Alexandru SERES
A föderalizálás utópiája és az identitásválságok
Napirenden 
A föderalizáció néhány éve a román társadalom legellentmondásosabb fogalma lett. Számtalan politikai, társadalmi és történelmi érvet hoztak fel mellette és ellene. Nem tudok azonban megszabadulni attól a gyanútól, hogy azok, akik rokonszenveznek a gondolattal, voltaképpen nem gondolnak komolyan Románia föderalizációjának gyakorlati megvalósítására, akik pedig ellene vannak, csupán politikai okokból lobogtatják fennen Románia szétdarabolásának veszélyét.

Hogy ezt a hamis dilemmát meghaladjuk, nem a politikai, gazdasági stb. opportunitás szempontjából kellene elemeznünk Románia föderalizálásának lehetőségét, hanem összetettebb szempontból, amely az identitás kérdéseit foglalja magában. Mert ha a föderalizáció legfőbb érve voltaképpen a gazdasági érv (Bukarest, nem törődve Erdély túlnyomóan nagy gazdasági hozzájárulásával, a költségvetés elosztásakor előnyben részesít más, kevésbé produktív vidékeket), mi lesz velünk, ha a helyzet megváltozik? Milyen érv áll majd rendelkezésünkre egy föderatív forma fenntartásához, ha a jövőben bevezetik a költségvetés egyenlő elosztásának rendszerét?

Ebben a helyzetben az egyetlen, a gazdaságihoz hasonló súllyal latba eső érv, amely még megáll a lábán, az olyan regionális identitások létezésére vonatkozik, amelyek elég különbözőek ahhoz, hogy szövetségi szervezési formát igényeljenek. De valóban léteznek ezek az identitások? Elég körvonalazottak-e ahhoz, hogy a föderalizáció követelménye parancsolóvá váljék? Beszélhetünk-e még a kommunizmus annyi kiegyenlítő évtizede után a valódi történelmi tudaton alapuló regionális identitásokról és igazi kulturális hagyományokról? Más szóval, létezik-e valóban a regionális identitás tudata? A Provinciában ezt a kérdést vitató írásoknak, úgy érzem, még nem sikerült világos vagy legalább nagy vonalakban elfogadható választ adniuk erre a kérdésre.

Az identitásnak, legyen az egyéni vagy társadalmi, négy nagy összetevőjét különböztetjük meg (legalábbis a jelen esetben ezek érdekelnek): az etnikai, a vallási, a politikai és a kulturális identitást.

Az identitás összetevői közül kétségkívül az etnikai a legnyilvánvalóbb, tekintve, hogy nincs szüksége semmilyen meghatározásra (az egyszerűen kinyilvánító szintagma, "mi románok vagyunk", még ha részben infantilis is, ragyogóan helyettesíti a meghatározást). Az önmagát alkotmányosan nemzetállamként meghatározó Románia problémája azonban éppen ebből az egyoldalú meghatározásból fakad. A nemzeti identitásnak a kijelentés szintjén való meghatározásával nem oldódik meg az identitás kérdése. (Igaz, Románia alkotmánya az "egységes állam" kifejezéssel a politikai identitásra is utal, de csak azért, hogy eleve kizárja a föderalizációt.) A kulturális identitás, az identitás egyik nagy összetevő eleme, csaknem teljes egészében hiányzik. Holott korunkban, és különösen az Európai Unió bővítésével összefüggésben, az identitás problémái sokkal inkább kulturális síkon fogalmazódnak meg; általánosan elfogadott, hogy a nemzetállamok ideje lejárt, a nemzetek szerepét a különböző regionális kultúrák veszik át (megjegyzem, a kultúra kifejezést tág értelemben használom, beleértve a politikai, a polgári, az intézményi stb. kultúrát). Kérdés, hogy az identitás másik nagy összetevőjének, a vallási identitásnak megvan-e még a például Huntington által neki tulajdonított meghatározó szerepe, vagy egyszerűen elévül a kollektív identitás újrameghatározásának folyamatában, akárcsak a nemzeti összetevő. Ez a folyamat mind a posztmodern világ társadalmának alapvető átalakulása (a kommunikációs, gazdasági stb. globalizálás), mind pedig az új európai politikai összefüggések következménye.

A fentiek alapján könnyű eljutni arra a következtetésre, hogy az identitás kettős problémájával állunk szemben. Egyrészt, létezik-e valóban, és nemcsak a kijelentés szintjén, a kollektív identitáshoz tartozó egységes nemzeti tudat, amely kielégítő módon válaszoljon az egységes nemzetállam alkotmányos igényére? Másrészt, léteznek-e olyan, a regionális identitást igazoló, kellőképpen körülhatárolt elemek, amelyek bizonyítják Románia föderalizálásának szükségességét?

Hogy érthetőbb legyek: anélkül hogy egyértelmű válaszra törekednék, a román társadalom egésze és összetevő elemei kettős identitásválságának problémáját próbálom megfogalmazni. Ennek a kettős válságnak a legvilágosabb jele, hogy annyi évtizeddel a nagy egyesülés után ilyen élesen tevődik fel a föderalizáció kérdése.

Ebből a szempontból, mielőtt a föderalizáció gondolatát önmagában véve elvetnénk, feltétlenül szükséges a nemzeti identitás újrameghatározása, mint ahogy szükséges azoknak az elemeknek az azonosítása is, amelyek bizonyítják a határozott regionális identitás létezését, ami a föderalizáció-kérdés alapja.

Ami a kérdés első részét illeti, úgy vélem, a nemzeti identitást leginkább a kulturális identitás szempontjából kell újrameghatározni. Ez a legnehezebb feladat, mert korunkban a kulturális identitás óriási változásokon megy keresztül. Ami a román társadalomnak a nyugati kulturális értékekhez való viszonyulását illeti, a helyzet távolról sem tisztázott. Nem vagyunk teljesen biztosak abban, mit jelentenek a demokrácia értékei, mint ahogy abban sem vagyunk biztosak, hogy eleget tudunk-e tenni Európa követelményeinek; az a tény, hogy képtelenek vagyunk működőképessé tenni a demokratikus intézményeket, éppen ennek a jele. Mindazonáltal szemünk előtt történik a nemzeti tudat újrafogalmazása: az orosz-szovjet birodalomtól való elhatárolódás, az euroatlanti térségbe való integrálódás óhajának a kifejezése, mindazzal együtt, amit ez az integrálódás jelent (demokrácia, többpártrendszer, szabad kereskedelem stb.) - mindezek a lehető legvilágosabban jelzik azokat az új kereteket, amelyekbe a román nemzet, kikerülve a sötét kommunista korszakból, be akar illeszkedni. Ezek hatalmas változásokat követelnek az egyéni tudat és a kollektív mentalitás szintjén, olyan változásokat, amelyek bizonytalansággal, kísérletezéssel és természetesen kudarcokkal járnak. A sok vergődés, ellentmondás, habozás, néha még a visszakozás sem egyéb, mint a nemzeti tudat történelmi formájáról a kulturális formára való átmenet nehézségeinek tünete. Voltaképpen ez az a nemzeti és regionális szinten bekövetkezett két identitásválság, amiről beszéltem.

Távol állva attól, hogy negatív folyomány lenne, a föderalizáció jótékony szerepet játszik ebben a képben: anélkül hogy a valóságban bármivel is veszélyeztetné Románia területi egységét, katalizátorként működik a nemzeti tudat újrameghatározásában, és ugyanakkor megengedi a kommunizmus korában majdnem az egyneműsítésig összemosott regionális identitások pontosabb megfogalmazását.

Ennyi ellentmondás tüzében, mivel semmi remény valamilyen eredményre jutni, a föderalizáció eszméje fokozatosan elcsépeltté válik, bár még szülhet szenvedélyeket és félelmeket. Mivel semmi reménye életképessé válni, és belemerevedett a projekt-állapotba, rendelkezik az utópia minden tulajdonságával. Ennek meg kellene nyugtatnia azokat, akik keményen szemben állnak vele, de nem kellene zavarnia híveit: a föderalizáció önmagában véve termékeny eszme, s minthogy elősegíti a román társadalom identitásválságának tudatosítását, felgyorsítja megváltozásának folyamatát.

Lényegében a föderalizáció nem más, mint a nemzeti tudat szintjén végbemenő folyamatos azonosság-másság konfliktus lehetséges megoldása. Ezt a konfliktust nehéz megoldani, amíg a nemzeti tudat úgy marad belemerevedve történelmi formájába, anélkül hogy figyelembe venné a posztnacionális új irányt, amely felé Európa törekszik. Az etnikai identitásra támaszkodó történelmi formájában a nemzeti tudat nem képes megoldani azonosság és másság konfliktusát. A válság megoldása a nemzeti tudat újrafogalmazása lenne kulturális fogalmakban, ami megengedné a regionális (sőt helyi) identitás kifejezését együttműködést és nem kizárást jelentő fogalmakban.

Most már levonhatunk egy következtetést, ha nem is véglegeset. A föderalizáció utópia marad, valószínűleg kreatív utópia, mindaddig, amíg az az identitásválság, amelyen most a román társadalom átmegy, a nemzeti tudat kulturális értelemben vett újrafogalmazásához vezet; ha azonban ez a tudat makacsul továbbra is történelmi fogalmakban határozza meg önmagát, a föderalizáció kérdése újra meg újra felvetődik majd, mert úgy értelmeződik, mint egyetlen lehetőség a menekülésre abból a zsákutcából, amelyben jó ideje vergődünk.

ALEXANDRU SERES 1957-ben született Nagyváradon. A Jurnalul bihorean szerkesztője. Infernul nostru cel de toate zilele (Mindennapi poklunk), publicisztika, Multiprint Kiadó, Nagyvárad, 1998.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.11.06.