Gabriel ANDREESCU
A határon túli magyarokról szóló törvény
Szemtől szemben 
Már több éve szó van egy, a szomszédos országokban élő magyarokra vonatkozó törvényről. A vitát tulajdonképpen Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének 1998-as javaslata indította el, mely kilátásba helyezte a határon túli magyaroknak adandó "kettős állampolgárságot". Ez akkor abban a kontextusban fogalmazódott meg, hogy a schengeni határ Románia nyugati határai felé közeledik. Még ezt megelőzően, a tusnádi nyári egyetemen ugyanez a gondolat kiváltott némi vitát a jelenlevők között. A tusnádi vita azonban, amely csak néhány magyar vezető által "felvetett" ötlet nyomán alakult ki, nem volt spontán módon, "menet közben" lezárható. Így a véleménycsere egy bizonyos idő múltán egy tanulmányt eredményezett, amely Renate Weber aláírásával jelent meg a Studii Internaţionale című folyóiratban(1). Idézem Renate Webert: "...úgy vélem, a kettős állampolgárság a legrosszabb a lehetséges megoldások közt". Az okok? Az etnikai kritérium alkalmazása az állampolgárság megítélésében, negatív diszkrimináció bevezetése (és nem a pozitívé), végül pedig: a román többség frusztrációja.

Nem sokkal ezután egy hasonló kérdést vizsgáltam, azt, hogy milyen hatása lehet a schengeni határ kiterjesztésének Románia keleti határáig(2). A magyarországi törvénytervezet tehát nem egy analitikai előgyakorlatok nélküli terepen bukkant fel. Előttünk azonban nem a kettős állampolgárság terve áll - amely sok megoldhatatlan problémát okozna -, hanem egy másik, amelyet én "a magyar nemzet mobilizálása tervének" neveznék.

A jogszabály, amely e hónapokban végszavazásra vár a budapesti törvényhozásban, a schengeni határ problematikáját is érinti. A törvény kedvezményezettjeinek "a beutazás és ott-tartózkodás tekintetében ... az adott helyzetben legkedvezőbb elbánást biztosítja". Mi értendő ezalatt? Az, hogy ha Magyarország a schengeni térség része lesz, akkor a "magyar igazolványok" birtokosai számára biztosított lesz a vízum nélküli belépés e térségbe, akárcsak az Európai Unió többi polgára számára, még akkor is, ha a románoknak továbbra is szükségük lesz rá.

De a tervbe vett törvény nem áll meg itt. Tekintsünk csak bele a tervezetbe. Preambulumában a határon kívül élő magyarokkal szembeni felelősség érvényesítésére (ez természetszerűen következik a szomszéd ország alkotmánya 6. § (3) bekezdéséből), az európai integrációs törekvésekre, a regionális kapcsolatokra, "az egységes magyar nemzethez" való tartozásra hivatkozik. A fejezetekre való felosztás a jogszabály logikáját tükrözi; a cél: biztosítani a szomszédos államban élő magyarok számára a magyarországi oktatás, kultúra és tudomány, a szervezési erőforrások igénybevehetőségét, a társadalom- és egészségbiztosításban való részvételt. Hatálybalépése a közép- és kelet-európai államokban élő magyarok kulturális, társadalmi és potenciálisan gazdasági érdekeinek és viszonyainak Budapest felé irányításával egy sajátos lojalitásviszonyt alakít ki az anyaországgal.

Ami a törvény alanyait illeti, "a 20. §-ban meghatározott igazolvány" érdekel bennünket, amelyet egy olyan szervezet ajánlására adnak ki, amely "a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek képviseletében az adott államban eljár".

Itt két kérdés merül fel. Vajon létezik-e mindig egy, az egész közösséget képviselő szervezet az illető államban? Mit mondhatunk elismeréséről? Mi történik akkor, ha a szóban forgó állam által elismert szervezet nem azonos a magyar állam által elismert szervezettel?

Az első kérdésre elvileg könnyű válaszolni: nem létezik semmi, amely egy szervezet közösségi reprezentativitását biztosítaná. Az lehetséges, hogy a magyar státustörvény révén érintett államokban léteznek olyan szervezetek, amelyek a közösség nevében beszélnek. Egyes államokban a közösségi reprezentativitásnak politikai-jogi értelme is van. Romániában ezt az alkotmány szabályozza. Így a kisebbségi szervezetek két kollektív jog alapján is eljárnak: a parlamenti képviselet alapján és azoknak az anyagi erőforrásoknak a kezelésével, amelyet az állam identitásuk védelmében biztosít számukra(3). Tehát Románia esetében a magyar törvény nem jelentene problémát. De mi történik akkor, ha Magyarország egy olyan "reprezentatív" szervezettel dolgozna inkább, amelyet nem a romániai választási eljárások "szelektáltak"? A tervezetben semmi sincs, ami tiltana egy ilyen döntést. Az "egy adott államban élő magyar nemzeti közösség" képviseletének képessége meglehetősen relatív ismérv, miközben a román választási törvény olyan reprezentativitási kritériumot biztosít, amelyet többé-kevésbé objektívnek nevezhetnénk.

Véleményem szerint itt merül fel az első komoly probléma a magyar törvényjavaslattal kapcsolatban. Mi történik, ha egy adott pillanatban egy jelentős frakció kiválik az RMDSZ-ből, és elismerik számára a magyar igazolvány kibocsátását biztosító javaslattevő jogot (mert inkább hű a budapesti rezsimhez)? Nem jelenti-e ennek az illetékességnek a biztosítása azt, hogy Budapest döntő módon beleszólt a Romániában létező szervezetek közötti viszony alakulásába?

A Revista Română de Drepturile Omului román emberjogi folyóirat hasábjain egy kis vitát folytattam a kolozsvári Tudor Drăganu professzorral, aki a kollektív jogokkal szembeni álláspontját azzal az érvvel támasztotta alá, hogy létezik egy fenyegető német precedens. "A német etnikai csoport esetében alkalmazott személyi elvű autonómia eredményei igazolták az 1919-20-as évek kisebbségi szerződéseit megalkotók félelmeit", mondta Drăganu professzor, s ezzel megtalálta a történelmi támaszt a fogalom cáfolatához(4). Akkor úgy gondoltam, hogy Drăganu professzor példája nem éppen fair. Az a tény, hogy a kollektív jog lényegét tekintve egy védelmi s nem támadó jellegű eszköz, valamint az a tény, hogy egyenlő mértékben szolgálja a csoportot és annak tagjait, úgy hiszem, döntő érv a kisebbségek kollektív jogai mellett. Semmilyen lehetőség nincs arra, hogy egy nem domináns etnikai csoport hosszabb távon visszaéljen kollektív jogával a többséggel szemben.

A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvénnyel azonban megváltozik a helyzet. Élve a "magyar nemzet"(5) kollektív jogával, a magyar kormány hatékony eszközre tesz szert a magyar kisebbségek opcióinak befolyásolásában, s ezzel az identitásból fakadó lojalitást politikai lojalitássá alakíthatja át. Lehetséges, hogy a tervezet szerzői és támogatói csupán egy "jótékonysági" perspektívát tartottak szem előtt, a következő gondolatmenet alapján: a jogszabály azokat a román állampolgárokat szolgálja, akik magyar eredetűek. És minél jobb nekik, annál jobb mindenkinek! Miért tekintsünk úgy a Budapest iránti lojalitásra, mint ami konfliktusba kerülhet a Bukarest iránti lojalitással?

A probléma lényege viszont: a romániai magyarság politikai életének alapvető destabilizálása, ami az egész ország politikai dinamikájára kihat. Az a rendkívüli kölcsönhatás, amely 1990 és 2000 között a román és magyar politikai osztály között kialakult, döntő hatással volt a román demokráciára, és ez nem lett volna lehetséges, ha a magyarok a valóságban - és nem szavakban - a magyar kormányt képviselték volna, vagy ha gondjaik zömére Magyarországon, nem pedig otthon találtak volna megoldást.

Hozzáadandó ehhez az a veszély, amelyet minden kollektív jog jelent, amikor nem korlátozza semmi, ha konfliktusba kerül az individuális joggal. A magyar igazolvány kezelése a magyar állam által elismert szervezet nyomásgyakorló - tehát, valószínűleg, beavatkozó - eszköze lesz a magyar közösség tagjai felett. Egyetlen részlet fölött időznék el, ez a vegyes családokra gyakorolt hatás kérdése. A "magyar hozzátartozói igazolvány" kiadását ajánló szervezet befolyásolhatja a családok életét. Ki akadályozza meg ezt a szervezetet abban, hogy - legalábbis egy időponton túl - ne a gyerekek magyar identitását pártoló politikát folytasson? Nem jelent-e beleszólást a családi életbe, ha nyelvi standardokat érvényesítenek - még ha informálisan is - a család tagjaival szemben? Érthető a magyar közösség aggódása amiatt, hogy a vegyes családokban felnövő gyermekek többsége románul beszél (az apa/anya származásától függő arányokban). De a családi nevelés folyamatának kiszolgáltatása egy olyan kényszerlogikának, amely ellentmond az "élet logikájának" - drámai következményeket hozhat az etnikumközi kapcsolatokban. Pandora szelencéje ez, amelynek magyarosítási logikáját, sejtem, jól kigondolták a tervezet szerzői. De úgy vélem, nem gondolták végig a következményeit.

E két vonatkozás az alapkérdéssel kapcsolatos, a törvény szellemével, a magyar nemzet mobilizálásának tervével. A ma domináns fogalom - abban az értelemben, hogy ez vált uralkodóvá - az alkotmányos patriotizmus elvére épülő nemzeteké, a modern állam liberális és nondiszkriminatív értékei iránti lojalitásé. Mivel a társadalmaknak az identitásból adódó különbségeket is kezelniük kell, mindebbe a multikulturalizmus változatai is beletartoznak. Ez pedig nem az alkotmányos patriotizmus ellenében, annak fittyet hányva történik, mert az nem csupán politológiai elmélet, hanem a belső jog logikája, amely viszont az igazi demokráciák esetében a modern nemzetközi jog kifejeződése.

A nemzeti kisebbségek védelmének jelenlegi nemzetközi rendszerében jognak számít a szabad kapcsolat biztosítása a kisebbségi egyének és a velük azonos identitású államok között. Ezzel a modern nemzetközi jog politikai értékei egy etnikai dimenziót kapnak. Az identitásból fakadó lojalitás elismerése ez. Csakhogy a jelenlegi nemzetközi logika alapján egy állam kisebbségek iránt érzett felelőssége - a Magyarországé a határon túli magyarokért, Romániáé a határon túl élő románokért - nem értelmezhető másképp, csak mint az illető állam legitimitása arra vonatkozóan, hogy egy törékeny közösséget támogasson. Íme egy mechanizmus, amelynek révén biztosítható, hogy a nemzeti érzés az egyént, a kisebbség tagjait szolgálja, azt a csoportot, amelynek szüksége van védelemre. A nemzeti érzés szerepe itt az, hogy védelmezzen, és nem az, hogy mozgósítson. Az egyének segítségére siet, és nem azokat állítja a "nemzet" szolgálatába.

A magyar törvénytervezet egy egészen más víziót jelenít meg. A nemzeti érzés az egész közép-kelet-európai régió magyarságának mobilizálását szolgálja. A "magyar nemzetet" etnikai értelemben vezeti be a nemzetközi jogba. Következésképpen "szétzúzza" a környező országok alkotmányos patriotizmusának logikáját. A tervezet természetesen ellentmond a multikulturalizmus szellemének is, amely nem csupán a különbözőség iránti tiszteletet fejezi ki, hanem az együttélés érdekének elvét is. A multikulturalizmust egyrészt a kisebbségek nagyobb társadalmakba való integráltságának bizonyos foka iránti igényként értelmezhetjük, másrészt ahhoz való jogként, hogy a kisebbség bizonyos mértékig kiváljon, hogy meglegyen a saját "privát szférája" (ehhez meg kell találni a közösségi megfelelőt!). A társadalom egyensúlyát a két trend közötti helyes egyensúly adja. A magyar tervezet a kisebbség szeparálódását bátorítja, s nem ellensúlyozza azt semmilyen, az integrálódás irányába mutató lépéssel.

Képtelenség volna azt kérni a romániai, szlovákiai, ukrajnai és a többi szomszédos országban élő magyartól, hogy ne akarjon élni a magyar állam által kilátásba helyezett kedvezményekkel. Ezért a törvényért teljes mértékben a magyar állam viseli a felelősséget. 1990 után Magyarország kontinensünkön a kisebbségi jogok aktív támogatója lett. Nem az számít, hogy ezt lényegében a határain túli magyarokra való tekintettel tette. Ez természetes. Azonban Magyarország aktivizmusa a kontinens minden kisebbségét segítette. Nagy szolgálatot tett ezeknek a kisebbségeknek, és ezáltal - véleményem szerint - magának a nemzetközi közösségnek is. De jelenlegi terve, amellyel beviszi a nemzetközi életbe az etnikai nemzet logikáját, Magyarországot a nacionalizmus előmozdítójává teszi. E pillanattól törekvései se nem racionálisak, se nem nagylelkűek, hanem éppenséggel veszélyesek.

Jegyzetek
(1) Studii Internaţionale 1998, 3. sz.: Relaţiile româno-ungare în cadrul juridic al Acordurilor de la Schengen, 33-45. old.
(2) Gabriel Andreescu, Die Beziehungen zu Moldova und Ukraine aus der Perspektive einer zukunftingen Schengen-Grenze. In Iris Kempe, Wim van Meurs, Barbara von Ow (eds.), The EU Accession States and Their Eastern Neighbours, Verlag Bertelsmann Stiftung, 277-304. old.
(3) Az elosztást a Kisebbségek Nemzeti Tanácsa végzi.
(4) RRDO, 2000, 18. sz., 45. old.
(5) Ha egy jellegzetes pozitív jogot igazoltnak látunk, valóban a magyarországi és szomszédos államok magyarjainak ("a magyar nemzet") követelése előtt állunk. Természetesen a nemzetközi közösség által elismert kollektív jogok sorában, mely a nemzetek önrendelkezési jogával kezdődik, és a békéhez, illetve az egészséges környezethez való jogokkal folytatódik, ilyen jog nem szerepel.

1952, Buzău; Bukaresti Helsinki bizottság, társelnök; Problema transilvană (Molnár Gusztávval), Iaşi, 1999, Locurile unde se construieşte Europa. Adrian Severin în dialog cu Gabriel Andreescu, Iaşi, 2000.



Forditotta: BAKK Miklós
2001.04.07.