MOLNÁR Gusztáv
A státustörvény és az erdélyi kontextus
Szemtől szemben 
A közéleti elkötelezettség Daniel Vighi által joggal igényelt decentralizálásának próbaköve lehet a Provincia ama kísérlete, hogy a státustörvényt az erdélyi kontextuson belül tematizálja és értékelje, hogy a vitát - mint Traian Ştef is utal rá - normális mederbe lehessen terelni, még mielőtt a jól bevált diverziós módszerekkel sikerülne felszítani a kedélyeket. Ezt a műveletet egyforma következetességgel és határozottsággal kell elvégezni mind Bukarest, mind Budapest irányában.

A dolgunkat megkönnyíti, hogy - legalábbis egyelőre - mindkét főváros irányából pragmatikus szelek fújnak. Kántor Zoltán pontosan leírja, hogyan vált a határon túli magyarok státusának eredetileg erősen ideologikus kérdése a magyar belpolitikában egyre világosabban körülhatárolható, gyakorlati, szakmai kérdéssé. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fidesz kezdettől fogva tisztában volt a kettős állampolgárság irrealitásával. Közvetlenül az 1998-as választások előtt jelen voltam egy, a Fidesz által szervezett szakmai tanácskozáson, amelyen Borbély Zsolt Attila nyíltan feltette a kérdést Németh Zsoltnak és Martonyi Jánosnak, a Fidesz akkori külpolitikai tanácsadójának, hogy támogatják-e a kettős állampolgárságot. A válasz nem kevésbé nyílt és egyenes volt: a kettős állampolgárság nem szerepel a Fidesz programjában. Figyelemre méltó, hogy a törvény parlamenti vitája is alapvetően az anyagiak körül forog. "Mennyibe fog ez a magyar adófizetőknek kerülni?" - ez a fő kérdés. Legfennebb még az a - pillanatnyilag eldönthetetlen - kérdés foglalkoztatja a politikusokat és a szakértőket, hogy a törvény az otthon maradást vagy az elvándorlást fogja-e inkább elősegíteni. Fontos - a státustörvény nemzetközi fogadtatását is befolyásoló - körülmény, hogy azt minden bizonnyal az MSZP, a legfontosabb ellenzéki párt, a következő választások egyik esélyese is megszavazza.

Bukarestnek sincs - az adott helyzetben - más választása, mint hogy igyekezzen minél kevésbé drámaian megközelíteni a kérdést. Geoană külügyminiszter, aki aggályait hangoztatja, siet hozzátenni, hogy "barátok és partnerek" közötti vitáról van szó, amelyet a két fél közötti közvetlen konzultációk révén remélhetőleg sikerül "európai szellemben" megoldani. Adrian Năstase pedig - valószínűleg a PDSR-n belüli zúgolódók megnyugtatására - felvetette ugyan az előrehozott választások lehetőségét (ha az RMDSZ "a nemzeti érdekekkel ellentétes engedmények" megtételére kényszerítené őket), de nyilván ő maga is pontosan tudja, hogy egy ilyen lépés súlyosan veszélyeztetné Románia amúgy sem valami fényes euroatlanti integrációs esélyeit. A kormányszintű egyeztetéseken túl a kérdés megfelelő kezelésében nagy szerepet játszhat egyrészt az RMDSZ (amely az ajánlásokat - és nem, mint a zavarosban halászni akaró Curentul írja, az igazolványokat - kibocsátó irodákat megszervezve, garantálhatja, hogy azok a román állam és a román nemzetiségű állampolgárok sérelme nélkül működjenek), másrészt az MSZP, amely a PDSR fontos támogatója a Szocialista Internacionáléban oly régóta óhajtott tagság elnyerésében.

Még egy - rendkívül fontos - körülményre szeretném felhívni a figyelmet: a legnagyobb tekintélyű és példányszámát tekintve is élen járó román napilap, az Adevărul hozzáállására. A státustörvénnyel mind a lap főszerkesztője, mind annak vezető külpolitikai kommentátora teljesen korrekt módon foglalkozott. Ez új fejlemény, és a román közélet normalizálódásának kétségtelen jele. De talán egy mélyebb, következményeit tekintve kiemelkedő fontosságú fordulaté is. Ha jól emlékszem, Nicolae Stănişoară, a Szabad Európa Rádió (SZER) román adásának egykori vezetője volt az, aki nem sokkal a decemberi fordulat után egy rövid, de annál velősebb cikkben megírta, hogy a román "forradalom" egyik érdekes vetülete és következménye az lett, hogy az addig a párt rövid pórázán tartott titkosszolgálatok végre "felszabadultak" a szörnyű nyomás alól, és a pártokba, a formálódó civil társadalomba, a médiába vígan és fürgén beépülve egy új típusú rendszer kialakításán fáradoznak, amelynek lényege, hogy a farok csóválja a kutyát. Ennek az - Oroszországban tökélyre fejlesztett - titkosszolgálati uralomnak Romániában a "posztkommunisták" hatalomra kerülése, relatív, de meggyőző parlamenti többsége és széles körű társadalmi elfogadottsága vethet véget, egyszerűen azért, mert nekik megvan hozzá a hatalmuk és a szakértelmük. Hasonlóképpen a román napilapok legnagyobb részét anyagilag és/vagy a folyamatos információszivárogtatással ellenőrzése alatt tartó titkosszolgálati csatornák alóli felszabadulás jele lehet az Adevărul "önállósulása".

Nem azt mondom, hogy ez a fordulat már bekövetkezett (igencsak szaporodnak az utóbbi időben a titkosszolgálati uralom elkeseredett utóvédharcára utaló jelek), de a tendencia világos, és a különbség máris érzékelhető az 1996-2000 közötti periódushoz viszonyítva, amikor a súlytalan miniszterelnökök lényegében nem számítottak, a politikailag és pszichikailag is gyenge elnök azt csinálta, amit a "szakértők" mondtak neki, és a sajtó is elsősorban azokkal a témákkal foglalkozott, amelyekkel ezek a "szakértők" akarták. (Gondoljunk csak a Kolozsvári Nyilatkozat tervezete körüli hisztériára.)

Ez az általánosságban kedvezőnek mondható budapesti és bukaresti politikai kontextus megkönnyíti a státustörvény megfelelő kezelését, mindenekelőtt azoknak a vitatható értelmezéseknek a kritikáját, amelyekkel összeállításunkban is találkozhatunk. Ezek a szerintem problematikus értelmezések - mint a Gabriel Andreescué vagy a Borbély Zsolt Attiláé - mindamellett nagyon értékesek, mert lehetővé teszik számunkra, hogy a státustörvény közvetlenül Erdélyt érintő lehetséges elvi és gyakorlati (intézményi) implikációival is foglalkozzunk.

Gabriel Andreescunak a státustörvényt élesen elítélő, Magyarországot nacionalizmussal és a környező országok politikai stabilitásának veszélyeztetésével vádoló álláspontja az erdélyi helyzet teljes félreértésén alapul. Nyilván megtévesztette őt az erdélyi magyarság fegyelmezett jogkövető magatartása és az RMDSZ egy bizonyos határig hatékony politikai taktikája. A magyarok alapvetően kooperatív magatartását úgy értelmezte, mint annak bizonyságát, hogy törvénytisztelő állampolgárokként egyben szubjektíve is lojálisak, vagyis az "alkotmányos patriotizmus" alapján tulajdonképpen a román politikai nemzet részei. Szerinte a törvény valósággal kiszakítja az erdélyi magyarságot a román politikai nemzetből, és a kisebbség politikai életét "egész mélységében destabilizálja", aminek súlyos következményei lehetnek a román demokrácia működőképessége szempontjából. Akár úgy, hogy a magyar állam a törvény alkalmazása során nem ugyanazt a szervezetet fogja partnerként elfogadni, mint amelyet a román választójogi törvény értelmében lehet reprezentatívnak tekinteni, akár úgy, hogy maga az RMDSZ lép a budapesti kényszerpályára. Az utóbbi változat mellett szól, Andreescunak a SZER április 13-i adásában elhangzott kommentárja szerint, az RMDSZ és a PDSR közötti "túlzásba vitt" együttműködés (ha te elfogadod a státustörvényt, én biztosítom neked a parlamenti többséget).

Gabriel Andreescu csalódottsága nagyon is érthető, ha meggondoljuk, hogy a státustörvény, illetve annak RMDSZ általi elfogadása és üdvözlése következtében egyszerre két alaptételének érvényessége is kérdésessé vált. Az egyik szerint Romániában létezik alkotmányos patriotizmus, és ennek hordozója a politikai értelemben egységes román nemzet, amelynek a romániai magyar kisebbség is szerves alkotórésze. A másik szerint a román és a romániai magyar politikai osztály 1990 és 2000 közötti, a "román demokrácia állapotára döntően kiható" együttműködése stratégiai természetű, a konszociáció sajátos formájának tekinthető. A státustörvény egyszerre ássa alá mindkét tézist: mivel képtelenség volna azt kérni az erdélyi magyaroktól, hogy ne éljenek azokkal a kedvezményekkel, amelyeket a magyar állam felkínál nekik, önazonossági lojalitásuk - Andreescu szerint - elkerülhetetlenül politikai lojalitássá is válik. Ebben a helyzetben az RMDSZ sem tehet mást - hacsak nem akarja, hogy kifusson a lába alól a talaj -, mint hogy Budapesttel is ugyanolyan szorosan együttműködjön, mint Bukaresttel. Miközben a magyarokat is magába ölelő egységes román politikai nemzet fikciónak bizonyul, az RMDSZ-ről kiderül, hogy ő sem jobb a többinél: nem a román demokrácia sorsa iránti elkötelezettség, hanem az alapvetően konjunkturális természetű érdekpolitizálás vezeti, ráadásul oly módon, hogy egyszerre két fővárosnak is felajánlkozik.

Gabriel Andreescu azonban nemcsak abban téved, hogy a román politikai nemzetet működő valóságnak tekinti, hanem abban is, hogy Budapestről feltételezi: képes lehet az erdélyi magyarok önazonossági lojalitását politikai lojalitássá változtatni. Mélyen jellemző erre a gondolkodásmódra, hogy csak vagy-vagyban tud gondolkodni. Ha nem vagy romániai politikai értelemben, akkor csak magyarországi lehetsz! Középút nincs. Érvelését közvetett módon alátámasztja Borbély Zsolt Attila felfogása, amely szerint a státustörvény a magyar nemzeti (re)integráció irányába tett fontos lépés.

Ha a státustörvénynek az "egységes magyar nemzetre"való hivatkozása megalapozott, a konzervatív magyar nemzetszemlélet híveinek (köztük Borbély Zsolt Attilának) a határokon átnyúló magyar nemzeti (re)integrációra vonatkozó tétele pedig igaz volna, Gabriel Andreescu félelmei valóban indokoltnak bizonyulnának. De akkor is csak abban az értelemben, hogy az ő korszerűbb hangszerelésű, de csak papíron létező román polgári-politikai nemzetét a kollektív történelmi személyiségnek tekintett, a "határokon kívül rekedt nemzetrészeket" a magyar állam vagy éppenséggel a Szent Korona testébe magyaros lendülettel visszacsatoló rivális nemzet valósága érvénytelenítené, legalábbis az erdélyi magyarok, pontosabban az önmagukat Erdélyben magyarnak vallók vonatkozásában. Ilyen magyar nemzet azonban a valóságban nem létezik, így - erdélyi szemszögből tekintve - voltaképpen két nemzetfilozófiai vízió áll csupán szemben egymással.

Egységes magyar nemzetről legfennebb a Kosztolányi Dezső-féle definíció értelmében lehet szó: eszerint a magyar nemzethez tartoznak mindazok, bárhol éljenek is a Földön, akik - mintegy összeesküvésszerűen - magyarul beszélnek. Vagyis - mondjuk az ötvenes években - a magyar nemzethez tartozott az amerikai hidrogénbomba előállításán munkálkodó csapatban - a CIA legnagyobb kétségbeesésére - egymás között magyarul beszélő Teller Edétől, Szilárd Leótól és Neumann Jánostól a középkori magyarra emlékeztető nyelven megszólaló Szeret-völgyi csángókig mindenki. Ami engem illet, a nemzeti érzületet a modern kori emberi személyiség egyik meghatározó jegyének tartom, de a nemzetet mint főnevet nem ismerem. Ebből a "melléknévi nemzetből" sem hiányzik a kollektivitás élménye, a közös képzeletbeli, de - legalábbis az én felfogásom szerint - az az államtól élesen elválasztva jelenik meg.

Az állam az Másvalami. Lehet "idegen", "zsarnoki", lehet a "saját" államom, de akkor is, mindig: Másvalami. Pontosan ez a nemzethez viszonyított alteritás az érdekes benne. Ez többnyire frusztrációk forrása, de lehet óriási esély is. Az Európai Unióban például pontosan egy ilyen, a nemzetekhez képest Másvalami kezd kiépülni. És egy ugyanilyen Másvalamit akarunk mi is, itt Erdélyben, "provinciális" szinten.

Elismerem, hogy a státustörvénynek - ebben igaza van Borbély Zsoltnak - lehet bizonyos disszimilációs hatása. Nem fordul szembe az "élet logikájával", mint Gabriel Andreescu mondja (és eléggé különösnek tartom, hogy éppen ő mondja ezt), hanem egy kicsit kiegyensúlyozza az esélyeket. Az egyik nemzetállam által nyújtott lehetőségeket kiegyenlíti (valamelyest!) a másik nemzetállam nyújtotta lehetőségekkel. De siralmasnak tartanám, ha "mi, erdélyiek" megelégednénk ezzel a provinciánkat két (azért nem éppenséggel egyforma) félpályára osztó szemlélettel.

Az alapkérdés a politikai integráció, egy olyan intézményrendszer megteremtése, amelyet nemcsak passzívan elfogadhat, hanem valóban a magáénak is érezhet egy adott térség minden lakója. E tekintetben - mint Bakk Miklós vezércikkében nagyon helyesen rámutat - a státustörvény nem jelenthet megoldást. Éppen úgy nem, mint ahogy a jelenleg érvényben lévő alkotmányon alapuló román politikai rendszer sem, amely mellesleg a román politikai elit többsége szerint is alapos reformra szorul. Megoldást jelenthet viszont egy olyan regionális szintű komplex intézményrendszer, amely nem a nemzeti alapú politikai integráción alapul (sem annak polgári, sem konzervatív formájában), hanem a polgári regionalizmus elvein és gyakorlatán(1). A Provincia feladatát éppen ezért én nem abban látom, hogy pártpolitikai szinten fogalmazzunk meg alternatívát (a transzetnikus párt körüli vita megfeneklése, illetve kifulladása nagyon jól rávilágít erre), hanem az intézményi alternatívában való gondolkodás előmozdításában. Ez lehet az a keret, amelyben a közéleti felelősségvállalás Daniel Vighi által felvázolt decentralizációja valóban működőképes lehet, és amelyben a pártpolitikai elképzelések is megkaphatják a maguk megfelelő perspektíváját.

Előfordulhat, hogy egy ilyen típusú intézményrendszer kialakulásának országos szinten nincsenek meg sem a történelmi és kulturális, sem a gazdasági előfeltételei. Nagyon is meglehetnek azonban lokálisan, azaz egy adott ország bizonyos tartományában vagy tartományaiban. A Spanyolországban és Nagy-Britanniában évek óta működő és Olasz- és Franciaországban is hamarosan bevezetésre kerülő aszimmetrikus föderalizmust pontosan az ilyen helyzetekre találták ki. De van erre egy jóval közelebbi, Erdély és a Bánság szempontjából mérvadónak számító példa is: a Vajdaság. Aki figyelmesen elolvassa - és nagyon remélem, hogy nemcsak a mi hagyományos olvasóink, hanem az erdélyi politikusok is elolvassák! - a vajdasági tartományi parlament Belgrádnak címzett - először lapunkban megjelenő - autonómiaplatformját, az meggyőződhet róla, hogy Montenegró valószínű kiválása után Szerbia mint nemzetállam az aszimmetrikus föderalizmus állapotába kerül, ha a saját - helyi - parlamenttel és kormánnyal rendelkező Vajdaság de facto föderális egységgé válik egy máskülönben egységes államban (amelyhez Koszovót már nem számítjuk hozzá).

Vajdaság mai és Erdély és a Bánság jövőbeli esélyeit illetően döntő jelentősége immár nem annak van, hogy mit gondol Belgrád, Bukarest vagy éppenséggel Budapest, hanem annak, hogy mit gondol a szóban forgó tartomány(2). Ha ugyanis az ott lakók többsége, a legitim és meggyőző módon kifejezésre jutó és ezáltal egyre inkább nemzetközi jogi védelmet élvező lokális többség politikai autonómiára törekszik, a központ immár nincs abban a helyzetben, hogy bevethesse az automatikusan illegitimmé váló állami erőszak amúgy rendelkezésre álló eszközeit. Belgrádnak például (hiszen ez a kérdés egyelőre csupán Szerbia számára merül fel) a Vajdaságot illetően csupán azt áll módjában eldönteni, hogy a Djindjics-féle pragmatizmussal viszonyul-e a Vajdasági Platformban foglalt követelésekhez, ami mindkét fél számára előnyös kompromisszumhoz vezethet, vagy a Kostunica-féle intranzigenciával, ami csak elmérgesítheti a helyzetet.

Fontos tehát, hogy a budapesti, bukaresti és belgrádi kormányok és parlamentek milyen törvényeket hoznak, és milyen politikát követnek. De még fontosabb, hogy az erdélyi és bánsági románok, magyarok, cigányok, németek, hogy a vajdasági szerbek, magyarok, horvátok, románok, rutének együtt mit akarnak.

Jegyzetek
(1) Vö.: Molnár G.: Polgári regionalizmus (1-2). Provincia, 2000/2-3.
(2) Figyelemre méltónak tartom, hogy míg pár évvel ezelőtt Gabriel Andreescu, ha nem is értett vele egyet, de legalább racionális vitaalapnak tekintette a devolúciós stratégia Erdélyre való alkalmazását, egy, az erdélyi kérdésről szóló londoni konferencián nemrég már "veszélyes"-nek minősítette ugyanezt. (Vö.: G. Andreescu, O conferinţă despre Transilvania, Observatorul Cultural, 2001/34.)

1948, Szalárd (Bihar m.), filozófus, Teleki László Intézet, Budapest. Problema transilvană (Gabriel Andreescuval közösen), Iaşi, 1999; Köztes-Európa eltűnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat, in Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999, 47-68.


2001.04.07.