ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Olvasom egy jóindulatú vezércikkben, hogy mi, provinciások laza fiúk és lányok vagyunk ám, vagyis nem vet fel a tekintélytisztelet, ami abból is látszik, hogy Erdélyt tekintjük a világ közepének, Bukarestet meg vidéknek. Mivel itt bizony érintve vagyok (hisz mi egyébre történt utalás, mint szerény rovatom címére?), hadd hozzam fel - ha eddig nem tettem volna - helyzetem furcsa kettősségét.

Gondolják csak meg: itt élek immár harmincegy éve a román fővárosban - innen tekintem Erdélyt központnak, Bukarestet pedig vidéknek, vidékiesnek. Hát nem elragadó? Hogy ezzel a szemléletváltással végül is elhoztam, vagyis megtartottam magamnak és magamban a vidéket, a peremlét diszkrét báját? Hogy nem váltam get-beget fővárosivá? És ha már leírtam ezt a román kifejezést, hát nem szenzációs, hogy provinciális kollégáimmal együtt írás közben minduntalan arra kell gondolnunk, hogy amit leírunk, miként fordul le a másik nyelvre, ami magyarul született, hogyan fog hangzani románul, és amit románul írtak le, miként olvasódik magyarul? Nem érdekes, hogy van olyan magyar szerzőtársunk, aki románul írja cikkeit, s van immár olyan román író- és műfordító-társunk, aki lélegzetállító verseket ír magyarul? Én meg ráadásul bukarestiként tulajdonképpen románul hallott dolgokat (történeteket és párbeszédeket, egyebeket) fogalmazok meg magyarul, hogy aztán azok más kristályrendszereken átalszűrve visszaalakuljanak románra - hát nem nagyszerű szellemi kaland ez az egész?

Ám mondják azt, hogy mindez vidéki dolog! Annál inkább látszani fog, hogy milyen értékek jelentik nekem a vidéket. Még azt az állítást is megkockáztatom, hogy az ilyen értelemben vett vidékiség van akkora hozadéka a lapunknak, mint sok egyéb, ami tartalmat, súlyt és színvonalat ad neki. Mert örül az intellektus, amikor a Provinciában zajló okos és merész vitákat, olykor megbotránkoztatóan kihívó elképzeléseket, szabad értelmezéseket olvassa, de a lelki összkomfort érzése, amely annak köszönhető, hogy az ember a másik féllel (mert hisz felek vagyunk, akár a rész, akár az egész felől közelítjük meg a dolgot) megoszthatja gondolatait, a másik tükrében is megláthatja magát - nos, az sem kicsi dolog.

Öreg szerkesztők tudják, hogy a lapoknak megvan a tartalmak mögötti, ugyanakkor azokon túlmutató több-mint-hangulata: lelkülete. Ami nélkül az egész nem ér semmit, mert olyan, mint a bor, amelyik minél régibb, annál savanyúbb. Az ember azonossága megtartásához és gazdagításához hozzátartozik, hogy olyasmivel is feltöltekezik, ami szorosan értelmezve egyáltalán nem része neki, vagyis ami látszólag ellentmond önnön identitásának. Hát valami ilyen feltöltekezési lehetőséget érzek én a Provinciában, és - bár nem vagyok híve az olcsó romantikának - valami ilyesmit keresek (és találok meg néha) Bukarestben. Hogy utána jótékony iróniának vetem alá a tapasztaltakat? Alkati dolog, én a szeretetközeli keserédes gúnyt, az iróniát mindennél többre tartom, s kizárólag azokat illetem vele, akiket közel érzek magamhoz. A férfias irónia ellentéte a lealacsonyító szánalomnak, és rokona a közösségvállalásnak. Ezért kérem román barátaimat, ne sértődjenek meg, ha a "kis Párizzsal" néha gúnyolódom. Magammal is gúnyolódom, gyakran. Nem is tudom, van-e olyan dolog, amivel ne lehetne ironizálni.

Következzék két húsvéti történet mindezek illusztrálására. (Azért húsvéti, mert az idén, mint köztudomású, a keresztény felekezetek egyszerre ünnepelték a feltámadást. Ez nagyon emelkedett dolog volt, különösen Erdélyben, bár alkalmasint nem mindenkinek tetszett, hogy csak egy hétfőn lehetett locsolni meg munkaszüneti napot tartani.)

Két húsvéti történet
Mint tudjuk, nagyon sok minden oldódik alkoholban. Ezt a nagyszerű vegyületet hidrogénkötései - akárcsak a vizet (brrr!) - felette alkalmassá teszik arra, hogy más vegyi anyagokat molekuláira bontson. Persze éppen mindent azért nem old (meg), de a lélek biztosan feloldódik benne. És egyebek is, például a gondkeservek. Mondták, szokták is mondogatni a pártállam idején, hogy a romániai magyar értelmiségi előtt három út áll: az, hogy alkoholistává válik, vagy az, hogy öngyilkos lesz. A harmadik a kivándorlás lehetett volna, de ez az út sokáig zárva volt. Láttam nemzedékem legjobbjai közül valókat tönkremenni az alkohol miatt, és sosem fogjuk megtudni, nélküle hova jutottak volna, mennyire és hogyan mentek volna tönkre. Lett öngyilkos költőbarátunk, és ki fogja megmondani, hol vannak most a meg nem írt versei, mint ahogy nem tudjuk, hol van a szél, amikor nem fúj. No hát, amikor még életvidám fickó voltam, nem ilyen keserű lelki hajléktalan, mint most, az alkoholt - meg kell mondanom, hogy az egyenlő távolságtartás nemes eszményétől vezérelve, úgyszólván mindenfajta alkoholt - friss bukarestiként a gátlások oldószeréül és közösségteremtő erényei miatt is hitteli buzgalommal és rendszerességgel alkalmaztuk e terapeutikus erényei miatt.

Ahogy Erdélyben az ünnepre oly fogékony románok a locsolás pogány eredetű szép szokását átvették, képzeltem el merész ívű tervemet, miért ne honosítanám meg a fővárosban is ezt a módit? Az alapötlet az úttöréshez az volt, hogy a hagyományos helyekre, azaz betűvető lánynemű kollégáinkhoz megyek el, de tapasztalatszerzés végett magammal viszek egy román fiút is. Nem akarok elveszni a részletekben, a fiúból lány lett, az Alinák egyike, és egészen pontosan már nem emlékszem a minden bizonnyal elég hülye helyzetekre, amikor a Kiskertemben jártam elszavalása után a Bözsiket és Ágikat megöntözem, a stampedliket bevágtam, utána meg a tojásokat eltétettem bájos, bár magyarul nem tudó kísérőmmel. Arra viszont már emlékszem - '76-ban járhattunk -, hogy bimbózott az orgonavirág. A hazakísérés állapotában levő Alinát odatettem, hogy lesse a terepet, én pedig: virágot loptam neki egy kerítésre kapaszkodva. Egyszer csak azt mondja a lelkem, hogy: "Şase!" ("Hat!") - Miért és meddig számolsz itt a langyos, csillagos ég alatt? - kérdém viccesen. - Itt a házigazda! - kiabálja suttogva. S csakugyan, hát nem ott áll egy árnyék a rácskerítés mellett, szerencsére belülről? Akkor beszélni kezdtem. Kifejtettem, hogy virágot lopni nem szégyen, sőt, a meglopottnak többrendbéli szerencsét hoz; hogy mindenki volt romantikus fiatal, és hogy az a lány, akinek a párnája mellé az a virág kerül, bizonyára az eredeti gazdára is gondoland vágyteli éjszakáin. Az eredeti gazda irányából kisvártatva nyögésszerű szavak hangzottak: "Jó, jó, de legyen elég!" A nap folyamán elfogyasztott változatos italok ellenére azonnal rájöttem, hogy meggyőző szövegelésem közben is folyt a gyönge ágak tördelése, amivel bizonyára elhitettem a tulajjal, hogy nem láttam meg őt, de még nagyobb dilemma elé állítottam azt illetően, amit az orosz decemberi forradalmárok annak idején úgy fejeztek ki, hogy "sto gyéláty?"

Ideje bevallanom, hogy azért is misszióvá akartam tenni az ősmagyar húsvéti szokást, mert magam tulajdonképpen nem szerettem. Ennek pedig egy gyermekkori esetem az oka. Talán akkor mentem először szülői kíséret nélkül, egyedül öntözni. Valahol megitattak émelyítően édes likőrrel. Az először viselt ünneplőm zsebében összetört egy (vagy több?) tojás, amely nemcsak hogy hígra sikeredett főzéskor, de még kotlós is volt. Ez a kép bennem nagyon éles, és valószerűtlenül befejezett. Ott áll egy kisfiú, ruhája lehányva (persze másképp, mint egy mai sztriptíztáncosnak), pokoli kénes bűzfelhő veszi körül. És megfeszített igyekezete ellenére sem tud hinni a feltámadásban.

1944, Medgyes (Szeben megye); Krónika, Kolozsvár, vezető szerkesztő, A Hét, Bukarest, főmunkatárs, Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.04.07.