelentő képek szintézisét végzi el.

Anorthoskópnak nevezett berendezése még a meglehetősen elnagyolt, de mégiscsak egy mozgás homályos impresszióját keltő képek vászonra vetítését is lehetővé tette. Ez a játékszer változások hosszú során keresztülmenve annyira kifinomult, hogy a laterna magicában is, amely azóta a vetítőkészülékünkké vált, fel lehetett használni a képeit.

A phénakistikópból alakult ki a hengeralakú zootróp. A képekkel borított lemezt egy csík váltotta fel, amelyre színezett figurákat rajzoltak. Ez a játék széles körben elterjedt, és mindenkinek sok örömet okozott.

Reynaud ugyanezt a hatást 1877-ben tükrök használatával érte el.

Praxinoszkóp-játéka előbb praxinoszkóp-színházzá vált, végül azzá az optikai színházzá, amelyet mindenki megtekinthet működés közben a párizsi Grévin Múzeumban.

Egyébiránt ez a szerkezet közelítette meg talán a legjobban a filmvetítőgép szerkezetét.

Ezek a játékok azonban, bármennyire is tökéletesedtek, mindig nagy problémákkal küszködtek. A mozgás folyamatosságát csak gyengén tudták utánozni, hiszen a folyamatosság megteremtéséhez a szem előtt másodpercenként legalább 12-16 képnek kell elhaladnia. A bemutatott mozgás tehát szükségképpen igen rövid volt, mivel ugyanazok a képek tértek vissza újra és újra. Ezeknek a szerkezeteknek a másik, végzetes hibája az volt, hogy a figurákat kézzel rajzolták, a művész képzelete alapján, s az egymásutániságukból kialakuló szintézis közismerten tökéletlen és teljességgel pontatlan volt.

Ez tehát a máskülönben leleményes szerkezetek lehetőségeinek határa. A művészek ügyessége azonban figyelemre méltó volt. M. Reynaud nagy erőmutatványokat vitt végbe. Volt türelme ahhoz, hogy több száz méter hosszúságú, teljes jeleneteket bemutató, átlátszó csontenyvvel kezelt szalagokat fessen meg. De bármekkora érdemei is vannak, nem téveszthetjük szem elől azt a tényt sem, hogy mozgástanulmányai mennyire nélkülözték a valós alapokat, és hogy egyáltalán nem ismerte azokat a mozgásokat, amelyeket be akart mutatni.

A gyakorlatlanabb szeműek zavaró érzést tapasztalhattak ezeket a hamis és furcsa mozgásokat nézve, és ezt az érzést csak súlyosbította a szemet fárasztó vibrálás, amely a képek túlzottan alacsony számának következményeként lépett fel.

Nem volt érdemes tovább várni, a fényképészet pontos és élethű eljárását kellett felhasználni ezeknél a szerkezeteknél és a szalagok kidolgozásánál egyaránt.

Ez az ötlet teljesen ésszerű volt, és az első feltalálóktól ered. Du Mont már 1861-ben említi, és Ducos du Hauron, a színes fényképezés francia feltalálója 1863-ban leír egy szintézisen alapuló szerkezetet, amelyet a közönség sohasem ismert meg, és én sem különböztethettem meg a többitől, mivel feltalálója megelégedett azzal, hogy saját számlájára dolgozzon anélkül, hogy a megelőző iratokat összegyűjtötte volna. (...)

A fényképek és a zootróp kombinálása magától értetődő volt, mégsem sikerült rögtön, minden nehézség nélkül; fáradságos szakaszokon kellett keresztülvergődni.

Először is meg kellett teremteni a mozgás analízisét, hogy aztán létrejöhessen a szintézis.

Az ipar Van Monckhovennek köszönhetően már 1880-ban készen állt arra, hogy olyan fényképlemezeket gyártson, amelyek elég érzékenyek ahhoz, hogy nagyon rövid expozíció után is rajtuk maradjon a kép lenyomata.

Ma már megszokott dologgá vált a fényképezés, sőt pillanatfelvételeket is csinál mindenki, mégis gyakran megfeledkezünk a találmányok sorozatáról, amelyek ezt lehetővé tették (vagy nem is ismerjük azokat).

A zselatin brómezüst feltűnése előtt kollódiumot használtak fényképezésre; mindenki maga érzékenyítette a lemezeit, amelyek érzékenysége száradás közben csökkent.

A dagerrotípiához több percig tartó expozíciós időre volt szükség. Az egyre érzékenyebb emulzió lehetővé teszi az expozíciós idő lerövidítését. Ma már a másodperc ezredrészével szokás számolni. Az ojektívek ezzel az érzékenységgel fejlődtek együtt, már mozgó tárgyak fényképezésére is lehetőség nyílt.

Franciaországban a fényképezés felhasználása a mozgás tanulmányozásában 1874-ig nyúlik vissza. Janssen, a kiváló csillagász, hogy a Vénusz napkorong előtti elhaladását tanulmányozhassa, fotoforgópisztolyt szerkesztett, amely lehetővé tette számára, hogy ugyanarra a lemezre egymást egyenlő időközönként követő képeket rögzítsen.

A mozgás lassú volt, a napfény pedig igen erős, és volt elegendő idő a lemez elforgására a két egymást követő kép között, az eljárás tehát könnyen megvalósulhatott.

Janssen nem bonyolította tovább a szerkezetet, de megérezte, hogy eljárásának van jövője, vizsgálatait mindenféle mozgásra kiterjesztette, és eljutott egészen az emberek és állatok mozgásának tanulmányozásáig.

Az amerikai Muybridge is ezzel a kérdéssel foglalkozott, de ő a problémát másképpen közelítette meg. Hogy egy ügető ló mozgásáról fényképsorozatot készíthessen, 24 készüléket használt fel. Valamennyi fényképezőgép külön objektívvel, fényérzékeny lemezzel és zárral rendelkezett. A készülékek kioldása elektromosság útján történt, és az elektromos kapcsolókhoz vezető madzagot maga a ló szakította el a kísérleti pályán.

Meglepő eredményeit Muybridge 1880-ban tette közzé, ezek azonban inkább sziluettekre, semmint képekre emlékeztettek, tanulságosak voltak, de pontatlanok; mindenesetre hitelességük a kézzel rajzolt képek fölé emelte őket. A felvételeket elválasztó idő viszont egyenlőtlen volt, a nézőpont is képenként változott.

Marey is foglalkozott a problémával, és Janssen fotópisztolyának elvéhez visszatérve úgy módosította azt, hogy alkalmas legyen a nagyon gyors mozgás, mint például a madarak röptének tanulmányozására. 1882-ben készítette el a fotópuskát, és akár egy puskával, célzott vele a madarakra, hogy röptükben kapja le őket.

Ennek a leleményes szerkezetnek a mechanizmusa 12 kép elkészítését tette lehetővé, amelyek másodpercenként egyszer körbeforduló körlemezre kerültek. Én is segítettem a mesternek a fotópuskával készített képekből zootróp-lemezeket készíteni. Ezek már képesek voltak a szárnycsapások szintézisének megteremtésére, és a madár mozgásának tökéletes visszaadására. Ez nyilvánvalóan egyike volt az első alkalmaknak, amikor a fényképezést ezekkel a szerkezetekkel kombinálták.

Marey nem elégedett meg ennyivel, és később modellezéssel reprodukálta a teljes madarat, így háromdimenziós, teljes figurákat ábrázoló zootrópokat készített.

Mindemellett a fotópuska nem bizonyult elégségesnek a repülés elemzéséhez, sokkal több képre, másodpercenként legalább 30-60-ra lett volna szükség. Más módszerhez kellett folyamodni. Rögzítette a lemezt, és előtte nagyon gyorsan forgó, homályos üvegből készült zárat helyezett el, amelyen egy vagy több nyílás volt. Ez lehetővé tette számára, hogy egyetlen lemezre nagyszámú képet készíthessen a térben mozgó madárról.

Ez a típusú fényképezés viszont nem választotta kellő mértékben külön a képeket; mihelyt a tárgy sebessége csökkent, a képek egymásra exponálódtak, és az eredmény gyakran kivehetetlenül zavaros lett.

Megpróbálta tehát két egymást követő kép között kicserélni az érzékeny lemezt, ahogyan azelőtt a fotópuskában, és megkezdődött a próbálkozások sorozata, amelyekben nekünk is aktív részünk volt, és amelyek végül kudarchoz vezettek.

Az üveglemez túl nehéz volt ahhoz, hogy ilyen rövid időn belül el lehessen indítani, majd újra megállítani.

Ahhoz, hogy a képek tiszták legyenek, arra volt szükség, hogy mozdulatlan lemezre kerüljenek, igen rövid expozíciós idővel. Ez az expozíciós idő néha hihetetlenül rövid volt, mint például a másodperc húszezred része, ami lehetővé tette a legyek és szúnyogok szárnymozgásának lefényképezését. Ezekről a szárnyakról, amelyek másodpercenként 870 dupla rezgést tesznek, tiszta képet tudtak nyerni.

Más kutatók is foglalkoztak ezzel a problémával: Franciaországban Londe és Németországban Anschütz Muybridge módszerével megegyező módon, de annak a minőségét messze meghaladó fényképsorozatokat készítettek.

Ekkor jelent meg a filmszalag, amely az üveglemez helyébe lépett, érzékenysége és könnyűsége folytán felbecsülhetetlen előrelépést hozva Marey számára. Olyan készülékeket lehetett így készíteni, amelyekben az érzékeny szalag gyorsan és könnyen mozoghatott a két expozíció között, és a megvilágítás, azaz a lemezen vágott rés előtti áthaladása pillanatában megállhatott.

Hatalmas előnye volt ennek az új módszernek: nem kellett többé sötét háttér előtt elhelyezkedni, ami a szilárd lemezre történő kronofotográfia esetén elkerülhetetlen volt. Ezenfelül az egymást követő képek a film különböző részeire kerültek, így aztán szépen elkülönültek, nem takarták egymást. Megtaláltuk a következő megoldását problémánknak, azaz a mozgás fényképezés általi elemzésének.

A film ebben az időszakban meglehetősen ritka volt, minket az Eastmann cég látott el rövid filmtekercsekkel, valamint Balagny, aki brómzselatinnal fényérzékennyé tett kollódiumszalagokat adott, azonban ezek a szalagok sem haladták meg a másfél méteres hosszúságot. Az előállított képek száma tehát erősen korlátozott volt, annál is inkább, mivel eleinte még nagy kiterjedésű, 9 centiméteres képeket készítettünk.

Ez megfelelt annak a célnak, amire felhasználtuk, szándékunk ugyanis nem terjedt tovább a mozgás tudományos elemzésénél.

Ismerjük ezeknek a kutatásoknak az eredményeit, és hasznosításukat a testnevelés, a repülés, a ló járásának tanulmányozása és minden, a szem számára felfoghatatlanul gyors mozgás terén.

Művészeknek is megmutattuk ezeket a képeket, és magyarázatok helyett elláttuk őket a természetből vett képekkel is. Így az iskolás konvenciókat pontos megfigyelésekkel helyettesítettük. De munkánkkal túl gyorsan haladtunk, hiszen, bár az új képek kétségkívül igaziak voltak, nem volt könnyű elfogadtatni őket a szemmel, amely még sosem látott ehhez hasonlót. Új szokásokat kellett felvenni, leküzdeni az összes akadályt, gyakorlatilag alkalmassá kellett tenni a látást az új dokumentumok befogadására. Hogy megmutassam, milyen nehézségekkel kellett szembenéznünk, elmesélek egy nem minden pikantériát nélkülöző anekdotát.

Meissonnier, a nagy festő néha-néha felbukkant a laboratóriumunkban, a ló mozgása érdekelte, mert a lehető legpontosabban akarta ábrázolni. Az első fényképes elemzések láttán meglepetten kiáltott fel, és gépünket azzal vádolta, hogy rosszul lát. "Amikor egy olyan képet mutatnak, amelyiken a ló így fut - tette hozzá, miközben fölvázolt egy skiccet -, meg leszek elégedve a találmányukkal."

Mindeközben tartózkodtunk a teóriák gyártásától, megelégedtünk a dokumentumok összegyűjtésével. De miután megszereztük őket, lehetővé vált számunkra a különböző sport-gyakorlatok pontos megfigyelése, valamint azé, hogy hogyan végzik az élsportolók a mozgásokat, egyszóval tisztán lehetett látni, hogy miért jobbak ők a többieknél. Hála ezeknek a tanulmányoknak, kísérleti adatokat véve alapul kiadhattuk a közoktatás- és hadügyi gyakorlatok kézikönyveit. Ez a megközelítési mód védettnek tűnt minden ellenvetéssel szemben, nem számoltunk azonban a megszokással, az előítéletekkel és a meggyökeresedett gyakorlattal.

Modelljeink nagy része a Joinville-le-Pont-i iskolából származott, átkerültek elemző módszereink rostáján, masíroztattuk, futtattuk, ugráltattuk őket, és egyéb tornagyakorlatokat végeztettünk velük.

Miután a fényképek elkészültek, elegendő volt egyetlen pillantást vetni rájuk, hogy tudjuk, hogyan végezték alanyaink a gyakorlatokat. De egy dolog, hogy hogyan tanították őket, és egy másik, hogy hogyan csinálták; az elmélet nem vágott egybe a gyakorlattal. Az alanyok azt hitték, hogy az elméletet követik, de a természeti törvények arra kényszerítették őket, hogy másképpen cselekedjenek. Ezért aztán nem fogadták el ugrásaik hiteles képeit, és inkább eljárásunkat vádolták pontatlansággal, mintsem hogy beismerjék, esetleg az elméletük hibás. Úgy képzelték, hogy úgy mozognak, ahogy tanították nekik, de valójában a gyakorlatokat másképpen végezték, tökéletesebben, ahogy a természet diktálta nekik.

 

II.

A mozgás szintézise

Tanulmányaink ezen pontján már megvoltak a lehetőségeink negatív és különálló fényképek készítésére, így bármely tetszőleges mozgás analízisét el tudtuk végezni. Marey készülékeivel másodpercenként 10-12 képet lehetett készíteni, de a működésük még tökéletlen volt: a filmszalag hirtelen és brutálisan állt meg. A szalagot mozgás közben egy fémpofa tartotta, és a nyomás ellenére gyakran tovább mozgott, így aztán a képek életlenek lettek. A szalagok rövidek voltak, ráadásul kereskedelmi forgalomban nehezen beszerezhetőek, érzékenységük igen változó, továbbításuk pedig nehézkes volt. Gyakran szereztek meglepetéseket: vagy a zselatin vált le hordozójáról, vagy az elektromos szikrák hagytak nyomot a fényérzékeny rétegen, és tűntek fel az előhíváskor.

Ezeket a kis kellemetlenségeket persze maximálisan kompenzálta a kitűzött cél előttünk lebegő képe.

Ez a cél szerénytelen volt, nem elégedhettünk meg a mozgás analízisével a szintézis elkészítése nélkül, és már túl közel voltunk a megoldáshoz, semhogy feladhassuk.

Hamarosan adódott is alkalom: megpróbáltam lefényképezni egy beszélő ember arckifejezését és szájmozgását, és többszöri sikertelenség után mégiscsak célhoz értem. Az igazi nehézséget az alak megvilágítása jelentette, amely soha nem volt elégséges a modell sárga és piros tónusai miatt. Bármiféle eredmény elérésének reményében tükörből visszavert napsugarakat kellett ráirányítanom. A modell helyzete azonos volt egy igazi mártíréval, így aztán nem kérhettük tőle, hogy ilyen körülmények között is kedves arcot vágjon; valójában csak grimaszolt.

Mindemellett mégis sikerült meglehetősen szép sorozatot készítenem egy beszélő alakról, amint azt mondja: Szeretem magát.

Persze nem a legmegfelelőbb arckifejezéssel mondta, de mondta, és azalatt a másodperc alatt, amíg megformálta ezeket a szavakat, én tizennyolc képet készítettem róla.

Ez a siker felbátorított megpróbálni, megteremteni a mozgás szintézisét és azonnal egy igen speciális zootrópot készítettem.

Diapozitívokat csináltam a beszélő ember képeiről, és egy fémlemez peremébe nagy pontossággal vágott ablakok helyére ragasztottam őket. Elkészítettem tehát az első, mozgó figurát ábrázoló zootróp-lemezt. Hogy megteremtsem a képek szintézisét, a képhordozó lemezzel koncentrikusan egy másik lemezt is a gépbe helyeztem, amely nagy sebességgel forogva zárként funkcionált, és az elsőhöz egy fogaskerék-rendszerrel kapcsolódott úgy, hogy például 30 kép esetén a zárlemez 30 fordulatot tett a képhordozó lemez egyetlen fordulata alatt. Egyet fordult tehát minden kép megmutatása közben, amelyek így folyamatosan követték egymást a szem előtt.

A hajtónyél forgatásakor a szem egy egyedülálló, mozgó alakot láthatott. Egy nagyítólencse segítségével megnövelve a képet, az illúzió teljessé vált, az ember úgy mozgatta a száját, mintha élne. Elkészítettem a beszélő fényképet.

Ekkor bizonyító erejű kísérletre szántam el magam. A süketnémák iskolája tanulóinak mutattam meg a szerkezetet, akik hozzá voltak szokva a szájról olvasáshoz. Mihelyt megpillantották a lencsét, a beszélő némák jellegzetes, érdes hangján ismételgetni kezdték a fénykép által elrebegett mondatot.

Bevallom, az előre nem látott eredmény pillanatában elérzékenyültem; bizonyossá vált, hogy az üveglemez egy fordulat segítségével képes a mozgás pillanatainak megőrzésére és összegzésére. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy a hasonló módszerek tökéletesítésével mi mindent érhetnénk el.

Marey, a mesterem, akinek megmutattam az eredményeket, azonnal dícsérni kezdte azokat, és 1891. július 27-én bemutatta a Tudományos Akadémiának. Ekkor még kizárólag a süketnémák képzéséről volt szó, arról, hogy ezzel a módszerrel könnyebben megtaníthatók a szájról olvasásra.

Mindamellett a dolog nagy port vert fel, maga Marey is ezt írta Le Mouvement (A mozgás) című könyvében: "Kétséges, hogy valaha ennél tökéletesebb zootróp-szerkezetet lehetne készíteni."

Pedig ennél sokkal messzebbre kellett menni.

Ez a gép lényegében a vetítés szándékával készült, és a mozgó képeket valós méretüket meghaladó dimenziókba tudtam növelni. Phonoscope-nak neveztem el, a kifejezéssel szerkezetem és a fonográf közti rokonságot akarva kihangsúlyozni: az egyik segítségével a hang hallhatóvá vált, a másikéval pedig láthatóvá, a szájmozgás reprodukálása révén. Ráadásul magam is kísérleteztem egy erősen a fonográf hengerére emlékeztető, henger alakú szerkezettel.

Ezt a gépet az Első Nemzetközi Fényképészeti Kiállításon mutattam be 1892-ben a Mars-mezőn, és naponta üzemeltettem elektromos szerkezet segítségével, amelyet Radiguet tervezett. A siker hatalmas volt, díszoklevelet ítéltek nekem. Az összes újság erről írt, és a hír körbejárta a világot. A L' Illustration első oldalon hozta a beszélő ember képét, amint azt mondja: "Szeretem magát", és a riporterek a legkülönbözőbb műfajú cikkekben foglalkoztak boldogan ezzel a vonzó témával.

"Én mondom önöknek, hogy ez a létező legmegdöbbentőbb látvány" - írta Maxime Vuillaume a Radical 1892. június 7-i számában. "Természetesen, nemsokára rengeteget fognak róla beszélni. Nagy örömömet lelem abban, hogy az elsők egyikeként üdvözölhetem Demeny úr meglepő ötletét. Egyik napról a másikra az ipar megkaparintja majd ezt a nagyszerű találmányt, és attól a naptól fogva a mostani fényképészet elavultnak fog számítani. A mozgó portré nyilvánvalóan a jövő fényképészete. Menjenek el megnézni, és látni fogják, hogy igazam van, amikor ezeket a sorokat írom."

A téma a levegőben volt. Megbíztak, hogy tartsak egy előadást a mozgás fényképezéséről a Műszaki Főiskolán, 1891. december 6-án. Ezt az előadást arra használtam fel, hogy nagy jövőt jósoljak a mozgás szintézisének, és hogy bemutassam, az összes gép, amely el tudja végezni a mozgás analízisét, képes annak szintézisére is.

Egy Photo-Club-beli előadáson a hallgatók hatalmas lelkesedéssel fogadtak egy teljesen kezdetleges mozgókép-vetítést, és a La Nature 1892. április 16-i számában beszámoltam a találmány horderejéről:

"Hány embert töltene el boldogsággal, ha egyik pillanatról a másikra megpillanthatná egy hőn szeretett, de már nem élő személy arcvonásait!

A jövőben az álló fényképészetet fel fogja váltani a mozgókép, ami a kerék egy fordulata alatt élettel telik meg. Meg fogjuk őrizni az arckifejezést, úgy, ahogyan a hangot is megőrizzük a fonográf segítségével. Ez utóbbit csatlakoztathatjuk a phonoscope-hoz, az illúzió tökéletesítésének érdekében, s így a fényképészet elutasíthatná azt a kritikát, amellyel gyakran szembesítik, miszerint hideg, és az életnek mindössze egy, meghatározott pillanatát képes rögzíteni. Az arckifejezés többek szerint megfoghatatlan, és az analízis pontos eljárása számára megközelíthetetlen. Ennek ellenére nemcsak analizálni tudjuk majd, hanem újraéleszteni is.

Az egyetlen mód, hogy a szemben a mozgás illúzióját kelthessük, az, hogy bemutatunk egy sorozat pillanatképet, amelyeket elég közeli időpontokban fényképeztek le ahhoz, hogy a folyamatosság érzése fennmaradjon. Ehhez különleges berendezésekre van szükség, amelyeket a zootróp elve egyesít magában, de bármilyen szintetizáló szerkezetet is alkalmazzanak, az eredmény mindig érdeklődést vált majd ki, míg kevesen képesek felfogni a mozgásról készített fényképek analitikus sorozatát.

Ezek a képek mindemellett természetes igényt elégítenek ki; a rajzolók naponta alkalmazták őket, hogy képeiknek rendkívüli kifejezőerőt biztosítsanak.

Egy, az egymást követő rajzokban kifejlődő mulatságos történet minden magyarázó felirat nélkül érthetővé válik. Ebben rejlik a fotozootropikus dokumentumok felsőbbrendűsége.

Összefoglalásképpen: ahhoz, hogy a fényképet élettel tölthessük meg, semmi más nem kell, mint elkészíteni egy felvételsorozatot, majd megalkotni annak szintézisét.

Természetesen gondos óvintézkedéseket kell tenni, a sikerhez szükség van tapasztalatra, sőt, tehetségre is. De megéri a fáradságot, kipróbáltuk: nincs már hátra sok, hogy a találmány felhasználható legyen a mindennapokban is.

Ez az alkalmazásmód kiszélesíti az amatőr, sőt, a profi fényképész mozgásterét is.

Mennyire érdekes dolog fényt deríteni a gyakran túl merev portrék eredeti és változatos arckifejezéseire, és magunk után hagyni létezésünk dokumentumait, amelyek igazi kísértetként, újraéleszthetők lesznek!"

Eljátszottam azzal, hogy ezeket az élő potrékat különféleképpen mutattam be; ez José Frappa, a festő örömére is szolgált, aki velem együtt hasznot kívánt húzni a dologból.

Például ugyanarról a személyről készített képekből csoportot állítottam össze, amely meglehetősen furcsa volt, hiszen egészen különböző arckifejezésekkel ugyanazt az alanyt ábrázolta.

Vagy például zongoraszékre ültettem a lefényképezendő személyt, és a szék egy fordulata alatt 50 képet készítettem az összes szögből, elöről, profilból, hátulról, és 50 különböző nézőpontból. Ez utóbbi portrét forgó portrénak neveztem el. Ezekből a felvételekből olyan képet készítettem, amelyen ugyanaz a személy ötvenféleképpen ült körbe egy kerek asztalt, különböző arckifejezésekkel. Olyan hatást keltett, mintha 50 vendég venne részt egy gyűlésen, akik mind ugyanúgy néznek ki, de arckifejezésük és gesztusaik különbözőek.

A legkönnyebb dolog volt a síró Jánost és a nevető Jánost megszakítás nélküli folyamatosságban bemutatni, kedvem szerinti sorrendben. Ez a találmány vicces oldala volt. Mindig meglepetést okoztam viszont, amikor valakinek megmutattam saját portréját, ami különböző szögekből készült, hiszen általában kevéssé ismerjük saját magunkat, és ki láthatta eddig saját magát hátulról vagy oldalról?

Ezek a kísérletek nagy port vertek fel, az erről szóló újságcikkeket a főbb nyelvekre lefordították, és az érdeklődők és kíváncsiak hatalmas tömege keresett fel, de senki nem látta meg a dologban rejlő üzleti lehetőséget.

Persze kerestek vásári árusok és mutatványosok, akik felajánlották, hogy napi száz frankért kibérelnék a gépemet. Láttak fantáziát ebben a mozgó képben, ami e tekintetben egyedülállónak számított, és ezért közszemlére kívánták bocsátani.

Én azonban elsősorban a tudományt szerettem, komoly szálak fűztek a felsőoktatáshoz, és osztottam a skolasztikus előítéleteket.

Nálunk az a nézet terjedt el, a feltalálónak nem kell, hogy haszna származzon találmányából, és az oktatásban résztvevőként még szégyellnem is kellett volna, ha megpróbálok hasznot húzni belőle. Egyedül az orvosok számítanak kivételnek ez alól az ostoba szabály alól, aminek siralmas következményei vannak országunkra nézve. A laboratóriumok belefulladnak a szegénységbe, az értelmiség elitje meg van bénítva, és a találmányok átkerülnek a határon, oda, ahol jobban megbecsülik őket. Ésszerűbb lenne hagyni őket fejlődésnek indulni, és a nyereséget visszajuttatni a kutatásokhoz.

A Collčge de France-ban voltam laboráns havi 250 frank keresettel, teljesen reménytelen jövőképpel, de megtiltották, hogy mást csináljak, és egyébként is, mi mást tudtam volna csinálni? A laboratóriumi munka tökéletesen távol tartja az embert a világtól, annyira, hogy egyenesen elővigyázatlanságnak tűnik, ha egy ifjú tudós, akinek a szakma még nincs a kisujjában, üzleti ügyekbe keveredik, és kereskedők kezére adja magát.

A példám e tekintetben tipikus. Azon kevés tőkés közül, aki megkeresett, egy külföldi, egy nagy német iparos határozta el, hogy pénzt fog keresni a találmánnyal.

A Fonoszkópot 1892. március 3-án szabadalmaztattuk, de már a felhasználásáról is gondolkodni kellett. Egy közérdekű társaságot alapítottunk 1892. december 20-án, amelynek a neve Société Générale du Phonoscope, célja pedig a "Fonoszkóp" elnevezésű, emberek és tárgyak mozgásának illúzióját közvetlenül vagy kivetítve reprodukáló találmány ipari és kereskedelmi értékesítése volt.

A szerkezet tökéletesítésének és alkalmazási módjának kiaknázását is vállaltuk, mint például, többek között : 1) a mozgó portrék, 2) a mozgó vetítések, 3) a fonográffal együtt történő felhasználás, 4) az automatákkal való összekapcsolása, 5) a tudományos játékok. Rögzítettünk egy tanulmány-tervezetet is, valamint az üzleti szabályzatot, amelyben egyharmados részesedéssel voltam benne. Később látni fogjuk, hogyan hajtottam végre ezt a tervezetet, és hogyan oszlott fel végül ez a társaság, anélkül, hogy ipari céljait végrehajtotta volna.

A rendelkezésemre bocsátott pénzből egy laboratóriumot alapítottam, a levallois-perret-i villa Chaptal 17-ben. Ez az igen jól felszerelt laboratórium az első volt a maga műfajában, tanulmányi, valamint kutatási célokat szolgált.

Gyakorlatilag nem gyárthattunk az első eljárással zootropikus lemezeket, mivel túl költséges és túl bonyolult lett volna. Foglalkoztam a kérdéssel, és negatívokat kezdtem gyűjteni, a filmen egymást követő képeket elválasztva egymástól, és nagy, 24 vagy 30 ablakkal ellátott papírlemezekre másoltam át őket. Miután ezt a nagy gondosságot igénylő munkát befejeztem, középen kilyukasztott és klórezüstzselatinnal fényérzékennyé tett üveglemezekre másoltam őket. Elkészültek a pozitív képek, amelyeket üvegvágóval vágtam méretre. Az így készített pozitív lemezek átmérője az 50 centimétert is elérte.

Gondolhatják, hogy milyen nehéz ilyen nagy méretű lemezeket megmunkálni, és teljes felületükön azonos erősségű és szépen látható képeket nyerni. De legyőztük ezeket a nehézségeket, és szép eredményeket kaptam.

Az eljárás még mindig a rövid időtartamú, 2-3 másodperces mozgások reprodukálására korlátozódott, így aztán csak a folytonosan ismételhető jeleneteket alkalmaztuk, mint például a menetelés, a ló járása, az ugrás stb. Ezenfelül a lemezek kidolgozása is fáradságos munkát jelentett, végtelen türelemre volt szükség.

Ekkor egy átalakítható gépet készítettem, ami a negatív képeket egy 25 centiméteres lemez peremére helyezte, és lehetővé tette a mozgás reprodukálását, ha a negatív lemezt kicseréltük a pozitív képeket tartalmazó lemezre, amit kontakt másolás útján nyertünk.

Megkíséreltem a törékeny üveglemezt vastag filmre cserélni. A sztereoszkópot a zootróppal egyesítve olyan játékokat hoztam létre, amelyek bonyolultságuk miatt megmaradtak laboratóriumi érdekességnek.

De az ezúton előállított eredmények nem álltak arányban azzal a fáradsággal, amit elkészítésük okozott, és éreztem, a végtelen filmszalag felé kell fordulnom, hogy megtaláljam az igazi megoldást.

Visszatértem a filmszalagra készített kronofotográfiához, és átalakítható gépeket akartam készíteni, de itt szembesültem a legnagyobb nehézségekkel.

A Marey által tervezett gép időnként szép képeket adott, de nagyon szeszélyes volt, nem lehetett számítani rá. A filmszalag az objektív fókuszpontjában állt meg a zár haladása közben, de túl hirtelen, állandóan változó távolságot létrehozva állt meg. A képek között tehát nem volt meg az azonos távolság, így aztán gondolni sem lehetett arra, hogy ugyanazt a szalagot a gépbe fűzve elég pontosan továbbíthassuk ahhoz, hogy a vetítéskor stabil képet nyerjünk.

Ekkoriban 6 és 9 centiméteres szélességű szalagokkal dolgoztunk, de ezek nem voltak elég hosszúak. Nagy, de kevés képet készíthettünk, hamarosan a kereskedelem által szállított szalagok végére értünk.

 

Először egy új és tökéletes hajtószerkezetet kellett tervezni; egyébként ez volt az egyetlen szabadalmaztatható alkatrész, hiszen az összes többi, a zár, a megvilágítás módja már köztulajdonná lett a korábbi publikációk és a Tudományos Akadémia közleményei révén.

Mindig emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor eszembe jutott egy nagyon egyszerű és nagyon jó szerkezet elkészítésének módja.

Az asztalnál ültem, amikor névjegykártyát hoztak. Kezemben oda-vissza forgattam, miközben folyamatosan a probléma megoldásán járt az eszem. Aztán gondolkodás nélkül körbetekertem egy, a kezem ügyébe eső cérnaszállal, és felkiáltottam: "Megvan, megtaláltam!" A kártyát megfordítva a cérna lényegében folyamatosan, de hirtelen rántásokkal, egymást követő megállásokkal csavarodott.

Éppen ez volt az a mozgás, amire a filmszalagnak szüksége volt.

Másnap különféle formájú, festőpalettára és olajbogyóra emlékeztető orsókkal próbálkoztam, míg eljutottam a tengelyváltó gömb formájához. Ezeket a zárlemezhez erősítettük, úgy, hogy a nyílás pontosan a szalag megállásakor haladjon el előtte.

Így nagyon szép képeket tudtam előállítani, olyan nagyokat, amilyeneket csak akartam, egy új és finom továbbítószerkezet segítségével. Ez felbátorított, de csak félig-meddig elégített ki, hiszen a szalagok hossza még mindig sokkal kisebb volt, mint amennyi az orsóra férhetett volna. Ahogy a szalag letekeredett, a tekercs átmérője csökkent, így a képek közti távolság is változott, igaz, hogy kiszámítható mértékben, de nagyon bonyolult, és a készülék reverzibilitásával teljesen összeegyeztethetetlen módon.

Azonnal bevezettem az 1893. október 10-i szabadalmamba egy fontos javítást. A lényege az volt, hogy egy tengelyváltó részt építettem a szalag szegélyébe, amely egy tetszőleges méretű tárorsóból haladt a másik, fogadó orsóra. Ahhoz, hogy elérjem a képek közti egyenlő távolságot, már nem kellett mást tennem, mint adagolni a szalagot egy henger vagy fogaskerék segítségével, a távírásnál már felhasznált modellt követve.

Ez a szerkezet kiválóan működött, és azonnal végleges eredményeket hozott. Így aztán 6 centiméter széles szalagra tudtam rögzíteni Pasteur temetését. A fényérzékeny szalag szaggatott mozgását folyamatosan forgó alkatrészek segítségével értem el. A módszer elegáns volt és megbízható, már csak az ipari felhasználás elindítása maradt hátra.

Maga Marey, aki szintén foglalkozott - bár sikertelenül -, a problémával, a következő mondattal fejezte be Le Mouvement (A mozgás) című könyvét: "Kutatásaink e pontjához érkezve rádöbbentünk, hogy gépezetünk a probléma azonnali megoldását nyújtja, tehát célszerűnek látszott a további kísérletek felfüggesztése."

Most, hogy lehetséges lett a képek tetszőleges szalagra történő rögzítése, a képek egymást szabályosan követő megállításával, a kétféle felhasználás útjában immár semmi sem állt. Ugyanaz a gép, amelyik a negatívokat is készítette, állította elő a szintézist, amennyiben az érzékeny szalagot egy, az előzőről kontakt másolás útján készített pozitívképeket tartalmazó szalagra cseréljük, és a képek egymást követő sorozatát vászonra vetítjük.

 

Ezt az új találmányt bemutattam a Société du Phonoscope-ban, de kollégáim nem fogták fel jelentőségét. Ráadásul pontosan tudtam hozzájárulásom értékét, és előnyösebb feltételeket követeltem. Így aztán átalakultunk gazdasági társasággá, és részvényeket bocsátottunk ki. Részvényjegyzéket nyomtattunk, 300 részvény az üzlettársaké lett, a maradék 200-at pedig piacra dobtuk, hogy a gyártáshoz szükséges pénzt előteremthessük.

Minthogy felhívták figyelmemet arra, hogy ez ellenkezik a francia társasági törvénnyel, feloszlásra szólítottam fel a Société du Phonoscope-ot, és piacra dobásuk előtt lefoglaltam az aláírásomat viselő részvényeket. De első szerződésem még érvényben volt, így arra voltam kényszerítve, hogy amennyiben egyedül kamatoztatnám találmányomat, a hasznot meg kell osztanom a másik két harmadot birtokló társaimmal. Az összes szükséges intézkedést megtettem, hogy véget vessek ennek a tűrhetetlen helyzetnek. 40.000 frankot költöttem kutatásokra és berendezésekre. Üzleti partnereket kerestem, hogy visszakaphassam előzetes kiadásaimat.

Levallois-i laboratóriumomba ismert tőkéseket hívtam, és megmutattam nekik a mozgó vetítéseket, a futó lovakat, a harcosokat, a tornászokat, az élő portrékat. Találmányomat gyermeki szórakozásnak tartották, és nem láttak benne annyi üzleti lehetőséget sem, hogy akár ezer frankot áldozzanak a gyártásra.

G. Richard, aki akkoriban a Comptoir de Photographie igazgatója volt, meglehetősen előnyös szerződést írt velem alá, de fel kellett adnia a vállalkozást egy per miatt, amit a fivére indított ellene. A Lumičre cég támogatását kértem, akik értékes segítségüket és egy jelentős összeget ajánlottak fel, annak fejében, ha megválok üzleti partnereimtől, akikhez azonban 1895. június 6.-áig felbonthatatlan szerződés kötött. Ez év márciusában a Lumičre-fivérek bemutattak a Société de Physique-ben egy, az enyémtől eltérő működésű szerkezetet, kinématográf néven, tudjuk, milyen sikerrel. Egy csapásra túlhaladottá váltam.

Találmányom ezután, anélkül, hogy valaha is felhasználásra került volna, mások kezébe került. De Bedts, Otto, Krauss, Martin, Prieur, Watillaux, Barbou és más urak szerezték meg egymás után, anélkül, hogy lett volna bátorságuk piacra dobni. Ahány szerződési terv, annyi sikertelenség és szakítás lett az eredmény.

Végül Gaumont úr vette kézbe az ügyet 1895 végén, és legendás intelligenciájával sikerre is vitte.

Azt az ígéretet kaptam, hogy a felvételek gyártásából és a filmes felhasználásból származó haszon 5%-át megkapom. Túl szép is lett volna. Ezekből a színpadias kinyilatkoztatásokból mindmáig semmi sem vált valóra.

Kálváriám azonban ekkor még nem ért véget. Az ipari felhasználás kezdetén védekeznem kellett, mert eladtam a gépemet. Egy feltaláló, aki felhasználta a filmtovábbítás ötletét, hallatlan módon hamisítással vádolt meg. Így aztán hamisítóvá váltam. Hogy kit utánoztam? Saját magamat. Ezért aztán ügyvédeket kellett fogadnom és védekeznem, ahogy azt a törvény előírja.

Ez a nevetséges per kudarcba fulladt, de elég sokáig tartott ahhoz, hogy a gépeim, amelyeket a per idejére lefoglaltak, hitelüket veszítsék. A feltaláló azzal a feltétellel bocsátott meg, hogy nem fogok viszontkeresettel élni. Mindez nem segített visszanyerni a pénzemet.

Szerkezetem gyártásának hat esztendeje után, miközben egyetlen nyereségem a gépek eladásának joga volt, és miután visszaszereztem befektetett pénzemet, egy minimális összeg fejében összes jogomat a Gaumont és Társa cégre ruháztam, akik azóta a világ egyik legnagyobb filmes cégévé váltak.

Gaumont úr átalakította gépem formáját és méretét is. Azzal kezdte, hogy 6 centiméteres szélességű filmszalaggal működő gépeket készített. Úgy gondolta, hogy így világosabb képeket nyerhet, amivel jelentősebb méretű és tisztább nagyításokat készíthet. A film ára azonban magasabb volt annál, mintsem hogy ezek a fantáziák valóra válhassanak, egyébként pedig a tisztaság növelése a minőség kárára ment. Így aztán visszatértek a megszokott 25/35-ös képmérethez, és a szalagok fogazásához is egységes szabványt fogadtak el. A találmány azóta hallatlan fejlődésen ment keresztül, ma már milliókat foglalkoztat az ebből kiinduló iparág: a képfelvétel és a jelenetek megkomponálása ugyanakkora személyzetet igényel, mint egy színházi produkció.

Lényegében ennyi a felvevő- és vetítőgép története, egy olyan találmányé, amely a kronofotográfiából fejlődött ki, és akárcsak a fényképészet, lényegében francia felfedezés. Az én nézőpontomból a megvalósításával töltött évek csak a csalódás és veszteségek sorozatának évei voltak. Túl jelentős eredményeim voltak ahhoz, hogy féltékenységet ne ébresszek, és a hatalmasok féltékenysége csak Jupiter villámcsapásaihoz mérhető. Ezt én sem tudtam kikerülni, és a villámcsapások földre sújtottak.

Erőfeszítéseimet követően főnököm felszólított, hogy adjam be lemondásomat a Fiziológiai Kutatóintézet laboratóriumvezetői tisztségéről, annak az intézménynek az éléről, amit vele együtt alapítottam, és amelyben 14 esztendőn keresztül dolgoztam megszakítás nélkül.

Ezt az ajánlatot természetesen visszautasítottam, de hogy mégis elérjék céljukat, felajánlottak egy ezzel egyenértékű pozíciót, amit azonban azóta sem tölthettem be, és minden egyéb, a lemondatáshoz szükséges eljárást nélkülözve leváltottak, úgy, hogy lemondásomat soha nem nyújtottam be. Ne emlegessük ezeket a szomorú pillanatokat. De nem volt-e igazam, amikor azt mondtam, hogy a felvevőgéppel való foglalkozás életem fájdalmas szakaszát jelentette? Mindenesetre azzal dicsekedhetem, hogy egy percig a kezem között tarthattam a szerencsét. Nem tudtam megtartani, és engem is utolért azon feltalálók szokásos sorsa, akik nem maguk hasznosítják találmányukat. Nagy fáradsággal sikerült visszaszerezni a kiadásaimat, de nem kerestem semmi pénzt; viszont elvesztettem a Collčge de France-nál elért helyzetemet a nyugdíjammal együtt, hogy megőrizhessem egy számomra értéktelen találmány tulajdonát.

A felvevőgép veszett ügy volt számomra, és biztatóbb tervekkel kezdhettem foglalkozni, mert szerencsére más dolgokkal is foglalkoztam; a felvevőgép számomra csak munkaeszköz volt, akár a mikroszkóp az anatómusnak, ami kutatásaim megkönnyítésének célját szolgálta.

Minden a testnevelés tudománya felé irányított, amit 1880-ban új típusú oktatás formájában indítottam el.

Ez a tudomány folyamatosan fejlődik, most már egész életemet ennek szentelem. Kellemetlenségeim közepette azzal vigasztalódom, hogy megállapíthatom: munkám nem volt haszontalan, megérte a fáradságot, hiszen mások gyümölcsöztetni tudják. Ebből a kis fejtegetésből azonban egy nyilvánvaló, és a világgal egyidős tanulság bontakozik ki.

Ha boldogok és gazdagok akarunk lenni, hagyni kell a többieket, hogy ők találják fel a dolgokat, és elég rosszindulatúnak lenni, hogy kihasználjuk a találmányukat. Saját bőrömön is tapasztalhattam, hogy a munkás nem mindig élvezi munkája gyümölcsét. Sic vos non vobis.

A fiatalok figyelmeztetéséül szánom ezt a tanácsot az elővigyázatosságról és bölcsességről, amit most búcsúzóul átadok nekik.

 

(Utóirat)

Ezt az előadást követően erőszakos és igazságtalan támadások célpontjává váltam. Közreadtak egy Marey-nak tulajdonított poszthumusz levelet, amelyet szerintük a halálos ágyán írt (1904. május 13-án). A levelet, amelynek címzettje a Gymnaste ( amely az Union des Sociétés de Gymnastique de France, a Francia Testnevelési Társaságok Szövetségének szerve) igazgatója volt, nem idézem, mert becsületsértő.

Nyilvánvaló a szándék, hogy a levél be akar mocskolni, Marey-val való kapcsolatomat teljesen átalakítja, azzal vádol, hogy magamnak tulajdonítottam a kronofotográfia felfedezését, jóllehet összes cikkemben és összes előadásomban a legnagyobb jóindulattal zengtem Marey dícséretét, az én szerepemet az övéhez képest elhanyagolhatóvá teszi, és becsületemen is majdnem foltot ejt.

Ez a vélemény annak az embernek a részéről, akinek annyi szolgálatot tettem, nem magyarázható mással, mint egy 75 éves aggastyán elmeállapotával és legvégső kétségbeesésével.

Marey tekintélye könnyen hihetővé teheti a hasonló epés megjegyzéseket, és ellenségeim, akikkel egyébként nem törődöm, máris arra használják ezt a levelet, hogy erősen rosszindulatú kommentárokkal lássák el, úgyhogy most fel kell tárnom az igazságot.

Marey kiagyalt állításaival saját, 1880 és 1894 között írt leveleit állítom szembe. Ezek emlékeztetnek szerepemre a Fiziológiai Kutatóintézetben, és visszaadják az engem megillető helyet a mester mellett, és csökkentik annak a hatalmas igazságtalanságnak a fájdalmas nyomait, amelyeket elszenvedtem.

Íme tehát a levelek, és az összegzés, amely azokból következik.

Hátrébb találhatóak annak a 400 levélnek a kivonatai, amelyeket Marey írt nekem, és amelyek nyilvánvalóvá teszik a következő tényeket.

I.

1880-ban alapítottam meg a Cercle de Gymnastique rationelle-t, az Ésszerű Testnevelés Szövetségét, még mielőtt kapcsolatba léptem volna Marey-val.

Marey együttműködését kértem, hogy kiterjeszthessem kutatásaimat a mozgásra is, felajánlva, hogy alapozzuk a testnevelést a kísérleti fiziológiára, minthogy minden azelőtti munkám ezt támasztotta alá.

Marey felajánlotta együttműködését azzal a feltétellel, hogy minden új lépést és előzetes műveletet vele együtt fogok megoldani, azért, hogy terepet és állami támogatást nyerjünk, és kialakítsunk egy speciális laboratóriumot, amelyben a helyem az övé mellett lesz.

Másfél évnyi előkészület után, amelyben én vállaltam a nagyobb szerepet, terveim alapján, Marey távollétében felépült a Fiziológiai Kutatóintézet, és a miniszter hivatalosan laboránsnak nevezett ki.

Párizs városa és az állam csak a Marey által összeállított program ismeretében utalta ki a támogatást:

Az emberi és állati izomerő fejlesztése és felhasználása legjobb feltételeinek vizsgálata; ebből az emberre vonatkozó rész kifejezetten az én hatáskörömbe tartozott.

Marey és én egyetértettünk ezekben a kérdésekben, én több, mint tizenkét esztendőn keresztül folytattam kutatásimat, mégpedig sikerrel, hozzájárultam egy új módszer kifejlesztéséhez, és összeállítottam a Tornagyakorlatok Kézikönyvét az Oktatásügyi Minisztérium számára.

II.

Baráti kapcsolat és a tudományos ötletek közössége uralta a két munkatárs viszonyát a tizenkét év alatt. Marey ez időszak alatt csak dícsérte Demenyt. Ez akkoriban kezdett megváltozni, amikor Marey a megbeszélt tervtől eltérően a saját feje után akart menni, és engem is magával vinni abba az irányba, ami a laboratóriumot eltérítette volna eredeti feladatától, utolsósorban foglalkozva csak azzal a ténnyel, hogy a testneveléssel kapcsolatos kutatások eddig sohasem kaptak támogatást.

III.

A Fiziológiai Kutatóintézet laboratóriumában találtam meg a mozgó képek előállításának módját. Marey dícséretekkel halmozott el, és azt tanácsolta, hogy iparilag kezdjek zootróp lemezeket gyártani.

Felszereltem tehát egy magánlaboratóriumot Levallois-Perret-ben, a Villa Chaptal 17 alatt, amelyet Marey is ismert és látogatott.

A zootróp-lemezek elkészítéséhez felhasználtam Marey egy kronofotográfiáját. De Marey, aki alkalmat látott arra, hogy hasznot húzzon készülékéből (amelyet egyébként a helyhatósági és állami támogatásokból készített), nem járult hozzá készüléke felhasználásához abban az esetben, ha nem részesedhet a haszonból.

Társaim és Marey előkészítettek egy szerződést, ami azonban Marey kapzsisága miatt meghiúsult, aki a haszon 40 %-ára tartott igényt. Így aztán nem törődtünk tovább vele, és gépét nem használtuk fel.

IV.

A szakítás másnapján Marey lemondásomat kérte a Collčge de France laboránsi posztjáról, és hogy biztosra menjen, felajánlotta, folytathatom munkámat a laboratóriumban, hozzátéve, hogy a helyhatósági tanács fizetésemet 6000 frankra emelte, kutatásaim és a testnevelés oktatásában végzett szerepem miatt. Ennek a hírnek az alátámasztására kétszer is elküldte a támogatás első negyedévi számláját.

Miután megtudtam, hogy ez a felajánlás Marey állításaival ellentétben nem helyhatósági döntés eredménye, hanem egy Marey által elképzelt eljárás, ami azt célozta, hogy megszabaduljon tőlem, megtagadtam lemondásom beadását egy levélben, amelyben felháborodásomnak is hangot adtam, amiért ilyen módon bánt velem.

Ez volt az utolsó levél köztünk.

Ezek után ítélet nélkül leváltottak, és a Journal Officiel közzétette lemondásomat és leváltásomat.

Nem tudom, hogy hogyan érte el Marey ezt az eredményt, de soha nem mentettek fel, és én soha nem adtam be a lemondásomat.

Törvénytelen intézkedés áldozata lettem, és elvesztettem a nyugdíjhoz való jogomat is.

V.

Minthogy a 14 év kemény munkájával elért helyzetem szertefoszlott, nem volt több aggályom. Marey mindig is egy felvételre és vetítésre is alkalmas kronofotográfiai szerkezetet akart készíteni, de nem sikerült neki. Ráadásul ezen az úton már sok feltaláló megelőzte, mint azt az előbbi lista bizonyítja. A probléma megoldása napirenden volt, és a feltalálás dicsősége azt illette, aki meg is tudta valósítani.

A filmszalag továbbításának elegáns és nagyon praktikus módját találtam fel, amely egyébként teljes mértékben különbözött Marey gépének kezdetleges szerkezetétől, és saját nevemre szabadalmaztattam.

Én voltam a jogok egyedüli birtokosa, a találmány egy magánintézetben készült egy társaság pénzén. A filmezés kezdetét jelentette, és kiindulópontját egy Franciaországban rendkívül fontossá vált iparágnak.

Gál Péter fordítása