Ovidiu PECICAN
Értelmiségi pesszimizmus, román pesszimizmus?
Fórum 
(Folytatás az előző számból)
4. A román társadalmi képzet nagy törése
Következésképpen a románok lelkük mélyén a régi társadalmi paradigmák hívei, hiszen a családban élő modellként elsajátított minták a nevelés által átörökítődnek. Ám ugyanakkor képtelenek visszatérni a régi, örökölt életmódhoz, most, amikor Románia lakosságának több mint ötven százaléka városokban él. (Kis-, közepes és nagyvárosokban, de városokban!) Ebből pedig csakis valamilyen feszült kétértelműség származhat, amely igen elterjedt különböző körökben és minden korcsoportban. Felfogásuk szerint tehát a társadalom minden tagja egyenlő (ez eddig a korszerű, polgári szemlélet), ám az én bandám tagjai - beleértve a barátokat, komákat, keresztapákat és -fiúkat - mindenkinél jobb (ez pedig a hagyományos, törzsi szemlélet). Hasonlóképpen, a mi falunk minden lakosa azonos jogokkal rendelkezik (ez a modern megközelítés), viszont aki nem az én klánom tagja, az idegen - függetlenül attól, hogy románul beszél, vagy sem (így a törzsi megközelítésmód). A vallással ugyanez a helyzet: mindegyik felekezetnek ugyanazok az alkotmányos jogai (modern szempontból), a mi ősi hitünk azonban az ortodox hit, a román görög katolikusok és neoprotestánsok pedig ugyanolyan idegenek, mint a kálvinista magyarok vagy a lutheránus szászok (hagyományos szempont).

Természetesen a konkrét történelmi körülmények kihatnak a románok magatartására (mint mindenki máséra). A jólét és a béke körülményei között a társadalmi feszültségek enyhülnek. Válságos pillanatokban azonban felszínre törnek. Minthogy most éppen ilyen mély válságperiódusban vagyunk, a társadalmi és politikai törésvonal felől nézve mindent jobban észre lehet venni. Mihez vezethet a társadalmi lét idézett hagyománya? A régi társadalmi kapcsolatok újraéledéséhez vagy felerősödéséhez. Vagyis a társadalom azt becsüli meg, aki a javakkal rendelkezik, aki a javakat elosztja, nem pedig azt, aki a modern erkölcsi normák (tárgyilagosság, korrektség stb.) szerint viselkedik. Az elosztás során pedig tökéletes módszerességgel a sajátjainak juttat, nem pedig másoknak, függetlenül attól, hogy azok a mások mit tesznek a társadalomért. Ami igazán számít: ki mit tesz a klánért, a "család" tagjaiért. Pont emiatt nem volt sikere a Temesvári Kiáltvány nyolcadik pontjának, emiatt ütközött akadályokba Ticu Dumitrescu törvénytervezete a saját pártjában, a kormányzat és az ellenzék tagjai pedig semmiben sem különböztek a káderpolitika és a tisztátalan üzletek tekintetében. És ugyancsak emiatt alakulnak meg olyan könnyedén és ügyesen a különböző maffiák, amelyek hálózataiban olyan szerencsétlenek is előfordulnak, akiknek csak a "keresztapa" jóindulatától függően jut valami.

A modernitás nyomása azonban, amely az országos gazdasági és politikai körforgásban való részvétellel jár, egyre erősebben érezteti hatását. Maga az egységes román nemzetállam megjelenése 1859-ben, majd a kiteljesedettebb alakja, 1918-ban: egy olyan modernitás kifejeződése, amely minél megkésettebb volt, annál mohóbban igyekezett önmagát felépíteni. Ezért történt, hogy - talán válaszként a korábbi rurális atomizálódásra és azt is megelőzően az idegen uralom alatti szétmorzsolódásra - az állam egy olyan hatalom képét öltötte magára, amely félelmetes centralizáló étvágyában nem egyszer voluntarista, agresszíven és arrogáns módon erőszakolta ki saját szabályainak érvényesülését. (Az a tény, hogy történetesen a francia államtól vett át ötleteket, kevésbé lényeges, a jellemző csak az, hogy pont azt a modellt vette át, nem pedig mást, feltehetőleg azért, mert az felelt meg törekvéseinek.) Mindenesetre ma a modernista reagálások sem késlekednek éreztetni a hatásukat, még ha nem is kifejezetten arról az oldalról, amelyet a nyugati orientációjú értelmiség képvisel. Megemlíteném például a Lupu-törvénnyel szembeni ellenkezést, aminek a magyarázata nem feltétlenül a szocializmus iránti nosztalgia, hanem ami úgy is tekinthető, mint a lakosság egyik modernizált szeletének ellenkezése a nagy földtulajdonok uralta régi Románia feltámasztásával szemben. Ugyanígy, a heves viták a kommunisták által ingatlanjaiktól megfosztott tulajdonosok és az azokba az ingatlanokba időlegesen (de tartósan) beköltözött bérlők között úgy is értelmezhető, mint az utóbbiak - a szocialista iparosítással városra került parasztok - tiltakozása, hogy visszatérjenek a falusi életbe, amely számukra immár teljesen idegenné vált.

A modernitás még a drinápolyi béke (1828) idejéből a nemzetközi irányítást is jelentette. Újabb ok, hogy az új típusú életmódot idegennek érezzék a "román ember természetétől", a hagyományoktól és egyebektől. Eugen Lovinescu ragyogóan megmagyarázta mindezeket klasszikus művében, A modern román civilizáció történetében (1924). Az Európával, sőt az egész világgal kialakuló gazdasági és politikai kapcsolatok tehát a románoknak újabb alkalmat jelentettek a szembesülésre egy kellemetlen valósággal. Innen a kritika - és az önkritika! -, amely az új környezetbe történő beilleszkedés vágyából ered.

A románok most alkalmasint ott tartanak, ahol az angolok a tizenhetedik században, a polgári forradalom előtt, Japán pedig a tizenkilencedik század közepén, a Meidzsi-korszakot bevezető parasztfelkelések éveiben. Nekik kell eldönteniük, hogy teljesen mereven ragaszkodnak-e a múltjukhoz, vagy pedig, ellenkezőleg, úgy döntenek, hogy elhagyják a régen kényelmetlenné vált bölcsőt, és felkészülnek a jövőre.

Milyen válaszokat kínál a fenti társadalmi körkép? Számomra egy bizonyos szinten annak szükségességéről beszél, hogy meg kell teremteni a társadalmi szolidaritás életképes formáit. A politikai pártokat - a kortárs modern államok közéletének jellegzetes alakulatait - a románok látszólag magukévá tették, és - szintén látszólag - helyesen használják. Ám ha pártokról van szó, észre kell vennünk, hogy "programjaik nem különböznek; a különbségek csak e klikkek taktikájában, korrupciójuk eszközeiben, vezetőik családi hagyományaiban vannak". (Írja ezt Lev Trockij 1913-ban, máig tartó érvényességgel!) Ugyanazon szerző szerint "Románia egész politikai története végül is abból állt, hogy >>Európa<< belső reformokat kért, a kormányzat kasztja pedig nem vitte véghez ezeket a reformokat" (Románia és a Balkán-háború, Polirom Kiadó, Iaşi, 1998, 65. o.) Felesleges hangsúlyoznom, mennyire érvényesnek tűnnek számomra mindmáig ezek az észrevételek.

Ismerve társadalmi életünk "küszöb alatti színvonalát" - a klános cinkosságokat, függőségeket, a bűnös hallgatásokat -, nem tudok elképzelni más életképes megoldást, mint egy olyan civil társadalom felépítését, amely megfelel a romániai polgári közösségek azonnali szükségleteinek. Ezen a területen világosan megfogalmazott és konkrétan körülírt célok alapján lehet megszerezni a szükséges bizalmi tőkét, amely aztán fokozatosan egy politikaipárt-típusú konstrukcióvá alakítható. A lengyelországi Szolidaritás mozgalom a maga idején egy ideig meg tudta valósítani ezt. Kellően áthatolható és rugalmas volt ahhoz, hogy lehetővé tegye egyazon struktúrán belül egy politikai frakciókkal rendelkező szakszervezet és egy polgári mozgalom együttlétezését. Arról nem is szólva, hogy a politikai hatóságok nem pótolhatják a társadalom többrendbeli szükségleteinek kielégítésére hivatott szervezetek és intézmények mindegyikét...Ezért továbbra is azt hiszem, hogy mindaddig, amíg közéletünket nem változtatjuk meg gyökeresen, az továbbra is elkerülhetetlenül ugyanolyan típusú politikai pártokat eredményez, amelyek híjával vannak a valódi és egészséges bizalmi tőkének, és képtelenek megbecsülni azt.

Paradoxális módon a gyakorlati cselekvésnek ez a módja képes korrigálni azt is, amit Molnár Gusztáv "román pesszimizmusnak" nevez. (Megtörténhet különben, hogy ez a pesszimizmus csak az értelmiségi elit egy részénél érhető tetten, s annál sem folyamatosan.) A mélabút csak a siker eufóriája távolíthatja el. Következésképpen egy civil mozgalom minden igazi sikere (mint például a visszaélő polgármester által kivágásra ítélt fák megmentése; gyermekjátszóterek felépítése; a szétkapcsolódás egy önkényeskedő hőközponttól) lebonthat valamit az úgynevezett pesszimizmusból - amely egyébként, meglehet, nem egyéb az afölött érzett keserűségnél, hogy milyen kevés eszközünk van a ránk nehezedő valósággal szemben, vagy hogy milyen nagy a távolság a felfokozott vágyálmok és a rideg tapasztalat között.

5. Vissza a román értelmiségiekhez
Hogyan viszonyulnak mindezekhez a román értelmiségiek? Mondtam már, hogy tekintettel vérmérsékleti, társadalmi-származási, szakmai, politikai változatosságukra, mindenfajta általánosítás kockázatos. Van azonban egy olyan makrotársadalmi szint, amelyen az általánosítás megengedhető. Annak a kérdésnek a megfogalmazási kísérletéről van szó, hogy eredetét tekintve honnan jön a román értelmiség. Ha a tizenhetedik és tizennyolcadik századot tekintjük a modern jellegű román értelmiség megjelenése idejének - azokat a századokat, amelyek a voltaképpeni modernitást előkészítik, létrehozva a polgári típusú új rétegződést, az állam reformját és a gazdaság átalakítását, új életritmust és egy más felfogást vezetve be az egzisztenciális kihívásokkal szemben -, fontos dolgokat állapíthatunk meg. Ebben a világban, amely a "szellem művével" foglalkozik, a beiskolázás szintje alacsony, akár a szabadparasztok ivadékait vagy az ortodox papság kéviselőit, akár a bojári/kisnemesi réteget tekintjük. A kivételek (Miron Costin, Cantacuzino asztalnok, Radu Popescu, Dimitrie Cantemir) csak erősítik a szabályt. Az új értelmiség megjelenése általában a közigazgatás, az állam szükségleteihez kapcsolódik (adásvételi dokumentumok összeállítása, határkitűzés stb.). Ugyanígy Erdélyben, ahol az osztrák állam, amelynek az volt az érdeke, hogy egyfelől hűséges, másfelől hasznos és végül felekezetileg a kálvinista magyarok ellen szövetséges alattvalói legyenek, a maga részéről ugyanilyen típusú román értelmiséget alakított ki. Ráadásul a bojárok-parasztok régi kettősség uralta moldvai és munténiai társadalomban az őshonos polgárság elhanyagolható volt, főleg keleti és zsidó jelenlét képezte. Egy ideig ugyanez a sors jutott a román értelmiségnek Erdélyben is, ahol szinte kizárólag a magyar és szász polgárság tudott kialakulni, miután a románoknak tilos volt a városokba költözniük. Csak II. József reformjai módosították a helyzetet Erdélyben, de nem azonnal és nem látványos módon, úgyhogy az első román származású nagypolgárok a Habsburg Birodalomban nem őslakosok voltak, hanem arománok.

Mindebből adódik egy első következtetés: a román értelmiség - annyi, amennyi volt - közvetlenül az állam szükségleteiből keletkezett, és az állam alakította ki. Amikor tehát nem régi típusú egyházi írástudókról volt szó, akiket csupán a megváltás utáni lét érdekelt, a szellemi-kulturális foglalatosságú réteg nem dolgozott ki alternatív diskurzust, sem az állam ellenőrzésén kívül eső nyilvánossági teret. Íme, mi volt Trockij véleménye a román értelmiségiek és az állam viszonyáról: "Itt nincs politikai és erkölcsi értelemben független értelmiség. Egy olyan országban, ahol a parasztság pauperizálódott, és az ipar gyengén fejlett, az értelmiség természetes módon az államapparátushoz dörzsölődik. Az oligarchia pedig tökéletesen kihasználja ennek a helyzetnek az előnyeit, csírájában fojtva el a gondolkodás vagy a lelkiismeret szabadságának bármiféle jelentkezését az értelmiség körében. A mindenféle adományok, juttatások, fizetések és nyugdíjak sora végtelen. A leendő ügyvédek, orvosok, tanárok vagy írók már az iskolapadban megtanulják, hogy az állam fogja őket eltartani. [...] A vezető kaszt, amely féltve őrzi társadalmi uralmát, minden intézményt és szervezetet, a közvélemény valamennyi szervét, az összes >>szabad<< foglalkozást megmételyezi a proxenetizmus szellemével" (idézett mű, 81-82. o.).

Egy másik szemszögből nézve a dolgot - és ezt nemrég, a Provincia első vitája során kifejtettem már (lásd az ez évi 1-2. számot) -, míg a tizenhetedik század közepén mondjuk Angliában és Franciaországban a polgárság fellázadt az abszolutista monarchia ellen, Ukrajnában pedig a kozákok Lengyelország idegen uralma ellen, addig Munténiában és Moldvában a "szolgák", nagyrészt balkáni zsoldosok, lázongtak. Mi ennek a ténynek a jelentése? Az, hogy a két román tartományban az idegen ottomán uralom alatt levő bojár államot a részben szintén idegen katonai réteg rendítette meg (a helyi polgárság hiányában, amely felfigyelt volna a régi feudális rend válságára). Nem kell tehát csodálkozni, hogy az elkövetkező évszázadokban a hadsereg továbbra is egy értékes, megkérdőjelezhetetlen állami intézmény presztízsének örülhetett, amelytől az egész nemzet fejlődése függött. A hadsereg, különböző módon és más-más utakon, számos értelmiségit magához vonzott. Ez történt például a havasalföldi negyvennyolcasokkal (Nicolae Bălcescu, C. A. Rosetti, Gheorghe Magheru és Christian Tell). Szintén a hadsereg adta az Egyesült Fejedelemségek első uralkodóját, Alexandru Ioan Cuza ezredest. Amikor pedig őt leváltották, a Hohenzollern herceg, aki Bukarestben az uralkodói székbe ült, szintén egy fiatal tiszt volt, aki poroszból az 1877-es csatatéren igazi románná vált. Ugyanaz a Lev Trockij írta: "Meglehetősen nagyszámú egyetemista a Sziguranca ügynöke, ez a szolgálat pedig, amelyben a közvélemény nem lát egyebet, mint megélhetési lehetőséget, nem számít szégyellnivalónak" (idézett mű, 81-82. o.). Az erdélyi értelmiségi katonai eszményéről mit mondjunk? Az erdélyi románt az egész történelmi fejlődés arra kötelezte, hogy idejekorán megértse: számára a katonai pálya eleve elrendeltetett. Felhasználták őt a magyar királyok a Bánságban, Hátszegen és Vajdahunyadon, a Máramarosban és Szatmáron a határ védelmére a török invázió ellen, és ugyanígy felhasználták az osztrákok, amikor megalakították az orláti és naszódi román határregimenteket. Ilyen szempontból tekintve Horea parasztjainak lázadása nem volt egyéb, mint felháborodásuk kifejezése, amiért megtagadták tőlük a magasabb karrierhez, a határőrséghez való jogot.

Persze Erdélyben a Rómával való egyházegyesülés után a szabad román férfi számára a világ megváltozott, s a Stendhal által kivételes irodalmi kifejezőerővel megragadott "vörös és fekete" szerint polarizálódott. Jellemző, hogy míg Ioan Budai-Deleanu az egyházi "fekete" utat választotta, s csak utólag tapogatózott a laikusság irányába, testvére, Aron katonatiszt volt. Katonatisztekké váltak azok az ügyvédek is, akik az erdélyi 1848-as román forradalom élére álltak: Avram Iancu, Ioan Buteanu, Alexandru Papiu-Ilarian; a szélsőséges esetet a költőből lett katonatiszt, S. Balint jelentette. Úgyszintén nem véletlen, hogy a prózaírói ambíciókat dédelgető Liviu Rebreanu osztrák-magyar katonatiszt lett Sopronban. Ezek tűntek a románok számára az érvényesülés lehetőségeinek.

Az 1918-as egyesülés megváltoztatta a románok helyzetét, elhárítva a formális tiltásokat intellektuális törekvéseik útjából. Ám nem minden akadály volt jogi és alkotmányos természetű. Nem elég megváltoztatni az állami keretet ahhoz, hogy a világ másképp nézzen ki. A román értelmiségi évszázadok óta következetesen ragaszkodik az önmagáról, a társadalomról, az élet kihívásairól alkotott képhez. Ez lenne vajon nálunk az "értelmiség árulása"? Hibás helyzettudatról lenne szó? Miután oly sok ideig végig azt kérték tőlük, hogy legyenek az állam függeléke, sőt hogy képviseljék az államot, hogy az államnak és hivatalos szerveinek bürokratáiként, propagandistáiként, "misszionáriusaiként" viselkedjenek, vajon nem igazságtalanság most bűnnek tekinteni, hogy pont ezt teszik?

Mindezeket a román értelmiségiek többé-kevésbé tudatosan mind ismerik. Csakhogy míg egyesek ezt tekintik természetesnek, normálisnak, kívánatosnak, ugyanakkor mások - például azok, akiknek soráról Molnár Gusztáv ír, és akikről jómagam is beszélek - egyebet akarnak, másképp. Mit jelenthet ez az "egyéb"? Annak megállapítását, hogy a régi normalitás társadalmi kihatásai nem eléggé jótékonyak; és annak jelzését, hogy egy életképesebb, rugalmasabb, világosabb új alternatívára van szükség. Ha a kritika és a többre vágyás szándéka mellett egy-egy dühös felkiáltás, kétségbeesett grimasz, belenyugvó hangsúly, a tehetetlenség érzése is megnyilvánul, az még nem jelent pesszimizmust, hanem talán csak kétségbeesett józanságot.

Amikor a román értelmiségi valami más akart lenni, irodalmi pályara menekült, művésszé vált. De hány román költő, hány prózaíró, hány festő, szobrász vagy zeneművész tudott kellő távolságot tartani az államtól, megtagadva, hogy megénekelje, felépítve egy más létezési módot, a gondolatnak és az érzelmek kifejezésének egy független terét? Egyik kezünk ujjain meg tudjuk számolni őket. Ebben a megvilágításban vajon csoda, hogy Gr. Demetrescu Buzău ügyvéd, aki Urmuz néven írt rövidprózát, minden magyarázat nélkül öngyilkos lett? Tette valószínűleg logikusan következett az életfeltételei és az azoktól teljesen eltérő vágyai, törekvései között fennálló konfliktusból.

6. Prófétaság és románságtudomány
Két évvel ezelőtt megjelent monográfiájában Marta Petreu korunk egyik legambiciózusabb könyvével foglalkozik (Un trecut deocheat sau "Schimbarea la faţă a României"; Egy tisztességtelen múlt, avagy "Románia színeváltozása"); a szerzőnek témája alkalmat ad arra, hogy eltöprengjen "Románia arculatának kritikáján". Elfogadva definícióját, egyetértek aggodalmával is, amely "a nemzeti valóság elemzését" kíséri, hozzáteszem azonban, hogy egy olyan elemzésről van szó, amely a fontos tényelemeket esetlegesekkel kapcsol össze. Az ily módon - szerzőnként változó eszközökkel - megejtett vizsgálat hol csupán bizonyos állapotok leírását célozza, hol magában foglalja azok magyarázatát is, radikálisabb esetekben pedig megoldást is kínál a kényesebb és éppen ezért orvoslásra szoruló helyzetekben. Marta Petreu a román esszéirodalomnak ezzel a vonulatával kapcsolatban azon igyekezett, hogy minél jobban megragadja a Cioran által képviselt teoretikus jellegű erőfeszítést. A szerző úgy véli, a Románia színeváltozása ifjú filozófus szerzőjének megközelítésmódja "Ciorant a rendkívül kritikus románságelemzők sorába emeli, Ioan Budai-Deleanu, Dumitru Drăghicescu, Ştefan Zeletin mellé, s ha tágítjuk a kört, ide sorolhatjuk a mérsékeltebb Constantin Rădulescu-Motrut és D. D. Roşcát is". Az észrevétel helyes, ám mint a szöveg tételesen is megfogalmazza, csak a kritikus hozzáállású románokról van szó. És még ezek listája sem kimerítő (magam is kiegészítettem néhány névvel írásom elején, megemlítve Petru Maiort, Samuil Micut, Traian Vuiát). De még akkor sem válik teljessé, ha hozzáteszem a publicista Mihai Eminescu és I. L. Caragiale nevét, az utóbbit az 1907 tavasztól őszig című politikai pamflet szerzőjeként, Constantin Dobrogeanu Ghereát, a Neoiobăgia mélyrehatoló íróját, Nicolae Iorgát, a Semănătorul teoretikusát, Constantin Sterét, a Social-democratism sau poporanism íróját, vagy Constantin Dumitrescut, a Cetatea totală szerzőjét. Az a cél, hogy a román valóság bírálóinak teljes listáját összeállítsuk, egyelőre csak óhaj marad, néhány biztató kezdet ellenére - Marta Petreu könyve mellett lásd a legújabb munkákat, amelyek közül megemlítem a következőket: Sorin Mitu: Geneza identităţii naţionale la românii ardeleni (Bucureşti, Humanitas, 1997); Dan Horia Mazilu: Noi despre ceilalţi. Fals tratat de imagologie (Iaşi, Polirom,1999); Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa românească (Bucureşti, Humanitas, 2000); Daniel Barbu: Firea românilor, antológia (Bucureşti, Nemira, 2000). De amikor majd ez az összeírás a sikerlistánkon szerepel, a kép akkor sem lesz teljes. Mégpedig azért, mert az elmarasztaló mód, a hiányosságok felrovásának hajlama csak egyike a "románológiával" foglalkozó szerzők megközelítésmódjának. A másik oldalon ott vannak az "új Sion" derűlátó víziójának rabjai, akik hajlamosak arra, hogy főleg a reményre okot adó részeit lássák ennek a valóságnak. Alecu Russo, Nicolae Bălcescu, Andrei Mureşanu - a negyvennyolcas nemzedék valóban gazdag volt ilyen személyiségekben -, továbbá B. P. Haşdeu (unionista publicisztikájában és a Românismul társaságnál megtartott előadásaiban), Barbu Ştefănescu-Delavrancea (publicisztikájában és a Cestiunea naţională című kötetben összegyűjtött felszólalásaiban), Octavian Goga (Mustul care fierbe) és ismét Nicolae Iorga (a Neamul Românesc munkatársa és a mindenkori) - ez a felsorolás is hosszú lehet, és megállapítható, hogy a "románológia", ahogy Marta Petreu nevezi, és amely természetesen magába foglalja a velünk foglalkozó megannyi külföldi szerzőt is, rendkívül kiterjedt terület, amely a rendszeres kutatás számára nem egykönnyen nyílik meg.

Ha pedig az összefüggésből csak azokat a szerzőket ragadjuk ki, akik meghaladják mind az egyszerű leírás, mind a hazai helyzetre való magyarázatkeresés szakaszát, rálátásunk nyílik a román profétaságra. A prófétaság ugyanis - akár káromló, akár ájtatosan egzaltált - nem a jövő megjósolására törekszik, mint gondolnánk, hanem a román tervről beszél a kortársaknak. A próféta lehet szkeptikus és kétségbeesett, mint Cioran, és akkor képzelt vagy valóságos közönségéhez kritikusan, borúlátóan és undorral beszél. Felöltheti azonban a derűlátó és lendületes beszéd színes öltözékét is, amely a (nemzeti vagy nem nemzeti, utópikus vagy teljességgel megvalósítható) közösségi-identitáris tervre irányul.

Az a tény, hogy Molnár Gusztáv főképp a románok szkeptikus prófétáit látja meg, természetesen a történelmi pillanatnak tulajdonítható, az orvoslást igénylő bajok nyilvánvalóságának, valamint - meglehet - barátom fogékonyságának az ilyen típusú diskurzusra.

1959, Arad; BBTE, Európai Tanulmányok Kar, Kolozsvár, előadótanár; Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; Lumea lui Simion Dascălul, Kolozsvár, 1998.


Forditotta: ÁGOSTON Hugó
2001.04.07.