Traian ŞTEF
Magyar igazolvány
Szemtől szemben 
A budapesti honatyák törvényt készítenek elő, mely a szomszédos országokban (Horvátországban, Jugoszláviában, Ausztriában, Romániában, Szlovéniában, Szlovákiában és Ukrajnában) élő magyaroknak szól. A törvény célját világosan leszögezték, s az egész preambulumot háromféle politika irányultságára egyszerűsíthetnénk. Ezek: nemzeti politika (a törvény biztosítja, hogy az elszakadt nemzetrészek az egységes magyar nemzethez tartoznak); gazdasági politika (a magyar politikusok célja, hogy az országuk határán kívül élő magyarok jól éljenek); kulturális politika (a kisebbségiek nemzeti identitásának megőrzése). Az a benyomásom, hogy egy ilyen jellegű törvény újdonságnak számít a nemzetközi gyakorlatban, s meggyőződésem, hogy nem egyértelmű reakciókat vált ki azon államok részéről, amelyekben magyar nemzetiségűek élnek, és amelyekben gyakori a vegyes házasság.

Éppen ezért úgy vélem, a politikusok reakciója, a talk-show-k beindulása, a diverzionista módszerekkel kiváltott lehetséges pszichózisok bekövetkezte előtt józan, érvelő diskurzusra lenne szükség. Bár a törvény nem ránk, románokra vonatkozik, s bár akaratunktól függetlenül fogják meg- vagy leszavazni, mégis szemügyre kell vennünk, milyen mértékben érint bennünket.

Először is, biztos vagyok benne, hogy ez a törvény teljesen más reakciókat vált ki Erdélyben, mint Románia többi tartományában. Elképzelhető, hogy Bukarestben tüntetéseket szerveznek, s ezeken azt skandálják, "Harcolunk, meghalunk, Erdély, Erdély, nem hagyunk", míg az erdélyiek nyugodtan üzletelnek tovább, élik mindennapi életüket. Különböző helyeken érdeklődtem, mi az emberek véleménye a törvényről. Volt, aki visszafogottan, kételkedőn válaszolt, de akadt olyan is, aki felkiáltott: "remek!". A visszafogottság irigységből fakad. Sokan arra gyanakszanak, hogy a magyarok, akiknek kettős státusuk a román és a magyar állam nyújtotta jogokat egyaránt biztosítja, jobban fognak élni, mint a románok. Másfelől, a "remek" felkiáltásból az a remény olvasható ki, hogy a törvény nemcsak a magyarok számára jelent pozitívumot, s hogy ezt az eljárást Románia modellnek tekinti.

Ha gazdasági szempontból nézzük a dolgot, a magyarokat előnyben részesítik a munkavállalási engedély kiadásakor (ez három hónapra szól majd), és a törvény segítségével a magyar állam támogatást irányozhat elő egyes, főleg a hátrányos helyzetű régiókban levő profitorientált egyesületeknek azzal a céllal, hogy a magyar népesség a helyén maradjon (támogatást nyújthatnak például a faluturizmusnak, a kézművesiparnak, a könyv- és folyóiratkiadásnak). Nem arról van szó tehát, hogy az erdélyi magyarok olyan fizetést kapnak, mint egy anyaországi, hanem csupán arról, hogy aki többet akar dolgozni, azt támogatásban részesítik. Különféle nemzetközi szervezetek ezt az esélyt a románoknak is megadják, de nyilvánvaló, hogy jelentős összegeket játszunk el, mert nem tudunk megfelelő eredményeket elérni a felajánlott programok révén. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy Románia és Magyarország között léteznek bizonyos egyezmények, melyek a románoknak is biztosítják a jogot, hogy Magyarországon dolgozhassanak; hogy elég nagyszámú román dolgozik ott törvényesen vagy feketén: ez az előny tehát önmagában még nem jelenti azt, hogy általa gazdagabbak is leszünk. És abban a pillanatban, amikor Románia az Európai Unió tagjává válik, ezek az előnyök megszűnnek. Addig viszont, ha Magyarországot fölveszik, Romániát pedig nem, a romániai magyarok valóban előnyösebb helyzetben lesznek.

A törvényt akár "a legelőnyösebb helyzetbe hozott kisebbség" törvényének is nevezhetjük. Erre a státusra azonban nem a szomszéd kecskéje iránti irigységgel kell figyelnünk. Kétségtelenül Magyarország érdeme, hogy törődik a határain kívül élő magyarokkal. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ha az itteni magyarok gazdagabbá válnak, ezáltal Romániát is gazdagítják, s a románok eggyel több modellt láthatnak; vagy ha nem modellt, hát üzleti partnert vagy újabb ürügyet a konkurenciához. Magyarország, talán akaratán kívül, a romániai cigányok felemelkedéséhez is hozzájárul. Ha többségük magyarnak vallja magát, élvezhetik a törvény biztosította lehetőségeket.

Míg a gazdaság kizárólag az egyént illeti, a kultúra mindig közösségi ügy. A magyar közösségeket a törvény támogatja majd abban, hogy megőrizzék identitásukat, s jogaik egyenlőek lesznek a magyar állampolgárok jogaival. Szeretném megjegyezni, hogy ezen jogok és könnyítések többségét Magyarország területén biztosítják, s hogy ezek az egységes nemzeti magyar kultúra ügyét szolgálják, és nem azokat a helyi sajátos kultúrákat, amelyekben az illető közösség él. Ugyanilyen értelemben beszélnek gyakran "a kapcsolatok folytonos ápolásáról". Magyarország a magyarság központjává válik, s a törvény megfogalmazza a központtal való kommunikálás feltételeit. Ezt világosan kimondja az első fejezet harmadik paragrafusa.

Kérdés, az erdélyi magyar milyen mértékben fogja föl eszközszerűen ezt a törvényt. Továbbra is másodrendű állampolgárnak tartja magát, aki magyar igazolvánnyal rendelkezik, s nemzeti büszkesége előtt életszínvonalára gondol. A nyugati civilizáció a magyarokat éppúgy elvarázsolja, mint a románokat. A jelen körülmények között a nemzeti sajátosságok közel sem annyira fontosak, mint egy olyan új világ, amelytől elhatároltak, és amely mágnesként vonzza az embereket.

A Magyarországon tanuló erdélyi fiatalok többsége soha többé nem jön vissza. Budapestet azonban csak egy lépcsőfoknak tekintik a jobb világ felé vezető úton, semmiképpen sem az út végének. Az az intézmény, melyet a leginkább foglalkoztatnak a közösség jogai és nemzeti identitásának megőrzése, természetesen az egyház (elsősorban a protestáns). A másik póluson a pragmatizmus található, mely úgy hódít, akár az angol nyelv. Kulturális értelemben ez a törvény nem arra buzdítja a magyarokat, hogy hagyományaikkal és szokásaikkal szülőföldjük kultúrájába illeszkedjenek, hanem arra, hogy minden szállal a magyar nemzeti kultúrához kapcsolódjanak.

Nyilvánvaló, hogy a magyar politikusok gondolkodásmódjában az egységes magyar nemzet nem vesztette értelmét most sem, amikor pedig a globalitás és a multikulturalizmus inkább a sokféleségre alapoz. Ellenkezőleg: ez a tervezet arra törekszik, hogy növelje a nemzet hatáskörét, nem pedig arra, hogy föderatív kulturális identitásokat őrizzen meg. E törvény szerkezetéből arra következtetek, hogy az egyesült Európa tekintetében a magyar tervezet a francia nacionalizmust a német föderalizmussal egyesíti: Európa legyen szövetség, de olyan szövetség, mely nem az államok vagy a régiók, hanem a szellemi határokkal rendelkező egyesült nemzetek szövetsége.

Ugyanakkor azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy ez a törvény milyen mértékben tekinthető modellnek Románia számára. Modellnek tekinthető, válaszolta valaki, s válasza Besszarábiára irányult: Romániának ugyanezeket az előjogokat kell biztosítania a besszarábiaiak számára. Azt hiszem, tévedésben vagyunk. Moldova Köztársaság olyan állam, melyet hivatalosan elismertünk ugyan, de tulajdonképpen Románia részének tekintünk. Ilyen körülmények között a magyar törvény nem tűnik kielégítőnek. Szemügyre kellene vennünk a román nemzet föderatív státusát, román állampolgárságot biztosíthatunk a besszarábiaiaknak, az egyesülés különféle formáit találhatjuk meg, el egészen a politikai formáig. A magyar törvényhez hasonlót a román parlament csupán a magyarországi, ukrajnai, szerbiai, dél-dunai románokra vonatkozóan adhat ki. De a román parlament az "egységes államra" szavazott, nem az "egységes nemzetre". Ilyen szempontból is a magyar parlament mögött maradt.

Úgy vélem, hogy ha a tárgyalt törvényt elfogadják - s ezzel kapcsolatban kétségeim vannak -, elsősorban a gazdaság területén ültetik gyakorlatba (és itt nagyon sok múlik a törvény előirányzott költségvetésén), s ugyanakkor erősíti a magyar nemzethez való tartozás érzését. Erdélyben nagyon sok román élvezi majd az előnyeit, részben a vegyes házasságok, részben a különféle összefonódások révén. Egyre több román jut el Magyarországra, egyre többen fogják dicsérni, s egyre többen kérdezik, nálunk miért nem lehetséges ilyesmi, s hogyan történhet meg, hogy az ő kormányuk a határon túliakról is gondoskodik, a mienk pedig még azokról sem képes, akik a határon belül élnek.

1954, Biharfenyves (Bihar megye); Familia, szerkesztő; Leonid Dimov, Brassó, 2000.


Forditotta: DEMÉNY Péter
2001.04.07.