BORBÉLY Zsolt Attila
A státustörvény mint a magyar (re)integráció eszköze
Szemtől szemben 
Az első világháborút követően nemcsak a történelmi Magyarország veszítette el területének kétharmadát, de a magyar nemzet közel egyharmada is idegen államok uralma alá került. A magyar politikai elitnek szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a Deák Ferenc és Eötvös József által kidolgozott "politikai nemzet"-fogalom, mely alkalmasnak látszott arra, hogy a soknemzetiségű Magyarország egységét eszmeileg alátámassza, kijátszható immár a magyarság ellen (is). A magyar közgondolkodás szükségszerűen átállt a realitásoktól idegen államnemzet-centrikus megközelítésről(1) a kultúrnemzet-centrikus szemléletmódra, s a politikai elit ennek megfelelően a kulturálisan-etnikailag meghatározható magyar nemzet integrációjára törekedett. A két világháború között a magyar vezetés a területi revízión keresztül látta megvalósíthatónak a magyar nemzet újraegyesítését, ám a második világháború küszöbén, illetve a háború alatt e téren elért sikerek rövid életűnek bizonyultak.

1946-ban, a párizsi békeszerződés előtt a magyar diplomácia még kísérletet tett egy igazságosabb (értsd: az etnikai szempontokat s az elcsatolandó magyar lakosság akaratát is valamennyire figyelembe vevő) határrendezés elérésére, amire a nyugati hatalmak mutattak is némi hajlandóságot, de a Szovjetunió határozott ellenkezése miatt a magyar javaslatokat végül is nem vették figyelembe. A kommunista diktatúra 1948 utáni kiteljesedésével a magyar nemzeti (re)integráció problémája lekerült a napirendről. Sőt mi több, 1956 után, ellentétben a többi kommunista országgal, melyek vezetése eszközként használta a nemzetpropagandát saját hatalmának megszilárdítására, Magyarországon a Kádár-Aczél-rendszer igyekezett a nemzeti kérdést minél kevésbé exponálni.(2)

A nyolcvanas évek végén az anyaországi magyarság tulajdonképpen a politikai és nemzeti emancipáció időszakát élte át. Sokan akkor szembesültek először azzal, hogy magyarok milliói élnek Magyarország határain túl, olyan közösségek, melyek vélelmezhető opciójuk ellenére kerültek idegen uralom alá. Úgy vélem, ez is nagyban közrejátszott abban, hogy a nemzeti érdekképviselet kérdését programjának középpontjába helyező Magyar Demokrata Fórum nyerte meg 1990-ben a választásokat. Antall József miniszterelnök már mandátuma legelején leszögezte: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. E paradigmatikus kijelentést azonban nem sikerült kielégítő tartalommal feltölteni. Az Antall-kormány ugyan segítette anyagilag a kisebbségi magyar szervezeteket, kiállt legitim követeléseik mellett, megnyilatkozásaiban következetes maradt az össznemzeti programhoz, de intézményesen nem tett semmi meghatározót a magyar reintegráció érdekében.(3)

Így a Horn-kormányé lehetett az érdem, hogy először összehívja a határon túli magyar érdekképviseleti szervezeteket egy magyar-magyar csúcstalálkozóra. Tény ugyanakkor, hogy pár hónapra rá, a csúcstalálkozó szellemével és betűjével ellentétesen, az RMDSZ egyértelműen elutasító álláspontját figyelmen kívül hagyva megkötötte a magyar-román alapszerződést.(4) Az alapszerződés megkötését megelőző s éppenséggel a szerződés megkötését megakadályozni hivatott pápai találkozó, melyen lényegében minden magyar szervezet az MSZP-SZDSZ kormány ellen foglalt állást, alighanem megpecsételte a Horn-kormány mandátumának idejére a további csúcstalálkozók sorsát.

Így az 1998-ban győztes, Fidesz vezette koalíció feladatává vált a Kárpát-medencei magyar politikai szervezetek egyeztető fórumának életre hívása. Ez meg is történt, sőt a Magyar Állandó Értekezlet üléseinek zárónyilatkozatait sikerült még a nemzeti problémák iránt nem különösebben érzékeny baloldali ellenzékkel is elfogadtatni. Tulajdonképpen expressis verbis az Orbán-kormány hirdette meg hivatalosan az Antall József-i összmagyar politika- és jövőszemléletből következő határokon átnyúló magyar nemzeti integráció programját.(5) E programba illeszkedett bele a MÁÉRT létrehozása, valamint a következő lépés, a határon túli magyarság anyaországi státusának meghatározása.

A határon túli magyarság és az anyaország
A határon kívül rekedt magyar nemzetrészek és a magyar állam közötti viszonyrendszer jogi szabályozására a kilencvenes évek második felében különböző koncepciók láttak napvilágot. A Magyarok Világszövetsége még a Fidesz 1998-as győzelme előtt programjába vette az ún. kettős állampolgárság intézményesítését.(6) A Magyar Kisebbség című "nemzetpolitikai szemle" hasábjain lezajlott szakmai vitát követően a Világszövetség Erdélyi Társasága zászlajára tűzte a vita gyümölcsének is felfogható külhoni állampolgárság(7) gondolatát, amit magáévá tett a Magyarok Világkongresszusa is 2000 májusában. Az MVSZ 2000 nyarán a Világkongresszus, valamint a Küldöttgyűlés akaratának eleget téve kidolgozta a külhoni magyar állampolgárságról szóló törvénytervezetet(8). E tervezetet egyesek megpróbálták úgy beállítani(9), mintha az ellenkezne a státustörvénnyel, holott az útlevélkérdés rendezésére irányuló javaslatával éppenséggel kiegészíti azt(10). A tervezet, melyet az MVSZ vezetői 2000. augusztus 20-án adtak át a magyar főméltóságoknak, végül nem került a parlament elé, habár a legnagyobb magyar határon túli szervezet, az RMDSZ fesztív módon melléállt, s egy operatív tanácsi határozattal elrendelte, hogy a helyi szervezetek gyűjtsenek aláírásokat a külhoni állampolgárság mellett.

Státustörvény
A parlament elé került viszont nemrégiben a kormány javaslataként az ún. státustörvény(11), s biztosra vehető, hogy a magyar törvényhozás érdemi módosítások nélkül meg is fogja azt szavazni. A státustörvény eszmei üzenetét tekintve nincs lényeges különbség a baloldali bírálók és a jobboldali támogatók között. Legfeljebb az üzenet értékelésében különbözik Bauer Tamás (SZDSZ) vagy Surján László (Fidesz)(12) véleménye, akik között egyébként konszenzus van abban, hogy e törvény azt üzeni: Magyarország hazája a határon kívül rekedt magyaroknak is.

A törvény célja megítélésem szerint többes: részint a jog nyelvére fordítja, intézményi síkon is megjeleníti az eddig inkább csak retorikai szólamok szintjén megjelenő magyar sorsközösséget, üzenve ezzel a kisebbségbe szorult magyaroknak, a magyarországi közvéleménynek s a nagyvilágnak egyaránt. Emellett olyan helyzetet hoz létre, melyben az eddig magyarságuk vállalásában legfeljebb értékszempontok által motivált határon túli magyarok érdekeltek is lesznek nemzeti hovatartozásuk megvallásában. Vélhető ily módon, hogy a státustörvény disszimilatív hatással fog járni, hogy a Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzeteinek asszimilációs politikája következtében a magyar érzelmi-kulturális-szolidaritási kollektívumból kiszakadtak egy része visszatalál saját közösségéhez.

Személyi hatály
A státustörvény kapcsán az egyik legfontosabb és legvitatottabb kérdés a törvény hatálya alá tartozók körének megvonása. Elvileg kétféle megközelítés volt lehetséges, s e két megközelítés a legkülönbözőbb fórumokon artikulálódott is, a legvilágosabb formában talán az Erdélyi Közélet levelezőlistán(13). Az egyik kiindulópont szerint - nevezzük ezt az individualista, mindennapi moralitás szempontjának - nincs szükség az "érdekmagyarokra", azokra, akik most a kedvezmények reményében "fedezik fel" magukban a magyarsághoz tartozás érzését. Ennek megfelelően a törvénynek igen szigorú előírásokat kellene tartalmaznia, hogy minél pontosabban bemérje azok körét, akik "megérdemlik" a benne foglalt előnyöket.

A másik szempont szerint - nevezzük ezt nemzetpolitikainak - mindenkire szükség van, aki valamilyen szinten magyarnak vallja magát. E szempont nem egyes egyénekben, hanem a makroszinten gondolkodik, s a törvény prognosztizálható disszimilatív hatásának erősítése végett az érintettek körét tágan kívánja megszabni. A státustörvény megfogalmazói ez utóbbi álláspontot tették magukévá.

Státustörvény és erdélyiség
A státustörvény elfogadása és gyakorlatba ültetése megítélésem szerint nem fogja jelentősen befolyásolni a transzszilvanizmus gondolatának az erdélyi magyarság általi percepcióját. Mint azt már volt alkalmam a Provincia hasábjain kifejteni(14), az erdélyi magyarság körében az összmagyarságban gondolkodók között honosodott meg a "minél önállóbb" Erdély koncepciója, ők tűzték ezt a kérdést zászlajukra és vitték be az RMDSZ hivatalos programjába.
Az erdélyiség programja elvi síkon mutat némi divergenciát az összmagyar törekvésekkel, de csak abban az esetben, ha mindkettőt a végsőkig extrapoláljuk. Vagyis köntörfalazás-mentesen: Erdély magyarlakta területei nem tartozhatnak egyszerre Magyarországhoz és a Románián belüli vagy abból kiszakadt autonóm Erdélyhez. De ez a probléma a gyakorlatban fel sem vetődik, mi több, elméleti síkon sem fogalmazódott meg eddig komolyan vehető forrásból. Az összmagyarság és az erdélyiség a gyakorlati politikában s az individualitás szintjén egyaránt kitűnően megfér egymással. Tőkés László és a Reform Tömörülés politikai programjának és politikai vonalvezetésének szerves része mind a transzszilvanizmus gondolata (Erdély regionális adminisztratív és gazdasági önállóságának igénye), mind pedig az összmagyar együttműködés.

Ami pedig az individuális szintet illeti: a XXI. század elején már nem jelenthet problémát az egyes egyént körülvevő identitási erőtér árnyalt felfogása, s könnyen belátható, hogy az erdélyi magyar individuum érezheti magát egyszerre az egyetemes magyar nemzet részének s emellett erdélyinek is. (Ez egyébként ugyanígy áll Erdély más nemzetiségű polgáraira is.) S ami ennél fontosabb: lehet törvénytisztelő polgára egy svájci mintára kantonizált autonóm Erdélynek, miközben kultúráján, történelmén s primér szolidaritási kötelékein keresztül kapcsolódhat a magyar nemzethez. A státustörvény nem más, mint eme jelenleg is - politikai szándékoktól és törekvésektől függetlenül - fennálló kötelék megjelenítése a jogszabályok nyelvén.

Jegyzetek
(1) Realitásidegennek nevezem az államnemzeti felfogást, mert nincs organikus kapcsolata a valósággal: a határok módosulásával például nem módosulnak automatikusan az elsődlegesen kulturális meghatározottságú nemzeti közösségek. A "politikai nemzet", vagy ha úgy tetszik, "államnemzet" (egy adott állam polgárainak összessége), konstruált fogalom, mely nem veszi tekintetbe, hogy egy adott kultúrához való kötődés a legtöbb esetben erősebb az állampolgárinál. Sőt ha egy adott államban az etnikai többség az állami apparátust saját homogenizáló, etnodiszkriminatív politikájának eszközévé teszi, akkor a kisebbség vonatkozásában állampolgári kötődésről beszélni eufemizmus.
(2) Ne feledjük: 1956 forradalom és szabadságharc volt egyszerre. Kádáréknak nem volt nehéz felismerni, hogy a nemzeti érzelmekre való rájátszás robbanásveszélyes lehet. Kényelmesebb és célravezetőbb volt számukra az egész nemzeti problémakomplexumot zárójelbe tenni.
(3) Létrejött ugyan Antall idejében a Kelet-európai Népcsoport Fórum a kisebbségi magyar szervezetek nemzeti autonomista irányzatainak kezdeményezésére, de nem kapott megfelelő súlyt a nemzetpolitika megfogalmazásában. (Duray Miklós a Felvidékről, Hódi Sándor a Délvidékről, Szőcs Géza és Borbély Imre Erdélyből voltak e fórum eszmei megalapozói, illetve fő gyakorlati kivitelezői s képviselői). (Lásd ehhez Németh Tünde interjúit az említettekkel, in: A jéghegy magyar-magyar csúcsa, Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1997.)
(4) Az alapszerződés vitájában a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor fején találta a szöget, amikor rámutatott: az egyezmény választások előtti megkötése nem más, mint elvtársi segítségnyújtás Horn Gyula s az MSZP részéről a román testvérpártnak, a PDSR-nek.
(5) "Hivatalosan", mondom, mert az Interconfessio Társaság által szervezett, 1994-ben kezdődött s a magyar nemzeti paradigma problematikáját körbejáró konferenciasorozat következtetései is ebbe az irányba mutattak. E fórumokon egyöntetű elfogadást nyert a "szubszidiáris nemzetstruktúra" gondolata, mely az orbáni program egyértelmű előképe. E nemzetmodell előfeltételezte a külön-külön minél nagyobb önállóságra törekvő magyar nemzetrészek határon átívelő szerves együttműködését. (Lásd ehhez a konferenciasorozat fontosabb anyagait egybegyűjtő kötetet: Péntek-Borbély (szerk.): Magyar jövőkép, Egy minőségi magyar paradigma, Székesfehérvár, 1996, majd kiegészítve 1997.)
(6) A "kettős állampolgárság" néven elhíresült MVSZ-kezdeményezés tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szervezet, miként azt az MVSZ Alapszabályzatának 2. §-a a feladatok között első helyen említi, befolyást igyekszik gyakorolni "annak érdekében, hogy a magyar állampolgárság az azt igénylő minden magyart alanyi jogon illesse meg".
(7) A "kettős állampolgárság" ellen felhozott legfőbb érv az volt, hogy kiüríti a jelenleg még magyarok által lakott területeket (ezt az érvelést használta Orbán Viktor is tavaly "Tusványoson"), annak dacára, hogy a horvát példa mást mutatott. (A krassó-szörényi horvát falvak új életre keltek, miután lakóik megkaphatták a horvát állampolgárságot. E falvak lakói még a horvát választásokon is részt vehettek, mi több, lakóhelyükön szavazhattak a horvát hivatalosságok jelenlétében.) A külhoni állampolgárság megfogalmazói elébe mentek ennek a kérdésnek, leszögezve, hogy a külhoni magyar állampolgárok nem telepedhetnének le automatikusan az anyaországban, és nem is szavazhatnának a magyar választásokon.
(8) A törvénytervezet, valamint az azt alátámasztó, Zétényi Zsolt tollából született tanulmány az MVSZ honlapján olvasható (http://www.mvsz.hu).
(9) Például Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető elnöke a Magyar Nemzet hasábjain (2000. november 18., Státustörvény, kettős állampolgárság vagy külhoni állampolgárság) vagy Herényi Károly MDF-képviselő a Demokrata 2001/8. számában (idézi Zsebők Csaba Végül is mi a baj című írásában).
(10) A státustörvény nem ad konkrét megoldást arra az esetre, ha az EU majdani határa elválasztaná a külhoni magyarokat az anyaországtól. A 3. §-ban foglalt, a beutazással kapcsolatos "legkedvezőbb elbánás" ígérete igen kevés. A magyar állampolgárokéval azonos magyar útlevél viszont, melyet a külhoni állampolgárságról szóló törvényjavaslat tartalmaz, meggyőző és egyértelmű választ adna a felmerülő kétségekre, és megelőzhetné az akár kollektív pszichózissá is válható "kapuzárási pánikot", vagyis tömeges kivándorlást.
(11) Hivatalos neve: Törvény(javaslat) a szomszédos államokban élő magyarokról. Olvasható a Határon Túli Magyarok Hivatalának honlapján, http://www.htmh.hu. A vitát, hogy "konyhanyelven" státustörvénynek nevezzék-e inkább a jogszabályt, vagy kedvezménytörvénynek, tulajdonképpen Orbán Viktor döntötte el egy interjúban, letéve a garast a "státustörvény" megnevezés mellett. Jómagam is ezt a megnevezést látom indokoltnak, mivel a törvény a határon túli magyarok anyaországi jogi státusát körvonalazza.
(12) Lásd a Népszabadság hasábjain lezajlott vita keretében e két szerző által jegyzett szövegeket: Bauer Tamás: A hazátlanság tartósítása, 2001. január 10., továbbá Puha irredentizmus vagy kisebbségi jogok?, 2001. február 6., valamint Surján László: Hazátlanság helyett két hazát, 2001. január 31.
(13) Feliratkozás: üres levél az ErdelyiKozelet-subscribe@egroups.com címre. A vita anyagainak archívuma a http://www.egroups.com/archive/ErdelyiKozelet internetcímen található.
(14) Összmagyarság és erdélyiség, Provincia, 2000. december, 8. sz.

1968, Temesvár; jogász, politológus; Reform Tömörülés Platform, alapító; Magyar Kisebbség, szerkesztő; Károli Gáspár Református Egyetem, tanár.


2001.04.07.